Ady Endre

A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.

Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,

Az életbölcsek, krisztusok.

*

Ady Endre:  Júdás és Jézus

Dühödt, lázongó szívverésem

Golgotai bazaltra vésem.

Krisztus, poétám, szent Alak,

Eladtalak.

Enyém volt minden áldomásod,

Én voltam a lelked, a másod,

Megkoszorúztam a fejed,

Szerettelek.

S eladtalak, én fejedelmem,

Mert az Élet az én szerelmem,

Mert én is álmodok nagyot:

Költő vagyok.

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,

Nem kell szép, égi birodalmad.

Selymet, pénzt akar egy leány,

Vár, vár reám.

Galád vagyok? Galád az élet.

Bűve miért nincs az Igének?

Vággyal, kínnal miért gyötör

Pénzes gyönyör?

Írott kövem dobom a mélybe,

Megreng a Föld sok ezer évre

S késői bűnös, bús szemek

Megértenek

*.

Juhász Gyula: Tonuzóba

Megyek meghalni - párom -, jer velem. 
a német isten nem lesz Istenem.

Az Öreg-Istent hittem eddig én, 
KI mennydörög a magas ég ívén.

Az Öreg-Istent, akinek szeme 
Arany nyilával tűz e földre le.

A német isten komoly és szelíd, 
De vasba önti harcos híveit

KeresztJe kard. Oltára félhomály, 
Mennykő helyett a sípja orgonál

A német isten szőke, idegen. 
Az Öreg-Isten jó Uram nekem

Ha magyar földön híve nem marad, 
Megyek pihenni magyar föld alatt.

Megyek meghalni - párom - jer velem 
Földi Ősanyánk ölébe - csendessen

*.

Juhász Gyula: A tápai Krisztus

Az ország útján függ s a földre néz,

Arcán szelíd mosoly a szenvedés.

A falu népét nézi csöndesen,

Amint ballagva munkából megyen.

Az ősi népet, mely az ősi föld

Zsellére csak és várja az időt,

Mikor saját portáján úr leszen,

Mikor az élet néki is terem.

A magyar Krisztus, a falusi szent

Hiszen nekik is megváltást izent.

Olyan testvéri áldással tekint

Feléjük és bíztatja híveit.

Feje fölött a nyárfa is magyar,

A fecske is és egy a zivatar,

Mely őt paskolja s a falut veri

És folyton buzgó öt szent sebei

Nem a magyarság sorsát hirdetik?

És ki segít már, ha ő sem segit?

*

Tóth Árpád: Tetemrehívás

Olykor a bíbor alkonyatban

Elnehezedik a szivem -

Felnézek a nagy, csuda égre,

És látást látok, úgy hiszem.

Boldogtalan fantáziámnak

Úgy rémlik, a felhők felett

Azért a csönd: meghalt az Isten,

És ravatalra tétetett.

Fejénél roppant arany lángok,

Antares s Orion ragyog,

Körüle térdre rogyva sírnak

Az árván maradt angyalok.

Valaki megölte az Istent,

És fekszik némán és hanyatt;

S reszketve a gazdátlan űrnek

Lakói hozzá bolyganak.

Jönnek a sárga Hold-lakók és

A Mars bölcs óriásai,

Saturnus-népek hat szivükkel

S Vénusz szirom-leányai.

És olykor egy-egy emberlélek,

A gennyes Földnek hirnöke

Jön, és láttára szerterezzen

A gyászolók kövült köre.

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér

Az alvadt sebből fölfakad,

Legördül lassan, s átzuhogja

A végtelen világokat.

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér -

S a földön bíbor alkonyat

Gyúl tőle a sötét hegyek közt -

S én fölemelem arcomat,

És úgy érzem, e fájó arcnak

Nem lehet többé mosolya,

Mert ember vagyok én is, én is,

Az isten véres gyilkosa...

*

József Attila:

A Szent Jobb ünnepén

Keresztények, ti hajtsatok fejet -

A mai nap az örökéltü Szent Jobb

Malasztja száll s a hívő lelkeket

Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb

Lesz élni majd, ha bús fejünk felett

Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -

Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet

S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.

De ti, pogány ősöknek vérei

Nagy daccal mégse szálljatok Neki -

E kéz apáinkat halomra ölte

S Hadúr e népet akkortól veri,

Mikor hitének gyáva lett örökre,

Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

1922. aug. 18

*

Babits Mihály: Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.

Őbelőle táplálkozunk.

Óh különös, szent, nagy titok!

Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon

ették-itták királyaik

husát-vérét, hogy óriás

halott királyok ereje

szállna mellükbe - de a mi

királyunk, Krisztus, nem halott!

A mi királyunk eleven!

A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.

Ereje több, ereje más:

ő óriásabb óriás!

ki két karjával általér

minden családot s törzseket.

Egyik karja az Igazság,

másik karja a Szeretet...

Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk

nem részes és ugy vesszük Őt

magunkhoz, mint ama vadak

a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket

amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap.

1938. márc.

*

Babits Mihály:

A magyarok Istenéhez

Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán

mienk és senki másé? Szabad-e

hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e

az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?

S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz

csupán-mienk is lenni? Lehet-e

világod végtelen, ha nem vagyunk

mi is középen, és sorsunk a Tengely?

Mi vár reánk? És jön-e még igazság?

Vagy mi leszünk a keresztrefeszített

a nemzetek közt? Akkor is középen

áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.

És ez van talán hátra még. Az embert,

az aprót, megváltottad már. A népek

váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,

Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok

öccse te, egy a sok közül, pogány

csillag, hanem ki eljött, csillagoltó

nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene.

*

Babits Mihály: Vers, apostolokról

S jött az Eke és átszántott a földön -

de ki fog a fölszántott földbe vetni?

Hol a jó mag, és hol van aki szórja,

a méltó kar, mely könnyen lendül égnek?

Hol van Péter, aki látta a Krisztust

s látását bölcs lélekkel őrzi s osztja?

És hol van Pál, kinek nyelve hegyén az

"ismeretlen Isten" neve kilobban?

Az Antikrisztusok megsokasodtak;

az ég illata elveszik e bűzben;

Uram, aki vagy, adj jelet magadról,

igazgasd tévedt ebeid szimatját!

Nem a kenyér a minden, sem a fajták

állati tülekvése, ami most van:

krisztustalan próféták, mondjatok már

legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus.

A Szentléleknek gőze megapadt ma:

tartányaink' betömte az aludt vér,

tudásunk megfogy, házaink omolnak

és gépeink, mint szíveink, kihülnek.

Nem a holtakat szánom már: az élő

ma százszor holtabb; az eke nem új mag

számára tört utat, hanem kidobta

földünkből a régit, és elaszunk most.

Vadakként hát, barlangjainkba sunyva,

kik egymást téptük, s még véres vicsorral,

jobb struccfejünket néma kéjbe dugni

s szennyes kortyokban hörpenteni Istent?

Ha nem igennek, legalább a nemnek

hangzani kéne; a nem is talizmán,

a nem is lélek, vigyétek a véres

csorda elé, tán meging s hátrahőköl.

Tán nemet vettek és igent arattok.

Kisebzett és fázik a meztelen föld:

siessetek! hogy új buza borítsa,

mielőtt az esztendő megöregszik.

*

Vas István:

Ima a Szent Péter-templomban

Te naponta megfeszített

Mi Urunk, aki még itt is jelen vagy,

E márvány-, arany-, hatalomdagályban,

Tégy értünk csodát, add meg minekünk,

Hogy a mi hitünk

Ne fúljon ilyen cikornyás kudarcba.

Ne engedd, hogy hiába

Higgyünk. A történelem önmagába

Visszaforduló, sötét,

Nevetséges csavarmenetét

Törd te szét,

Hogy a gondolat nagy lendületét

Meg ne akassza

Terpeszkedő beteltség,

Ostoba pompa

A nagy kupolát,

A tér komoly oszlopsorát,

Szentjeid küzdelmét, a tiszta

Mesterek szigorú tervét.

Nem irgalomra

Lesz szüksége a földnek.

A buta bestiát, a gőgöt öld meg

Bennünk, Uram,

Különben minden hasztalan,

Óvj meg minket a hatalomtól!

*

Vas István:

Katakombák

Szent Ágnes hamvait ma már ezüst

Koporsó őrzi s bronzszobor fölötte.

De akkor milyen szűk helyen feküdt

S milyen szegényes pince földje födte!

Ügyetlen rajzok, csontok, mélyedés,

Éppen hogy helye volt a feszületnek.

Ez a sivárság, ez volt az egész?

A legnagyobb dolgok mind így születnek.

És nemsokára Konstantin kora...

Később máglyák égtek, harangok zúgtak

S Bizánc aranyba dermedt fintora

Felelt az itt szétporladt vértanúknak.

Ölelni nyirkos pinceköveket,

Míg kint a hatalom viharja tombol, -

S aki túlélte, maga öletett

És részt kapott az örök hatalomból.

Unt cirkusz! Vasszabály! El innen, el!

Ős vezeték fut születő koromba.

Keserű, torz tapasztalást felel

Gyötört agyamnak minden katakomba.