1956. november 4-én hajnalban Mindszenty József, Magyarország prímása, aki 1948-tól 1956-ig az ÁVH rabságában sínylődött, a budapesti amerikai követségen politikai menedékjogot kért, hogy az elkerülhetetlen lefogást és a Szovjetbe hurcolást elkerülje és tartalékolja magát Magyarország és a római katolikus egyház szolgálatára. A politikai menedékjogot Eisenhower elnöktől rövid félóra alatt megkapta. Ezzel kezdetét vette a bíboros 15 éves tartózkodása az amerikai követségen.
A National Catholic Welfare − Spellmann new york-i érsek közbenjárására − évi 1100 dollárt ajánlott fel az amerikai követségnek Mindszenty eltartási költségeinek fedezésére. A prímás tehát az amerikai követségen nem kegyelemkenyéren élt.
Az akkori pápa, XII. Piusz szívvel-lélekkel kiállt a magyar ügy mellett. November 2-án nagy örömét fejezte ki a magyar forradalom győzelme és Mindszenty kiszabadulása miatt. November 10-i rádiószózatában elítélte a Szovjet „brutális, törvénytelen elnyomását”. Nyíltan szemébe mondta a nagyhatalmaknak, hogy a védelmi háború ilyen embertelen támadóval szemben erkölcsileg jogos. Azt kérdezte: közömbös maradhat-e a világ, amikor annyi ártatlan vért ontanak a bolsevisták? Azt kívánta: bárcsak Isten felkeltené a Nyugatot a tunyaságából, és kiszabadítaná a zsarnokkal való bűnrészességből.
XII. Piusz pápa magatartása a katolikus egyház álláspontját fejezte ki. Hasonló melegséget, kiállást és együttérzést mutatott Spellmann new york-i érsek is. Több mint 200.000 new york-i az utcakövezeten letérdelve imádkozott Magyarországért. Az 1956-os manilai Eucharisztikus Kongresszuson a pápai legátus rámutatott a tragikus magyar események okaira, és elítélte a magyar szabadságharc kegyetlen eltiprását.
Amikor Nixon alelnökként Magyarországra látogatott, az amerikai követségen a Mindszenty szobájával szomszédos teremben tárgyalt, de Mindszentyt nem látogatta meg. Kennedy elnök két nővére is részt vett Mindszenty követségi miséjén, de a bíboros látogatására nem kaptak engedélyt. Mindez mutatja, hogy ezekben az években már az amerikai nagypolitika inkább kereste a Kádár-rendszerrel való „békés egymás mellett élés” lehetőségét, mint a bíboros barátságát.
1962-től kezdve − amikor a Vatikán tárgyalásokat kezdett új püspökök felszentelése érdekében a Kádár-rendszerrel − König bécsi bíboros-érsek előbb XXIII. János, majd VI. Pál pápa kérésére többször felkereste Mindszentyt az amerikai követségen. XXIII. János Mindszenty szabad elhatározását tiszteletben tartva érdeklődött: elmenne-e Rómába kuriális bíborosnak, lemondva az esztergomi érseki hatalomról. Mindszenty válasza ez volt: ha a katolikus egyház szabadsága biztosítva lesz, szíves-örömest megy Rómába, de addig nem!
Amikor a Vatikán részéről Agostino Casaroli a Kádár-rendszerrel tárgyalásokat kezdett, a kommunisták az Állami Egyházügyi Hivatallal és a békepapokkal a magyar egyházat már teljesen elnémították. Ezért nem juthatott a vatikáni diplomata fülébe a magyar katolicizmus hiteles szava. Így történhetett meg, hogy a Vatikán belement olyan tárgyalásokba, amelyek a kommunistáknak előnyt jelentettek, a magyar egyháznak pedig súlyos hátrányára voltak.
Az egyetlen eredmény, amelyet e tárgyalásokon a Vatikán elért, mindössze az volt, hogy a Kádár-rendszer hozzájárult bizonyos püspökök felszenteléséhez. Természetesen olyan személyekéhez, akik a kommunista politikai rendőrség értesülései szerint „nem ellenségei a rendszernek”. A Vatikán ezzel szemben nem tudta elérni az egyház üldözésének megszűnését, a hitoktatás szabadságát, a feloszlatott szerzetesrendek visszaállítását, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnését. A Kádár-rendszer viszont sokat nyert azzal, hogy a Vatikán tárgyalásokat kezdett vele olyan időszakban, amikor az egész világ megvetette 1956-os dicstelen hatalomra kerülése miatt.
1971. június 23-án König bíboros-érsek közölte Mindszentyvel, hogy Zágon József prelátus hamarosan megérkezik Rómából és felkeresi az amerikai követségen a bíborost. Zágon mint VI. Pál személyi küldötte június 25-én Giovanni Cheli vatikáni diplomata társaságában megjelent Mindszentynél. Cheli átadta a pápa ajándékát: az új breviárium első kötetét, majd távozott. A tárgyalás Mindszenty és Zágon között négyszemközt folyt le.
A prelátus ismertetett több okot, amelyek VI. Pált arra indították, hogy Mindszentynek a követség elhagyását ajánlja:
1. Az Egyesült Államok kormánya a megváltozott politikai helyzetre való tekintettel a követség elhagyását kívánja.
2. A bíboros idős kora, valamint esetleges betegsége, halála és temetése miatt nagy bonyodalmak támadnának.
Ezért a pápa „olyan megoldásra gondol, amely … révén … Mindszenty áldozata érdemeiből semmit se veszítsen és példaképül álljon az egyház számára”.
Mindszenty kijelentette, hogy életét hazájában és magyar hívei között kívánja befejezni. Távozása egyedül a kommunista rendszer érdekeit szolgálná. Ezért azt kérte, hogy a Szentszék − még a távozása előtt és annak ellenértékeként − orvosoltassa az egyház sérelmeit: mindenekelőtt biztosítsa a békepapi mozgalom felszámolását és a hitoktatás szabadságát. Ezenkívül a végleges döntése előtt megfontolási időt kért.
Zágon a Vatikán feltételeit a következőkben foglalta össze:
a. Mindszenty érseki és prímási minősége érintetlen marad, de annak gyakorlását felfüggeszti és helyette egy Róma által kinevezett apostoli adminisztrátor kormányozza az esztergomi főegyházmegyét.
b. Mindszenty sem nyilatkozatot, sem körlevelet nem ad ki távozása alkalmából; „csendben” távozik.
c. Mindszenty külföldön nem tesz olyan nyilatkozatot, amely „az Apostoli Szentszéknek a magyar kormányhoz való viszonyát zavarná”.
A bíboros az első két feltételt elfogadta, azzal a feltétellel, hogy a bécsi Pázmáneumba telepedhessen le, ami a joghatósága alá kerüljön, és a hivatalos Egyházi Évkönyvben a neve mellett továbbra is az „impeditus” (= „akadályozott”) megjelölés szerepeljen, valamint maga a Szentszék tájékoztassa a közvéleményt Mindszenty távozásának okairól. A harmadik feltétellel kapcsolatban azonban határozottan és félre nem érthető módon kijelentette, hogy a kommunista rendszert, amely a magyar egyház és a magyar nemzet romlását okozta, nem fogadja el tárgyaló félnek, amely neki feltételeket szabhat, még kevésbé ismeri el megnyilatkozása bírójaként.
Zágon távozása után Mindszenty levélben megkérdezte Nixon elnöktől: nem maradhatna-e továbbra is a követségen? Nixon azonnal válaszolt: a bíboros „törődjön bele nehéz sorsába”. Ez világossá tette, hogy Mindszenty nem szívesen látott vendég többé a követségen. Tehát ezek után csak két lehetőség maradt a bíboros számára: vagy kimegy az utcára és megadja magát a politikai rendőrség embereinek, vagy követi a pápa ajánlatát és Nyugatra távozik.
Ugyanebben az időben jutott Mindszenty tudomására Stepinac bíboros üzenete, aki figyelmeztette a bíborost: igyekezzen elkerülni, hogy a magyarországi politikai rendőrség a szülőfalujában tartsa házi őrizetben, mert akkor a rokonainak is kijut a meghurcolásból. Ez végleg meggyőzte Mindszentyt: Nyugatra kell mennie.
Nixon levele után hamarosan megkapta VI. Pál július 10-én kelt levelét is, amelyben a pápa azt kérte, hogy a püspöki szinódus szeptemberi megnyitására érkezzen Rómába. Zágon prelátus július 14. után újabb négy napot töltött Budapesten. Megállapodtak, hogy Mindszenty diplomata-útlevelet kap, és Zágon, Cheli, valamint a bécsi nuncius kíséri majd Budapestről Bécsbe.
Mindszenty kiutazására 1971. szeptember 28-án került sor. Indulása előtt a Szabadság téren kiterjesztett kezekkel megáldotta a fővárost és egész Magyarországot.
Bécsből menetrendszerű géppel azonnal Rómába repült. A Torre di S. Giovanni bejáratánál VI. Pál várt rá. Leemelte mellkeresztjét, lehúzta gyűrűjét és a bíborosnak ajándékozta.
Mielőtt október 23-án Rómából Bécsbe távozott a bíboros, reggel a Sixtusi kápolnában koncelebrált misét mondott a pápával. Mise után a sekrestyében VI. Pál ezt mondta Mindszentynek: „Te vagy és maradsz esztergomi érsek és Magyarország prímása!”
Volt azonban valami, amit Mindszenty nem tudott. Amikor elhagyta az országot, a Vatikán és a kommunista rezsim között titkos megállapodás született, amelyben a Vatikán garantálta, hogy Mindszenty külföldön semmi olyat nem fog tenni, ami a kommunista rezsim érdekeit sértené. Amikor Mindszenty a bécsi Pázmáneumból kiindulva megkezdte az öt világrész szétszórt magyarságának meglátogatását, a Kádár-kormány előállt a garancialevéllel és követelte, hogy a Vatikán szerezzen ennek érvényt. Az első lépés az volt, hogy a bíborost kötelezték: összes megnyilatkozásait előzetesen nyújtsa be a Szentszéknek mintegy cenzúrázásra. A bíboros ezzel egyetértett.
A Kádár-rendszer azonban továbbra sem nézte jó szemmel a pasztorációs utakat és folyamatosan panaszt emelt a Szentszéknél. A pápa emiatt kétszer is Bécsbe küldte Csertő Sándor prelátust, hogy Mindszentyt rábírja a visszavonulásra. 1972. október 10-én a bécsi nuncius Mindszenty tudomására hozta a Vatikán titokban adott garanciáját arra vonatkozóan, hogy a prímás külföldön semmi olyat nem fog mondani, ami a kommunista rezsimet ingerelhetné. Erre Mindszenty azt mondta, hogy ha erről tudott volna, nem hagyta volna el az országot.
Emlékirata 1973 nyarán nyomdakészen állt magyar és német nyelven. A kéziratot júliusban elküldte a pápának. Augusztus 30-án VI. Pál Mindszentynek azt írta, hogy „nagy érdeklődéssel és megrendüléssel olvasta el”, de fél attól, hogy a kommunista rezsim ezért majd bosszút áll a magyar egyházon és felfrissíti a bíboros elleni rágalmakat.
Mindszenty a pápának azt válaszolta, hogy a rágalmakat már megszokta és azokat vissza fogja utasítani. Továbbá, a bolsevizmus több mint fél évszázados történelme mutatja, hogy nincs az egyháznak olyan gesztusa, amelynek ellenértékeként felhagyna az egyházüldözéssel. Ez a bolsevizmus lényegéből, ideológiájából folyik. Ezért emlékiratai kiadási jogát átadja még az ősz folyamán valamelyik könyvkiadónak.
Ezt követően VI. Pál pápa már nem tudott a garancialevelet lobogtató kommunista rezsim ostromának ellenállni. November 1-én arra szólította fel Mindszentyt, hogy mondjon le az esztergomi érsekségről.
Mindszenty december 8-án tisztelettel közölte a pápával, hogy a jelenlegi állapotok között nem mondhat le, mert lemondásával az esztergomi érseki széknek az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulásával történő betöltését tenné lehetővé, amivel maga is elősegítené a törvénytelen helyzet törvényesítését. Erre a pápa december 18-án kelt válaszlevelében közölte Mindszentyvel, hogy az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánítja.
Mindszenty erre válaszolva 1974. január 7-én azt írta a pápának, hogy nem személyes fájdalma miatt nem vállalja egy ilyen döntésért a felelősséget, hanem azért, mert a pápa intézkedése kárt tesz a hitéletben és zavart idéz elő a papok és a hívek lelkében. Kérte VI. Pált, helyezze hatályon kívül az intézkedést.
Nem ez történt. 1974. február 5-én VI. Pál nyilvánosságra hozta hivatalosan Mindszenty érseki székéből való eltávolítását.
Félreértések elkerülése végett, az egyértelműség kedvéért Mindszenty a következő nyilatkozatot tette közzé:
Mindszenty bíboros nem mondott le sem esztergomi érseki székéről, sem prímási méltóságáról. A döntés kizárólag a Szentszék határozata. Azért nem mondott le, mert:
1. A magyarországi katolikus egyház nem szabad.
2. Az egyházmegyék kormányzása a kommunista rezsim által felépített és ellenőrzött egyházi közigazgatás kezében van.
3. Egyetlen püspöknek sincs módja e közigazgatáson változtatni.
4. A rendszer dönti el, kit szenteljenek pappá a püspökök és ki milyen egyházi állásban legyen. Nincs vallásszabadság. Az iskolai hitoktatást gyakorlatilag megszüntették. Az ifjúságot a szülők akarata ellenére ateista szellemben nevelik. Vallásos emberekkel szemben negatív diszkriminációt alkalmaznak. A pedagógusokat kényszerítik hitük megtagadására.
5. Új püspökök kinevezése nem oldja meg az egyház problémáit.
Felmerül a kérdés, miért tett VI. Pál a Sixtusi kápolnában Mindszentynek olyan ígéretet, amiről tudnia kellett, hogy nem tudja megtartani?
Mértékadó egyháztörténészek véleménye szerint, amikor a pápa ezt az ígéretet tette, abból indult ki, hogy a prímás nyilván úgy fog viselkedni, hogy nem kell közölni vele, mi történt a háta mögött, és így a Kádár-rezsim nem fogja követelni a menesztését.
Így történt meg ez a tragikus döntés, amely a XX. századi egyháztörténelem legnagyobb hősét és mártírját feláldozta az úgynevezett keleti politika oltárán. Ez nemcsak a bíboros egyéni tragédiája volt, hanem tragédiája a katolikus egyháznak is.
A döntés egyértelmű politikai hiba volt: ennek révén az állam nyert, az egyház semmit sem kapott. A baj gyökere az volt, hogy Róma 1961 után szakított azzal az addigi vonallal, hogy a kommunistákkal semmiféle szerződést nem lehet kötni, mert azok semmilyen szerződést nem fognak megtartani. Ezt a vonalváltást azért hajtotta végre a Vatikán, mert nagyon lényegesnek látta, hogy a püspöki (állam által elismert)utánpótlás biztosítva legyen, hiszen papot csak püspök szentelhet. Róma attól is tartott, hogy Európában is megismétlik a kommunisták azt, amit Kínában tettek, ahol pápai engedély nélkül egyes püspökökkel új püspököket szenteltettek és ezzel létrehozták a Rómától elszakadt kínai „nemzeti” egyházat. Mindehhez járult az a bizonytalanság, hogy még a hetvenes évek közepén sem látta senki sem a kommunizmus közeli látványos összeomlását.
Mindezek ellenére igaz marad, hogy Mindszenty feláldozása súlyos politikai hiba volt. Bár igen fontos, hogy az egyháznak legyenek püspökei, szükség esetén püspökök nélkül, sőt papok nélkül is életben maradhat az emberi lelkekben az igaz keresztény hit, amint ezt Japán példája mutatja, ahol a kis japán katolikus közösség évszázadokon át kitartott hite mellett, miközben a császári tilalom folytán egyetlen katolikus pap sem működött Japánban. Ugyanakkor az egész világ által ismert és minden igaz keresztény által tisztelt Mindszenty feláldozása óriási presztízsveszteséget okozott az egyháznak és nagy propagandisztikus előnyt biztosított a bolsevistáknak.
De nemcsak politikai, hanem erkölcsi hiba is volt a bíboros feláldozása. Alapvető erkölcsi elv, hogy „a cél nem szentesíti az eszközt”. A kétségtelen nemes cél, a legális püspöki utánpótlás biztosítása sem szentesítheti az egyházért sokat, nagyon sokat szenvedett, nagyon sok áldozatot hozó Mindszenty feláldozását, mintegy elárulását.
Sokan úgy vélekednek, hogy „az erkölcsnek semmi köze sincs a politikához”. Ez keresztény filozófus és teológus számára elfogadhatatlan. Az erkölcs az emberi élet egészét átfogó valóság, hisz nem más az erkölcsi élet, mint „motus rationalis creaturae in Deum” (= „az eszes teremtmény törekvése Isten felé”), ahogy Szent Tamás tanítja.[1] Az Isten, mint első ok által létrehozott embernek ugyanis végső célját, a tökéletes boldogságot Istenre irányuló szabad akarati, eszes cselekedetekkel kell elérnie. Ha bármilyen területen eszes cselekedeteivel, ezzel a végső céllal, Istennel és az Ő törvényeivel szembekerül, erkölcstelenül cselekszik.A keresztény ember számára tehát a politikában is kötelező az erkölcs!
Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a katolikus hit szerint a pápa akkor, és csak akkor tévedhetetlen, ha „ex cathedra” nyilatkozik, vagyis
a: az egész Egyház számára,
b: mint a hívők legfőbb pásztora,
c: hit és erkölcs dolgában,
d: végérvényesen dönt.[2] Tehát politikai döntéseiben nem tévedhetetlen (már csak azért sem, mert a politikában − annak természete miatt − nincs végérvényes döntés).
Amikor tehát Mindszenty József politikai felfogása a pápáéval összeütközött, Mindszenty nem VI. Pállal, mint Krisztus helytartójával, hanem VI. Pállal, mint a Vatikán állam fejével, mint politikussal került szembe. A magyar prímás mindig hangsúlyozta, hogy továbbra is hű fia akar lenni a katolikus egyháznak, amelyért oly sokat szenvedett.
Minden emberi hiba ellenére is igaz marad Krisztus ígérete, amelyet az egyház számára tett: „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.[3] Mindszenty Józsefre pedig találóan illik a latin szólás: „devictus vincit” = „legyőzetve is ő a győztes!” A bolsevizmus, amely ellen utolsó leheletéig küzdött, halott, de Mindszenty − akinek szentté avatása küszöbön áll − a rettenthetetlenség példájával örökre világítani fog minden kor minden magyarja előtt!
[1] S. Thomas Aquinas: Summa Theologiae, I—II, Prológus; 1, a2.
[2] Vö. Schütz: Summarium Theologiae dogmaticae et fundamentalis, Bp. 1935., 387. o. skk.
[3] Mt. 16,18.
Megjelent:
Pannon Front
IV. évfolyam 5. (17.) szám, 4-6. old.
1998.okt. 1.