Levelek feküsznek előttem, férfiaktól, nőktől; levelek, amelyeknek írói arról panaszkodnak, hogy nem tudnak hinni, bármennyire szeretnének s bármennyire érzik a hit szükségét.
Egy egyetemi végzettségű férfiember pl. ezt írja: «Erősen vallásos nevelésben részesültem s a katolicizmust, mint aktív, pozitív erőt, mint szociális tényezőt, mint politikai rendszert, mint vallást roppantul nagyra becsülöm, sőt csodálom. Büszkén vallom magam katolikusnak s nem is tudnék más lenni. Szeretem a klérust, sok barátom van tagjai között. Magánéletemben a becsület útján járó, jóságra, emberszeretetre törekvő, dolgos ember vagyok. De nem vagyok hívő. Annak ellenére, amit elmondtam, nem hiszek Istenben, embernek érzem Krisztust s nem hiszek a lélekben sem. Nincs. Magam sem tudom, hogyan jutottam erre a nihilista meggyőződésre. De bármennyire igyekszem megtalálni magamban a hit parányát, nem találom. Szoktam olvasni a Magyar Kultúrát s tudom, hogy ha ily körülmények közt katolikusnak vallom magam, ez csak a Daudet és Action Française-féle pogány katolicizmus. De bennem ez az irány függetlenül fejlődött ki.»
«Mindezek után meglepőnek fogja találni, hogy templomba járok. Vasárnapi zenés misére. Imádkozom is, mert a Miatyánkot szép imádságnak tartom. Úrfelmutatáskor lehajtom fejemet s kezemmel a szokásos mozdulatot teszem, de csak azért, hogy senkit meg ne botránkoztassak.»
«Már most — itt következik a kérdésem — én szeretnék hinni. Tudom, a hit erős vándorbot. Irigylem azt a kis varrólányt, aki mellettem oly hirtelen térdel le, hogy nagyot koppan a térde, szinte attól tartok, meghasadt. Mi az oka atheizmusomnak? Olvasottságom, intelligenciám, tömérdek utazásom? Az, hogy ismerek majdnem minden vallást? Nem tudom. Szeretném, ha nem azt a választ adná, hogy járjak templomba minél többet s igyekezzem felébreszteni magamban a kritikátlan hit erős indulatát. Ez túlságosan egyszerű volna. Kitüntetve érezném magam, ha a Magyar Kultúrában találnék néhány sor választ.[1] Bár azt is meg tudnám érteni, ha levelemet válasz nélkül papírkosárba dobná…»
Két más levél egy hölgytől ered, aki e sorok írójának bazilikai lelkigyakorlatos előadásait hallgatta. A női lélek lángoló, érzelmesebb, szomorkodó vágyódása az elveszett hit után beszél ezekből a levelekből. A levél írója panaszkodik, hogy «sokan, ezerszám vagyunk ilyen lehulló falevelek az Egyház fájáról» s az Isten és az Anyaszentegyház mintha nem is törődnének velük, rövidesen napirendre térnek az ő elvesztésükön. Ő ugyan sokszor ment el a templom mellett azzal a nembánomsággal, hogy «mit törődöm a lelkemmel, csak különben menjen jól a dolgom», de nagy bajában azért még most is a templomba szalad végső segítségért, hogy megragadja «azt a bizonyos szalmaszálat». Elmondja, hogy a zárdában, ahova négy éven át járt, volt «egy exaltált ifjú apáca, aki midőn előkészített bennünket az intézetben végzett első áldozásra, arról a nagy lelki felszabadulásról, átváltozásról, Szentlélek által való megszállottságról, sőt illatról és az Ostyából kisugárzó fényről beszélt, amelyet ő áldozáskor lát és utána érez. Képzelhető, hogy ránk, a pubertás miatt is izgatott idegzetű, képzelgős gyermeklányokra sokkal nagyobb hatással volt ez a vizionárius apáca, mint a hittanárunk morálra és realitásra alapozott tanítása. Azon a bizonyos áldozáson azonban, akárhogy erőlködtem, nem sikerült meglátnom az Ostyából kisugárzó fényt és nem éreztem az illatot sem, sőt ami sokkal fontosabb lett volna, nem észleltem a felszabadulást sem; a tanulás éppoly lustán és nehezen ment, mint máskor s éppoly haszontalan, rendetlen voltam továbbra is, mint addig. Ez a csodaváró hit ma is megvan bennem, sőt ez az egyetlen formája a vallásosságomnak. Sajnos azonban, az ima nem segít meg soha; nemhogy csodát nem tett, de még csak önbizalmat és megnyugvást sem hozott». Pedig érzi, hogy csak a hit tehetné életerőssé, türelmessé, kitartóvá az élet szenvedései között. «Ó, ha én hinni tudnék!» írja szomorúan. De hát ő Krisztusban csak embert lát, egy zseniális, de idegbeteg bölcset, aki nem volt Isten fia, hanem a szent rajongók közül való.
Következő levelében bevallja, hogy a lelki kín már annyira vitte, hogy megpróbált — gyónni. Tíz év óta először. Tele reménységgel, várakozással szánta rá magát erre a lépésre, hátha sikerül ezen az úton legyőznie a kételyt s rálépnie a gyógyulás útjára. Egész nap készült a gyónásra s «Ignotus találó, bár nagyon triviális kifejezése szerint, alaposan kibelezte magát». «De amint a gyóntatószék elé kerültem, írja, mindjárt éreztem, hogy itt baj lesz». A gyóntató pap «legfeljebb 52 cm. kerületű, rosszformájú fejecskéjével» nem keltett benne semmi bizalmat. «Előttem meggyóntatott vagy 20 embert s utánam még többen voltak. Hát a gyónás bizony rosszul sikerült.» A jámbor papocska rövidesen végzett vele: «Úgy, úgy, édes leányom… öt Miatyánkot, amiért ilyen régen nem gyóntál… öt Miatyánkot a kételkedésért,… ötöt egyéb bűneidért… és hát ne tegyed többé, igyekezzél megjavulni» stb. és készen volt. «Hiszen nem vártam én, hogy majd a Freud-féle pszichoanalízis módszerével fogják a bűnöket kioperálni és tudatossá tenni az arra való hajlamosságot, esetleg két óráig foglalkozva velem s minden egyes lélekkel, főleg így, a húsvéti tömeggyóntatások idején… Csak az a bizonyos gépies mód, ahogy sorra veszik az embert és a házmesternék primitív lelki életét éppúgy intézik el, mint a magamfajták már összetettebb válságait, ez nagyon kiábrándító. És félek, százával vannak, akiket, mint engem is, egy-egy bazilikai beszéd vallási illúziókba ringat, de ha az ember az ilyen felbuzdulásában elmegy egy más templomba s meghallgat egy más papot vagy másnál próbál gyónni: vége! Nem tetszik neki, nem hiszi, unja. Mint ahogy nem tetszene neki Beethoven gyönyörű Kreuzer-szonátája, ha Hubay után B… mestertől hallaná előadni.»
Ezek a levelek bizony nagyon sok mai ember lelkivilágába engednek bepillantani. Nem mindenki zárkózik el a hit elől merő rosszakaratból, tompult érzéketlenségből a magasabb dolgok iránt, vagy pedig bűnös szenvedélyek tudatos dédelgetése miatt. Van, aki keres, van, aki sír az igazság után, aki hit nélkül is szeretne hinni, még a vallási gyakorlatokkal is megpróbálkozik… és mégsem ér célt, nem találja meg a világosságot és az erőt, megakad apróságokon, külsőségeken, megunja s hátat fordít a vallásnak!
Ez a probléma sokkal fontosabb, hogysem kézlegyintéssel szabad volna elintézni. Szülők, nevelők, hittanárok, lelkipásztorok s a katolikus mozgalmakban résztvevő világi apostolok jól teszik, ha megismerkednek azzal a sebbel, amely itt tátong, amely annyi jobb sorsra érdemes lelket tesz beteggé, fájdalmasan küszködővé s végül mégis «lehulló levéllé az Egyház fájáról».
Mit feleljünk ezeknek a beteg, de gyógyulásra sóvárgó lelkeknek? Hogyan bánjunk velük?
II.
Mindenekelőtt ne csodálkozzunk rajtuk s ne nyúljunk hozzájuk érdes, türelmetlen, villámszóró kézzel. Ezek az emberek nem mindig tehetnek róla, hogy a hitben ennyire legyengültek. Hatása alatt állnak a környezetnek, az irodalomnak, a vallásellenes propagandának, talán anélkül, hogy észrevennék. Találkozhattak az egyházi életben hibákkal és hiányokkal (mint a fenti levelek írója, akit az áldozásból a rajongó fiatal apáca naiv ügyetlenkedése, a gyónásból a pap gépiessége ábrándított ki), s ezek elkedvetlenítették őket. Találkozhattak a forma és a stílus tökéletlenségével, amely megzavarta őket s nem engedte észrevenniök, hogy a tökéletlen forma és kezdetleges stílus megett is ott rejtőzhetik a tárgyi igazság, amint a színvonalas forma, a szellemes irodalmi stílus megett is kiválóan meg tud bújni a tárgyi felületesség, sőt gyakran a hazugság és a megtévesztő szándék is.
A közölt levélrészletek csak úgy harsogják a komolyabb hitvédelmi képzés rendszeres nyújtásának szükségességét. Bizony nem elég ma a szentírást magyarázni, a pokollal fenyegetőzni, a parancsokat ismételgetni. Amikor a levegő tele van a hitetlenség bacilusaival, amikor a vallás ellenségei állandóan egész gondolat-tüzérséget mozgósítanak a hit ellen, amikor a sajtó, irodalom, színház, utca, társadalmi tónus csakúgy süvöltik a vallástalanságot, amikor hatalmas világszervezetek, szabadkőmívesség, szabadgondolkozás, szociálizmus egész fejlett haditechnikával sorakoznak fel a hit várainak megdöntésére a lelkekben, akkor a katolikus hitvédelemtanra sokkal nagyobb gondot kellene fordítani minden nevelő s lelkipásztori tényezőnek. Módot kell nyújtani arra, hogy ne csak az ellenvetések jussanak el a közönség szélesebb rétegeibe, hanem az ellenvetések cáfolata is és katolikusaink ne csak a hit pozitív tételeit ismerjék meg, hanem azt a tárgyilag megdönthetetlen logikai alapot is, amelyen a hit tételei végeredményben nyugszanak. Hiszen még legkatolikusabb családjaink tagjainál is, szerzetes intézetekben nevelkedett fiatalembereinknél és hölgyeinknél is rengeteg a vallási bizonytalanság, kiforratlanság, apológiai tájékozatlanság; a legjobb akaratú hívek lelkében is rengeteg téves eszme, balhiedelem, filozófiai, történelmi, természettudományi, erkölcsi előítélet fészkelheti be magát az ellentétes világszemléletű környezet és irodalom hatása alatt. Jaj, ha ezeket a tévítéleteket s hamis képzeteket állandó apologetikai munkával nem ellensúlyozzuk, ha művelt katolikusainkat rá nem neveljük arra, hogy kételyeiket el tudják oszlatni, a nehézségekre meg tudjanak felelni, a maguk számára s azok számára, akik ellenvetéseikkel hozzájuk fordulnak. A katolikus hitvédelemtanban minden kérdésre van válasz, minden nehézségre megoldás, minden ellenvetésre cáfolat; még pedig nemcsak formai, látszólagos, hanem teljességgel meggyőző és kielégítő. De mit ér, ha ezeket a válaszokat csak a szakemberek tudják, a művelt világiak nagy tömegének pedig néha fogalma sincs ezekről a megoldásokról, érvekről, bizonyítékokról![2]
Szükséges azonban az is, hogy akik a katolikus mozgalmakban benne állanak, főleg a nevelők, tanárok, lelkipásztorok, általában a vezető, művelt katolikusok, ne csak tudják az érveket, hanem értsenek azoknak megfelelő formában való előadásához is. A modern hitvédőnek nem elég tudósnak lennie, értenie kell a lélektanhoz s a nevelés művészetéhez is. Mit használ a legjobb argumentum, ha ügyetlenül, esetlenül, kellemetlenül adjuk elő; ha igazságunk tudatában dörgünk és dorongolunk, ahelyett, hogy szelíden megnyernénk s tapintatosan kezelnők a beteg, a segítségre szoruló lelkeket. A tartalom a fő, de a forma is fontos! Miért volt Prohászka Ottokárnak annyi sikere, holott tartalmilag semmit sem mondott mást, mint bármely más igehirdető? Mert a modern lelkek nyelvén mondta s mert végtelen szeretettel, tapintattal s tökéletes formaérzékkel fűszerezte a mondanivalóit. A mai kor gyermeke a stílus és forma tekintetében nagyon el van kényeztetve. Igaza van az egyik levélírónak, mikor arra utal, hogy a mai emberek «az eddig élvezett morfiumos, szeszes és feketekávés kábítószerek után hiába veszik a keresztény sajtó tejes bögréjét a kezükbe», s hogy a modern literatúra stílusához szokott olvasónak nagyon sokszor «feltétlen nívósüllyedés egyik-másik vallásos iratnak vagy lapnak a hangja». A tejes bögre feltétlenül egészségesebb, mint a morfium vagy a többi kábítószer, de az elkényeztetett olvasó megkívánja, hogyha már morfium helyett egészséges tejet akarnak neki adni, azt legalább adják szintén ízléses tálcán s formás csészében.
Viszont az ilyen megtévedett s tapogatózó lelkeknek is meg kell érteniök egyet-mást. Mindenekelőtt, hogy ne várják, míg a sült galamb a szájukba repül. Ne csak véletlenül, ötletszerűleg, egyszer-egyszer hallgassanak meg egy bazilikai beszédet vagy éppen egy Prohászkát (ha küld az Isten). Tessék komolyan is venni a vallási kérdéseket s szorgalmasan utánajárni az igazságnak. Tessék forgatni a katolikus hitvédelemtan termékeit; ha a «Katolikus Kultúrkönyvtár» kötetei nem felelnek meg, tessék elolvasni Prohászkát; ha ez sem felel meg, van még sok más. Tessék behatolni ezekbe a könyvekbe, ezekbe az érvelésekbe. Nem lesz könnyű olvasmány, az bizonyos; a hitvédelmi művek nem regények. Szöges figyelemmel, tanulmányozva kell olvasni ezeket, úgy ahogy az ember egy matematikai könyvet tanulmányoz. S ha azonnal nem látjuk be valamely okfejtés bizonyító voltát, ne türelmetlenkedjünk (a matematikában sem világos első olvasásra minden), hanem törjük kissé a fejünket rajta, esetleg kérdezzünk meg hozzáértő szakembert. A hit nagy dolog, megéri a komoly utánajárást. S a komoly utánajárás fokról-fokra, de kétségtelenül elvezet a vallási tisztánlátáshoz, a meggyőződéshez.
Főleg pedig ne vezettessük magunkat a modern logikátlanság divatja által. A modern ember nem szeret mélyen vizsgálódni, hanem csak érzelmek, hangulatok, látszatok s benyomások szerint indul. Ez bizony helytelen. A vallási igazság tételeit egyenkint kell vizsgálnunk, nem szabad egyszerre tíz felé kalandoznunk, ugrálnunk, a problémákat könnyedén összekevernünk, mindent egyszerre megoldani kívánnunk. Sajnos, mai neveltetésünk éppenséggel nem kedvez ennek a szigorúan logikus gondolkozásnak, a problémák egyenkint való, sorozatos megoldásának. De a neveltetésnek ezt a hibáját józan, kitartó, rendszeres elmélyüléssel ki lehet egyenlíteni.
Függetlenítenünk kell magunkat nevezetesen a hit ellenségeinek túlbecsülésétől is. A fenti levelek írónőjénél pl. szembeszökő az az öntudatlan részrehajlás, amellyel a vallásellenes irány embereit s eszményeit szörnyen komolyan veszi, míg a vallásos dolgokkal szemben a legmesszebbmenő gyanakvás és szkepszis álláspontjára helyezkedik. «Ignotust» (Veigelsberg Hugót) és Freudot szörnyű tekintélyként emlegeti, s eszébe sem jutna ezekre pl. ugyanazt a mértéket alkalmazni, amellyel a pap «rosszformájú» fejét kritizálja. Pedig nagyon könnyen meglehet, hogy az említett két izraelitának a fejalkata még sokkal kevésbé bizalomra gerjesztő, mint azé a szerencsétlen papé volt. Általában a levélírónő írásaiból, főleg egyes itt nem közölt részletekből, szinte kiabál a modern vallásellenes irodalom hatása; a Renan-féle iskola műszavai, a Zoláktól és Anatole France-októl eltanult gúny. Mégis csak nagyon igaza van az Egyháznak, amikor teológiailag képzetlen híveit a hitromboló írók műveinek olvasásától tiltja. Két okból van igaza. Először, mert a teológiailag képzetlen olvasó nincs és nem is lehet abban a helyzetben, hogy a vallás ellen összehordott, rafinált kifogásokra azonnal és magától meg tudjon felelni. Rombolni könnyű, építeni nehéz. Michelangelo Mózesét csákánnyal szétzúzni, Munkácsy Honfoglalását késsel összevagdosni: nem volna nagy művészei; de a szétvagdalt s összetördelt műremekei újból összeállítani: már csak kivételes tehetségnek s annak is csak nagy előtanulmányok után volna lehetséges. Itt is ugyanez történik: ha a teológiailag képzetlen ember kritikátlanul összeolvas mindent s könnyelműen megengedi, hogy lelkében a hit épületét ravasz rombolók csákánya halomra zúzza, maga pedig nem képes arra, hogy az összezúzott romhalmazból megint felépítse a hit templomát, magára vessen, ha hiába sírja vissza az egykor szép és pompás épületet. Másodszor pedig azért is ártalmasak ezek az olvasmányok, mert ahhoz a helytelen, egészségtelen és logikátlan módszerhez szoktatják az olvasót, amely érvek helyett a gúny fegyverével hadakozik. Gúnyolni könnyű, de a gúny nem érv. Szellemesen gúnyolódni, kétségtelen tehetség jele, de csak a romboló tehetségé. Azzal, hogy valamit ki lehet figurázni, még nem döntöttük meg a dolog értékét s belső igazságát. A legszentebb dolgon lehet gúnyolódni, az édesanyánkat is ki lehet viccelni, szatírát lehet írni Michelangelo kupolájáról vagy «Utolsó ítéletéről» is. Azért a kupola és az Utolsó ítélet nem vesztik el belső értéküket; de bizonyos, hogy aki a szatíra torzprizmájával szeme előtt nézi ezeket a remekműveket, torzul fogja látni őket maga is. A vallás tételeinek gúnyolódással való elintézése elsősorban a gúnyolódóra s követőire van káros visszahatással: cinikussá teszi. A cinikus pedig érzéketlen a komoly érvek, a tételek igazságtartalma iránt.
Ez a gúnyolódás a vallásellenes irodalmi háborúnak főfegyvere Voltaire óta. Ma is szorgalmasan használják az összes szabadgondolkozók, le egészen a Népszava tollforgatóiig. Műveletlen vagy félművelt emberre a gúny jobban is hat, mini minden tudományos cáfolati kísérlet. Mit fáradnának hát a vallásellenes propaganda apostolai gyötrelmes cáfolási kísérletekkel a kereszténységgel szemben, mikor a tömegeknél az olcsó szellemeskedés fegyverével sokkal hamarabb célt érnek. «Wer die Lacher hat, hat alle», mondja a német közmondás. Azonban a komoly és becsületes megbizonyosodásnak épp ezért a gúny nemcsak nem lehet eszköze, hanem ellenkezőleg, legméltatlanabb s belsőleg legértéktelenebb ellenszere, akadályozója.
A levélírónő pl. kesereg azon, hogy nem tud hinni Krisztusban, merthogy Krisztus csak egy «idegbeteg rajongó volt», egy «testileg-lelkileg meggyötört zsidó fiatalember». Csodálatos, hogy a hitetlen milyen vakon tud hinni! Hogyan tudja, honnan veszi az írónő, hogy Krisztus csakugyan «rajongó» volt, hogy «idegbeteg» volt és ( testileg-lelkileg meggyötört» ember? A kínszenvedésben természetesen meggyötörték, meg is ölték, de hogy életében idegbeteg s testi-lelki roncs lett volna: ugyan honnan veszi ezt? Lám, az ilyesmit minden tárgyi bizonyíték nélkül, sőt minden ellenkező tárgyi bizonyíték ellenére milyen könnyen elhiszi! Ha nem tudná, megsúgjuk neki, hogy ezt a regényt az «idegbeteg», «rajongó» Krisztusról, amint egyáltalán sok regényt Krisztusról, a Voltaire-Baur-Strauss-Renan iskola találta ki; de bizonyítékul nem is hoztak fel e kitalálások mellett semmit! Krisztus éppen az ellenkezője volt annak, amit rajongónak, idegbetegnek lehet nevezni. Olvassa csak az evangéliumot! Jézusnak minden szava, minden tette, egész viselkedése az abszolút nyugalom, a józanság, a biztosság és határozottság, az értelmi fölény és soha utol nem ért bölcsesség ámulatba ejtő tükrözete. Nincs ott szó se testi se lelki gyötrődöttségről; nem is árul el ilyen elgyötröttséget az evangéliumi Krisztus-alakon semmi, de éppenséggel semmi. Mondja, tisztelt úrhölgy, miért mondja és hiszi ön mégis így? Mert így olvasta, mert így kolportálták és szuggerálták bele önbe az olvasmányai, a Krisztus-tagadó regényköltészet, amelyekkel szemben ön a legcsekélyebb mértékben sem volt kritikus, hanem elhitte nekik minden érv és bizonyítási kísérlet nélkül! Ellenben azt a verőfényes, valósággal vakítóan szembeszökő tényt nem vette észre az evangéliumban, hogy ez a Jézus a legcsodálatosabb bölcsesség s a legbecsületesebb őszinteség együtt; aki tehát nem beszél esztelenségeket s nem ámítja a világot. Nem csal tehát és nem beszél félre akkor sem, amikor Önmagáról isteni mivoltát hangoztató kijelentéseket tesz, amikor százszorosán igazolja istenember voltát. «Én és az Atya egy vagyunk», «Én vagyok a feltámadás és az élet», «Fülöp, aki engem lát, az Atyát is látja», «Te vagy-e az élő Istennek fia? Te mondád, én vagyok» stb; az örök praeexistentia, a világbírói joghatóság, a mindentudás és mindenhatóság attribútumai, amelyeket magának tulajdonít, a csodákra és halott-támasztásokra való hivatkozás stb. stb.: mindez nem ejti legalábbis gondolkodóba? Mindez nincs oly komoly érv az ön szemében, mint a Renan-ok fantasztikus s bebizonyítatlan meséje az «idegbeteg fiatalemberről», a bájos zsidó rajongóról stb.? Nem veszi észre, hogy itt megint a cinizmus dolgozik, az érvekkel nem törődő, pusztán stilisztikai bravúrokkal hadakozó romantika? Amely belátván, hogy évszázadok tagadó, kibúvó hitetlenkedése hiába keresett komoly érveket Krisztus istensége ellen, megkísértette Jézust egyszerűen elképzelésekkel, ráfogásokkal, regényírással elintézni? S amely számít mások teológiai képzetlenségére, puszta benyomásokra reagáló dilettantizmusára, s félre akarja önt vezetni szólamokkal s elképzelésekkel ott, ahol ezeknek az elképzeléseknek minden realitás és minden tárgyi bizonyíték leghatározottabban ellene szól?
Csodálatos, a hitetlenség milyen hamar beéri a tagadás úgynevezett bizonyítékaival. Oly óriási kérdésekben, mint hogy van-e lélek, van-e Isten, ki volt Krisztus, megelégszik egy odavetett s tovább nem is igazolt megjegyzéssel, állítással. Valósággal megdöbbentő e téren az első helyen közölt levél. Nem hiszek Istenben, nem hiszek a lélekben. «Nincs.» Ezzel a röpke szóval a kérdés el van intézve. Szeretnénk valamit hallani arról is, miért nem hisz, miért nincs? Miért nem tartja meggyőzőknek az apologetika érveinek egész tárházát? S eleve biztosíthatjuk a levélírót, hogyha csak némileg is kritikusan vizsgálja a tagadás úgynevezett érveit, nagyhamar meginog a tagadás iránti bizalma is. Lehet, hogy azért még nem lesz azonnal hívő, de tagadó sem lesz. Mert higgyék el a derék töprengők: lehet, hogy hinni nehéz, de nem hinni, logikai alapon, megnyugtatóan, még sokkal nehezebb. A hitetlenség mint tagadás a legmerészebb hit. A hitetlenség mint kétely, mint ingadozás, mint határozatlanság még előbb érthető. Azonban a kételyt is le lehet győzni, az ingadozást és határozatlanságot is meg lehet szüntetni. Csak utána kell járni, tanulmányozni a hit érveit. Lehetetlen, hogy akkor sokáig kételkedő maradjon az ember.[3]
Az egyik levélíró hivatkozik arra is, hogy annyi komoly, tudós, elfogulatlan ember hitetlen. Hát ezek csak látnák tévedésüket, ha a hit csakugyan tudományosan igazolható volna! Nem, tisztelt levélíró, a dolog nem ilyen egyszerű. Már azért sem, mert a hitetlen tudósokkal és gondolkozókkal szemben ott vannak igen nagy számmal a hívő tudósok és hívő gondolkozók is. Még pedig éppen a legmagasabb, legértékesebb intellektusok között feltűnően vezetett mindig s vezet ma is a hívő elem. Azonkívül, hogy éppen a mai világban sok a hitetlen a képzett emberek közölt, ezen nem lehet csodálkozni, mert ennek nagyon szembeszökő külső okai vannak; nem a vallással kapcsolatos okok. A szervezett hitetlenség már vagy másfél század óta mindent elkövetett, hogyha magasabb oktatást s az irodalmat a vallás lerombolására használja fel s tervszerűen igyekezett kiszorítani a hívő tudósokat a felsőbb iskolákról és a tudományos intézmények vezetéséből. A közönség széles rétegeit pedig a keresztényellenes sajtó igyekezett a vallással szemben közömbössé, sőt ellenségessé, mindenesetre kételkedővé és sokszor cinikussá nevelni; sajnos, igen nagy eredménnyel. Aki a vallástalanság lélektani és történelmi okait közelebbről szemügyre veszi s megfontolja, mily hallatlan erőfeszítésekkel dolgozik a hitellenes irányzat a maga eszméinek terjesztésében, nem csodálhatja, ha oly sokan vannak, akik a hitetlenségnek esnek áldozatul. Ez azonban semmiképpen sem jelent érvet a hit ésszerűsége és tárgyi igazsága ellen.
Mindkét levélírót tehát s mindazokat, akik hasonló lelki helyzetben vannak, arra kérnők, tanulmányozzák a saját érdekükben nagy szeretettel s megértő, befogadó lélekkel a hit tudományos bizonyítékait, az apologetika érveit. Ez a tanulmányozás feltétlenül meg fogja hozni a kívánt eredményt: az elméleti meggyőződést. Ez ugyan még mindig nem lesz elég; ezenkívül még a kellő jóakarat s elszántság is kell, hogy a megismert igazságot bátran s következetesen kövessük. Isten majd megadja a kegyelmet azoknak, akik azt becsületes erőfeszítéssel és őszinte tanulékonysággal keresik. Olvassanak, elmélkedjenek, hatoljanak bele az apologetika ismeretébe, imádkozzanak s beszéljék meg nehézségeiket vagy kételyeiket valamely művelt, megértő s felvilágosítani tudó lelkipásztorral. Ez gyakran hamarabb vezet célhoz, mint a könyvek. S bízzanak Isten kegyelmében, a felülről jövő világosságban. «Nicht im Grübeln, nein! — im Beten wird die Offenbarung kommen». (Fr. W. Weber.)
[1] A Magyar Kultúrában mint tudományos folyóiratban szerkesztői üzenetek nincsenek. Ha a levél írója megírja lakáscímét, magánlevélben azonnal kapott volna feleletet. Szerk.
[2] Nemrég egy tanárember kételyeivel egy ismerős paphoz fordult. Ez így felelt neki: «Kérlek, az ember vagy hisz s akkor nincs szüksége észokokra, vagy nem hisz és akkor úgysem lehet meggyőzni.» Természetes, ez a válasz nem elégítette ki a kérdezőt. Az ilyen papot bizony vissza kellene küldeni a — teológiára!
[3] A Katolikus Kultúrkönyvtár négy első kötete minden fontosabb hitvédelmi kérdésre kimerítő választ ad. (Bpest, VIII. Horánszky-u. 20.)