Payday Loans

Keresés

A legújabb

Ki erre, ki arra… PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2014. április 30. szerda, 06:03

Ki erre, ki arra…

eletmeneteUtólag már sajnálom, hogy nem battyogtam ki múlt vasárnap legalább a Keleti pályaudvarig, búcsút intve a Budapesten lezajlott menetelgetők tovaröppenőinek. Mindez egy fotó láttán jutott eszembe, amin tucatnyi izraeli papírzászlót szorongató kéz látszott. Ez természetes lenne Tel-Avivban, de nem a mi országunkban. Legalábbis így gondolom, hiszen nekem eszembe sem jutna ott osztogatni magyar zászlókat, ám nem is tehetném, mert az országból is úgy kipenderítenének, hogy ihaj!

Viszont annyival nyilván „megtiszteltek” volna az élni nagyon is jól tudó, boldogan mosolygott, jól öltözött, többnyire túlsúllyal bírók, hogy némi(?) pénz reményében megajándékoztak volna engem is egy zászlócskával, ami udvarias mosoly kíséretében azonnal a táskám mélyén landolt volna. Legalábbis ott létemig, hiszen nem vagyok híve más nemzet által megbecsült zászlónak, ereklyéknek, egyéb szent dolgaiknak nyilvános elégetésében, széttaposásában, megcsúfolásában, kifigurázásában. Viszont ugyanezt várnám el másoktól, azon elv alapján, hogy ami nekem nem esne jól, azt nem követem el másokkal szemben.

Jó, persze tudom, nem egyforma nevelést kapunk. Velem korán megtaníttatták, hogy nem bőrszín, orr-, fülméret vagy vallás (további kitételek Alkotmányunkban olvashatók) alapján ítéljek meg embereket. Mindehhez anyám segített, amikor néha becipelt az egyik afrikai nagykövetségre, ahol gyerekkoromban dolgozott. Hogy az idő jobban teljék, egyszer a nálam fiatalabb fekete fiúcskának segítettem a teraszon, hogy el se essen a háromkerekűvel. Egy idő után helycserét ajánlottam neki, amit arrogánsan visszautasított. Az általam igazságtalannak vélt helyzetet egy pofonnal oldottam meg, ami kisebb diplomáciai konfliktust okozva anyám állásába került, abban az időben, amikor a B-listára vételtől rettegett mindenki. Otthon persze megkaptam a magamét, de hosszú ideig nem tudtam feldolgozni, hogy akik még nyelvünket sem beszélték rendesen, hogy mertek így viselkedni, a mi hazánkban. Hogy nem az igazságérzetemmel volt baj, igazolta egy követségi alkalmazott többszöri megjelenése lakásunkon, aki az akkoriban kincsnek számító déli gyümölcsökkel megpakolva érkezett, hatalmas markában összegyűjtött apró pénzt nyújtott át, zsebpénznek szánva, azt füllentvén, hogy ő csak a papírból készülteket szereti. Segített, mert nem akarta, hogy egyforma, rossz vélemény alakuljon ki róluk. Hónapokkal később, amikor egy puccs miatt hazarendelték őket, sírva búcsúzkodott, annyira megszerette hazánkat. Többé nem hallottam róla.

Ez az elfeledettnek hitt történet az 1990-es évek elején elevenedett fel bennem, amikor a Hősök terén én osztogattam ingyen a piros-fehér-zöld papírzászlócskákat. Boldogan tettem, örömmel fogadták. Mire kiértem a tömegből, még kettő maradt. Kissé elkülönülve, de hallótávolságon belül, ott állt két, fekete ruhás, morcos fiatalember. No, megörvendeztetem őket, gondoltam magamban. Ők azonban kezüket maguk elé kapva hőköltek hátra, így hárítván el maguktól a magyar zászlót. Megdöbbentem az udvariatlanságuktól. Ez felért egy arcul csapással. Nekünk egyértelmű volt, hogy a hirtelen jött szabadság, legalábbis amit sokan annak hittünk, reménnyel töltsön el bennünket. Ők másban reménykedtek.
Többé nem láttam őket, de gondolatban nekik is búcsút intek. Örökre.

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő