Meg van írva, hogy mikor az első esernyő az utcán megjelent - Londonban történt -, a gyerekek seregesen futottak utána, a házak ablakain kacagó arcok hajoltak ki, s az esernyős embert csakhamar orvosi megfigyelés alá állították.

Ilyenforma föltűnést keltett az első bicikli is. Az emberek nevettek rajta, és tanultak biciklizni. Ma már ritka a biciklire nevető ember. Megszokták. Mindössze a Nemzet ellenzi még. Hallom, hogy egy hosszú közlemény volt benne, amely arról szólt, hogy a bicikli nem magyar embernek való, és hogy csak az használja, akinek lóra pénze nem telik. Aki ezt írta, vagy a ló árát nem tudja, vagy a bicikliét. Az írását azonban érdemes eltenni az említett esernyő-história mellé, s azon régi írások közé, amelyek annak idején a puskaport haszontalan találmánynak mondották.

Annyi bizonyos, hogy az emberben van valami idegenkedés minden iránt, ami új, meg ami masina. Mennél nagyobb az állat bennünk, annál nagyobb az idegenkedésünk. Azt is lehet mondani, hogy a velocipéd mesterséges ló, ha éppen kedvünk telik abban, hogy lónak képzeljük. De hogy pót-ló, arra nemet mondok. Hamarább lesz a paripa pót-velocipéd.

Mert a velocipéd ott, ahol jó utak vannak, tökéletesebb eszköze a közlekedésnek, mint a paripa. Gyorsabb, biztosabb, tizednyire sem olyan fárasztó, nincs külön akarata, nem gőzölög, nem eszik, nem rúg, nem bokrosodik meg, s a rajta való ülés talán csak kényelmesebb, mint az a folytonos totyogtatás, amely éppúgy elfárasztja az embert, mint az állatot.

Hogy az egész világ nem jár még biciklin, annak két oka van. Az egyik: a jó gépek ára. A másik az, hogy sokan lehetetlenségnek tartják a megtanulását.

Csaknem mindenki bizalmatlan. A gyároshoz rendesen azzal a kérdéssel lépnek, hogy mi lesz, ha nem tudják a biciklizést megtanulni. A gyáros persze kijelenti, hogy a tanulásra ingyen ad helyet is, biciklit is, s hogy addig ne is kockáztassa a pénzét, míg meg nem tanul.

S valóban, mikor az ember először ül rá a gépre, a néző is azt mondja: ez soha sem fog biciklizni.

S még tán azt is gondolja hozzá: Nincs nyomorultabb teremtése az Istennek az embernél!

Szánalmas alak is a keréken először ülő ember. A derekát oldalt görbítve, görcsösen merevített kezekkel kapaszkodik a kormányrúdba. A szemei az első kerékre merednek, hogy jaj Istenem, mikor gurul ki alólam! Mert olyan mozgékony az a fene masina, mintha eleven gyíkokból volna összeállítva, s mintha minden porcikája menekülni akarna az ember alól. Először ülni hát ezen az ismeretlen természetű, mozgékony jószágon aggodalmas is. A tanuló-telek a végtelenség telke. Az ember arra gondol, hogy kisebb is elég lett volna iskolának.

Pedig nincs ok az aggodalomra, mert a tanító (valamelyik jóképű gyárimunkás) ott van mellette. Két kézzel tartja a kormányt, és miközben vezeti és óvja a feldőléstől, jóakarattal mondogatja:

- Jobb lábbal, bal lábbal!

Tudom is én mostan, hogy melyik a jobb lábam, melyik a bal. Az alattam levő, ismeretlen fortélyokkal telt, ingó-bingó s megiramló vasjószág foglalkoztatja minden idegemet, minden gondolatomat. Inkább az ötlik eszembe, hogy ha ez a legény itt mellettem véletlenül elprüsszenti magát, hát kiszalad alólam az egész világ.

Soha nem éreztem még magamat ekkora bizonytalanságban. Nehéz tűnődések szállanak meg, hogy mi hát itt a fő tanulni való: az ekvilibrum megtartása, a kormány kezelése vagy a taposás?

De íme, hogy a második fordulót teszem, egyszer csak megérzem, hogy nem a tanító tolja a gépemet, hanem az én nyomásaimtól gurul könnyedén. Eddig sejtelmem sem volt arról, hogy mekkora nyomás kell a gép hajtásához: tíz gramm-e vagy tíz kiló? Bizony inkább tíz gramm. Ha a legény nem tartaná a gépet, nem kellene több. Buzgó igyekezettel kezd az ember a taposáshoz, úgy, hogy a tanítónak szaladásra kell fognia a dolgot. Hadd fusson! Mért nem mondta meg előre, hogy a taposáshoz se tudomány, sem ügyesség nem szükséges. Most már hajtana az ember akár egy óra hosszáig is, de a vezető nem bírja a mellette való nyargalást. A tanítás tíz percig tartott, s a karokat és vállakat megviselte.

Ez nem tetszik az embernek. A második leckére nem is igen vállalkozik aznap. Másnapra marad az. A tanuló most már kezd bízni magában, de a bizalma még nem teljes. Hetek kellenek - gondolja -, mikorra magam megyek a biciklin.

Azonban íme, a tanító másnap egy övvel fogadja. Jó szorosan körülövezi vele a derekát, s most föl a kerékre! Ma már maga fogja igazgatni a kormányrudat.

Az ember örömmel fogadja ezt az új módot. Tegnap ugyanis csak a hajtást ismerhette meg. Hogy milyen erővel kell ide-oda fordítania a kormányt, ma azt is megtudja. Az ember most már arra gondol, hogy jobb lenne tán, ha a vezető egy-egy kicsit eleresztené. Mert, hogy a tanító keze ott van a derekán, nem tudja, hogy az tartja-e a gépen, vagy maga is meg tud rajta ülni. Alig mennek egyszer körül, megismeri már, hogy a kormányrúdnak ide-oda való fordításához úgyszólván semmi erő sem szükséges.

De hát mért fáradott el tegnap? Mért állott bele a kezébe, karjába, vállába az az ólmos fáradtság? Hát bizony nem egyéb ok miatt, hanem hogy több erővel szorította a kormányrudat, mint kellett volna, s hogy a teste súlya nem annyira a nyergen volt, mint inkább a kormányrúdon. Kapaszkodott. Úgy tett, mint aki az evőkanalat olyan erővel szorítaná a markába, hogy a keze belekékülne. Az ilyen bizony belefáradna a leves-evésbe csakhamar.

- Eresszen el - mondja a tanítónak.

A legény erre megtaszítja egy kicsit hátulról és nézi nyugodtan, hogy fog a tanítványa lefordulni.

A tanítvány pedig vágtat nagy önbizalommal. Hogy ím, egymaga megyen, valami olyan érzés száll a fejébe, amit tán a csudálkozás mámorának lehet nevezni.

- Én vagyok-e én? - kérdezi az ember örömtől repesve - és valóban én megyek-e most biciklin?

Azonban mielőtt erre megfelelhetne, a fordulónál találja magát. Fordít a kormányán, de rendesen azt éri el vele, hogy a gép jobbra, ő meg balra fordul -, megválnak egymástól.

Erre nem számított. Nem érti, hogy a gép hogyan fordult nagyobbat, mint amekkorát ő akart! Pedig hát ő az oka: még mindig nagyobb erővel fogta és fordította a kormányrudat, mint kellene.

Azonban az esés nem volt veszedelmes. Nem is volt talán esés, csak letoppanás. Mert hiszen a mostani gépeknél egy arasznyira sincs az ember lába a földtől.

Újra rásegítteti magát a gépre, és most már két tanítólegényt állít a két fordulóhoz. Azok a két jajponton kapásra készen várják, s ha nagyobbat fordít, mint kellene, egyenesre rántják a kerekét.

Most már vígan és aggodalom nélkül fut a körben, hogy ő tud immáron biciklizni, ez az érzés dobogtatja a kebelét. Most már tisztára kitapasztalja, mennyi erő kell a hajtáshoz, mennyi a fordításhoz és mennyire kell ügyelnie a testtartásra. Azonban, mikor arra gondol, hogy egyenletesen kell taposni, ilyenkor az egyik lábával csupa buzgóságból akkorát nyom a hajtón, hogy az egész bicikli oldalt lódul tőle.

De ezzel is tanult. A harmadik, negyedik körfutásnál már nem kapdosnak hozzá a tanítók. Tud. Örömtől dagadozva csinálja meg a telek két végén a fordulókat, és a szíve ormán kitűzi a diadal lobogóját.

Pedig még csak most kezdődik a veszedelem.

Mint mindenki, aki nem tud biciklizni, ő is azt gondolja, hogy csak akkor ül biztosan a keréken, amikor sebesen hajt. Ő tehát minden lépésnél nyom egyet a hajtón, és így hamarosan akkora sebesség által érzi magát elragadottnak, hogy nemcsak a kabátja, de még tán a füle is lebeg belé. Uramisten, mondja ekkor, én viszem-e ezt a biciklit, vagy hogy ez viszen engemet?

A bicikli elragadta. Egy pillanat alatt megint ott találja magát a fordulón, s vagy a vén eperfát vagy a kerítést pillantja meg maga előtt. Ez a pillantás, ez a veszedelem! Mert amit megpillantott, annak hopp, úgy neki megyen, hogy a kereke is, maga is megtáncol tőle a levegőben.

Mert a bicikli gyorsabb lett, mint az ő kormányozási képessége. Ő az előbbi, lassú hajtás szerint kormányzott, s az idő nem volt most elegendő.

Mármost, ha egy jóakaratú hang megszólal, hogy hajtson lassan, és ne ilyen bolondul, akkor az illető meg van mentve. Tud biciklizni. Lassú tempóban folytatja a gyakorlatot, s ha el is véti olyankor a dolgát, legföljebb letoppan, de sem a térde, sem a háta nem érintkezik az anyafölddel.

Azonban, ha az a jóakaratú hang hiányzik, akkor a tanuló egyelőre megmarad abban a hitében, hogy gyorsan kell hajtania, s nem győz azon csudálkozni, hogy a fák, kerítés-kiszögellések, emberek mintha láthatatlan karokkal rántanák magukhoz. A telek pedig kicsiny! Micsoda szűk telek! Az ember azt szeretné, ha legalábbis öt holdas volna!

Jómagammal történt, hogy a harmadik napon az egyik fordulásnál egy kis meszes hordót pillantottam meg a telek szögletében. Nem láttam előbb soha, s nem is esett az utamba, de ahogy menet közben ránéztem, abban a pillanatban ott is voltam: a gép a hordó mellett, magam a hordó tetején.

Végre valamelyik lefordulásnál a térdét is megüti az ember, s ekkor maga a természet kényszeríti arra, hogy lassabban mozgassa a lábait.

Most csudálkozunk csak el, mikor azt látjuk, hogy a leglassúbb menésben is csakúgy megüljük a gépet, mint a gyors hajtásban, sőt biztosabban, mert szemeink előtt nem folynak össze a tárgyak, a gép engedelmesen fordul ide-oda a kezünk alatt, s a telek újra megnőtt: idő kell hozzá, míg körülkerekezzük.

Most már nem is bukunk többé. Növekedő kedvvel gurulunk idestova a pályán, és így szólunk magunkban:

- Nini, hiszen én mindig tudtam biciklizni! Nem tanultam én itt egyebet semmit, minthogy megösmerkedtem a masinával.

És való igaz ez az észrevétel: mindenki tud biciklizni, csak éppen hogy a géppel nincs ismeretségben. Nem gyakorolta hozzá sem az agyát, sem az izmait, sem a lábait, sem a testtartását, csak éppen azt kellett megtudnia, hogy mennyi nyomás kell a hajtáshoz, mennyi a kormányzáshoz, és hogy mikor hajt, ne úgy balanszáljon, mint a kötéltáncos, hanem az első kereket fordítsa mindig arra gurulólag, amerre dőlni vél.

Negyedóra alatt megismerkedik tehát az egész mesterséggel mindenki, ha figyelemben tartja ezt a négy pontot:

1. Kezdetben egyenesen üljön, és ne a testével balanszáljon, hanem az első kerékkel.

2. Egyenletesen taposson, s ne nagy erővel.

3. A kormányt könnyen fogja, s emeltesse olyan magasra, hogy ne a biciklire hasalva üljön, hanem mint a lovon, egyenesen.

4. Lassan hajtson.

A fölszállás meg a leszállás próbálgatás dolga. Addig ne tanulgassa senki a fölszállást, míg csak a menéssel tisztában nincsen: mi haszna száll föl, ha a leesés a fölszállásnak az eredménye?

A leszállásnál pedig erre vigyázzon:

A gépről gyors menésben gyakorlatlan ember nem szállhat le. A gépet tehát meg kell lassítani, s mikor a bal pedál alulról fölfelé kanyarodik, akkor nehezedjék rá, és vegye át a gépen a jobb lábát.

A nők fölszállása, leszállása sokkal könnyebb, mert a női bicikliken fölül nincs összekötő vas. Alacsonyabb is, mint a férfiak biciklije, és így könnyebb is rajta a tanulás.

A fölszállásnak és leszállásnak különben sokféle módja van, de én azt tartom, hogy fölösleges munka a falon mászni a padlásra, mikor létrán is fölmehet az ember, s minek leugrani a háztetőről, mikor ugyanúgy lejöhetünk, ahogyan fölmentünk.

Hallottam ezt a kérdést sokszor. Azt is mondták, hogy nem lehet jó, mert nem természetes. Hát mi természetes? A lovaglás? A lovat nem a természet adta az ember alá, hanem hogy az embernek több esze van: szolgájává tette és reátanult. Ha a lovaglás természetesebb volna, mint a biciklizés, az ember könnyebben tanulná, mert a természet az emberi testet hozzáformálta volna. De a lovaglást megtanulni sokkalta nehezebb. Aki megtanult lovagolni, nem fogja mondani, mint a biciklinél, hogy voltaképpen tudta már ő ezt, csakhogy éppen a gépet nem ismerte. Mert bizony hozzá kellett ügyesítenie, edzenie az egész testét. Sőt ha azt kell megállapítani, hogy igaz lovas-e valaki, vagy csak ügyes lovagoló, azt mondom: vele kell nőnie. Csak az az igazi lovas, aki még éretlen korában tanult rá a lovon-járásra. Hát arról ne is beszéljünk, hogy melyik a természetesebb. Szorosan véve, egyik sem az. De ha mindenben csak azt cselekesszük, ami természetes, akkor nincs ruha, nincs illendőség, nincs semmi méltóság; az erkölcs szó meg komikus fogalommá válik.

Különben ez a kérdés éppúgy nem biciklis ember agyában született, mint az a rémítés, hogy a gyönge mellű, gyönge szívű ember óvakodjék a biciklitől.

Hát persze hogy óvakodjék, de óvakodjék a gyaloglástól is, ne fusson és ne ugráljon, ez bizonyos jó tanács. Azonban amennyi mozgást a lábával gyalog tud tenni, bátran tehet tízszer annyit a keréken. Senki sem kényszeríti, hogy a gépre ráhasaljon: ülhet azon olyan egyenesen, mint a nádszál. Akik meghajolva járnak a gépen, azok többnyire fiatal emberek, s örömük telik abban, hogy a lábikrájuknak bő erejét fitogtatják. Az ilyenek persze előrehajolva iramlanak az utakon, mert a mellük így nem tol levegőt, és gyorsabban mehetnek. De hát a gyönge mellű ember lassan is járhat, a gyalog sétáló ember lépéseivel, és bizony így - hacsak hegynek nem kepesztet - nem érzi, hogy gyönge akár a szíve, akár a melle.

A biciklizés tehát természetesebb mozgás, mint akár a lovaglás, akár a kocsikázás, akár más-micsoda. Az orvosok pedig, magam látom, hogyan tanulnak egymás után biciklizni.

A keréken járás gyönyörűsége mindjárt a második, harmadik napon megvan, de a bicikli igazi használata mégiscsak akkor kezdődik, mikor már az ember figyelme eloldódik a masinától.

Ez a harmadik, negyedik héten már megvan. Ezentúl úgy vagyunk a biciklivel, mint a gyalogló ember a lábával: nem gondolunk rá.

És akkor megváltozik nekünk a világ képe. Mintha egy tökéletesebb emberfajba fejlődtünk volna át, úgy érezzük magunkat. A csúszó-mászó hernyó érezheti így magát, mikor egy napon arra ébred, hogy szárnya van. Megélénkül, és vidámmá válik az élete.

De hát nem ugyanaz történik-e, ha lovagol az ember?

Nem. A lovaglás fáraszt; a bicikli nem fáraszt. A lovagló ember zöcskölődik, hupálódik; a biciklis ember ringatózva, lebegve, ide-oda csapongva megy a jó úton, mint a pillangó. A lovaglás két-három órán túl munka; a biciklizés akár egész nap is nem egyéb, mint gyaloglás a levegőben, a test súlyának érzése nélkül, meg anélkül, hogy a test izmai jobban kimerülnének, mint a gyalogolásnál.

A keréken járónak legalábbis nyolcszor annyi jut a világ szemléletéből, a világon-lételből, mint a gyalogosnak. Mert az utak mintha nyolcadjára rövidültek volna, az ereje meg mintha ugyanennyivel növekedett volna. Míg a gyalogos egy kilométernyi utat teszen, a kerekes ugyanazon lábmozgatással, ugyanazon idő alatt nyolc kilométert járt meg. S még akkor nyeresége van a teste erejében.

A gyalogos ugyanis minden lépésével ugyanazt a súlyt emeli meg és viszi tovább, holott a kerekes a sima, jó úton a lábával csak minden tizedik-huszadik kerékfordulásnál nyom akkorát, amekkora erő a gyalogosnak minden lépéséhez szükséges.

Eszerint az olyan ember, aki gyalog két kilométernyi menésben ellankad, keréken körülbelül tizenhat kilométernyi utat tehet anélkül, hogy az otthon levő karosszékére gondolna.

A kerekezőt csak a hepehupás kövezet, a sáros vagy göröngyös út meg a szembefúvó szél fárasztja. De a lábon járó ember sincs különben. (A dombokról, hegyekről nem beszélek - a kerék csak sík útra való.) Az aszfalton, faburkolaton vagy simára járt országúton az ember azt gondolja: magától gurul a biciklije. Annyira magától, hogy ha egy-két nyomást adott a kerekének, akár zsebre dughatja a lábait: megy a masina vígan, nesztelenül, mintha nem is érintené a földet. Lejtőnek, vagy ha hátulról szél fújdogál, magában gurul a bicikli, csak kormányozni kell.

A jó út. Ez a biciklis ember imádsága. Ha Budapesttől Ceglédig olyan úton lehetne menni, mint amilyen az Andrássy út, bizonnyal mondhatom: nem fáradnánk úgy el biciklin Ceglédig, mint gyalog a Városligettől végig az Andrássy úton.

Innen van az, hogy az ember többnyire nyargalva futó kerekeseket lát ezeken az utakon. Nem bolondságból futnak valamennyien, igazán nem. Csakhogy a gép könnyen gurul, és a kerekest untatná, hogy ne mozgassa a lábait. Voltaképpen nem is a kerekes mozgatja a lábát, hanem a gép pedálja emelgeti, vetegeti föl olyan szaporán.

A gyalogjáró ízléstelen szeleburdiságnak tartja az ilyen száguldozást, s ő meg, aki így megyen, ha az elméjében más dolgokat forgat, észre sem veszi, hogy sebesen gurul.

De az igazi gyönyörűség nem tisztán abban van, hogy az ember szárnyakat csatolt a lábára. A testnek egy eddig ismeretlen magaérzése több ennél. A test nem érzi a saját súlyát. Mintha félig-meddig lélekké változott volna. Ez különös jóérzés. Nem lehet se magyarázni, se megértetni mással. Talán hogy egy kissé a madarak birodalmába jutott az ember: a lebegés, keringés, szállás érzése. Talán csak az, hogy a göröngytől némileg függetlenebb, s több része van, mint volt eddig a levegőben. Talán annak az érzése, hogy az állati rendből még följebb-kiemelkedett, s a maga alá vett géppel megsokszorozta a járó izmait: új erőhöz jutott, tömérdek nagy erőhöz, amit fölvehet, letehet akarata szerint.

A gép egy hónap múlva kiegészítő része a testének. Az ő akarata a gép akarata is. Mint előbb egy pillantás elég volt arra, hogy az útjában fekvő rögöt átlépje vagy kikerülje, most ugyanezt teszi egy-egy csekély mozdulattal, anélkül, hogy az elméjében erre külön gondolat éberkedne. Csak egy tenyérnyi egyenletes gerince legyen az országútnak, vagy oldalt egy kis egyenesre járt szalagja, ez a keréknek elég arra, hogy vidáman és könnyedén guruljon a cél felé.

S még mindig hátra van egy áldás, ami a biciklivel érte az emberiséget. Ez az áldás különösen a városi emberé, a hivatalnoké, aki mindig ül, a gazdag emberé, akinek az arca unalomtól bágyadt, s akinek a végrendelete néha így kezdődik: Meguntam az életet.

Az ember agya olyanféle szerkezet, mint egy fényképezőgép.

A fényképezőgépnek az üvege a pillanatnyi megnyitással képet vesz fel. Az ember szeme is ilyen üveg. Minden pillantása képet vesz fel, és így egy óra alatt milliónyi képet örökít meg. E képek közül a jelentéktelen elmosódik; a jelentékeny azonban sokáig, tán életfogytiglan megmarad abban a rengeteg-nagy képhalmazatban, amit emlékezetnek nevezünk. De az emlékezet nemcsak a látott képek mindensége, hanem beléelegyedik minden, amit hall, és amit érez az ember.

A szobában élő ember, mikor már abban a korban van, amelyben meghiggad a pezsgő vér, lassanként mélává, kedvetlenné, szomorúvá válik. Ha van oka örömre, nem tud örülni. Ha van oka valamit szépnek, kedvesnek, szeretetre méltónak találni, az érdeklődés lángja csak éppen lobbot vet benne, de nem melegíti föl. Néha tán elgondolkozik ezen az állapotán, s azt véli, hogy az élet elfásította, vagy azt, hogy több esze van, mint kellene. Az is lehet, hogy ha különben jó az egészsége és vagyonilag olyan az állapota, hogy sem a kalendárium, sem az óra nem parancsol neki, meg nem foghatja, hogy mi az oka az ő életunalmának. De mondjuk, hogy vagyona nincsen, mert hiszen ilyen a többség, de megél a munkájából úgy, hogy ennek az árnyékai nem ülnek a lelkén, s mégis egy névtelen és apátlan, örökkön benne lappangó szomorúságnak az áldozata.

Az ilyent a bicikli visszaadja az életnek.

Az ilyen napról napra érzi, hogy az a bizonyos árnyék elfogy. Megélénkül. Úgy érzi, mintha újjászületett volna. Nem ismer magára.

Hát honnan van ez?

Az agy, ez a finom fotografáló masina, előbb mindennap ugyanazon képeket vette föl, ugyanazon formákat, ugyanazon színeket, s a működése ezáltal korlátozódott, ellomhult. Éppúgy ellomhult, mint ahogy a kezünk ellomhulna, elvesztené a mozgékonyságának java részét, ha egy ideig fölkötve hordanánk. Minden testrész elgyöngül, veszít az erejéből, ha munka nélkül van. Az agy sem kivétel.

Igen, de az agy nem lehet munka nélkül - ezt gondolhatja erre valaki; én például egész nap számolok, úgy, hogy a szemem is düllyed belé, délután rajzolok, muzsikálok, este meg színházba megyek, és mégis a hátamon hordom az életunalmat.

Az ilyen ember nem tudja, micsoda óriás nagy gép az agy, s hogy e nagy gépnek a számolás csak egy kis izmát mozgatja, a muzsikálás másik kis izmát, a színház a harmadikat, s az agy többi része tétlenül hever.

Az ilyen ember, ha biciklire kerül, éppen attól élénkül meg, hogy a színeknek és formáknak olyan tömérdeksége tárul eléje, aminőben eddig része nem volt. Az agya, anélkül, hogy ő ezt észrevenné s talán tudná, az új, mindig új képek fölvétele által megfrissül, és újra fogékonnyá válik minden iránt, ami az élet szeretetének tárgya, és oka lehet.

A gazdagok közül némelyek egész életükön át bolyonganak a földtekén, hogy az agyukat, vagy mondjuk: lelküket mindig új meg új képvilágban hordozzák. Mennyi kellemetlenség ennek az ára. A fülledt vasúti kocsik, a rossz vendéglők, rettenetes hotelek!

Mennyivel különb és okosabb módja az agy frissen tartásának a biciklizés! Az ember a jó levegőn járhat, nagy utakat tehet költség nélkül, s mindig a megszokott ágyába térhet vissza, hogy magát kipihenje.

A biciklinek kocsi helyett való használatáról nem is szólok. Külföldön keréken jár a munkás a gyárba, az orvos a betegeihez, a gazda az aratóihoz, a levélhordó a Tisztelt Címekhez. Sőt, Hock János írótársam beszéli, hogy Spanyolországban papot is látott, amint biciklin az utolsó kenetet vitte, anélkül, hogy ez ott bárkinek is feltűnt volna.

Azt hiszen, egynéhány esztendő múlva nálunk sem lesz, aki görbén nézzen a biciklire, mert előbb-utóbb mindenki reákap, és az ember csak addig gyűlöli az efféle mesterséget, ameddig irigyli.