Vissza az Aranybullához,

amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti

a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

Banális, mégsem elégszer hangsúlyozandó igazság, hogy egy társadalom csak akkor működőképes, ha annak valamennyi rétege békében igyekszik egymás mellett élni, vagyis ha egyik sem akar a többiek felett basáskodni. De valahogy már a múltban sem mindenki gondolkodott ekként. Ezért, hogy hétszázkilencven két éve, 1222. április 24-én II. András királyunk az Aranybullában meghagyta, kik azok, akiknek térnyerését korlátozni kell. Vissza az Aranybullához, amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

Mert bizony az Aranybulla a ius resistendi et contradiscendi, a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogára épül, vagyis a mindenkori uralkodónak a keresztény tanításban megfogalmazott Tízparancsolatból ismert természettörvény (lex naturalis) szerint való kormányzása betartatása, elvégre az igazságosság a nemzetek alapja (iustitia est regnorum fundamentum), amely nélkül nincsen közjó (sensus communis).

Ma, amikor a globális erők célja az ember és a természet végsőkig történő megrablása, sőt elpusztítása, különösen is – tekintettel energetikai-logisztikai erőforrásainkra – itt, a Kárpát-medencében, létfontosságú számunkra, hogy ennek való természetes ellenállásunk helyes módjainak megtalálása érdekében tanuljunk történelmünk azon korszakából, melyben még éltek eleink (még ha olykor kevésbé következetesen is) a nemzeti ellenállás és ellenmondás jogával. Ez pedig a hierarchikusan és organikusan felépült társadalom, a jogok és kötelességek egységére hagyományozódott középkor, amelyben a törvénynek még volt szelleme, mely mindenkire vonatkozott, megvetve a bűnpártolást, strómanságot.

Igen, ilyen kor volt az, amelyben az Aranybulla megszületett. Ugyebár az a „sötét” középkor! Ugyanis akik középkori törvényeinket tanulmányozzák, megdöbbenve ismerhetik fel egyrészt a közjó elleni vétségek elkövetői zömének egyazon származását, másrészt a velük szembeni törvénykezés enyheségét vagy szigorát. Ami az utóbbit illeti, ezen egyáltalán nem csodálkozhatunk, ugyanis az elkövetők nem a Bibliára, hanem a Talmudra esküdve szedtek gyakran kétszázötven százalékos uzsorakamatot vagy tettek hamis tanúvallomásokat, abból kiindulva, amit belőle megtanultak, így például azt, hogy „ha egy nem zsidó egy zsidót megüt, halált érdemel, mert ez éppen olyan bűn, mintha ezt az isteni Fölséggel tenné”, hiszen „a világ csak az izraeliták végett teremtetett: ők a gyümölcs, a többi nép csak üres csésze, következésképpen mondhatjuk, hogy az izraelitákon kívül nincs más nép, azok csak üres csészék”, továbbá, hogy „a világ népei nem neveztetnek embereknek, hanem állatoknak: a nem zsidók udvara baromistállónak tekintendő, lakásaik nem lakások”, valamint „az embernek (zsidónak) szabad a nem zsidók vásáraira elmenni és barmot, rabszolgát venni, mert így megmenti azokat az ember az ő kezükből. Felebarátodat nem szabad megrabolnod, de ez nem vonatkozik gojra [nem zsidóra – Ifj. T. L.], aki neked nem felebarátod: egy gojt szabad megcsalnod és tőle uzsorát venned”. 

Ezért, hogy egyházi és világi hatóságok egyaránt elrendelték Talmudjaik megsemmisítését – mint például a domonkos Nicolaus Donin tanácsára IX. Gergely pápa, így a franciák csak 1240-ben huszonnégy szekérre valót égettek el belőle –, hiszen a benne foglaltak nemcsak gettóbeli szokásaikat határozták meg kaszárnyaszigorral, hanem külvilággal való társadalmi érintkezésük formáit is, különös tekintettel a pénzkereskedelemre, éspedig olyannyira, hogy – amint Valeriu Marcu írja (Die Vertreibung der Juden aus Spanien (A zsidók kiűzése Spanyolországból), 1934) – „belőle a nemes fémek pontos ismertét is meg lehet tanulni, benne van a hitelek neme, a kölcsönszerződések pontos ismerete is. Minden „igaz” zsidó, akár gazdag, akár szegény, reális gazdasági ismeretekkel rendelkezett, köteles volt a Talmudot olvasni, tanulni, így annál jobb közgazda lett.”.

E „jobb közgazdák” pénzpolitikájával szembeni első ellenállás lovagkirályunk, Szent Lászlóuralkodására (1077-1095) nyúlik vissza. Az 1092-ben tartott Szabolcsi Zsinaton egyenesen eltiltotta a keresztények és zsidók házasságát, a keresztények – különösen a 40 év aluli nők – cselédként tartását, Törvénykönyvében pedig a keresztények bárminemű szolgaságban tartását:

„Ha zsidó keresztény asszonyt vesz társul magához, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart az ő házánál, vegyék el tőle és adják vissza annak szabadságát, aki pedig eladta, attól az árát vegyék el és legyen az a püspökök jövedelme”. (Decr. I.10.)

Igyekezett rászorítani őket továbbá a keresztény ünnepnapok megtartására:

„Ha valaki vasárnap vagy más nagyobb ünnepen talál zsidót munkában, hogy a kereszténység meg ne botránkozzék, azt a szerszámot, amellyel a zsidó dolgozott, veszítse el.” (Decr. I. 26.)

A visszaélések sokasága miatt Könyves Kálmán uralma alatt (1095-1114) Törvénykönyvében megtiltotta a velük való házasságkötést (II. Decr. I. 48.), és Szent Lászlóhoz hasonlóan rendelkezett a keresztények zsidók körében való alkalmazásáról: 

„Senki a zsidók közül keresztény cselédet venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani ne merjen. Amelyiknél pedig jelenleg van olyan, ha a megengedett idő alatt túl nem ad rajta, veszítse el.” (I. Decr. I. 74.)

„Keresztény cselédet, legyen bármilyen nemzetiségű, venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani senki a zsidók közül ne merjen ezentúl, és ha valaki ezen végzést áthágja, szenvedje kárát a nála megtalált keresztény cseléd elvesztésével.” (II. Decr. 1.) 

Szabályozta ingatlantulajdonhoz való viszonyukat is: „A zsidók közül az, akinek mezei gazdasága van, pogány cselédekkel lássa el azt. Ha módjuk van, lehet mezei jószáguk, de csak püspöki székhelyen.” (I. Decr. I. 75.)

A kölcsönszerződések tisztasága érdekében előírta a kötelező írásos tanúzást (II. Decr.1-3.), miszerint „ha keresztény zsidónak vagy zsidó kereszténynek kölcsönt akar adni, zálogot vegyen a kölcsönvevőtől, mindkét fél részéről tanúk jelenlétében”, végül meghagyta (II. Decr. 13.), hogy „ha valaki ünnepnapon [vasárnap vagy egyéb egyházi ünnepen – Ifj. T. L.] árul, adja meg az árát négyszeresen”.

Rendelkezései – amint Somogyi Ferenc írja (Zsidójogunk fejlődésének áttekintése, 1938) – „a kor szellemének megfelelően az Európa-szerte megnyilvánuló zsidóüldözések idejében korántsem voltak szigorúak: a zsidók izolálása ebben a korban csak természetes. Kereskedelmük azonban, mely rabszolga-kereskedésük és kölcsönügyleteik révén gazdaságilag mind nagyobb és nagyobb jelentőséget biztosít nekik, további korlátozásokat von maga után. A zsidóság beözönlése és fokozatos térhódítása azonban így is tovább tart.” Ennek oka – amint Takáts Albert leszögezi (A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban, 1942) – a „helyrehozhatatlan mulasztás” volt, az, hogy „ezeknek a törvényeknek végrehajtására nem fordítottak elég nagy gondot”, ezért „a zsidóság hamar megtalálta a módját annak, hogy miképpen játssza ki ezeket, így nemcsak a kívánt hatás maradt el, hanem ellenkezőleg, a zsidóság pénzkölcsönzések útján beférkőzött a főurak bizalmába és pár évtized alatt nem egy zsidónak az udvarhoz is megvoltak az összeköttetései.” 

Szent László és Könyves Kálmán büntető rendelkezéseit azonban nem kísérte eléggé a betartatás szigora, így pénzkölcsönzéseikkel megpróbálkoztak utódaik bizalmába férkőzni, majd tanácsadóikként kifosztani a kincstárat és az állami bevételeket megkaparintani, mindezzel kiváltva a tömegek ellenszenvét, sőt egyre határozottabb ellenállását. 

Így érkezünk el II. András uralkodásához, az Aranybulla megszületéséhez. Királysága alatt (1205-1235) a zsidó vámszedők szabadon szedhettek uzsorakamatot: a király örökösen pénzkölcsönzéseikre szorult, ráadásul a haszonbérleti jogokat rájuk ruházta, zsidó kamaraispánjainak pedig keresztény szolgák tartását is megengedte. Mindezek miatt országszerte nőttön-nőtt az elkeseredés, olyannyira, hogy a nemesség sürgetésére a király 1222-ben az Aranybullában elsősorban pénzhamisításaik miatt megszorító törvényt hirdetett ki:

Pénzváltó kamaraispánok, sókamarások és városok országunkon belüli nemesek legyenek, izmaeliták és zsidók ne lehessenek. (Art. 24, 1. §)

Thallóczy Lajos jogtörténész írja (A kamara haszna, története, kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlődéséve1, 1879): „A rendszeres adózás behozatala óta a nép szemében nem igen volt gyűlöletesebb egyén a pénzbeváltónál vagy adószedőnél. Árpádház-béli, sőt az Anjou-királyok idejében is széltében hangzik a panasz a beváltók, a dicatorok zsarolása ellen: majd ott kergetik szét őket, majd emitt ölnek meg egyet. A zsidógyűlöletnek is ez az egyik oka: a legnagyobb csalók – nem elfogultságból, hanem adataink nyomán beszélünk – ők voltak.”

A legnagyobb tragédiát azonban az idézett cikkely végrehajtatlansága jelentette, az, hogy – amint Thallóczy megjegyzi – „az ellenük hozott törvényes intézkedéseknek nem volt foganatjuk: még 1250-ben is egy zsidó, Henel András áll a pénzügyek élén, mint Summus Camerarius. Kereskedelmi összeköttetéseikről s befolyásukról a pénzverés körül Jehuda Cohen XI. századbeli rabbinak jognyilatkozványai tanúskodnak.” Ezért Róbert (1226 és 1239 között) esztergomi érsek a 24. cikkely végrehajtatlansága miatt „interdictum”-mal (istentiszteleti cselekmények tilalmával) sújtotta IX. Gergely pápa felhatalmazásával 1232-ben országunkat, amint ennek részleteirőlMakkai Sándor Táltoskirály című regénye drámai erővel ír.

Erre válaszul II. András 1233-ban a beregi erdőben esküt tett arra, hogy a közhivatalokban többé nem tűri meg őket és megkülönböztető ruhajelzés – arasznyi sárga folt – viselését rendeli el számukra.

Mindezekről azonban tankönyveink és közmédiumaink mit sem tudnak. Mert festhetik bármennyire is „sötét”-nek a középkort, tény, akkor még azért bizony rádöbbentek az annak világát alakítók, hogy egy társadalom csak akkor működőképes, ha annak valamennyi rétege békében igyekszik egymás mellett élni, vagyis ha egyik sem akar a többiek felett basáskodni. Vissza tehát a hétszázkilencven két éve, 1222. április 24. II. András királyunk által kiadott Aranybullához, amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!