Gabriel Garcia Marquez 1928 - 2014.

A legnagyobb kortárs írók közé nem várt helyről, Kolumbiából robbant be egy új név: García Márquez. 1955 óta publikál, de csak 1967-ben indult meg élénk érdeklődés személye, és rajta keresztül az egész latin-amerikai irodalom iránt. Ekkor je- lent meg Száz év magány című regénye, melyről Pablo Neruda így nyilatkozott: "Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta." A Száz év magány-t a világ számos nyelvén nevezték "mesterműnek", szerzőjéről pedig neves latin-amerikai írókortárs, Mario Vargas Llosa írt monográfiát. Az idősebb nemzedék megbecsülését Amado fejezte ki: "A mai spanyol-amerikai regények közül Asturias és García Márquez műveit mindenki máséinál többre tartom." Jevtusenko egy amerikai interjújában García Márquezt tréfásan "a világirodalom Peléjének" nevezte. 1928-ban született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. Kilencesztendős koráig élt ott, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrás- ként táplálják műveit. "Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez." Jogot tanult, de nem szerette, hamar abba is hagyta. Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetési gondok miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között, a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként, a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől. 1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, A söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá. Öt, illetve hat év múltán szinte egyszerre három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregény (Vargas Llosa "kis remekműnek" nevezte); a La mala hora [Baljós óra] című regény, melynek tömör, sejtető stílusa nagy erővel idézi fel az erőszak atmoszféráját Kolumbiában; a Los funerales de la Mamá Grande [Az óriás mama temetése] című novellás kötet. 1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek. Forgatókönyvírás és alkotói válság öt éve következett, mígnem 1965-ben az Acapulcóba vezető úton, hirtelen megjelent előtte a "regényfolyó", melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt, miközben családjával kölcsönpénzen élt, papírra vetette a Száz év magány-t. Ez az "eposznak", "sa- gának" nevezett regény a műfaj XX. századi életképességét bizonyítja. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le.

García Márquez sűrűn hangoztatott nézete, hogy a haladás ügyét csak a legmagasabbrendű irodalom szolgálhatja. Egyébként nem teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozik. Mint például: "Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek." García Márquez a szocializmus hívének vallja magát, de álláspontjának elméleti megfogalmazásától idegenkedik. 1972-ben megkap- ta a Rómulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda. A díjat a Movimiento al Socialismó-nak ajánlotta fel. 1972-ben novellás kötete jelent meg. A címadó kisregényben - Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és Lelketlen nagyanyjáról - a Száz év magány szereplői térnek vissza. Vargas Llosa ezt írta a kötetről: "kisérlet egy új nyelv megteremtésére", "átmenet a Száz év és a jövendő García Márquez között". Legutolsó regényének címe: EL otoňo del patriarca (1975) [A pátriárka ősze]. A Barcelonában élő García Márquez a chilei események után így nyilatkozott: "Most, hogy erkölcsi presztízst élvezek, élnem is kell vele. Nem vagyok politikus ember, de Latin-Amerikában mindenkinek politikusnak kell lennie." Párizsban dokumentumok gyűjtésébe kezdett a chilei és a brazíliai fasizmusról. 1974-ben részt vett a latin-amerikai diktatúrák emberellenes bűntetteit kivizsgáló II. Russel-bíróság munkájában.

INTERJÚ

Készítették: Adélaîde Blasquez; Armando Durán

BLASQUEZ: Pár év óta valósággal elkápráztatja a világot egy tündöklő latin-amerikai írócsoport, olyan nevek, mint Asturias és Cortázar, Rulfo és Carpentier, Fuentes és Vargas Llosa, akik mind megszállottan törekszenek földjüknek, hagyományaiknak, lázas kontinensük lényegének kifejezésére. A dél-amerikai regény jó néhány szakértője García Márquezt helyezi e "rohamcsapat" élére. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Abban a jelenségben, amelyet Európa újjászületésnek lát, az a gyökeresen új, hogy a dél-amerikai írók történelmük folyamán először mernek írók lenni. Ha így nézzük a dolgot, nem újjászületésről, hanem való- ságos megszületésről van szó. Mostanáig Dél-Amerikában csak "vasárnapi írók" voltak, akik kenyérgondok közt éltek, és behódoltak a hagyománynak és a spanyol akadémizmusnak. Történelmünkben először hinni mertünk önmagunkban; le mertünk rázni minden béklyót; egyszóval élni mertünk szerzői jogainkkal. Mi történt? Egy szép napon a bennünket körülvevő valóság már majd kiverte a szemünket. Mi volt a tennivalónk? Az, hogy történeteket meséljünk, a mi történeteinket. Mert hát volt mit mondanunk. Megesik, hogy a művészet néha elébe vág a történelemnek, nem igaz? Ott volt a lehetőség, csak rajtunk múlt, hogy meg- ragadjuk-e. Ha a nyelv élettelen, mindent szabad. Így volt merszünk az eddigitől eltérő spanyol nyelv használatához, egy olyan spanyolhoz, amely nem marad mögötte azoknak a képtelen szörnyűségeknek, amelyeket magunkban hordozunk. 
BLASQUEZ: "Dél-Amerika története - mondja Carlos Fuentes - a nyelvtől való megfosztottság története: csak ránk kényszerített szövegeink vannak, amelyek arra jók, hogy kendőzzék a valóságot . . ." A dél-amerikai írók a nyelvre összpontosították a regényt, mert számukra a nyelv és a lét kutatása egy és ugyanaz a dolog. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Könyveink spanyolországi fogadtatása bizonyítja, hogy gondjaink és rögeszméink mennyire egyek a spanyolokéival. A spanyol irodalom jelenlegi bénultsága nehezen magyarázható, ha arra gondolunk, hogy Spanyolország legnagyobb remekműveit az Inkvizíció alatt írták. Szeretném tudni, hogy a francia közönség és a francia kiadók rajongása a dél-amerikai regény iránt nem múló divat-e? Az is kérdés, vajon a franciák hallgatólagosan nem ismernek-e el "gyengén fejlett" irodalmunk javára olyan jogokat, amelyeket a saját irodalmukban tiltanak: a képzelet jogait; és vajon könyveinket olvasva nem engednek-e meg maguknak olyan gyönyörűséget is, amely az ő regényírásukra nehezedő, önmaguk gyártotta tilalomhálózat miatt szükségszerűen neheztelésre késztetné őket. A spanyolok szemében a dél-amerikai regény valami más, több mint ifjító forrásvíz. Életfontosságú szükségletet elégít ki. A dél-amerikai írók, ha egy pillanatra sikerül megfeledkezniük a rendőri elnyomásról, a sajtóra kényszerített hallgatás faláról, a harmincéves elnyomásról, a megaláztatások és frusztrációk súlyáról, ami erre a szerencsétlen országra nehezedik, úgy érzik magukat Spanyolországban, mint hal a vízben. Bizton állíthatom ezt, Barcelonában lakom két éve. Az egyetemi emberek, a kritikusok és a nagyközönség irántunk való rokonszenvében az a meglepő, hogy büszkeség érződik benne. A spanyolok büszkék rá, hogy a hivatalos kánonokkal kíméletlenül leszámoló, az eltérő vonásainkért oly lelkesen rajongó könyveink éppen spanyolul íródtak. Különös módon még a cenzúra is elnéző velünk. Így a Száz év magány, szertelensége ellenére is, a kézirattal teljesen egyező különkiadásban jelent meg Spanyolországban, hogy ily módon a könyvesboltok elkerüljék az Amerikától való újravásárlás szokásos nehézségeit. 
BLASQUEZ: Kényszeresen visszatérő eszméi között, azt hiszem, kiváltságos helyet kap a magány, a nosztalgia, a frusztráció és mindenekelőtt a renyhe mozdulatlanság kísértése. A tehetetlenségi erő viszi romlásba Macondót. García Márquez könyvei elmondják, hogyan "hal meg" a város, hogyan szívódik fel elkerülhetetlenül a rend és a rendetlenség, az életerő és a tehetetlenség dialektikája, amely Macondót vezérelte. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Legalábbis ezt mondják a kritikusok. A kritikusok hívták fel a figyelmemet arra, hogy minden könyvemben ugyanazok a témák, a helyszínek, sőt még a hősök is ugyanazok. A dolog engem lepett meg a legjobban, pedig valójában nincs ebben semmi meglepő: az ember a rögeszméivel ír, és a rögeszmék mindenkiben viszonylag korlátozott sorozatot alkotnak. Kezdetben pedig nem ezt akartam - lehet, hogy azért, mert egyáltalán nem akartam semmit; hacsak azt nem, hogy elmeséljek egy történetet egy családról, melyet a végzet arra szánt, hogy disznófarkú gyereke szülessék. Nem vagyok értelmiségi. Semmi érzékem az eszmékhez. Író vagyok, ahogy asztalos vagy kovács is lehetnék. Az erőmmel, a szenvedélyeimmel és az ösztöneimmel írok, és azt hiszem, hogy ezen a területen is, mint mindenhol másutt, rohamozni kell és támadni, mint a bikának az arénában. Ráadásul rossz olvasó is vagyok. Azaz hogy képtelen vagyok erőt venni magamon, és tovább olvasni egy könyvet, ha egy kicsit is untat. Ez az én egyetlen esztétikai szempontom a mások irodalmában csakúgy, mint a magaméban. Egy regényben mindig történnie kell valaminek. Ezért "modellem" a lovagregény, ahol a cselekmény fordulatai az első szótól a befejezésig bizonytalanságban tartják az embert. 
BLASQUEZ: A Száz év magány egy család, a Buendía család története Macondo alapításától, ami José Arcadio Buendía nevéhez fűződik, utolsó leszármazottjuk száz évvel későbbi haláláig. Vezetésük alatt Macondo előbb megéri a varázslat, a költészet és az utópia aranykorát, majd az elemek tombolását, a háború borzalmait, a technikai civilizáció romboló hatását és a társadalmi elnyomást, végül a természetfeletti erők és a determinizmus diadalát: az utolsó Buendíának sikerül megfejtenie egy kéziratot, amelyet egy varázslóféle hagyott örökül a családra, és amelynek titkát az elődök hiába kutatták; rádöbben, hogy minden előre meg volt írva - az írás Macondo száz év alatt végbemenő hanyatlásának történetét mondja el. Egyúttal azt is megtudja, hogy akinek sikerül elolvasnia a könyvet, arra biztos halál vár. A Buendíák története: csodálatos életerővel győzött alakváltoztatások és küzdelmek sora, de úgy látszik, egyikük sem képes a maga javára fordítani ezt az életerőt. Nem mulaszthatjuk el, hogy ne hívjuk fel a figyelmet bizonyos analógiákra: az őket meghaladó életerő, amelyre valamiképp predesztinálva vannak, s amely jobb híján utópiába, lázadásba, legjobb esetben pedig az érzékiség hajszolásába torkollik, halálos kórrá válik, mivel üresjárat - vajon nem hű képe-e a spanyol vagy dél-amerikai embernek, aki örökösen a formát kutatja, amely képes volna számot adni belső forrongásairól? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Talán, talán . . . Ez eszme, és tudja, hogy én hogy vagyok az eszmékkel. Számomra a Buendía család története azt mondja el, hogy egy vérfertőzéstől rettegő család mindent elkövet, hogy elkerülje a disznófarkú utód világrahozását. Mondanom sem kell, hogy a disznófarkat lehetetlenné tevő óvatosság, amelyet négy Buendía generáción keresztül gyakoroltak, vezet a szép eredményre . . . Végzetszerűen. 
BLASQUEZ: A Száz év magány felelevenítette az érdeklődést korábbi regényei iránt is, amelyek az elmúlt évben újra megjelentek. 
GARCÍA MÁRQUEZ: A söpredék kivételével minden regényemet, bár évenként jelent meg egy- egy, hogy úgy mondjam, együtt írtam, egyidejűleg, amikor megválva a kenyeret adó újságírástól, televíziótól és filmtől, elhatároztam, hogy "rohamozok, mint a bika". Attól kezdve csak ez a munka létezett számomra a világon, semmi más. Bárhol, bármilyen körülmények között voltam is, minden istenajándékozta napon, a szombatokat és vasárnapokat is beleértve (ez az egyetlen dolog, ami valóban megkülönböztet az asztalostól és a kovácstól), csak azzal a gonddal és rettegéssel élek: vajon mi történik holnap a hőseimmel? Fogok-e unatkozni, ha újraolvasom a tegnap írt lapokat? Macondóval egyszer s mindenkorra végeztem. A Száz év magány megtette a maga bukfencét, összerakta a kirakós játékot. Következő regényemnek már semmi köze sem lesz mindehhez. Egy képzeletbeli diktátor történetét mondja majd el, aki százhatvannyolcadik évének betöltése után jut hatalomra, és százhúsz évig marad a helyén. Megint valaki, aki meglepetéseket tartogat nekem. Mi történik vele holnap? Nyugtalanul töröm rajta a fejem. Érzem, hogy történik még valami . . . De mi? Nem tudom. Előre soha semmit sem tudok.

DURÁN: Beszéljünk az irodalmi hatásokról. Gyakran emlegetik magával kapcsolatban Faulknert. Még is úgy érzem, a Száz év magány sok szempontból egyfajta anti-faulkneri mű. Mintha minden oldalán azt akarta volna kifejezésre juttatni, hogy mennyire nem "faulkneri". 
GARCÍA MÁRQUEZ: A kritikusok olyan gyakran hangoztatták, hogy Faulkner hatása alatt állok, hogy egy ideig magam is elhittem. Valójában azonban már régen megjelent első írásom, amikor egyszer, egészen véletlenül, kezembe került Faulkner egyik könyve. Szerettem volna tudni, miben is állnak azok a hatások, amiket a kritikusok a nyakamba varrnak. Csak sok évvel később, amikor egyszer keresztülutaztam a Délen, az Egyesült Államokban, találtam rá a magyarázatra: a poros utak, a tikkadt és nyomorult falvak, ezek a minden reménytől megfosztott emberek nagyon emlékeztetnek arra, amit én ábrázoltam írásaimban. 
DURÁN: Zavarja ez a látszólagos Faulkner-hatás? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Egyáltalán nem. Az összehasonlítás nagyon hízelgő számomra, hiszen Faulkner végül is az egyik legnagyobb regényíró. Azt a módot azonban, ahogy a kritikusok az ilyen hatásokat értelmezik, nem egészen értem. A valóságban mégiscsak minden író arra törekszik, hogy önmaga legyen, és éppen azt igyekszik elkerülni, hogy kedvenc szerzőit utánozza. 
DURÁN: Kik a kedvenc szerzői? 
GARCÍA MÁRQUEZ Senki. Van viszont néhány könyv, amely jobban tetszik a többinél, de ezek sem mindig ugyanazok. Nem is azért szeretem őket, mintha jobban volnának megírva, hanem egészen különböző, gyakran nehezen megmagyarázható okok miatt. Ma este például a következő volna a lista: Szophoklész: Oidipusz király, az Amadís de Gaula, a Lazarillo de Tormes, Defoe: Londoni pestis, Pigafetta: Primo viaggio intorno al globo terracqueo [Az első utazása föld körül], Burroughs: Tarzan, a dzsungel fia és mások. Nem tudom, milyen jelentősége van ennek a listának a kritikusok számára. 
DURÁN: Csakugyan gyakran téved a kritika, különösen akkor, ha kortárs írókkal és művekkel foglalkozik. De ez elkerülhetetlen. Egy regény olyan bonyolult egész, hogy nem lehet egy csapásra bevenni. Konkrétan: legutóbbi könyve komoly problémákat ad föl a kritikának. Mondok egy példát. Az a vélemény, amelyet Ursula élete vége felé alkot Amarantáról, lehet az író véleménye is, egyik alakjának szájába adva. Mivel azonban ez a vélemény téves, azt kell hinnünk, hogy mégiscsak Ursuláé. Itt tehát csapdáról van szó. A Száz év magány olyan regény, amely tele van effajta célzásokkal és a legkülönfélébb értelmezésekkel - valamennyinek fontos jelentése van. A komoly kritikának mindezeket fel kell tárnia, de ez éveket igényelne. Másrészt a regény nem csupán célzások halmaza. A kritikus dolga könnyebb volna, ha az írók segítenének neki. Hajlandó lenne művét kritikusok körében megvitatni? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Természetesen nem. A kritikusok komoly emberek, engem pedig már évek óta nem érdekel semmi komoly dolog. Ezzel szemben szórakoztató nézni, hogyan tapogatóznak a sötétben. Egyikük, egy venezuelai újságíró azt mondta nemrégiben a Száz év magánnyal kapcsolatban, hogy Victor Hugues említése - aki, mint tudja, Carpentier egyik regényalakja - "naivitás, amely a kolumbiai író csodálatáról árulkodik, és felhívja az olvasó figyelmét". A naivitás azonban őbenne van, mert nem vette észre, hogy Carlos Fuentes egyik regényalakja is meg van említve, Julio Cortázaré is, felhasználok egy nyilvánvalóan Vargas Llosától származó jellemet, és mint már többször, idézek egy mondatot, amely Juan Rulfótól való. Egy másik kritikus azt a felfedezést tette, hogy Gabriel - regényem egyik alakja, akit velem szoktak azonosítani - Rabelais összes műveit magával viszi Párizsba. Ez - mondta a kritikus - nyílt vallomás egy hatásról, s egyben minősíti Második Aureliano szexuális kicsapongásait és vadállati étvágyát, a tetovált José Arcadio tagjainak aránytalanságát és általában a regény valamennyi figurájának szertelenségeit, a stílus szokatlanságait. Szórakoztat, ha ilyesmiket olvasok, mert valójában a könyv, amit Gabriel Párizsba visz, Defoe Londoni pestis-e. Engedtem a kísértésnek, és az utolsó pillanatban megváltoztattam a könyvet, hogy csapdát állítsak a kritikusoknak. 
DURÁN: Nem lehet, hogy ezt a csapdát egyszersmind a saját tudattalanja állította magának? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Nincs kizárva. Valójában ezek a csapdák veszélytelenek volnának, ha a kritikusok nem esnének beléjük. De persze ez könnyebb, mint mélyebben behatolni a könyv alapelemeibe, oda, ahol a megértés igazi kulcsai találhatók. Sok kritikus megakadt például Amaranta Buendía alakján, néhányan egyenesen fölöslegesnek tartották. Az egyetlen kritikus, aki helyesen értelmezte az alakot - mert incesztusra való elhivatottságából indult ki - a német Ernst Volkening volt. Amarantának, úgy látszik, tényleg megvolt a pszichológiai és erkölcsi képessége, hogy disznófarkú fiút szüljön, aki kiirtotta volna a nemzetséget, és frusztrációjának oka csak az volt, hogy nem volt bátorsága megadni magát a sorsának. 
DURÁN: Még egyszer visszatérek arra, amit az előbb mondtam: nem lehet elvárni egy kritikustól, hogy rejtvényt oldjon meg. GARCÍA MÁRQUEZ: Minden jó regény rejtvényt ad fel a világról. A kritikusok saját szakállukra és kockázatukra vették magukra azt a súlyos felelősséget, hogy ezeket a rejtvényeket megoldják, és el kell várni tőlük, hogy valóban meg is tegyék. Nem beszélek természetesen regényem rengeteg személyes célzásáról, amiket csak legközelebbi barátaim értenek: például, hogy minden dátum egybeesik egy-egy barátom születésnapjával, vagy hogy valamelyik regényfigura a feleségem jellegzetes tulajdonságait hordozza; hogy valaki ugyanazokat a neveket szeretné adni a gyerekeinek, amiket az én gyerekeim viselnek, és több hasonló dolog, amit persze a könyv egyszerű elolvasásából nem lehet megtudni. Másfelől viszont nyugtalanít, hogy senki nem mutatott rá a könyv huszonnégy ellentmondásából egyetlenegyre sem, vagy a hat súlyos hibára, amelyekre az olasz fordító hívta fel a figyelmemet, és amelyeket az új kiadásokban és fordításokban sem fogok korrigálni, mert nem lenne tisztességes. 
DURÁN: Magam is kételkedem néha a kritikusok hasznosságában. Ma azonban mégis hajlok rá, hogy megvédjem őket. Időt kellene nekik hagyni. 
GARCÍA MÁRQUEZ: A végkövetkeztetésem, amit mindebből levontam, az, hogy egyetlen kritikus sem fog tudni valóságos képet adni könyvemről az olvasóinak, amíg nem szűnik meg irodalmi pápaként viselkedni, és ameddig nem abból indul ki, hogy a regényt egyáltalán nem kell komolyan venni. Én magam teljesen tudatosan így írtam, mert beleuntam a pedáns elbeszélések- be és a példabeszédszerű történetekbe; mert torkig lettem mindazokkal a regényekkel, amelyeknek nem az a szándékuk, hogy egyszerűen elmeséljenek egy történetet, hanem hogy megbuktassanak egy kormányt; mert viszolyogtat, hogy mi, írók olyan komolynak és fontosnak tartjuk magunkat. Ez a professzoros komolyság késztet minket arra, hogy az érzelmit, a melodrámait, az erkölcsi misztifikációt, de még a giccset is - egyszóval mindazokat a dolgokat, amelyek életünkben jelen vannak - elspóroljuk, mert ezek nem létezhetnek az irodalomban. De gondoljon csak arra, hogy olyan sok év után, a legjobb szándé- kok ellenére sem sikerült még megdönteni egyetlen kormányt sem az irodalom segítségével. Ehelyett - éppen ellenkezőleg - teletömtük a könyvesboltokat olvashatatlan regényekkel, ezáltal azt értük el, amit egyetlen író és egyetlen politikus sem bocsáthat meg magának: elvesztettük a közönségünket; csak most teszünk erőfeszítéseket arra, hogy hivatásunkat kevésbé fölényesen felfogva, megpróbáljuk visszaszerezni. 
DURÁN: Ez kikerülhetetlenül elvezet korunk irodalmának egyik fontos kérdéséhez: elkötelezett írónak tekinti-e magát? 
GARCÍA MÁRQUEL: Hogy ne legyen félreértés, kezdjük inkább a végén: hiszem, hogy a világ előbb-utóbb szocialista lesz; szeretném, ha ez bekövetkezne, minél előbb, annál jobb. De arról is meg vagyok győződve, hogy a rossz irodalom azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek ezt a fejlődést késleltethetik. Persze személyes fenntartásaimnak a "társadalmi regénnyel" mint az elkötelezett regény legmagasabbrendű kifejezési formájával szemben az az oka, hogy töredékes és kizárólagos jellegű, ezért egyoldalú képet kényszerít rá az olvasóra az életről és a világról. Annak alapján, hogy az ilyen fajta regények sikertelenek maradtak a mi országainkban, joggal hihetjük, hogy a latin-amerikai olvasók tudatában vannak ennek a korlátozottságnak, bár ezt nem tudják kifejezni. A paradoxon abban rejlik, hogy azok az írók, akik a legjobb szándékkal akarják ábrázolni az országainkban élő emberek többségének politikai és társadalmi drámáját - és ezenkívül semmi mást -, a világ legkisebb visszhangú íróivá lesznek: senki nem olvassa őket. Sartre mondta egyszer, hogy ahhoz, hogy a franciákat a megszállás idejének borzalmaira emlékeztesse, elég, ha leír egy nyilvános parkban rendezett német katonahangversenyt. Ez ránk is vonatkozik: a latin-amerikai olvasók le tudnak mondani róla, hogy elmeséljék nekik saját elnyomásukat, az életükben történt jogtalanságokat: mindezt túlon- túl ismerik saját mindennapi életükből. A regénytől azt várják, hogy valami újat mondjon nekik. Azt hiszem tehát, hogy nem elég azzal hozzá- járulnunk a latin-amerikai emberek életének megjavításához, hogy jó szándékú regényeket írunk. Azoknak a barátainknak, akik kötelességüknek érzik, hogy - akár a legjobb szándékkal - normákat állítsanak fel az írásban, szeretném megmondani, hogy az ilyen normák korlátozzák az alkotói szabadságot, és hogy minden, ami az alkotói szabadságot korlátozza, egyben reakciós is. Végül szeretném arra emlékeztetni magát, hogy egy nagyszerű szerelmes regény nem árul el senkit, és a világ folyását sem képes feltartóztatni. Mégis minden igazi műalkotás hozzájárul az emberiség haladásához, és ma- napság az emberiség csak egyfelé mehet előre. Hiszem, hogy minden írónak ez a forradalmi kötelessége: olyan jól írni, ahogy csak lehet. Ez az én elkötelezettségem. 
DURÁN: Milyen lenne tehát maga szerint az ideális regény? 
GARCIA MÁRQUEZ: Teljesen szabad regény lenne, amely nem a politikai és társadalmi tartalmával keltene nyugtalanságot, hanem azzal, hogy képes behatolni a valóságba, jobban mondva, kifordítani a valóságot, és megmutatni, hogy milyen a túlsó oldala. 
DURÁN: A valóság. Ez az a pont, amelynél el kell időznünk. Amikor először olvastam a Száz év magány-t, két dolog tűnt fel: a túláradó fantázia és a gondos ügyelés arra, hogy a Buendíák történetét úgy beszélje el, hogy ne rombolja szét sem az elbeszélés, sem a nyelv struktúráját. Második olvasásra azonban megvilágosodott előttem, hogy a könyvben a törés szándéka is benne van, és végül szét is töri a valóság struktúráját. Proustra gondolok, állandó törekvésére, hogy olyan képeket közvetítsen, amilyeneket az ember alkot magának a világról. Conradra is gondolnom kell. Őszintén hiszem, hogy a valóság feldolgozása egyike az alapproblémáknak, amelyeket fel kell vetnünk, amikor az elbeszélő formákat vizsgáljuk. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál. A mindennapi élet, különösen Latin-Amerikában, biztosítékot nyújt erre. Az észak-amerikai F. W. Up de Graff 1894-ben beutazta az Amazonas-vidéket, és egy csörgedező patakocska közelében egy olyan helyet látott, ahol a puszta emberi hang ömlő felhőszakadást okozott; látott továbbá húszméteres anakondát, amit elborítottak a pillangók. Antonio Pigafetta, aki elkísérte Magalhăest első föld körüli vitorlásútján, olyan növényeket, állatokat és elképzelhetetlen, emberszerű lényektől származó nyomokat látott, amilyenekről soha többé senki sem hallott. Comodoro Rivadaviában, egy isten háta mögötti dél-argentínai helyen a sarki szél a levegőbe röpített egy egész cirkuszt, és másnap a halászhálókkal nem halat fogtak ki a tengerből, hanem oroszlánok, zsiráfok és elefántok hulláit. - Néhány hónapja, reggel nyolckor becsöngetett hozzám a villanyszerelő, és amikor ajtót nyitottam, azt mondta: "jöttem a vasalózsinórt kicserélni." Aztán rögtön észrevette, hogy eltévesztette az ajtót, bocsánatot kért, és elment. Egy kis idő múlva a feleségem bekapcsolta a vasalót, és a zsinór kiégett. Csak újságot kell olvasni, vagy nyitott szemmel kell járni, és együtt kiálthatjuk a francia diákokkal: "Minden hatalmat a képzeletnek!" Különben is, a világ leg- több dolga, a kanáltól a szívátültetésig, először az ember képzeletében teremtődött meg, még mi- előtt a valóságban létezett volna. A szocializmus először Marx Károly képzeletében létezett, és csak azután a Szovjetunióban. Ezek az igazságok elvezetnek a költészethez, mert hinnünk engedik, hogy a föld talán egyáltalán nem is kerek, csak akkor lett azzá, amikor sok ember - talán a kor kényelmességéből - ezt kezdte képzelni róla. Hiszek benne, hogy a valóság efféle kimerítése, az értelem okozta előítéletek nélkül, ragyogó távlatokat nyit meg regényirodalmunk előtt. Nem kell ezt görcsösen keresett kiútnak tartani: előbb-utóbb a valóság igazságot fog szolgáltatni a képzeletnek. 
DURÁN: Amikor belekezd egy történet írásába, fejében készen van előre a kibontakozás és a befejezés? Milyen jelentősége van munkásságában a személyes tapasztalatnak? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Mindig minden írásom kiindulópontja egy egyszerű kép. A La siesta del martes [Szieszta kedden] című elbeszélésem, amelyet mellesleg egyik legsikerültebb művemnek tartok, úgy keletkezett, hogy megpillantottam egy fekete ruhás asszonyt meg egy lányt, amint egy fekete esernyővel felfegyverkezve fel s alá sétáltak a tűző napon egy néptelen faluban. A Sűrű Lomb bonyolult története úgy keletkezett, hogy visszaemlékeztem saját kisgyerekkori élményemre, amikor egyszer szobánk sarkában egy széken guggoltam. Az első, amit Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregényből magam előtt láttam, egy férfi volt, aki a barranquillai halpiacon csónakokat bámult elmerülten. Sok évvel később Párizsban egy hasonló helyzetben azonosítottam magam azzal a várakozó férfival, aki emlékezetemben élt: "Csak most értem meg, mit érezhetett, amíg várakozott." A Száz év magányból évekig csak azt a tényt tudtam, hogy egy öregember magával vitt egy gyereket, hogy megnézze vele a jeget, amit a cirkuszban látványosságként mutogattak. Abból a könyvemből, amin most dolgozom, sok éven át csak egy öregember képét láttam magam előtt, aki egy palota hatalmas, elhagyatott termén megy keresztül, amelyben csak állatok vannak. Csak ezek az eredeti képek fontosak számomra. A többit már minden szamár meg tudja csinálni. 
DURÁN: Honnan tudja, hogy ezek közül az ötletek közül melyiknek van jövője? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Az az ötlet, amelyik nem bírja ki a sok éves elhanyagolást, nem érdekel. Ha azonban van olyan jó, mint a legutóbbi regényemé - tizenhét évig kitartott -, nem marad más dolgom, mint hogy leírjam. Közben már olyan régóta foglalkoztam vele, hogy elölről-hátulról el tudtam volna mesélni, mint egy könyvet, amit egyszer már elolvastam. A legnehezebben mindig az első bekezdés megy. Sokszor hónapokig tart, sőt néha évekig, amíg olyan lesz a kezdet, amilyennek lennie kell. És csak ekkor dől el véglegesen, hogy van-e a történetnek jövője. Ekkor már azt is tudom, hogy milyen stílusban kell írnom, milyen hosszú lesz a könyv, és meddig fogom írni. 
DURÁN: Azt mondják a rossz nyelvek, hogy olyan az időbeosztása, mint egy banktisztviselőé. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Mindennap írok, vasárnap is, reggel kilenctől délután háromig, nyugodt, jól fűtött szobában; mert az egyetlen dolog, ami zavar, a lárma és a hideg. Amíg dolgozom, negyven erős cigarettát szívok el, a nap hátralevő részében pedig azon fáradozom, hogy megszabadítsam testemet a méregtől. Az orvosok azt mondják, öngyilkosságot követek el - de hát létezik-e egyáltalán szenvedélyes munka, amelyik ne volna egyfajta öngyilkosság? Még valami: egyszerű overallban írok, amilyet a munkások hordanak. Egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt lehetőséget nyújt, hogy az írás-szélcsendekben felálljak, gondolkozzam, közben pedig az összes lehetséges zárat és kapcsolót ki- és beszereljem, vagy vi- dám színeket mázoljak az ajtóra. 
DURÁN: Mennyit ír naponta? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Ha elbeszélést írok, már akkor is elégedett vagyok, ha egy nap egy sorral továbbjutok. Ha regényt írok, megpróbálok egy oldalt megcsinálni. Általában annál könnyebb a munka, minél előbbre vagyok benne, ilyenkor a teljesítményem is nagyobb valamivel. A regény hálásabb, mint az elbeszélés: egyszer kell csak elkezdeni, márpedig egy elbeszélés elkezdése éppen annyi munkát igényel, mint egy egész regényé. Vannak napok, amikor képes volnék többet is dolgozni, de tudom, hogy másnap reggel, kipihenten, jobban sikerülnek a dolgok. A Száz év magány-t tizennyolc hónapig írtam. Ez alatt az idő alatt nem volt egyetlen percem, se éjjel, se nappal, amikor másra gondoltam volna. Legközelebbi és legértőbb barátaimnak mindig beszélek a témámról, de egyetlen sort sem engedek nekik elolvasni, még azt sem, amit valami fecnire vetettem oda. Babonásan félek, hogy akkor örökre elvész a munka. 
DURÁN: Csinál jegyzeteket? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Nem, soha. Az a tapasztalatom, hogy akkor az ember többet gondol a jegyzeteire, mint a könyvre. 
DURÁN: Hemingway azt mondta egyszer, hogy az író boldognak tarthatja magát, mert mindig megvan a lehetősége, hogy átírja a művét. Maga sokat javít? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Minden reggel kézírással, fekete tintával átdolgozom azt, amit előző nap írtam, és aztán letisztázom az egészet. Később a teljes eredeti szöveget még egyszer átjavítom, és az oldalakat egymás után elviszem a gépírónőhöz, mert abból, amit írok, soha nem hagyok másolatot. Ha az ide-oda hurcolásban valami mégis elvész, az soha nem olyan sok, hogy egy nap alatt ne tudnám újra megírni. 
DURÁN: És a korrektúra? 
GARCÍA MÁRQUEZ: A korrektúraolvasás csak afféle biztonsági rendszabály. A Száz év magánynál megengedte a kiadó, hogy annyit javítsak, amennyit csak akarok, de csak két szót változtattam meg. Általában úgy áll a helyzet, hogy ha leírtam az utolsó szót, és elégedett vagyok vele, egyáltalán nem érdekel többet a könyv.

1973

Zsolt Angéla fordítása

A pátriárka alkonya című regény elemzése