Parasztok és zsidók
Andrei Oisteanu: A képzeletbeli zsidó; Závada Pál: A fényképész utókora
Két könyvről is írok ezzel a címmel, bár látszólag nem sok fűzi őket össze: az egyik szerzője román, Andrei Oisteanu, aki A képzeletbeli zsidó a román (és a kelet-közép-európai) kultúrában címmel adott ki „imagológiai” tanulmányt, mely (magyarra fordította Hadházy Zsuzsa) a kolozsvári Kriterion könyvkiadó gondozásában jelent meg 2005-ben. A másik, néhány hónapja megjelent kötet szerzője magyar, Závada Pál, aki A fényképész utókora címmel írt regényt, melyet a Magvető könyvkiadó gondozott. Mindkét kötet, bár műfajuk eltérő, a közép-európai „zsidókérdést” járja körül, az első a legrégebbi múltból haladva a jelen felé, a másik pedig úgy, ahogy az a holocaust után még mindig felvetődik a közép-európai értelmiségiek számára. Az első óriási mennyiségű forrásból merítve ás le a gyökerekig, és azt a népi és vallásos, jellemzően paraszti eredetű hiedelemvilágot rekonstruálja, mely lehetővé tette, hogy a XX. század első felében egyes politikai pártok és mozgalmak sikerrel manipulálják a közvélemény, és előkészítsék az újkori európai történelem hihetetlen kollektív tragédiáját. A második munka öntörvényű fikciónak tételezi magát, s bár jó néhány alakja azonosítható, a szerző nem vesződik a messzire vezető okok boncolgatásával, hanem felveti a politikai párttá szerveződő népi mozgalom, illetve egyes „parasztpolitikusok” felelősségét a történtekért, s mintegy a katasztrofális végkifejlet perspektívájából láttatja magyar társadalmat 1942-től a nyolcvanas évekig.
Tisztában vagyok vele, hogy már csak az eltérő műfajok miatt is nehéz összevetni a két munkát. Míg egy tanulmányon számon kérhetők az állításai, s a benne közölt adatoknak, illetve megállapodásoknak meg kell felelniük a valóságnak, addig egy irodalmi műalkotást nem lehet ezzel a mércével mérni. Závada munkájában azonban számos olyan történeti és narratív jellegű megállapítás szerepel, melyet történeti kritikával lehet illetni, mert jócskán túlmegy az egyes szereplők jellemének ábrázolásán; joggal tarthatjuk tehát A fényképész utókorát esszéregénynek, mely ha jól meggondoljuk, műfaját tekintve nem is esik olyan messze egy nagyszabású „imagológiai” tanulmánytól.
1.
Mi az etnikai „imagológia”? Némi töprengés után beugrik, hogy a latin imago (ang–fr: image), magyar kép jelentésű szóból képzett társadalomtudomány, mely rokonságban áll a szociálpszichológiával, a néprajzzal és a kulturális antropológiával. Új nevű, de meglehetősen régi keletű diszciplína, hiszen már az ókorban sokat írtak, például Hésziodosz és Hérodotosz, olyan népekről, amelyekről csak hírből hallottak, de nem ismertek közelebbről. Oisteanu négy irányból közelít tárgyához, a „képzeletbeli zsidóhoz”. Egyrészt időbeli összehasonlítással él, melynek révén megpróbálja felmérni, miként fejlődtek az idők során a közhelyek és a legendák motívumai. Elvégzi a térbeli összehasonlítást, azaz geokulturális összefüggésben vizsgálja, hogy a hagyományos román kultúrában szereplő zsidó miben hasonlít, és miben különbözik más közép-európai népek (németek, magyarok, lengyelek, ukránok stb.) képzeletében élő alaktól. Etnikai összehasonlításhoz folyamodik, s ennek során azt vizsgálja, hogy a román kultúrában megjelenő zsidókép mennyiben tér el a többi „idegen” (magyar, német, cigány, török stb.) képmásától. Végül kulturális összehasonlítást is végez, s elemzi, hogy a „népi antiszemitizmus” milyen elemeit vette át a az „intellektuális antiszemitizmus” a XIX–XX. században, s egyes mentális közhelyei miként vándoroltak egyik kulturális környezetből a másikba.
Tiszteletre méltó, ambiciózus elhatározás a szerző részéről, s még csak nem is előzmény nélküli. 1936-ban tűzte ki célul a kiváló román szociológus, Dimitrie Gusti, a bukaresti iskola vezetője egy tanulmány készítését a román falvak „vallási közösségeiről”. Bár munkatársainak a kutatásokat nem volt idejük elvégezni, a kérdések, melyekre választ szerettek volna kapni a népi adatközlőktől, fennmaradtak. Ezek közül néhányat Ositeanu is idéz, hiszen lényegében ezek nyomán indult el ő is: „Mi a véleménye az idegenekről? A zsidókról, cigányokról stb. Van-e ezeknek hatalma bizonyos rejtett erők fölött? Gyakori-e egyik hitről a másikra való áttérés? Tömeges-e az áttérés vagy egyéni? Emberi testet öltött-e az ördög a zsidóban, a cigányban stb.? Meg kellene-e erőszakkal keresztelni a nem keresztényeket? Miért? Mi a véleménye a többi vallásról és felekezetről? Hogy vannak azok megszervezve? Mi a megítélése az áttérteknek? Megkapják-e majd büntetésüket a pogányok, akik nem ismerik a szent keresztény törvényt? A népek hierarchiája. A cigány, a zsidó, a magyar, a román stb. Mi a magyarázata a nemzeti tulajdonságoknak?”
Az út, melyen Andrei Oisteanu Gusti nyomán elindult, alapvető fontosságú a közép-európai térség XX. századi történel-mének megértése szempontjából. Abban ugyanis többé-kevésbé konszenzus alakult ki a történészek között, hogy a hitleri nemzetiszocializmus politikai nyomása és ideológiai manipulációja aktivizálta az egyes közép-európai népek mélyen gyökerező zsidóellenes érzéseit, ami a második világháború viszonyai közepette a hatmillió kelet-európai zsidó kiirtásához vezetett a holocaust alatt. Ez tette lehetővé a háborúban győztes és a térségbe benyomuló Szovjetuniónak, hogy kísérletet tegyen a felmérhetetlen pusztítással járó kommunizmus megvalósítására: előzőleg ugyanis a legpolgárosultabb rétegek megsemmisültek, a túlélő zsidók jó része pedig a múlt megismétlődésétől félve és biztonsági garanciát remélve csatlakozott a kommunistákhoz, vagy legalábbis szimpatizált velük.
De milyen forrásokból táplálkoztak a térség valamennyi népére jellemző zsidóellenes előítéletek? Mi volt az oka a politikai mozgalmakat és vezéreiket magasba röpítő „népi antiszemitizmus” kialakulásának, mely egyaránt jellemző volt a román, a magyar, a lengyel vagy az osztrák falvakra, kisvárosokra (sőt, az osztrák fővárosra, Bécsre is, ahonnan Hitler magával hozta), s amely válságos helyzetekben már a második világháború kitörése előtt is visszatérő gyűlöletkitörésekhez és képtelen vádaskodásokhoz és erőszakhoz vezetett? Ebben a problémában rejlik a holocaust okainak és az érte viselt felelősségnek a kulcsa. S mert ez a kérdés kutatóként személyesen is foglalkoztat, érthető örömmel fogadtam Oisteanu izgalmas könyvét, mely a nemzetközi öszszehasonlítást nyújtva a zsidókról kialakult fizikai portrétól a szakmai portrén keresztül eljut az erkölcsi és szellemi portrén át a mitikus és mágikus arcképig, majd a vallási portréig is.
Oisteanu a maga „imagológiai” megközelítésébe ágyazva tömérdek új ismeretet közöl a román antiszemitizmus régebbi múltjáról, bár közelebbről megvizsgálhatta volna a Vasgárda sajtóját, és alaposabban bemutathatta volna „légionárius” ideológusokat. Azt eddig is tudtuk, hogy Románia volt az utolsó európai állam, mely a jogegyenlőséget biztosított a területén élő több százezer zsidónak: csak az 1923-as (!) alkotmány fogalmazta meg az emancipációt, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia már 1867-ben megvalósított. Azt viszont én sem tudtam, hogy az 1907-es, brutális kegyetlenséggel levert parasztlázadás során is ennyire erős volt a zsidóellenes indulat, s különösen márciusban, Észak-Moldva zsidó falvaiban a felkelők valóságos pogromokat rendeztek, ami nem meglepő, hiszen a nagy tekintélyű politikus, Nicolae Iorga Neamnul romanesccímű lapjában állandó rovat volt „A parasztkérdés és zsidóink” címmel. Ebben ilyen kitételek voltak sorozatban olvashatók: „A romániai zsidók, különösen a moldvaiak, kereskedésből, csereberéből, mások kárára elkövetett csalásból élnek, és ódzkodnak minden nehéz munkától. Intelligensek, de ravaszok, és mivel csak a saját érdekeiket nézik, megrontják az erkölcsöket. Bosszúállók és kegyetlenek, amíg egy erős kéz porba nem sújtja őket.”
Felvethető persze, hogy a jobbára középkori viszonyok között élő, elkeseredett parasztok a Regátban és Moldvában nemigen olvasták az újságokat. Csakhogy a „zsidókérdés” és a politika ekkor már kölcsönviszonyban állt: az antiszemita politikusok az ősidőktől meglevő zsidóellenes félelmeket és szorongásokat „fecskendezték vissza” a kollektív tudatba. Arra törekedtek, és sajnos tagadhatatlan sikerrel, hogy az előítéleteket „a sajtón keresztül reaktiválják, ideologizálják, terjesszék, és tízszeres erővel visszasugározzák abba a közegbe, melyből származott”. Ezt nevezi Oisteanu, más szociálpszichológusok nyomán, teljes joggal a kulturális feed back (visszacsatolás) jelenségének. Pontosan ugyanígy működtek Magyarországon is 1914 előtt az Istóczy-féle Országos Antiszemita Párt, majd a Zichy-féle Katolikus Néppárt és a Függetlenségi Párt egyes politikai köreinek antiszemita kampányai, melyek mindig hivatkoztak a „népi gyökerekre”, és nem ok nélkül: tudjuk például, hogy a hazai agrárszocialista mozgalomban is volt hagyománya a szociális alapon kialakult zsidóellenességnek. Ezzel a Magyarországi Szociáldemokrata Párt sem volt képes hatékonyan szembeszállni, s ami azután éreztette hatását a két világháború közötti népi mozgalomban is.
Oisteanu könyve lebilincselő, forrásokban és képi anyagban hihetetlenül gazdag munka, mely a maga közép-európai kitekintésével hiánypótló jellegű. Nagy teret szentel a legsúlyosabb zsidóellenes vádnak, a rituális gyermekgyilkosságnak, mely – és sajnos, erről nem tudnak elegen – olyan szívósnak bizonyult, hogy a még a holocaust után is zavargásokat, pogromokat idézett elő, legalábbis az erőszakos cselekmények elkövetői erre hivatkoztak Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban is. A témát meglehetősen ismerem, de nekem is újdonságot jelentett egy 1975 és 1984 között készített közvélemény-kutatás idézett eredménye. Eszerint „Lengyelország déli és keleti részén megkérdezett 184 adatközlőből 72 (vagyis 40%) annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a zsidók vakon születnek, és csak akkor gyógyulnak meg, ha szemüket megkenik egy keresztény gyermek vérével”. Ne feledjük: amikor ez a felmérés készült, már évtizedek óta szocializmus volt a térségben, mely – legalábbis hivatalosan – tiltotta az antiszemita propagandát, és az efféle, mélységesen sötét, primitív és agresszív előítéletek terjesztését!
Még egy mondat Ositeanu kiváló könyvéről, illetve a témával foglalkozó romániai kutatásokról. Romániában, ahol a holocaustot mintegy négyszázezer zsidó élte túl, ma már legföljebb öt-hat ezren élnek, jobbára idősek. S bár az országban elsősorban a Nagy-Románia Párt a rendszerváltás után határozottan antiszemita (és magyarellenes) hangot ütött meg a politikában, a költségvetési támogatásból létrehoztak egy – a tudományos akadémia és az egyetemek legkiválóbb szakembereire építő – kutatócsoportot, melynek Oisteanu a vezetője. Magyarországon még mindig nem jutottunk el ide: az utóbbi időben sorozatban beszélnek a politikusok a témáról, számos látványos, bűnbánó gesztusra került sor a holocaust miatt, óriási összegért építettek „emlékhelyet”, de az antiszemita előítéletek feltérképezése, a történelmi problémával való szembenézés érdekében tudományos téren semmi sem történik.
2.
Magyarországon, néhány a közvélemény figyelmére nem méltatott történeti-tömeglélektani munkától eltekintve, még mindig az irodalomra hárul az a feladat, hogy valamiképp tisztázza a „zsidókérdés” és a XX. századi magyar történelem meglehetősen ellentmondásos, de hihetetlenül érzékeny viszonyát. Sajnos, irodalmunk ennek a feladatnak, mellyel egyébként már több mint egy évszázada bajlódik, nem tud megfelelni, mindenekelőtt azért nem, mert hatása 1989–90 után már kifejezetten szűk körre korlátozódik. De van más baj is, nemcsak az, hogy napjainkban már nagyon kevesen olvasnak regényeket, és egyre inkább úgy tűnik, hogy nem a társadalomnak van szüksége irodalomra, hanem a politikának itthon és külföldön „érvként bevethető” tekintélyes írókra.
A magyar zsidókat a XIX. század végétől kezdve lényegében két szempontból ábrázolja irodalmunk: kívülről, nevezzük ezt A alaptípusnak (szeretettel és szelíd iróniával, ami Mikszáthtól eredeztethető, majd egyre erősödő kritikával), illetve belülről, zsidóként is, ami mondjuk a B alaptípus. De ez utóbbi szemléletnek is két változata van. A B/1, ami a zsidó származást elhanyagolható körülménynek tekinti, és a külső, azaz a többségi nézőponttal teljesen azonosul. Ott van továbbá a B/2, ami magyar mellett a zsidó identitáshoz is ragaszkodó írók felfogása. Rögtön szögezzük le: mindegyik megközelítés számtalan problémát rejtett magában már a holocaust előtt is, hát még utána. Egy biztos: napjainkban, irodalmi hagyományainkat követve, a B/1-es megközelítés a domináns a kritikában, illetve az esztétikai életben. De ez már csak azért is paradox, mert képviselői eleve elutasítják, hogy származásukat bárki is firtassa, és a magyarságukat ily módon kétségbe vonja. Vagyis – még mindig a matematikai képletnél maradva – azt állítják, hogy A=B/1, s ezt mindenkivel el akarják fogadtatni. Holott mindannyian tudjuk, hogy a képlet nem igaz, bár hogy pontosan miben rejlik a kétfajta identitás között a különbség, nem tudjuk megragadni, sőt, aki felveti a problémát, már ezzel is kiközösítésnek teheti ki magát. Ugyanakkor az is tény, hogy a B/1, a domináns szemléletű irodalmi csoport tagjai leplezetlen ingerültséggel és elutasítással viszonyulnak a B/2-höz: az irodalmárokat, akik a „különbséget felvállaló” felfogást képviselik, „felekezeti írónak” bélyegzik, akiknek per definitionem nincs helyük a magyar irodalomban. (Szerény személyemről szólva Lukács és Révai önjelölt utódja az irodalmi hetilap hasábjain le is írta, mit ért „felekezetiségen”: tudatlanságot és rasszizmust.)
Mindezt azért bocsátottam előre, hogy felmérjük a Kossuth-díjas Závada Pál A fényképész utókora című regényének újszerűségét, pontosabban azt, hogy milyen igényt támaszthattak egyes mérvadó irodalmi körök a békési szlovák környezetben játszódó, e nemzetiségi és paraszt-polgári közeg szemléletét megjelenítő, de a „zsidókérdésnek” szentelt művel szemben. A „másság” más módon, azaz egy más típusú „másságot” vállaló író által való ábrázolása izgalmas kihívásnak tűnt. Sajnos, az eredmény nem igazolta a várakozást.
Kezdjük most a másik oldalról elemezni a hihetetlenül bonyolult problémát, a történetet leíró szerző identitása, azaz a békési szlovákság kollektív tudata felől. Mennyiben tekinthetők szlováknak a könyv szereplői? Nehéz kérdés, ugyanis egyfelől tény, hogy a jól termő földeken gazdálkodó, még a XVIII. században idetelepített csabai, tótkomlósi, szarvasi stb. szlovákok még a negyvenes években is őrizték anyanyelvüket, s gyakorolták az evangélikus vallást, mely tagadhatatlanul megkülönböztette őket a velük harmonikusan együtt élő, jórészt református magyaroktól és a zsidóktól. Ugyanakkor az is igaz, hogy ennek ellenére elmagyarosodtak, érzelmileg magyarnak tartották magukat, s már 1848–49-ben, a szabadságharc alatt, amikor a délvidéki szerbek, a felvidéki szlovákok vagy az erdélyi szlovákok szembefordultak a magyarokkal, itt békesség és nyugalom honolt, ugyanúgy, ahogy például a tolnai németek vagy a kárpátaljai ruszinok között.
A békési szlovákok elmagyarosítása tehát magyar szempontból „asszimilációs siker-sztori”, szlovák szempontból viszont katasztrofális veszteség, amibe azonban már a trianoni határok megvonásában fontos szerepet játszó Masaryk és Benes is beletörődött. Különösképpen a zsidókhoz való viszonyukban nem volt semmi különbség a békési szlovákok és a magyarok között – megjegyzendő, hogy ez a régió, legalábbis 1944 tavaszáig, ebben a vonatkozásban is példát mutatott a harmonikus együttélésre. Mindebből aztán egyenesen következik, hogy Závada Pál meglehetősen kevés újat nyújt szlovák–magyar szereplőinek ábrázolásában, mint ahogy a regényében szereplő zsidókról sem derül ki több, mint hogy „ugyanolyan emberek, mint mindenki”. Talán ezért koncentrál kitartóan a szerző a népi mozgalom, azaz a „parasztpolitika” és a „zsidókérdés” viszonyára. Dohányos László nevű főhőse kapcsán, akit láthatóan Erdei Ferencről, a makói indíttatású parasztpolitikusról és szociológusról mintázott, megpróbál kényes pontokra tapintani, mindenekelőtt azt a kérdést teszi fel: miért kerültek a népi írók és szociológusok egy része, illetve pártjuk, az 1939 júliusában alapított, de csak 1945-ben komolyan politikai erővé váló Nemzeti Parasztpárt hoszszabb-rövidebb időre az „antiszemitizmus uszályába”? Ezzel kapcsolatban érdemes leszögezni: a népi mozgalom nem állt egyedül ezzel a problémával, hiszen amikor a két zsidótörvénnyel a törvényhozás és az egész magyar politikai élet a tragikus vágányra került, elenyésző kisebbséget alkottak azok, akik szembe mertek szegülni a „korszellemmel”. Miért lettek volna ezen a téren épp a „népi írók” kivételek, amikor a 1938-ban és 1939-ben a moszkvai magyar kommunisták és az Egyesült Államokban élő Jászi Oszkár egyaránt egyetértettek azzal, hogy az elkerülhetetlenül szükséges földreformot a zsidók birtokainak kiosztásával kell kezdeni?
A regény egy jelenettel indul 1942 augusztusában Orosházán, ahová a népi írók vezéregyéniségének számító Dohányos, népes társasággal együtt, „terepmunkára” érkezik, illetve felveszi a kapcsolatot ottani kapcsolataival, többek között egy Adler Jenővel, a népi mozgalom iránt érdeklődő zsidó származású fiatalemberrel. Itt készül a címben szereplő csoportkép is, melyet egy Buchbinder nevű, később Auschwitzba deportált és ott meggyilkolt fényképész készít. Feltűnik egy Dusza Imre nevű parasztember is, aki már akkor kommunistának vallja magát és a moszkvai rádiót hallgatja (ez ebben az időben, technikai okokból még nem volt lehetséges). Ő 1945 után, Erdeihez hasonlóan, komoly politikai karriert fut be. (Dusza alakja nem egyértelmű: egyaránt hordozza Dobi István és Darvas József vonásait.)
Závada kitér az 1943. augusztusi szárszói konferenciára is, ahol Dohányos-Erdei meghatározó szerepet játszott, előadást tartott, és lényegében megalapozta későbbi politikai karrierjét is. Íme néhány mondat a regényből, mely tele van „szárszói” utalással, de már tükrözi az 1945 utáni eseményeket is. „Mintha bizony ama hajdani jámbor kívánságunk, hogy ami kártékonyan túlburjánzik, azt igenis helyére kell szorítani, máris az ő elpusztításukat követelte volna! Hát ki merészel vádolni bennünket azzal, hogy ilyesmi a mi fejünkben akár csak megfordult volna?! Nos és most vajon?, tehettük volna föl a kérdést, ha maradt volna még valakinek is mersze kérdezni. Most nem ugyanők burjánzanak túl olyan posztokon, ahol »jogosan« fölgerjedő indulattal, jogtiporva vehetnek elégtételt maguknak? Vajon jó-e a fülünk a késköszörüléshez, s meghalljuk-e, hogy nekik éppen a szív kell?, jutott eszünkbe ilyesfajta hírek hallatán ama bátor szókimondás, nemzetünk nagy elméjének ez a már negyvenháromban látnokian magyarféltő intézkedése. Az ő bosszújuknak leszünk talán áldozatai magunk is, akik a háborúban hiába fordultunk szembe az ő ellenségünkkel, ha már most útjában állunk fékezhetetlen hataloméhségünknek?” (145 old.)
Itt érdemes megjegyezni, hogy Závada megtöbbszörözi magát mint elbeszélőt, így a narrációt többes számba helyezi. Ez alighanem a „posztmodern” stílirány felé tett gesztus alapjában véve teljesen hagyományos a regényben, s olykor olyan fura fordulatot eredményez, mint amikor Dohányos zsidó apósának haláláról számol be: „Dohányos miniszteri beiktatása épp arra a napra esett, amikor apósát, Gerle Károlyt tarkón lőttük a Pozsonyi úti védett házban” (94 old.).
A tömérdek, odavetetten jellemzett, két nemzedékhez tartozó, egymással laza kapcsolatban álló szereplőt és több évtized magyar történelmét három idősíkban megjelenítő regényben egyedül Dohányos–Erdei alakja marad meg az emlékezetünkben. De hiába várjuk a szerző magyarázatát arról, mitől lett marxista, aztán pedig a vitathatatlanul tehetséges és önálló gondolkodásra képes ember létére miért hagyta magát manipulálni Rákosi Mátyástól és a Moszkvából hazaérkezett kommunista politikusoktól. Naiv volt, vagy épp ellenkezőleg, mindenki eszén túl akart járni? Esetleg az előítéletei és az illúziói erősebbnek bizonyultak a valóságérzékelésénél? Tudnivaló, hogy Erdei végig statisztált a magyar mezőgazdaság tragikus „kollektivizálásához”, majd 1956-ban, megérezve az idők szelét, Nagy Imre mellé állt. 1956. november harmadikán Maléter Pállal elment Tökölre tárgyalni, mely az ismert végkifejlethez, a forradalom eltiprásához vezetett. De míg Malétert felakasztották, Erdei ezt is megúszta: a regényben valaki mást, a balek Adler Jenőt zárják börtönbe helyette, míg ő már a Kádár-rendszer verőfényében sütkérezik.
Minderről és persze sok másról szó esik a terjedelmes, helyenként kifejezetten nehezen követhető regényben, melyben a „második nemzedék”, a pesti értelmiségi környezetbe került szlovák–magyar értelmiségiek (Ádler Viola, Koren Miklós stb.) sorsa már meglehetősen érdektelen, külföldi utazásaikkal és helyenként kifejezetten negédesen leírt szerelmi kapcsolataikkal együtt. Úgy tűnik, hogy Závada, aki Tar Sándorhoz hasonlóan tehetséges szociográfusként indult, és a Jadviga párnája című regényével hívta fel magára a figyelmet, A fényképész utókora című művében nem boldogult a XX. századi történelmünk totalitásra törekvő ábrázolásával. Kérdés persze, hogy ma, a harmadik évezred elején, a „nagy narratívák” kipusztulásakor reális-e egy író részéről ilyen igénnyel fellépni, amennyiben nem akar valamely, többé-kevésbé lejáratott ideológia illusztrációjával szolgálni. Valahogy úgy, mint a szintén békési, és szintén Kossuth-díjas Darvas tette a maga idejében ünnepelt, de ma már a kutyának sem kellő regényében, a Részeg esőben. Melyet több idegen nyelvre lefordítottak, és külföldön is kiadtak a hatvanas években. Valószínűleg ez lesz a sorsa A fényképész utókorának is, ez több kevesebb valószínűséggel megjósolható.
PELLE JÁNOS