Holocaustszeánszozás?

Inkább saját vértanúinkra emlékezzünk!

Az úgynevezett „tanácsköztársaság” üdvhadserege tagjainak, a Lenin-fiúknak célja az volt, hogy eltöröljék nemzeti múltunkat és keresztény hitünket. Ez derül ki egyértelműen a százhúsz éve, 1894. április 16-án Tótszentmártonban született (és 1984. június 25-én Székesfehérváron elhunyt) kiváló egyháztörténészünk, Meszlényi Antal kanonok 1943-ban „Keresztény magyarságunk küldetésében” címmel megjelent művéből.

Mégis, minderről valahogy továbbra sem nagyon hallunk. 

„Azok szabadultak ránk a legkegyetlenebb megszállás alatt, kiknek a magyarsághoz és kereszténységhez vajmi kevés közük volt. Ajkukon a Harmadik Internacionálé hamis szólamai bömböltek, vörös lobogójuk a nemzetköziséget hirdette s megindult a harc a keresztény és nemzeti érzés ellen. Nagyrészt idegen faj uralkodott a magyarságon s ki akarta zsarolni mindabból, ami eddig a legszentebb volt, az Isten, a haza és a nemzet szent eszméiből. A harcmodort a későbbi népbiztos, Vágó-Weiss Béla már február 20-án így határozta meg: ne féljetek a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!”

Ilyetén az úgynevezett „tanácsköztársaság” üdvhadserege tagjainak, a Lenin-fiúknak legelső feladata az volt, hogy eltöröljék nemzeti múltunkat és keresztény hitünket, különösen is röplapjaik és tankönyveik által:

„Egyik sajtóorgánumuk, a Népszava március 28-i számában ekként tüzelt ellene: az egyház volt mindvégig fő cinkosa a rabszolgatartó kapitalizmusnak a maga szellemi fegyvereivel, lélekgyilkos tanításaival, ő vette kezébe az életnek induló gyermeklelkeket, hogy elnyomorítsa, tehetetlenné és terheltté tegye egész életre a kapitalisták kizsákmányoló törekvéseivel szemben. Elaltatták a nyomort, hogy ne lássa az ő dőzsölésüket, így neveltek évszázadokon át nemzedékeket a legsötétebb és legbódítóbb dogmákkal tömve és kötözve meg a gyermeklelket az iskolában és folytatva lélekgyilkos munkájukat a templomok prédikációs székein. Most a fülemelt proletárököl ebbe a sötét és nyomasztó éjszakába is belecsapott és elkergeti a gyermekek mellől a léleknyomorító fekete kísérteteket és fekete tanokat.”

Arra is reávilágít Meszlényi, hogy a milliószor ostorozott „papi hatalom” fő részének tekintett egyházi ingóságok elrablásán túl végső céljuk magának a vallásnak gyökerestől való kiirtása volt, főleg a gyermekekből. Ennek jeleként „a közoktatásügyi népbiztosság keretében és a vallásügyi minisztérium helyébe megalakult az úgynevezett likvidációs osztály, melynek vezetője Fáber Oszkár [hitehagyása előtt piarista novícius – Ifj. T. L.] lett, feladata pedig, hogy az Egyház ingó és ingatlan értékeit lefoglalja. Ebből elég, ha csupán annyit említünk meg, hogy négy és fél hónap alatt sikerült mintegy háromszáz katolikus intézményt felszámolni.”

Fáber Leninhez hasonlóan úgy vélte, a vallás csakhamar el fog tűnni és helyét a „természettudományos világnézet” fogja elfoglalni:

„Gyakorlatilag erre Fáber az egyik felsőbb leányiskolában a következőképp akart példát mutatni. Meglátogatta az egyik tanárnő történelmi óráját, akiről tudomást szerzett, hogy tárgyát keresztény és magyar szellemben tanítja. A tanárnő ebből Fáber előtt sem csinált titkot, sőt jelenlétében még nagyobb bátorsággal és nyíltsággal hirdette tanítványainak vallásos és hazafias meggyőződését. A népbiztos rákvörösen hallgatta végig az előadást s mikor az óra véget ért, így szólt hozzá: „Tudja-e elvtársnő, hogy nekem jogom van Önt ezért az előadásért a vésztörvényszék elé állítani? Mit fog akkor művelni?” A tanárnő erre így válaszolt: „Én akkor is az Ön megtéréséért fogok imádkozni!”. Íme a két ellentétes világnézet csattanós összeütközése a megrögzött, aposztata férfiú és a fiatal hitvalló nevelő között.”

Hangsúlyozza azonban, hogy „minél jobban hangzott a politikai fórumokon, hogy nincs Isten, minél hangosabban kiáltozták, hogy le a csuhásokkal, annál tömöttebbek lettek a templomok és látogatottabbak az istentiszteletek”, elvégre „meg lehetett gyalázni az Isten házait s megzavarni a körmeneteket, de az ilyesmi csak olaj lett a hit tüzére”. Különösen azáltal, hogy Krisztus szolgái ezalatt valóban vértanúi helytállásról tettek tanúbizonyságot.
Meszlényi 1919 „ötszáz magyar és keresztény vértanújá”-ból tizenegy katolikus pap mártíromságát ismerteti. Közülük alighanem az alábbi is elég annak érzékeltetésére, milyen gyűlölet vezérelte Isten s a Haza ellenségeit, ugyanakkor milyen állhatatosak maradtak papjaink.

„Lovászpatonán, mint egyebütt, amikor a nép értesült a tanácsköztársaság bukásáról, az ajkakon elemi erővel csendültek fel a Himnusz hangjai s az ifjúságnak első dolga volt, hogy a templom tornyára és az iskola ormára kitűzze a nemzeti lobogót. A vészhír hallatára a direktórium tagjai rémülten elmenekültek, de augusztus 4-én mindenki legnagyobb bámulatára ismét visszatértek. Nem egyedül jöttek, hanem a Pápáról kivezényelt huszonnyolc vöröskatona kíséretében. Hirtelenjében megjött a bátorságuk is és nagy garral hirdették, hogy a tanácsköztársaság erősebb Budapesten, mint azelőtt. A légből kapott hírre mindenki megrémült s még inkább, mikor megszólaltak a fegyverek s a védtelen lakosok közül nem egyet megsebesítettek. Ez történt éjszaka s mire meghajnalodott, garázda munkájukkal végeztek. Már indulóban voltak a faluból, mikor az egyik vöröskatonának eszébe jutott, hogy a plébániára is el kellene látogatni. Az elhatározást követte a tett s elindultak, mint mondogatták, a „csuhásért!” A plébánia elé érve sortüzet adtak le az épületre s ennek ablakai csörömpölve zúztak össze. Utána feltörték a zárt folyosó ajtaját és durva káromlások közt parancsolták ki a plébánost [Nagy Jenőt – Ifj. T. L.]. A megrémült ember kis türelmet kért, míg valami ruhadarabot ölt magára, de ezt be nem várva, belökték szobájának ajtaját s lövésre kész puskát szegeztek eléje. Ő önvédelemből elsütötte fegyverét, mire egészen közelről Major [helyesen Mayer – Ifj. T. L.] Lajos célba vette s tüdejét lőtte át a fiatal, harminchárom éves plébánosnak. Vérfagyasztó eljárásuk után elhagyták a plébánia udvarát. Utána hamarosan ott termett az egész falu népe, de a szerencsétlen áldozaton már nem lehetett segíteni, mert a lövés halálos volt. Annyi ideje még volt, hogy utolsó rendelkezéseit megtegye. Megható, hogy legértékesebb jószágát, egy pár növendék ökrét a templom kifestésére hagyta. Végrendeletének tollbamondása után ezekkel a végső szavakkal lehelte ki lelkét: »Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.«”

Mellesleg az iménti esetet Váry Albert koronaügyész-helyettes is ismertette könyvében (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922): eszerint 1919. augusztus 4-én a gyilkosságot Mayer Lajos vöröskatona, huszonnégy éves győri asztalossegéd hajtotta végre, és tettéért a veszprémi királyi törvényszék 1920. február 20-án halálra ítélte s kivégeztette. 

Holocaustszeánszozás ezek után? Inkább saját vértanúinkra emlékezzünk!