Itt az ideje,

hogy leszámoljunk

az Illyés Gyula

kommunizmussal szembeni

hős ellenállóságáról szőtt mítosszal

2014. április 13.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Harmincegy éve, 1983. április 15-én hunyt el Illyés Gyula, akiről bizonyos berkekben csak kalapot levéve szokásos ugyebár nekrológot írni, elvégre a szép mítoszok hallhatatlanok. Ilyen az ő hős ellenállósága is a kádári gépezettel szemben. De e mítosz ápolói arról is hallgatnak, hogy pályája kezdetén mennyire hitt a kommunista propagandahazugságoknak.

Amint 1934-ben a „Nyugat” Kiadónál megjelent oroszországi úti jegyzeteiből kiderül, komolyan elhitte ugyanis, hogy ideális világ köszöntött be a cárok által egykor ugyebár „nyomorba döntött” Oroszországban, megcsodálva a Moszkva belvárosát átalakító grandiózus építkezéseket, a metrót, a látványos iparosítást, gépesítést. Arról azonban, hogy mint rekvirálták a parasztságot s emiatt például a Volga mentén 1921-ben mintegy negyven millió ember éhen halt, vagy nem tudott, vagy hallgatott.

Amint korábban emlékeztettünk rá, vitathatatlanok ugyan híres szociográfiájának (Puszták népe) vagy „Ki a magyar?” című tanulmányának, egyes – főleg a „Közügy” című kötetében olvasható – verseinek igazságai, kétségtelen továbbá népmesegyűjteményének gazdagsága, mégis, ha valaki elolvassa például a „Naplójegyzetei”-t, alighanem mítosszá zsugorodik a „népem, hazám” megmentéséért a kommunizmussal hősies szellemi harcot vívó költőről-íróról kialakított idealisztikus kép.

Tény, hogy a Kádár-rendszerben gyors egymásutánban megjelenő művei közül csak egyetlenegy akadt fenn az Aczél (Appel) György fémjelezte cenzúra hálóján, a „Szellem és erőszak”, amely 1978-ban látott nyomdafestéket a Magvető Kiadó népszerű „Gyorsuló idő” sorozatában, de a kiadó csak tíz év múlva adta közre az alábbi magyarázattal: 

„Illyés Gyula könyvét tíz év késéssel adjuk közre. Magasabb szintről származó tilalom volt a várakozás oka. Tíz év múltán is elmondhatjuk: ez a könyv fontos dokumentuma egy nagy elme igazságért folytatott küzdelmének – tanúság és tanulság mindnyájunk számára.” Kései közreadása kitételeinek köszönhető, amiért benne a Beneš-dekrétumok elfogadhatatlanságára rámutatott, vagy amiért önrendelkezésünk mellett állt ki, mondván, hogy „a Szovjetunió épp annyit várhat el tőlünk”, hogy „sajátos problémáinkra: történelmi, földrajzi, etnikai helyzetünkből ránk maradt föladatainkra mi fordítsunk fokozott figyelmet és munkát.” 

Mégis, évtizedeken át megjelent művei összességükben egyáltalán nem azt tükrözik, hogy Illyés ama nemzeti ellenállás „szimbólumembere” volt (a „Szellem és erőszak” kuruckodása ne tévesszen meg minket!), és hogy mennyire nem, mutatja „Naplójegyzetei”-nek sorozata. Ezt felismerve Beke Albert irodalomtörténész eredetileg a „Kapu” 1991/3-4. számában, majd a „Szemben a széllel” című kötetében 1994-ben megjelent elemzésében arra a kérdésre kereste a választ az Illyés-i életműből, hogy „van-e határ a diktatúra kiszolgálásában”, és ha igen, hol, rámutatva, hogy amíg Aranyról elképzelhetetlen lett volna, hogy „saját lakásában órákon át kedélyesen elpoharazgasson” Haynauval, addig Illyés Kádárral és Aczél-lal barátilag elbeszélgetett, fogadta őket lakásán. 

1974. május 20-án kelt naplójegyzetében például ezt olvassuk: Délután küldönc nagy csokor virággal (szegfűvel): Kádár részéről. Este Kádár és Aczél. A csöngetésre késve érek az ajtóhoz, egy-két perccel fél kilenc előtt érkeztek. Kádár mintha testesebb volna, Aczél soványabb, sápadtabb. Kádár a lépcsőházi könyvespolcokra: – Ennyi könyv?! Majd ide járok könyvet vinni. Háromnegyed tizenegyig maradtak. Aczél közben jó, ha öt mondatot mondott. Hátradőlt a díványon, hosszú időkre a szemét is lehunyta. Kádárból jött a szó, de néha olyan halkan ejtette, hogy megkértem, beszéljen hangosabban.” 

Ami a legszembeötlőbb, hogy beszélgetéseik tartalmáról Illyés feltűnően hallgat. Egy Kádárral való „futólagos utcai találkozás”-áról is csak annyit tudunk meg, hogy szóba került az erdélyi magyarság aggasztó állapota, és noha Kádár kijelentette, hogy Ceausescu „rengeteg bajt csinál”, mégis meddő maradt beszélgetésük, akárcsak a többi Aczél-lal, mert mindkettőjük elzárkózott a problémáknak már az őszinte feltárásától is, nemhogy megoldásától. Beke találóan jegyzi meg: „Az egész jelenet [Illyés Kádárral és Aczél-lal való beszélgetése – If . T. L.] mélyen lehangoló: itt az alkalom, hogy Magyarország egyik vezető szelleme eszmét cserélhessen az ország első számú politikai vezetőjével, de a kísérlet kudarcba fullad. Egyfelől Kádár sem érti meg Illyés mondandójának lényegét, másfelől Illyés sem mer őszintén kitárulkozni, hiszen „az egyetlen megoldást szóba sem lehet foglalni”. 
Így hát „megint személyes kérdések” kerülnek terítékre. Amint Beke megjegyzi, „nem azért fulladt ez a találkozó [és a többi is mind – Ifj. T. L.] kudarcba, mert Kádár és Aczél aznap este éppen nem voltak az ilyen témára ráhangolódva, hanem mert erről a témáról egyébként is eltért a véleményük az Illyésétől.” 1974. április 27-i naplóbejegyzésében Illyés felveti a kérdést ugyanakkor, „mit tehetnének a magyar vezetők, még ha úgy gondolkodnának is a magyarság kérdéséről, mint én? S ahogy minden valamirevaló demokrata?” 

Politikusainkat pojácáknak tartotta tehát, de csak szigorúan baráti beszélgetésekben, miközben kifelé hallgatott bűneikről, sőt nem egyszer dicsérte őket. Nem tévedés: Aczél könyvének megjelenésekor megjegyezte: „Ne volna miniszter, hányan dicsérnénk. Azért, ahogyanminiszter.” Máskor arról ír, milyen okos, higgadt, emberséges és szerény, hiszen „ma is abban a háromszobás bérházi lakásban él, amelyet a börtönből való kiszabadulásakor kapott”, és egyetért egyik barátjával, aki szerint Aczél „biztosította az utóbbi évek jó levegőjét a művészi életben”. 

Élete alkonyán ugyan Bessenyei Ferenc megjegyezte, hogy ahhoz a szellemi légkörhöz képest, ami ma van, még az Aczél György-kori is jobb volt (hiába, a rossznál van mindig van rosszabb, sőt még rosszabb!), mondván, Aczél sokszor „fogta a fejét”, figyelmeztetve a művészeketegymás között, vigyázzanak, mit mondanak, mert „nem szeretné őket börtönben látni”, ez azonban korántsem igazolja Illyést, hiszen hiába jelenhettek meg magyar klasszikusok, ha megcsonkították őket, nem is szólva a meggyőződésért tönkretett karrierekről, megnyomorított életekről, és az elmúlt húsz évben a magyar oktatást, könyvkiadást, művészi életet tönkretevő, a Kádár-korszakban még működő szellemi intézményeket is felszámoló vagy tengődésre ítélő utódairól! Mindez ugyanis Aczél nélkül bizony aligha következhetett volna be!

Illyés mintha mit sem tudott volna a kádári gépezetet működéséről, az 1956 utáni akasztásokról, az abortuszpolitikáról. Nyoma sincs naplójegyzeteiben, melyeket, amint Beke írja, „nem a nyilvánosság számára írta, hanem csak önmagának”, a felháborodásnak, ellenben annál több az egyes hatalombitorlók iránt érzett barátságának. 1974 szilveszter estéjét Németh Lászlónál töltötte, többek között Déry Tibor, Borsos Miklós, Keresztury Dezső, Sinkovits Imre és Bibó István társaságában, s erről ennyit jegyzett fel: „Tánc az idén nincs. Most is fölhívja Aczélt a lakás, kézből kézbe adjuk a kagylót, hogy ki-ki jót kívánhasson neki.”

Ennyit tehát arról, mennyire volt „hős ellenálló” a kádári-aczéli időkben. De amint említettük, bizony már pályája kezdetén sem volt mentes a megtévesztettségtől. Amint „Oroszország” címmel 1934-ben megjelent úti jegyzeteiből kitűnik, komolyan elhitte ugyanis, hogy ideális világ köszöntött be a cárok által egykor ugyebár „nyomorba döntött” Oroszországban, megcsodálva a Moszkva belvárosát átalakító grandiózus építkezéseket, a látványos iparosítást, gépesítést. Arról azonban, hogy miként rekvirálták a parasztságot, továbbá, hogy emiatt például a Volga mentén – amint például P. Sinzig Péter OFM könyvében (Embersorsok a viharban, 1942)) olvassuk – 1921-ben mintegy negyven millió ember halt éhen, vagy nem tudott, vagy hallgatott. S akkor még a vallásüldözéseket, a politikai „tisztogatások”-at nem is említettük. 

Száz szónak is egy a vége: itt az ideje, hogy leszámoljunk az Illyés Gyula kommunizmussal szembeni hős ellenállóságáról szőtt mítosszal, bármennyire is ódzkodjanak ettől a „népi-nemzeti” tábor egyes hangadó irodalmárai.