BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905

TARTALOM

TOLNAI LAJOS 1837-1892.


A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY

ELSŐ RÉSZ.

I.
(A gazdag leány s a szegény leány.)

II.
(Ha úton vagy: hallgass.)

III.
(Ki a porosz úr? Egyuttal nehány kakasdi 
jelesebb egyének bővebb leirása.)

IV.
(A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik.)

V.
(Egy éjszaka a szép kun földön.)

VI.
(Az öreg csizmadia esete.)

VII.
(A szegény ember csak szegény ember.)

VIII.
(Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik.)

IX.
(Hogy harczolnak a gazdag szivek és szegény szivek.)

X.
(A férgek és a nép.)

XI.
(Jön a császár.)

XII.
(Hogy végződik egy felséges nap.)


MÁSODIK RÉSZ.

I.
(«Leszek hát báróné.»)

II.
(Egy alázatos látogatás.)

III.
(Hogy enyészik el a gyanu?)

IV.
(Jönnek a mieink!)

V.
(A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)

VI.
(Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják 
a követet és nagyszerű fáklyás zenét adnak.)

VII.
(Az első nap.)

VIII.
(Mindenik a maga útján.)

IX.
(Koronázási küldöttek, és a szent föld.)

X.
(Kinek a kis fia vagy te?)

XI.
(De most már igazán báróné lesz.)

XII.
(Szomorú hír.
Vidám ujság.)

XIII.
(A Waring és Toryng ház.)

XIV.
(«A szegény báróné ténsasszony!»)

Tolnai Lajos a hetvenes években feltűnt írók közt a legnagyobb tehetségnek mutatkozott. Két püspök támogatta, Székács és Török Pál, a mely utóbbi, mikor a papi vizsgát letette, maga mellett tartotta káplánnak, s azonfelül tanár lett a református főgymnáziumban.

Robusztus erős ember volt, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében, melyből két egymástól feltünően messzire elhelyezett apró rókaszem csillogott, egy egész világ forrt. Balladái, melyekből akkor közlött néhányat, Arany dicsőségén melegedve, kit mint nagykőrösi tanítványa, közelről ösmert, tele voltak szépségekkel s románczai bájosak, hangulatosak, lyrája pedig sajátos volt, s mint a Goethe-é, kizárólag a saját élményeinél forgott.

Első versei a «Hölgyfutár»-ban jelentek meg s országos feltűnést keltettek, úgyszintén elbeszélő művei, melyek közt az elsők egyike «Fényvári Fényes Ádám úr», egy Turgenyev erejét sejteti a 27 éves Tolnaiban, kiről most már beszélni kezdtek, nemcsak az irodalmi körökben, hanem messze az ország minden részében.

Annyit tudtak róla, hogy a györkönyi jegyző fia Tolnamegyéből, azelőtt Hagymássynak hítták. - Hát azelőtt? - kérdezték volna az olvasók, de ez egyszer csalódnak, mert Tolnai csakugyan az ősrégi nemes Hagymássy családból származott. Hogy miért választott olyan nevet, a mely nem hangzott jobban a réginél s nem járt vele az ármális, az még Tolnainál is érthetetlen.

Első verses kötetét 1865-ben adta ki Arany Jánosnak ajánlva. Ez meghozta neki a Kisfaludy-Társaság koszorúját - a tagsági oklevelet. A következő könyvei gyorsan jelentek meg ezután az «Életképek» Bérczy Károlynak, a «Beszélyek» báró Eötvös Józsefnek ajánlva. Mindenik könyvét ajánlotta valakinek. «Pátrónusokat gyűjt» - gunyolódott a bohém világ.

Csak félig találták el. Mert igaz, hogy gyűjtő volt Tolnai, szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött, úgy, a hogy más ember régi pénzeket, pipákat vagy lepkéket gyűjt tűre szúrkálva. A patrónusok is csak azért kellettek neki, hogy velök fölfegyverezze magát az ellenségek ellen.

Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ütötték. Versei, munkái mind ilyen szikrából összehozott lángok.

A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos macskatermészet, hízeleg, de karmol.

1868-ban már össze volt veszve minden tanártársával, a pátrónus püspökeivel, az írótársaival, a tanítványaival, de még akkor kivágta a bajból a gondviselés: a székely főváros, Maros-Vásárhely, meghítta papjának.

Az író szenvedett ez által, mert el kellett hagynia az irodalmi focust, de az ember kibontakozhatott. Az orgonavirágos csendes paplak megadja lelke békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró gyermekeivel játszadozva. 1871-ben megjelent az «Urak» czímű regénye, egy évvel utóbb «Az én ismerőseim» gyűjteménye.

Mint elbeszélő egy kicsit nehézkes, de magvas és a való élet komorabb szineinek rajzolója. A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha irígyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket. Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem czukorból van, mint a Dickensé, melynek tulsó oldalán az Eldorádó tárúl ki, kietlen hitvány világ a Tolnaié. Mély keserűséggel tölt el a benne találtató bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvó pont, a hol a hánykódó lélek pihenést találna.

De azért még mindig a megengedett határok közt mozog Tolnai. Történetei nem meglepőek, nem is nagyon érdekfeszítők, de formásak, gondosan vannak megírva, stylusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős ó-bor. Limonádét nem árul. Maga mondja, hogy «nem ír az asszonyoknak és leányoknak, szeretetet ő tőlük nem vár». Tudás, mélység és látás jellemzi. A jellemek sötétek, de az aesthetikai törvények szerint vannak megépítve. Humora keserű, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar gyümölcsnek is vannak kedvelői, és jogosúlt, mert Isten napjától támad.

Hiszen ha itt megállapodnék legalább, de hovatovább ereszkedik alá a gyűlölködés lejtőjén. Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel örökös harczban áll, látása elhomályosúl, alkalmazkodási képességének utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordúl, epe és epe, végig epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mint lehet. Regényeiben, verseiben leírja és kipellengérezi ellenségeit. «A nemes vér» és az «Oszlopbáró» alakjait azonnal fel lehet ösmerni, mert csak elrejteni sem próbálja, hogy élő embereket persiflál.

Helyzete egyre romlik és 1884-ben annyira lehetetlenné lesz, hogy immár kénytelen letenni a papi palástot s megsebzett önérzettel és megalázva, mint az üldözött vad, a fővárosba menekülni s negyvenhét év terhével a vállán új pályát törni.

Nem talált sehol semmit. A rossz hírt nem kell kocsira ültetni. Itt már ösmerték és elhúzódtak tőle. Csak egy barátja maradt, a ki sovány kenyeret adott neki: az írótolla. De ő ezt se becsülte meg. Fustélynak használta és ellenségeit verte vele. Mert azt itt is talált. De ha épen nem talált, mindenkit annak vett, a ki mellette, körülötte vagy fölötte volt. Nem annyira elbeszélő műveket írt, hanem a műfaj álczája alatt pasquillusokat, leleplezéseket. Mindinkább halaványodott, sekélyesedett, mint író. Azonfelül lázasan kellett írnia, mert mind rosszabbul fizették - tehát mind rosszabbul írt. Szállt, szállt le a másod-, harmadrangú írók kathegóriájába, úgy, hogy élete derekán kezdődnek az ő voltaképeni zsöngéi, melyek keveset érnek, bár egy-egy lap, vagy egy odavetett gondolat elárulja a fürkésző előtt a valódi nagy talentumot.

Már a tolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor aztán itt is összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint katasztrófához közeledik, egy őszi estén - 1892-ben - előjött a legeslegutolsó barátja, a Halál, az, a ki a mesében a szegény ember válláról le akarta a rőzseköteget venni és megszabadítá őt egyszerre minden ellenségétől.

Mikszáth Kálmán

http://mek.oszk.hu/07700/07738/07738.htm