A mosonmagyaróvári sortűz áldozatai, 1956
2014. március 18-án megkezdődött a Biszku-per. A feljelentéstől több mint 3 esztendő telt el. A számonkérés, a felelősségre vonás negyed évszázad elteltével sem történt meg Magyarországon. Ennek vélhető okaira (kettős mérce, Rózsadombi paktum, netán apák-fiúk-unokák) nem térnék ki.
A közel félórás, igen részletes vádbeszédben és a híradásokban elhangzott közel 50 halott száma nagyon meglepett. Ez a szám nekem úgy tűnik, hogy a két sortűzzel kapcsolatban is csak a Nyugati pályaudvarnál történtekről hivatalosan sajtóban közölt adatokat (6 halott 1 sebesült), és a salgótarjáni sortűz esetében a kórház hivatalos jelentése szerint a kórházban lévő 46 elhunytat fedi. A kórházba bevitt 135 sebesültből 27 már halott volt, 9 sebesült műtét közben, 10 műtét után halt meg. Ez a kórházi jelentés nem tartalmazza a téren és utcákon agyonlőtt halottakat, akiket a kórházba már be sem vittek, valamint a környező településeken eltemetetteket sem, akik mind a sortűz áldozatai voltak.
Ezért, emlékeztetőül felidézem az 1956. december elején történteket.
1956. december elején már nyílt támadásra készült a szovjet tankok segítségével hatalomra került, Moszkvában a szovjet vezetés részéről létre hozott Kádár-kormány.
December 5-én kormányhatározattal elrendelték a forradalmi bizottságok és más hasonló elnevezésű szervek megszüntetését. Este 200 értelmiségi és munkástanács-tagot tartóztattak le.
Megjelent az “Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben “címmel az első fehér könyv, mely a szovjet és magyar pártvezetők érdekeinek megfelelően meghamisítva, valótlanul tárja az olvasók elé a történéseket. Ezekben a fehér könyvekben több fotót grafikus beszúrásokkal meghamisítottak. Ezt a mai szemlélőnek könnyű észrevennie.
December 6-án a kormány maga mellett tudva a szovjeteket és a karhatalmat, provokatív, erőszakos támadásba lendült. A főváros több pontján, Baross tér, Kálvin tér, Nyugati, Móricz Zsigmond körtér környékén kommunista tüntetéseket szervezett. A Népköztársaság útján és a Nagykörúton “vörös zászlós” tüntetésre kerül sor szovjet és karhatalmi egységek biztosítása mellett. A kirendelt felvonulók Kádárt és az MSZMP-t éltették.
A gyárakból hazafelé tartó munkások összetűztek velük a Lenin körúton (Erzsébet körút) a Wesselényi és Dob utca közt, ahol a karhatalmisták és a szovjet páncélautó lövésekkel oszlatták szét a tiltakozókat.
A November 7. téren (Oktogon) tűzharc alakult ki.
A Nyugati pályaudvarnál karhatalmisták az ellentüntetők közé lőttek, illetve helyben kivégeztek általuk gyanúsnak vélt személyeket. Az eredmény „hivatalos adatok” szerint 6 halott 1 sebesült. A sebesültek száma a szemtanúk elmondása szerint lényegesen több volt. A sebesülteket a MÁV-kórházba és a Szabolcs utcai kórházba vitték, vagy ha tudtak, maguk mentek oda.
A Baross téren gyülekezőket is a karhatalmisták a szovjet csapatokkal karöltve fegyverrel oszlatták szét.
Nyugati pályaudvar 1956. december 6.
Egy sebesült fiú visszaemlékezése
„1956 telén 14 és fél évesen asztalosipari tanuló voltam. December 6-án – hogy milyen napra esett nem emlékszem – nem voltunk iskolában. Vonatra vártam, hogy Gödre menjek, mert ott laktunk.
Várakozás közben hangos tömegre lettem figyelmes, mely a Nyugati pályaudvar Váci úti oldalán gyülekezett vörös zászlókkal. Kíváncsiságból közéjük vegyültem, és füleltem, hogy miről is van itt szó. Felszólalások hangzottak el. Több mondat is elhangzott, az újonnan megalakult Kádár-kormány mellett, valaki azt javasolta, menjen küldöttség Kádárhoz.
Meggondolatlanul hangosan kicsúszott a számon,: “Minek? Hogy őket is letartóztassák, mint Maléteréket?”
Ugyanekkor a tér másik oldaláról egészen más beállítottságú, magyar érzelmű felvonulók érkeztek nemzetiszínű zászlókkal.
Én szemlélőként a tömegben azt láttam, hogy viták, veszekedések zajlottak a kádárista karhatalmisták, katonatisztek, és a civilek között.
Majd kisebb megszakításokkal sorozatlövések dördültek el.
Azt láttam, hogy egy katonatiszt lövéseket ad le, majd a pályaudvari vágányok felől felszalad a taximegálló fölötti üvegtetőre. Odaérve hallottam, amint a tiszt vállán géppisztollyal fentről ócsárolta a nemzeti érzelmű tömeget, köpködött feléjük. Lentről kiabáltak neki: “Gyere le, beszéljük meg, ne legyél olyan nagy legény fent!”
A tiszt a többihez hasonlóan hosszú sárga parolis katonai kabátban, csízmában volt. Barna hajú, kb. 180 cm magas, közepes testalkatú volt, dobtáras pisztoly volt nála.
Pár perc múlva 3 fiatalember ment fel ugyanerre a tetőre. Próbálták a tisztet lefegyverezni, de az rájuk fogta a fegyverét és azt mondta: “Ha még egy lépést tesztek, mindhármatokat lelövöm.”
A három fiatalember egyike széttárta a kabátját és azt kiáltotta:“Ide lőj te szemét!”
Ami itt történt, az egész életemre meghatározó hovatartozást döntött el bennem, a kamaszban.
A fiatalemberek egyre jobban a Körút felöli részhez szorították a tisztet, majd sikerült elvenni a géppisztolyát, mivel a taxiállomás fölötti üvegtető beszakadt alatta, a lába beszorult, és így sikerült lehozniuk. A tömeg zúgolódott, de amikor leértek a tiszttel, egy pillanatra néma, döbbent csend lett.
Amíg a tetőn ez a jelenet zajlott, a Körúton két páncélkocsi jelent meg, benne pufajkás ruhában lévő karhatalmistákkal, hogy oroszok vagy ávósok voltak, nem tudom. A leállt katonai járművek fegyvereiket a védtelen tömegre irányították. Ahogy a három fiatalember leért a tiszttel, lőttek.
Én ezt közvetlen az első sorból láttam. Innen, számolva a várható következményekkel, beljebb húzódtam. A tér közepén lehettem, amikor eldördült az első sortűz, majd a második. Sebesült emberek jajveszékelését hallottam, és sokadmagammal a pályaudvar Vác irányában lévő raktárépületek rakodóterén futottunk. Jobb lábamon ekkor sebesültem meg az utánunk küldött lövésektől vagy repesztől. A nyoma ma is látható.
Én sokadmagammal a MÁV-kórházba mentem kötözésre, mások a Szabolcs utcai kórházba.
Hány halott volt? – nem tudom. A korabeli újságok 4-5 halottról írtak.
A kórházban a sebesültek ellátását rögzítették, de mostani érdeklődésemre azt a felvilágosítást kaptam, hogy a jegyzőkönyvek néhány éve beázás következtében a MÁV kórház alagsorában megsemmisültek.
Négy bátyám fegyveresen vett részt a forradalomban, el kellett hagyniuk az országot. gyakorta volt nálunk házkutatás, így tőlünk minden hivatalos papírt elvittek.
2000-ben a Katonai Ügyészségen az itt történtek miatt feljelentést tettem.”
(Részlet a Zahorán Sándorral készült interjúból)
Egy szerencsésen távozni tudó fiatal leány vallomása
Az 1956. november 4-ét követő ismételt szovjet megszállás védőszárnyai alatt december 6-án a pufajkások több helyen vörös zászlós tüntetést szerveztek a fővárosban. Ott voltam a Nyugati pályaudvar előtt a barátnőmmel az ellenük tüntetők közt, ahol a pufajkások ránk támadtak. Még ma is élesen emlékszem a pufajkások vérengzésére, s mivel közel volt hozzánk, láttam, amit Horn Gyula tett.
A 3-400 fiatal között mi is a Himnuszt és a Szózatot énekeltük. A vonatokat már nem engedték ki az állomásról. A területet a pufajkások lezárták a Rudas László (Podmaniczky u.) utcánál, és a Nyugatinál, valamint az előtte lévő téren. Láttam Horn Gyulát, amint a kiragasztott plakátokat letépkedi a Körút sarkán, pl. Mit kíván a magyar nemzet, valamint az újsághíreket, röplapokat is. Láttam, amint egy velem egykorú fiú szaladt a pályaudvar bejáratához, és a pufajkás rálő egy sorozatot, eltalálja. A lépcsőkre vágódott a fiú, ott, az óra alatt, a lába lelógott, csurgott belőle a vér. Egy asszony utána szaladt, talán az édesanyja, vagy a nővére lehetett, de őt is kíméletlenül lelőtte. Őt is eltalálta az utána küldött sorozat.
A Nyugati pályaudvar környékén akkor úgy 150 fiatalt körbe kerítettek, elfogtak, én is köztük voltam a barátnőmmel. Rendőrök tereltek bennünket. Az egyik rendőrt megkértük, hogy segítsen kiszabadulnunk. Jó ember volt. Adott 3,60 forintot, majd odament a hórihorgas pufajkáshoz, hogy engedjen el bennünket, hisz csak kenyérért jöttünk le, és véletlenül keveredtünk ide, nálunk van a kenyér ára is, megnézheti. Igazolt bennünket, elkísért a Rudas László (Podmaniczky) utca sarkáig, ott visszaadtuk az 1 kg kenyér árát a rendőrnek. Azzal bocsájtott szabadon bennünket: „Gyerekek! Értsétek meg, hogy már elég, vége…!”
1956 12.13-án 17 évesen hagytam el az országot. Argentínában tudtam meg, hogy ezeket a fiatalokat halálra akarják ítélni, ezért tiltakozó levelet küldtünk a Kádár-kormánynak.
Az itt történtekkel kapcsolatban 1999-ben per volt.
Ebben a perben tanúként idéztek meg. (…) A tárgyalási légkört megnyugtatónak semmiképp nem lehetne jellemezni, én is féltettem a 4 gyerekemet. Féltem, hogy többé nem hagyhatom el az országot. Mindent elmondtam becsületesen, de az elkövetőt nem mertem néven nevezni, tekintettel itthoni magas pozíciójára.
(Részlet a Tisza Istvánnéval készült interjúból)
A hatalom támadásba lendült.
December 4-én a Katonai Tanács ülésén már ezekre a 6-i provokációkra készültek. Tudták, hogy az ezredparancsnokok – akik aláírták a tiszti nyilatkozatot -, és az általuk válogatott személyek, hajlandók a fegyvertelen tömegre lövetni. Tragikus tömeggyilkosságok elindítására utalt Marosán hírhedt mondata: “Mától kezdve lövünk!”December 6-12 közötti újabb sortüzeket már “tömeggyilkos szándékkal” lövették a fegyvertelen tüntetőkre. Cél a hatalom kizárólagos birtoklása, a munkástanácsok felszámolása volt.
Ezért ezek a sortüzeket a fővároson kívül elsősorban olyan városokban vezényelték le, ahol számottevő munkásság volt, vagy erős volt a keresztény szellemiség. (Tatabánya, Salgótarján, Miskolc, Eger).
Salgótarjánban például a december 8-i sortűz az anyakönyvvezető férje (Faragó László) szerint 131 halálos áldozatot követelt. 150 főre becsülik a sebesültek számát. A kétezernyi békés tüntetőt körbezárták, két oldalról támadtak rájuk a Beér-csoport és a karacslapujtői karhatalmisták, Seljupin alezredes egysége pedig a kiásott közműárokból vette tűz alá a civileket.
Ott voltam a salgótarjáni sortűzben
Visszaemlékezés
“Zagyvapálfalvára mentem, ahol a legidősebb bátyám, Gyula a megyei munkástanács elnökségének tagja, és Magdolna nővérem az Üveggyár munkástanácsának elnöke volt. Ők vezették Salgótarjánba a tüntetésre december 8-án az embereket tiltakozásul, amiért előző nap a megyei munkástanács két vezetőjét letartóztatták. Én bicegve, bottal mentem utánuk, párszáz métert lemaradtam, végső soron ennek köszönhetem, hogy életben maradtam. Mire odaértem, már halomra lőtték az embereket. Kerestem a nővéremet. Ő nem, de egy közvetlen jó barátom ott halt meg.
Csak Pálfalváról több mint tíz halott volt, köztük egy 13 gyerekes asszony, akit 2 kenyérrel a kezében temették el, mert sok apró gyerekének vitte volna a kenyeret, ha hazatérhetett volna.
200* fölött volt a halottak száma, akikről én tudok.”
(Részlet Priska Tamással készített interjúból.)
(*.A kórház 1957.jan.16-i hivatalos jelentése szerint 135 sérültet vittek hozzájuk. Közülük 27 már halott volt, 9 sebesült műtét közben, 10 műtét után halt meg. A sérüléseket géppisztoly-lövedékek okozták. Mindössze 11 esetben elölről. Ez a statisztika nem tartalmazza a be sem vitt halottak számát, valamint a környező településeken eltemetetteket.)
Tömegmészárlás Salgótarjánban
Visszaemlékezés
„Előző nap Nagybátonyban letartóztattak két forradalmárt. Ez óriási felháborodást váltott ki, és a környező helységekből tüntető csoportok indultak Salgótarjánba, a letartóztatottak szabadon bocsájtását követelni. (…) A tüntetők oszlopai, üzemek szerint 3-4-es sorokban csendesen várakoztak. (…) Az élen a nagybátonyi bányászok álltak. A vezetőjük kezében a nemzeti zászló volt. Ott láttam meg az megszálló orosz katonákat, amint a menettől jobbra… csatárláncban feküdtek mintegy 6-8 méterre tőlünk géppisztolyainkat ránk tartva. (…) A másik oldalnál megállva vettem szemügyre a Megyei Tanács épületét. Az emeleti ablakok nyitva voltak, de még nem kitárva. Egyik-másik ablakban pufajkás alakok álltak vagy mozogtak, vállról levett géppisztolyokkal. A távolság 100-150 méter volt. Láttam, hogy az egyik ablakban egy golyószórót állítottak a lábára gyors mozdulatokkal…, és ekkor rádöbbentem, hogy mi készül itt. Rohanni kezdtem vissza, hogy figyelmeztessek mindenkit, de már késő volt, nem sikerült. A hátam mögött egy tompa puffanást hallottam.
És iszonyú hangerővel megindult a sortűz. A járdaszegélyhez vágódtam le.… Borzasztó golyózápor volt. Nekem az aszfalton – előttem és mögöttem – felcsapódó /gellert kapott/ lövedékek hangja volt a legnagyobb, de ezen is áthallatszott az emberek üvöltése, jajgatása, nők és gyerekek sikoltása, halálhörgése.
Egyszerre elhallgattak a fegyverek. Rászántam magam és fölálltam. Talán öten-hatan állhattunk fel. Akik tudtak, a szűk helyen elfutottak. A szemközti lakóház bemélyedésében nagyon sok ember feküdt. Akik pedig a lépcsőházba akartak bejutni, azok közül sokan hullottak el az ajtó előtt.
Még mindig azon a helyen álltam, amikor eldördült a második sortűz. A kettő között annyi idő telt el,amíg a tárat cserélték. És mint az elsőnél, most is addig húzták a billentyűt, míg a tár ki nem ürült. Ez a tűz már csak az elfutók utolsó csoportjait érte, és azokat a földön fekvő súlyos sebesülteket és halottakat, akik már nem tudtak mozdulni. Ezért lehetett az, hogy olyan sok találat volt bennünk. Láttam olyan terhes anyát, akinek a hasában és a hátában is találatok voltak. (…)
Nagyon sok sebesült volt sokkos állapotban, és az őrület határán. Rettenetes látvány volt a sok női halott, köztük a terhes anyák is, körülöttük a bevásárlószatyrok szétszórt tartalma. Két tíz év körüli cigánygyerek/testvérek voltak/, akik utcai muzsikálással kerestek némi pénzt, egymásra borulva haltak meg. (…)
Micsoda gyűlölet vezette ezeket az „embereket” ilyen iszonyú tett végrehajtására, hiszen itt már minden reménytelen volt. Az orosz megszállók itt voltak a nyakunkon, harckocsikon járták a falvakat. Miért volt erre szükség?
(Részletek Horányi Mihály visszaemlékezéséből. Hitel 1990.21.sz.24-25.p.)
1956. október 23-a és 29-e között 61 sortűzről tudunk. November 4-ét követően az országban az említetteken kívül igen sok sortűz volt még. Olyan települések is voltak, ahol ez többször is megtörtént. Erről a Sortüzek II.jelentés 45.oldalán található térkép pontos és részletes kimutatást ad.
Ezek a sortüzek eleve emberiség ellenes bűntettek, mivel előre megtervezték, hogyan zárják el a civil tüntetők előtt a lehetséges menekülési utakat, és a menekülőkre leadott sortüzeket. Az áldozatokat a lövések hátulról érték. A parancsadók és azt levezénylők elismerésként első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg a “Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet”, mely többek közt azzal a kiváltsággal is járt, hogy gyermekeiknek – tudásuktól függetlenül – az ország egyetemeire felvételt biztosított.
Félelmet és rettegést keltve így próbálták a népet betörni. Az egész országban tiltakozó tüntetések zajlottak. De a békés polgári tüntetések a legtöbb esetben véres tragédiákban végződtek.
A szemtanúk, és a tragikus sortüzek elszenvedőinek, áldozatainak emlékeit felidézve emlékeztetni szeretnék Magyarország történelmének egy tragikus időszakára, amit nem szabad elfelejteni. Az emberiség ellen elkövetett gaztettek, a háborús bűnök nem volna szabad, hogy büntetlenek maradjanak, csak azért, mert kommunista bűntettek, és magyarok ellen követték el azokat.
Elfogadhatatlan, hogy kettős mércét alkalmazzanak annak függvényében, hogy az áldozatok vagy az elkövetők kik voltak, és hová tartoznak. Legalább ennyire fontos, hogy minden vonatkozásban igaz tények, valós számadatok és nem politikai vagy egyéb érdekből meghamisított állítások kerüljenek a történelemkönyvekbe, és maradjanak az utánunk jövő nemzedékekre okulásul. Nemcsak itthon, de az egész világon. Az igazság ugyanis nem függvénye annak, hogy kiknek használ.
Orbán Éva
Nemzeti InternetFigyelő
Kapcsolódó: Emlékezzünk az ’56-os decemberi sortüzekre!