Payday Loans

Keresés

A legújabb

A szívben még megvan... PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2014. április 11. péntek, 05:56

sír a szemem hull a könnyem

sír a szemem hull a könnyem

jaj de nagyon fáj a szívem

jaj de nagyon fáj a szívem

 

fáj fáj fáj de mit tudsz tenni

fáj fáj fáj de mit tudsz tenni

mikor ennek így kell lenni

mikor ennek így kell lenni

 

idegenek jövevények

idegenek jövevények

hagyjátok hogy én is éljek

hagyjátok hogy én is éljek

 

mert ha köztetek nem élhetek

ha köztetek nem élhetek

jaj de bajos az életem

jaj de bajos az életem

A szívben még megvan...

- Portré Zerkula János gyimesi pímásról

Magyar dokumentumfilm, 52 perc, 1994 

"A szívben még megvan"

Halmos Béla és Szomjas György dokumentumfilmje.

Zerkula János

a Romániában élő egyik magyar népcsoport,

a gyimesi csángók kiváló cigányprímása,

a klasszikus népzene egyik utolsó képviselője volt.

A vak muzsikus

egy ötödik (rezonáns) húrral felszerelt hegedűn játszott,

és hozzá énekelt is.

A kéttagú zenekarban

a prímás felesége, Fikó Regina játszott még ütőgardonon.

A portréfilm elsősorban a különleges hangzású,

archaikus gyimesi zene és táncok bemutatására törekszik.

Emellett a Gyimes-völgy táji szépségét

és az ott élő emberek életkörülményeit is érzékéltető

film keretét Zerkula

történelmi és néprajzi szempontból is érdekes

élettörténete adja,

amit a prímás élvezetesen, gyönyörű magyarsággal mond el.

 

https://www.youtube.com/watch?v=vaewuEn7USg

Újrakezdések Zerkula Gyuri bácsival

Tudod – mondta –, az embernek néha mindent újra kell kezdeni. Sokszor megtörténik. Nem azért, mert jó, vagy rossz. Így hozza az élet. Arcán ott az élet nyoma, de a szeme fiatalos és mosolygós. Helytállni, megmaradni, itt maradni, életben maradni egy élhetetlen világban, értéket őrizni és tovább adni. Tanulni és tanítani. Zerkula Gyuri bácsival, a prímásdinasztia legidősebb tagjával beszélgettünk. 

– Kezdjük a legelején...


– 1950. szeptember 28-án születtem Csíkszeredában. Már akkor nem indultam jól, mert császárolni kellett édesnyámat. Gyimesközéplokon nőttem föl. Édesapám, édesanyám zenészek voltak. A csángó zene kéthangszeres: a hegedű és a gardon. Ők ketten muzsikáltak mindig. Édesapám édesapja is zenész volt, édesanyám édesapja is az volt. Úgyhogy én ebben a közegben éltem a gyermekkoromat, és nem tudom a sorsnak megköszönni, hogy így nőttem fel, mert valahogy rámragadt a zene, a gyönyörű, autentikus gyimesi népzene, ami egész életemen végigkisért. Ötödikes koromtól tanultam hegedülni. Csíkszeredában akkor még nem volt zeneiskola, csak Marosvásárhelyen. El akartak vinni a zeneiskolába, de kistermetű is voltam, egyedüli gyerek is voltam, nem engedtek a szüleim. Így Csíkszeredában a kicsi Nagy Géza bácsi zenetanár tanított hegedülni.

– De közbejött a zongora is…


– Másfél évet jártam tanulni, úgy, hogy a délutáni 4-es buszra felültem, fél öttől fél hatig volt az órám, s a fél hatos autóbusszal mentem haza Gyimesbe. Másfél év után megváltozott az órarendem, kellett várjak egy órát a másik autóbuszra. A gimnázium alagsorában volt egy fekete zongora, az volt Gál Árpádnak – Isten nyugtassa – a zongorája. Nagyszerű zenész és zeneszerző ember volt, több hangszeren játszott. Amíg én vártam az autóbuszra, lementem az alagsorba és pittyegtettem mindig egy kicsit. Nem sokáig, mert Árpi bácsi fölfedezte, hogy nekem tetszik a hangszer, megkérdezte, hogy szeretem-e? Mondtam, hogy igen. Adott egy Cerny-kottát, megmutatta az F-kulcsot, s én kezdtem gyakorolni. Egy hónap után, amikor apám jött fizetni Géza bácsihoz, Géza bácsi azt mondta, hogy „ne nekem fizess, hanem Árpinak, mert a gyerek nem hegedül, nem gyakorol semmit a hegedűvel, és a tetejébe még zongorázik.” Apám lejött, meghallgatta – Gyimesben nem volt zongora –, és nem tudtuk, hogy mi legyen, hogy legyen. Közben aztán a plébános, Tóth András megengedte, hogy a plébánián a harmóniumon gyakorolgassak. De jártam továbbra is Csíkszeredába zongora órákra. Hetedik osztályos koromtól én helyettesítettem a kántort, még a szomszéd falu kántorát is. A középloki kántor végzett ember volt, a felsőloki pedig nem, és volt úgy, hogy sokszor kellett helyettesítenem. Nagyon örvendtek az emberek, igyekeztem is, Bachot játszottam, ismertem a miserendet, szerettek.


Hirdetés

 


– Milyen a Gyimesekben gyereknek lenni?


– Gyönyörű. Zenész család, rokonság. Anyámék hárman voltak testvérek, apámék négyen. Összejártunk ünnepeken, disznóvágáskor, gyűjtéskor együtt voltunk, építkezéseket együtt csináltuk, mikor kinek mi kellett. Mindent együtt végzett a család. Kaszálni már hamar megtanultam. Azt mondta valaki, hogy németül tanulni, halászni és kaszálni gyermekkorban kell megtanulni. Német még ment valahogy, de halászni nem szerettem. Sokat jártam haza, segítettem gyűjteni. Apám amellett, hogy zenélt, gazdaságot tartott fenn.

– Mi következett Csíkszereda után?


– Úgy hozta a sors, hogy nyolcadik osztály elvégzése után, 1965-ben a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola kántorképzőjébe mentem. Ott magy szeretettel fogadtak. Az első év elvégzése után baj történt. 1966-ban nem kaptam tartózkodási engedélyt, mert az akkori iskolai felügyelő és a szekuritáté minden vizsgán ott volt nálunk, s a jó tanulókat igyekeztek más útra terelni. Azt akarták, hogy hagyjuk ott a kántorképzőt. Akinek jobb volt a jegye nyolcasnál, azt mind összeszedték. Ezért nem kaptam én tartózkodási engedélyt. Október 25-én reggel bevittek a szekuritátéra – 16 évesen –, és próbáltak rávenni, hogy írjak nyilatkozatot, miszerint én nem akarok többet ebbe az iskolába járni. Gyönyörű, ékes magyarsággal beszélő őrnagy volt a vallató tiszt. „Értsd meg kicsi fiam, ez neked jó lesz, Marosvásárhelyen a zeneiskolába folytatod majd a tanulmányaidat, én elrendezem, hogy felvegyenek”. Nem írtam alá a papírt, reggeltől ott tartottak délután fél ötig – de nem egyedül voltam, sokan voltunk, s külön hallgattak ki –, s akkor visszavittek az iskolába, s azt mondták, hogy lesz 5 percem, hogy Márton Áron püspök úrral beszéljek, aki ekkor még szobafogságban volt. Bementem a püspök úrhoz, ő tudta, hogy mi a helyzet. Azt mondta: „fiam, ne búsúlj, milhelyt lehet, visszajöhetsz, én ezt garantálom neked. Menj nyugodtan, Csíkcsatószegen a kántor katona, Csíkszentmiklóson is üresedés van, Nyújtódon a kántor nyugdíjba ment. Oda is mehetsz.” Megköszöntem, s eljöttem. Amikor bementem a hálóba, akkor már össze volt csomagolva mindenem, elcímezve Gyimesbe. Ennyi volt. Várt a szekus, adta a jegyet a kezembe, ültem fel a fél nyolcas vonatra, megvárta, míg felültem, s azzal mentem Gyimesbe.

– Váratlan „vendég” volt otthon, gondolom…


– Otthon már számítottak az érkezésemre, anélkül, hogy én jelezhettem volna. Édesapám már várt az állomáson, lámpával. „Ne búsulj, fiam” – mondta. Másnap a plébánosom, aki nyújtódi volt, mondta, hogy „mehetsz”. November elsejére ott voltam Nyújtódon. Tizenhat éves voltam. 1969 júniusában a püspök úr rám írt, hogy Borszéken július 26-án bérmálni fog. Kimentem oda, s a püspök úr odahozta a papírt: „ez lesz a ruhaszámod, jöhetsz vissza az iskolába”. 1972-ben végeztem a kántorképzőt.


– Hol sikerült elhelyezkednie?


– Csíkszeredában kezdtem el dolgozni a Tricotaj nevű ruhaüzemben. Kétkezi munkás voltam, hordtuk az árut, a fonalat, a kész árut. Közben bedolgoztam a Népi Együtteshez. Aztán december 30-án, a hivatalos román nemzeti ünnep napján csináltunk egy nagyon jó magyar műsort, katonabucsúztatóval. Népdalokat dolgoztam fel, Bartókot csempésztem bele (Este a székelyeknél), kászoni népdalokat. Kitűnő előadás volt. Nemsokára mentem ismét az együtteshez, s mondták, hogy „valamit kell csinálni, fiú, mert a szeku keresett, nem lesz ez így jó”. Nem volt mit csináljak, felkerestem Fekete Pista bácsit, aki a megyei parancsnoka volt a katonaságnak. Nagyon jól ismertem, jó barátom volt, szerette a táncot, a népzenét, szóval elmentem hozzá, s mondtam, hogy Pista bácsi, baj van. Azt mondja az öreg: „bolondok ezek, hát én is ott voltam az előadáson, nagyon jó volt az!” Sorozzon be katonának – mondtam. A velem egykorúak már leszerelt emberek voltak, sőt, volt akinek már családja is volt. Január 31-én be is vonultam, 1974 májusában szereltünk le.

– Kolozsvárra ment katonaság után. Mivel foglalkozott a kincses városban?


– Népdalgyűjtéssel. Persze nem volt hivatalos munkahely, nem is lett volna szabad csinálni, de voltak barátaim, együtt dolgoztunk és csináltuk. Addig, amíg a szeku észre nem vette. A megjelenés előtt lévő mezőségi-kalotaszegi népzenei gyűjtésünk a fiókba maradt. Filológusok, irodalmárok, történész, képzőművészek, jómagam pedig zenészként voltunk a csoportban. Győzködött a szeku, hogy miért nem megyünk a román folklórhoz dolgozni, né mennyi a fizetés, nekünk még prémiumot is adnak, ha odamegyünk. Nem mentünk. Viszont rengeteg magyarországi ismerős, barát vitte ki az összegyűjtött anyagainkat. Addig-addig, míg Kolozsvárról is haza kellett jönnöm. Jakab püspök úr jött bérmálni Székelyvéckére, üzente, hogy menjek el oda, mond majd valamit. El is mentem, s mondta, hogy jöjjek le Székelyudvarhelyre, mert kántor hiány van. Nem szívesen jöttem, mert előttem voltak itt osztálytársaim, ketten is, az egyik volt két hétig itt, a másik még két hónapig se. László Ignác főesperes kemény kezű volt. Katonatisztként szolgált az első világháborúban. De azért eljöttem, jelentkeztem. „Na, este gyere le fiam a barátok templomába, mise van”. Udvarhelyen akkor nem voltak barátok, az öreg végezte a misét (a szerzetes rendeket akkorra már államilag betiltották, a szerzetesek össze voltak gyűjtve Dés, Esztelnek, Déva környékére, nem beszélve a sok ezer szerzetesről, akiket munkatáborokba internáltak). A szentmise után azt mondta a főesperes úr, „na, kicsi fiam, jöhetsz”.

– Hogyan indultak az udvarhelyi évek?


– Augusztus 24-én jöttem vissza kántornak ide, januárig voltam kántor. Bizonyos okokból – kicsi is volt a fizetésem – átmentem vendéglőbe zongorázni egészen 1982–83-ig, akkor kerültünk a Fényes vendéglőbe a Kossuth utcába. Közben a Székelyudvarhelyi Népi Együttesben (a szakszervezetek együttese volt) besegítettem zenészként és népdalénekesként is. Nagyon sok szép élményem van. Fenntartottuk az együttest a változás után is, 1990-ben kimentünk Badenbe, Ausztriába a tánccsoporttal. Indulás előtt való este érkezett Gyimesből édesanyám, a fél órával később Firtosváraljáról anyósom. Soha életükbe annyi italt nekem nem töltött ez a két asszony, mint aznap este. Nem tudtam, hogy miért, aztán kimondták: nehogy kint maradjak Ausztriába. A feleségemnek sincs több testvére, én is egyedül vagyok gyerek. Mondták, hogy csak ránk számítanak, ne maradjak ott, jöjjek vissza.

– Szándékában állt diszidálni?


– Lett volna ahol maradni, mert Bécsben, a Szent János-templomban volt egy jó barátom, a Caritasnal is dolgozott. Mielőtt jöttünk volna haza, este a bucsúvacsora után nagyon elgondolkodtam, hogy mi legyen. Az egyik énekes kollega is maradhatott volna, jó szolgálatot kapott volna jó fizetésért, és az illető, aki rendezte volna mindkettőnknek a dolgot, azt ígérte, hogy három hónap, és a család is kint lesz velünk. Ketten laktunk egy szobában az énekessel, Tót Imrével, aki a mai napig is aktív énekes. Éjszaka vettem egy kancsó vörösbort, iszogattunk, nem beszéltünk sokat, majd elfogyott a bor, s mondja, hogy ő is megy és hoz egy kancsóval. Az ajtón kiment, majd visszajött, s megkérdezte, „hogy mondják németül, hogy vörös bor?” Mondom: Rotwein. Úristen, ezzel maradjak én itt?! Na, a bort megittuk, reggel 4 óra fele már elég álmosak voltunk. Összejáróba voltunk itthon, neki is kicsi gyermek, nekem is a kislányom két és fél éves volt. Azt mondtam Imrének: tudd meg, nem maradok itt, megyek haza. Azt mondja: én se. Ezzel el volt döntve. Reggel ültünk fel az utóbuszra, az illető a Caritastól feljött a buszra, s mondta nekem: itt a lakáskulcs, átveszed-e? Mondom: nem. Megyek haza. Add a kulcsot másnak, köszönöm. Két táncos lány ott maradt. Hazajöttem. Volt, amikor mérges voltam, s borotválkozás közben leköptem a tükröt. A kisfiam később Magyarországon végezte a középiskoláját, s egyszer, amikor hazajött, mondta nekem, hogy „most már tudom, hogy amikor kicsi voltam, miért köpted le a tükröt”. Az érdekes az volt, hogy 1990-ben, amikor hazajöttünk a badeni útról, már privatizálták a vendéglőt, ahol négyen muzsikáltunk. A volt főnököm nyugdíjba ment, a másik főnököm felesége lett az új fönök: a volt főnököm felesége volt az első, akit kiraktak, én voltam a második. Az ember akkor még nem tudta, hogy mi ez, hogy működik az ilyen: munka nélkül voltam. De akkoriban nem éreztem azt, hogy nem dolgozom: lakodalmakat muzsikáltam, voltak barátok, akik megszólítottak, hogy menjek muzsikálni velük. Harmonikáztam, hegedültem. Augusztus végén találkoztam Bodurián Jánossal, a zeneiskola mostani igazgatójával, kérdi, milyen végzettségem van. Mondtam, hogy milyen. Rendben, mondta, gyere be hozzánk az iskolába tanítani. Bementem. Azóta ott létezem, tanítok.

– Hogy áll Udvarhely a tehetségekkel?


– Vannak, hála Istennek kiemelkedő tehetségek, versenyeket nyernek szép számmal, lehet velük dolgozni. Vannak nagyon szerény anyagi körülmények között élő tehetségek is, de olyan tantestület van nálunk, hogy a tanárnő – a diák kilencedikbe jön, országos első díjazott – nem sajnálja, beül a kocsijába, kimegy Máréfalvára, behozza a gyermeket saját lakásába, akár szombaton, akár vasárnap, és gyakorolnak. Majd hazaviszi a gyereket. És senki sem teszi meg a tantestületből, hogy saját tanítványát pénzért tanítsa. A tanár tanítja, segíti, képezi a tehetséget, mert ők több munkát, több odafigyelést igényelnek, mert a versenyeken annyira fel van téve a mérce, hogy hovatovább elérhetetlenek. Ezt nem értem. A gyerekek nem a saját koruknak megfelelő darabokat kell játsszák. Nem tudom, hogy kinek volt ez az ötlete, de elképesztő, hogy milyen követelmények vannak. De hála Istennek, minden katedrán vannak tehetségeink, még zeneelméleti versenyeken is szépen helytálltak a diákjaink.

Máté Zsolt
morfondir.ro

LAST_UPDATED2