Payday Loans

Keresés

A legújabb

Eljutni a leparasztozásig PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2014. április 11. péntek, 05:36

Őseink üzenete: ne legyen a paraszt gúnyszó!

 

2014. április 10.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

buza250.jpgBizonyára akadnak, akik koruknál fogva emlékeznek még, mennyi elutasítás vagy támogatás kísérte egykor jeles elbeszélőnket, Fekete Istvánt, a Dr. Kovács István című film forgatókönyv íróját, amiért abban meggyőződéssel hirdette, hogy egy egészséges társadalomban úrra és parasztra, munkásra és értelmiségire egyaránt szükség van, ezért abban alapkövetelmény, hogy ne legyen a paraszt gúnyszó, a munkás az értelmiségivel szemben lenézett.

Bándy Viktor közismert írónk, Fekete István forgatókönyve alapján Losonczy Dezső zenéjével, Paul Tibor karmester vezényletével 1942-ben bemutatott, világhálóról letölthető művészfilmje, aPáger Antal főszereplésével előadott, 1945-ben betiltott Doktor Kovács István ugyanis lélegzetelállító hűséggel mutatott rá a két világháború közötti magyar élet egyik legégetőbb problémájára, az úr és paraszt, a munkás és értelmiségi mesterségesen kiváltott szembeállításának igazságtalanságára, fenntarthatatlanságára.

A filmbeli főhőst, a paraszti családban felcseperedett Doktor Kovács István egyetemi tanárt hiába környékezi meg a középosztálybeli Tatár-ügyvédfamília leánya, Ada, szíve felvidéki falujából egy parasztleányhoz, Balogh Ágneshez húzza: amíg az előbbi megveti s elhagyja paraszti származásáért, addig az utóbbi lesz igazi hitvese, amiért persze a lateinerek, a mindenkori fővárosi „Tatárok” egyenesen megvetik. Holott, vallja Doktor Kovács István, „a faluról jött embernél nincsen szebb: tisztasága, hite, ereje döbbentse rá a városi embert, hogy a falut nem felfedezni, hanem szeretni kell, mint az édesanyát, aki kenyeret ad: ennek az országnak nemcsak zsenik kellenek, de a magyarságukról soha meg nem feledkező férfiak és asszonyok”.

Ezzel reá is világított a két világháború közötti Magyarország politikai elitjének méltán legvégzetesebb mulasztására. Mert ebben a sorsdöntő időszakban a legkülönbözőbb világnézetű írástudók, mint Féja Géza, Fiala Ferenc, Kodolányi János, Oláh György, Milotay István, Németh László, Pethő Sándor, Sinka István, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Veres Péter, tettek hitet amellett, hogy csak akkor válhatunk „emelkedő nemzetté”, mihelyt egyenrangúként élhet benne egymással úr és paraszt, munkás és értelmiségi, ha az úri középosztály nem veti meg a föld népét.

Pláne, ha például maga az arisztokrata írónő, Tormay Cécile Bujdosó könyvében arról vallott, hogy olyan a magyarság, mint egy életfa: gyökerét létünk, törzsét lelkiségünk-szellemiségünk, ágait képviselői, leveleit annak továbbadói jelentik, így „ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből: ez a cser maga a magyar nép, gyökere a paraszt, törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság”, szóval rajta „minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb, és egyik a másik nélkül élni képtelen”, hiszen „a fa elszárad, ha bármelyik beteg”.

Igen, „nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról”, ezért „ más népek nem értenek meg minket, a különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol: a magyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr, az úrban él és vissza-visszanéz a régi gőgös paraszt, gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, az estélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irigy, vendéglátó, tékozló, szűkkeblű és mégis pompát mutató lényükben egyek ők”, vagyis bizony „a parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar, a magyar arisztokrácia múltja a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője a cserfa törzse és a lombja.”

Más szavakkal kifejezve, bármiképpen is beszéljünk a parasztságról, tény, hogy egy társadalom csak akkor egészséges, ha egymást nem kizáró, hanem kiegészítő rétegei vállvetve küzdenek megszépítéséért. Eredendő különbözőségeik következtében persze így is szülhetnek, különösen történelemformáló pillanatokban, konfliktusokat. Az olyan, Széchenyi által oly rendszeresen ostorozott tulajdonságaink, mint a hiúság, az önzés, a nyakasság, az egoizmus, az anyagiasság például tény, hogy a történelmi parasztságtól sem volt teljesen idegen, pláne (amint Makkai János szociológus fogalmazott könyvében (Urambátyám országa, 1942)) „az eke szarváig, vagy a lánc föld végéig terjedő szemlélet, a hencegés, a hányavetiség”, népmeséink és népszokásaink által valahogy azonban mégsem ezek a tulajdonságok jutnak elsősorban eszünkbe képviselőiről.

Alighanem a tizenkilencedik század második felének liberalizmusa tehető döntően felelőssé azért, hogy teoretikusai nálunk is éket akartak verni úr és paraszt, város és falu között, a pálmát mindig az előbbieknek nyújtva. Hányszor kesergett Beöthy Zsolt irodalomtörténész amiatt, hogy a városi polgár a „paraszt” hallatán csak a silányra, a talmira, a „provinciális”-ra asszociál azonnal! Így lett aztán mintegy fél évszázad alatt az urbanizáltak számára gúnyszó a paraszt, holott máshol aligha volt így. Idézzük újra ismét mindennek nagy ismerőjét, Makkait!

„A paraszt neve a németben „Bauer”, a franciában „paysan”, az angoloknál pedig „peasant”, mely ma már csak osztálymegjelölést foglal magában, de vele sértő szándékot nem lehet kifejezni. A „paraszt” valamikor nagyon régen valóban gúnynév volt és e korszakban minden nemzetnél szokásos volt az alattvalókat, az alárendelteket, a szolganépet ilyen nevekkel illetni. Később azonban a paraszt szabad emberré vált s így a legtöbb nyelvből a régi, megalázó kifejezés eltűnt vagy átlényegült. Így a nyugaton ma már még az emléke is elhalványodott az eredeti fogalomnak, míg a közép-európai szláv népeknél, a románoknál, a Balkánon és Magyarországon még ma is sértő módon használják a legszélesebb mezőgazdasággal foglalkozó réteg általános gyűjtőnevét. Hivatalosan ugyan nem, de a társadalom igen.”

Ha valamiért valóban jogos bírálat illeti két világháború közötti társadalmunkat, akkor pontosan ezért. Az úri középosztály vezető körei ugyanis nem vagy alig tettek érdemben valamit azért, hogy az úr és a paraszt közötti mesterségesen felkorbácsolt ellentét felszámolódjék. Igaz, úgy tűnik, önértelmezésükben mást jelentett az „úr” fogalma, mint egykor eleinknek. Mert hogyan is írta 1940-ben Zsellérek című regényében íróink, Fekete István

„Valamikor úr volt az, aki vezetett és meghalt az országért. Úr volt, aki hazát szerzett és megtartotta. Nem törte a kapa a tenyerét, mert a kard soha ki nem szakadt a markából. Nem dolgozott, mert nem ért rá dolgozni. Az országvédő kardot aztán letették, a harcok elmúltak és az uraságból nem maradt meg más, mint a dologtalanság. Először csak a fizikai, aztán a szellemi tétlenség.”

Amihez részükről ugyanakkor a paraszti világ műveltségének az övékétől való tényleges eltérése miatt való lebecsülése, alacsonyabb rendűnek tekintése is társult. Olyannyira, hogy előfordult például még a társadalmi rétegek közötti, gyakorta mesterségesen emelt válaszfalak lebontására Prohászka Ottokár szellemében keresztényszocialista alapokon megkívánt keresztény sajtóban is, hogy értetlenkedve kifogásolták a Dr. Kovács István tendenciáját. S hogy mennyire, álljon itt róla egy (névtelenül közölt) értékelés a – mégoly kiváló, de a kora hazai szociálpolitikai vezetőrétegének elfogultságaitól korántsem mentes – Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1942. április 20-i számából. Íme:

„Az új magyar filmek sorában nemcsak érdekes, hanem sok tekintetben jelentőségteljes helyet foglal el a Dr. Kovács István nevezetű film. Szerzője egy új magyar tehetség, aki vidéken volt intéző s akire a közfigyelmet a Nimród című vadászújságban írt sok nagyszerű tájképe hívta fel. Mikor érdeklődni kezdtek utána irodalmi emberek, kiderült, hogy novellákat is ír, amik pompásak s egy regénye van készülőben. Azóta a regény is megjelent, mely hibái mellett is komoly tehetséget mutatott, az intéző úr a falut is otthagyta már s most a beharangozások szerint mint az új magyar film egyik nagy képviselője mutatkozik be. A dolog érdekességéhez még annyi tartozik, hogy az első cenzúra nem engedélyezte a filmet, s felettes fórumok azonban szabad futást engedtek neki. Ezeket az előzményeket csak azért mondjuk el, hogy jelezzük, mennyire nem könnyű a film higgadt és nyugodt megítélése; annál kevésbé, mert a bemutatón nagy sikert aratott s azóta is több moziban táblás mázak mellett fut. A közönség tehát döntött a darab javára, de a tárgyilagos kritika, mely nem mindig találkozik irodalmi és művészeti kérdésekben a közönség véleményével, ez alkalommal is kénytelen a maga külön véleményét bejelenteni és fenntartani.

A közönségnek ugyanis abban igaza van, hogy Dr. Kovács István jó film, sőt a legjobb magyar filmek egyike; jól pergő és izgalmas története van. Bánki Viktor zseniális rendezői keze kitűnően forgatja, elsőrangú színészek játsszák s a fényképezése is valóban kiváló. Ebből a szempontból tehát nincs is semmi baj! A kritika találkozik a közönség ízlésével s az új darabot mint filmet fenntartás nélkül megdicséri. A baj a mesével, a jellemekkel, a megoldással és a film valóságos propagandaszerű tendenciájával van. Itt válik el a kritika ítélete a közönség ízlésétől, mert míg a közönség a szó szoros értelmében végigizgulja a darabot és megtapsolja a legérthetetlenebb és legközönségesebb fogásokat és jeleneteket is, addig a kritika épp ezeknél a jelenségeknél súlyos kifogást kell hogy emeljen.

A könnyebb megérthetőség kedvéért el kell mondanunk a film meséjét. Egy falusi parasztgyerekből lett kitűnő egyetemi tanárról van szó, akit kollégái, felettesei és növendékei egyaránt nagyra tartanak és szinte rajongva szeretnek. Hogy miért, ez nem tűnik ki a darabból, sőt az a néhány egyetemi jelenet, amit a film előadásairól megjelenít, nem egyetemi nívó, hanem olyan hangulat-politizálás a parasztságról, a közösségi sorsról és nemzeti egységről, amelyet inkább másodrangú újságok vezércikkeiben szoktunk olvasni. Dr. Kovács István alakjában senki se fog ráismerni azokra a nagy magyar élő vagy holt egyetemi tanárokra, akik annak idején olyan nagy hatással voltak az ifjúságra, de inkább rá fog ismerni a Baráth Tiborokra, akik egyelőre csak politikai erősködésükkel keltenek feltűnést. Mindegy! Dr. Kovács István beleszeret egy utálatos és üres pesti úri démonba és egészen múlt századbeli szóülői fogások megrendezése közben megkéri a kezét. Szerencsére az esküvő előtt a menyasszony és szülei lerándulnak falura az egyetemi tanár úr pátriáját megnézni s ott úgy vérig sértik a tanár parasztszüleit és rokonságát, hogy az eljegyzés felbomlik. Erre a kitűnő egyetemi tanár dühében és bosszújában elveszi régi falusi játszótársát, a szomszédék parasztlányát s így megy vissza Pestre. A kis falusi virág azonban mint egyetemi tanárné is esetlen, műveletlen és buta marad, a szabónők maskarát csinálnak belőle, a cselédek kinevetik, az egyetemi tanárnék nem fogadják és bizony mindvégig annyira együgyű marad, hogy még kettesben sem tud az urához egy jót szót szólni, hanem csak sír, kesereg vagy szökni akar. Mikor aztán egy kávéházban egy egyetemi hallgató papírgalacsinnal üti kupán az asszonyt, a tanár úr felugrik és felpofozza a majdnem sógorává lett szemtelen frátert. Erre kitör a botrány a kávéházban is és az egyetemen is, dr. Kovács István elkeseredésében már vissza akar menni a falura, amikor megérkezik paraszt-édesapja, aki a vállalt kötelesség és hivatás folytatására figyelmezeti s a rákövetkező egyetemi ünnepségen a kultuszminiszter kezet csókol a feleségének s ezzel Kovács István karrierje, házassága és a film is befejeződik.

Mindenki láthatja, hogy a történet tulajdonképpen elejétől végig abszurdum s nagyon közel áll, talán még sok tekintetben gyámoltalanabb is, mint azok a régi népszínművek, amelyekkel a múlt század végén ajándékozták meg a magyar színpadokat. Mert hogy lehet abban a parasztság apoteózisát látni, amikor egy egyetemi tanár szíve szerint egy démonért rajong és csak bosszúból veszi el a régi paraszti játszótársat? S ha már egy egyetemi tanár, de akár a legkisebb városi tisztviselő is elvesz egy parasztlányt, nem fog-e iparkodni, hogy kiművelje és intelligenciában és modorban magához és társadalmi állásához méltóvá tegye? A darabban azonban semmi ilyen nem történik! A szegény kis falusi virág nem nevelődik és nem művelődik, a késsel-villával továbbra se tud bánni, egy árva szót nem tud szólni, vagy ha megszólal, valóban társasága és férje előtt is nevetségessé válik. Ide parasztkultusz és oda parasztkultusz, ne akarják azt elhitetni, hogy egy egyetemi tanár egy mukkanni sem tudó, esetlen és csak maskarává változott falusi lánnyal boldog lehet! Egyszóval: a darab be akar bizonyítani egy tételt, amit a szerző sem hisz el, a nézők sem hisznek el, de amit a szerző mégis komolyan vesz és a közönség hitetlensége ellenére is lázasan és tüntetően megtapsol. 

A darab többi lehetetlenségeit már kár is emlegetnünk: hogy például az egyetemi tanár ugyanabba a kávéházba jár, ahová növendékei s hogy akad növendék, aki a tanár jelenlétében papírgaluskával meri a tanár feleségét homlokon célozni. Ez már sok egy kicsit, mint ahogy sok az a műfalu, amit bemutatnak, az az idegenforgalmi látványosság és népviseleti cécó, az az iparművészeti ház, amit szülői otthonnak bemutatnak, na és legfőképp az a kultuszminiszter, aki a végén úgy jelenik meg, mint egy mentőangyal és egy kézcsókkal à la I. Ferenc József, kiengesztel mindent. Minden tiszteletünk a mindenkori minisztereknek, de hogy a mai kézcsókos világban egy miniszteri kézcsók egy drámában megoldást jelenthetne, abban már őszintén kételkedünk! De mindezektől, tehát épp a lényegtől eltekintve, a darab jó és föltétlenül jót akar, és bizonyára elindulást jelent a még jobb és még tökéletesebb felé. A szomorú csak az, hogy íme, a népi írók is csődöt mondanak s a vérbeli parasztok helyett csak cukros vizet adnak. S még nagyobb baj, hogy a parasztot az urak ledorongolásán keresztül akarják megszerettetni! Pedig ennek más útja is van, amit talán majd később fognak megtalálni.”

Nem kis döbbenettel kérdezheti az olvasó az iménti filmkritikát olvasva, vajon miért lenne a történetbeli Balogh Ágnes lenézendő, egyenesen buta „falusi kis virág”, aki a Tatár Oszkár ügyvéd felesége és Ada leánya által képviselt modern feminista nőképével ellentétben nem úri kaszinók, egyetemi tanárnék dámája, hanem a vele egyazon sorból kiemelkedett, családi életre vágyó tudós férj, dr. Kovács István oldalán kíván boldog lenni azzal, hogy a hazának nem diplomákat, hanem gyermekeket óhajt adni? Azért, mert – Dr. Kovács filmbeli szavait idézve – nem tud bridzsezni s nem tanulta meg azt a sok „úri léhaság”-ot, nem lehet, hogy lélekben még ezerszer különb azoknál, akik igen? Vagy csak az lehet egy „méltóságos úr” hozzá egyedül méltó hitvese, aki maga szintúgy egyetemi tanárné lesz, aki ilyetén „késsel-villával” a legszigorúbb párizsi etikett szerint is képes étkezni?

Persze azért akadtak még, éspedig nem is olyan kevesen a film megszületésekor, akik számára mindezek nem voltak kérdések. Akik felismerték a film igazi üzenetét, mint bizonyos Dénes Tibor, aki a Katholikus Szemlében 1942-ben ekként méltatta jelentőségét:

„A most eltelt negyedév tartós sikere a dr. Kovács István című film. Bevezetőül a címszereplő a közönség elé áll s nagyon komoly szavakat intéz hozzá. Az ősi magyar vétkekről, a széthúzásról, az egyenetlenkedésről, az egymást meg nem becsülésről szól. S ezek a vétkek mai átmeneti időnkben különösen súlyosak, hiszen most valóban összefogásra, egymásba tett kezekre van szükség. Maga a film is egészen mostani történetet beszél el. A jeles történettudós, a rajongásig szeretett egyetemi tanár - paraszt8i sarj s emiatt majdnem elbukik. Célját el nem érve és dolgát végezetlenül vissza kell már-már fordulnia a falujába, hogy Pazar emberi és tudósi értékei haszontalanul kallódjanak el. Mert nemcsak nagy elme dr. Kovács István, de őszinte szív is, aki ha szeret, igazán szeret. Nem ért a furfangokhoz, a praktikákhoz, az egyenes utakat szereti, de vállalja a kemény küzdelmeket is. S ez a tiszta lélek majdnem áldozata lesz egy szívtelen teremtésnek és léha, haszonleső családjának. Drámai küzdelem bontakozik itt ki, nem is emberek, hanem elvek és világnézetek állnak szemben egymással és mindnyájunk megkönnyebbülésére mégis csak az igazság győzedelmeskedik s a nagyra, nemesre törő akarat lesz úrrá. A film néha talán kissé erősen torzító tükörben mutatja be a fogyatékosságokat, az emberi és a társadalmi hibákat, a dialógusok szövege is egyszer-másszor túlzó, alapjában véve azonban nagyon megszívlelendő leckét kapunk. S úgy látszik, a közönség megérti a tanulság erejét, és szinte áhítatosan figyeli dr. Kovács Istvánnak – a magyar lelkiismeretnek – intelmeit.”

Igen, mert dr. Kovács István valóban a magyar lelkiismeret tolmácsolója benne, s az értő nézők ezt ismerték fel. Ők még tudták, hogy a filmbeli főhős nem véletlenül választott magának „falusi virágszál”-at. Ők még megértették, hogy például előttük már az 1890-es évek Poroszországában – amint Kornis Gyula filozófus tanulmányában (Nők az egyetemen, 1925) olvassuk – a professzorok nem kis hányada ugyanígy gondolkodott. Hiszen ahogyan Kornis írja, akadt közöttük, „aki mikor először látott nőt hallgatói között, odament Minerva buzgó lányához, udvariasan karját nyújtotta neki s a teremből kivezette”. Igen, mert akkor még bizony evidencia volt, legalábbis keresztény körökben, hogy – ahogyan Pozsonyi Ádám író korregényének(Keskeny Károly élete és kora, 2012) címadó főhőse vallja – a nő minden másnál fontosabb feladata utód(ok) szülése, biológiai síkon teremve s ezzel válva hasonlatossá Urához, Teremtőjéhez, viszont ha ezt elhanyagolja a „felvilágosodás” jelszava jegyében, felborul az egész univerzum rendje. S ezt, tegyük hozzá, valaha a szép nem leányokból asszonyokká éppen paraszti világban kiteljesedett képviselői tudták talán a legjobban. 

Bizony, ezt az archaikus világrendet, amely az úr és paraszt együttélésében, egymást kiegészítő mivoltuk megélésében tette egykor széppé és boldoggá teremtett világunkat, rontotta meg a liberalizmus a tizenkilencedik századtól, s ennek hatásai a mégoly nemzetinek-kereszténynek beállított két világháború között is komolyan érezhetőkké váltak. S hogy mennyire, íme egy mindennapos példa akkoriból:

„Egyik budapesti állami gimnáziumba akarta beíratni a fiát egy jóravaló zöldségárusasszony. Azzal utasították el: „Hogyan képzel ilyet, hiszen ide – miniszterek fiai is járnak!”.

Rendben van: nem kell mindenkinek gimnáziumba járatni a fiát s ezzel a szellemi proletárság számát szaporítani. Azonban ezt más indokolással is közölhetik a szülővel. Teljes szociális érzéketlenségre vall, ha ma, 1936-ban is még az apa állása szerint különböztetünk gyermek és gyermek között…”

Írta ezt az imént idézett Nyisztor ZoltánMagyar Kultúra1936. november 20-i számában, a fentebbi filmkritikája szellemében foglaltakkal szemben ezúttal elismerve, mennyire égbekiáltó igazságtalanság is a foglalkozásbeli különbözőségek egymással szemben történő kijátszásaként a paraszt, a munkás „műveletlen”-nek, „holmi „bunkó bugris”-nak tekintése. Hiszen gondoljunk csakArany János Toldijára! Magára Toldi Miklósra, aki Laczfi Nándor hadának a Budára menő utat fél kezével tartott „nehéz fá”-val mutatja, s megdöbben, amikor az erején elcsodálkozó hadból elhangzik: „Szép öcsém, be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”.

Száz szónak is egy a vége: őseink legjobbjainak szemében nem volt „nagy kár” a paraszti sarjból való származás. Liberalizmus által befolyásolt úri középosztályunk soraiban viszont már valóban az volt sajnos régente is. Nem is szólva a kommunizmus alatt falvainkból elűzött, nagyvárosi lakótelepekre költöztetett tömegekről. Az ezekbe kényszerülteknek ugyanis megszűnt a paraszti világra oly jellemző önálló alkotói, termelői és tenyésztői munka lehetősége. Eleink paraszti létformájához való viszonyuk legfeljebb apró betűs iskolai tananyaggá, néhai falumúzeumi látogatások múló pillanataivá zsugorodott.

A természet megmásíthatatlan rendjéből következően önmagát előbb-utóbb felemésztő globális világ utáni létünk megnemesítése érdekében aligha tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk őseink üzenetét: ne legyen a paraszt gúnyszó! Elvégre a világ csak úgy működik, ha elismerjük annak lételemeinek egymást kiegészítő szerepét. Legyen szó nőről és férfiról, úrról vagy értelmiségiről, parasztról vagy munkásról.

 

LAST_UPDATED2