|
Isten.
Bujdosom az élet kopár sivatagán,
Ahol elveszett már sok küzdő karaván.
Olvadó nap gömbje tűzfolyamba' fürdet,
Perzselő parázszsá heviti a földet;
Lángol a levegő, mint égő oczeán,
Vánszorgok aléltan a sívó Szaharán.
Nincs egy árnyékos fa, hol fejem lehajtsam,
Hűs patak, hol enyhül szomjuhozó ajkam,
Lankadozó testem rogyni vágy a porba,
De egy ölelő kar mintha általfogna!
Keblem templomában harang szava csendül,
Fölemelő hit zeng lelkemen keresztül.
Gyermekbizalommal nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog le az Úr örök trónja,
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj, én majd megsegitlek!«
Egyet int... s fölbuggyan előttem a patak,
Szellős sátorokat tár föl a sivatag.
Zöldelő oázok enyhetadó árnya
Hivogat pihenni pázsitnyoszolyára,
Álmomat a tavasz pillangózománczczal,
Berkek éneklői dallal szövik által.
Bólingató lombok üditőn legyeznek,
Zsibbadt tagjaimba uj erőt lehelnek,
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.
Változik az élet... uj képet ölt sorsom:
Elhagyatva állok egy nagy sziklaormon,
Tenger közepéből feldobva magasra...
Oda is elkisér a végzet haragja.
Kobozára üt az oczeán költője:
Hurjai pattognak, szakadoznak tőle.
Ezerhangú dala visszhangozva harsan,
Démonok csatája tombol a viharban.
Óriás sörényü, féktelen hullámok,
Mint éhes tigrisek, éhes oroszlánok
Föl a szirtfalakra rontanak őrülten,
Szörnyetegek kelnek, támadnak körültem.
Lázas képzeletem rémvilágot láttat:
Ijesztő alakú tengeri csodákat.
Százkarú polipok hemzsegő csapatja
Tapadó karjait felém nyújtogatja,
Mérget fuvó kigyók csuszva tekergőznek
Hasadékain föl a sziklatetőnek.
Kétségb'esés száll meg, ez a sötét szellem:
»Hát nincs, aki védjen e vad rémek ellen?
Pártomat ki fogja, hogy itt el ne veszszek?
Senki sem könyörül nyomorult éltemnek?«
S egyszerre meghasad a dörgő ég boltja:
Villámfényben ragyog az Úr örök trónja.
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj! Én majd megsegitlek!«
S lelkem önkénytelen' leborul láttára,
Zsámolyához röppen hódoló imája.
És egy intésére a hatalmas Úrnak
Tornyosodó habok tükörré simúlnak.
Eltünik a rémek félelmes világa...
S feljön a csillagok rezgő miriádja.
Fürdenek szeliden a kigyult sziporkák,
Tenger ölére a mennyet varázsolják.
Fénybirodalom ez! Pompázó vizében
Tündérek uszkálnak liliomfehéren,
Fennlebegő hajuk csilláma világol,
Huzódik a tükrön, mint az arany fátyol.
Bübájos dalokat zengnek édes-halkan,
Gyönyöre visszhangzik a mélyben, magasban.
Mosolygó tündérek énekszava mellett
Könnyü szárnyú hajó vidoran közelget,
Lengő vitorlája integet előre...
Mentve vagyok!... Visz, visz nyájas kikötőbe.
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.
Csöndesen foly éltem... hányatásnak vége...
Kis födél borul rám: nyugodalmas béke.
Nézem a világot a magány ölében,
Tarka játékiba elmerülve mélyen.
Egy-egy szál virágot nyujt is egy-egy óra -
De hiába virul: elhervad a rózsa.
Tova tün az öröm rám nevető képe,
Mint a kikeletnek illanó lepkéje.
Elhervad a liget, omlanak a lombok,
Porba hull a büszke, fennragyogó homlok.
Hiába születtél: semmi vagy, mulandó!
Bölcsőd felett lebeg a halálharangszó.
Szomoruan kong-bong végig a világon,
Könyes vándorboton, gyöngyös koronákon,
Ember! szállj magadba! Menj ki, szegény árva,
Hajtsd le a fejedet a sirok halmára.
Szivmorzsoló neszét figyeld a férgeknek,
Tanuld meg értelmét törpe életednek!
Halhatatlan vagy, de olyan halhatatlan,
Mint, a mit eltiprok, a bogár a porban,
Mint elejtett vad a titkos rengetegben,
Mint lelőtt madár, mely haldokolva rebben.
Kidob a természet alkotó szeszélye,
Visszaragad ujra anyai keblére.
Milliókat kelt és milliókat fektet...
Lelkem elborul az éji lámpa mellett.
Óh! mért is születtünk? Óh! miért is élünk,
Ha a természet csak játékot üz vélünk?
Épitünk reményre, lenge délibábra,
Összedől egy gyönge szél fuvallatára.
Óh! miért ez a nagy küzdelem a létért,
Temetőkapunál ha látjuk a végét?
Mit ér, ha siromon bubánatos fővel
A cziprusfa gyászol, vagy borostyán zöldel?
Nevem irhatják a hir arany könyvébe:
Koporsóm azt mondja, hogy mindennek vége.
Följutottam bár a legmagasabb fokra:
Voltam... annyi, mintha nem is éltem volna,
Mintha egy falevél hull le az erdőben
Vagy buborék pattan szét a levegőben -
A világ folyása nem érzi hiányom:
Födi lábam nyomát uj emberi lábnyom.
Tán szivemből rózsa hajt ki sirom halmán?
S keblére tüzi majd egy dalos pásztorlány?
Késő kor ekéje poromat fölszántja?
Betakar a termés dús aranykalásza?
Vagy bepirositja siromat uj hajnal?
Föltámadok, miként a hernyó tavaszszal,
Csillogóbb alakban uj életre kelve?
Vagy a réginél is nagyobb gyötrelemre?
Ki tudja? ki tudja? nem válaszol rája
A néma temető korhadó fejfája.
Forog a föld tovább ujabb hangyabolylyal,
Percznyi örömökkel, örök fájdalommal.
Forog a föld folyvást, panaszos keserve
Évezredek óta fölhat az egekre,
De a csillagoknak tündöklő világa
Magas fönségében csak mosolyog rája.
Óh! mik is vagytok hát? Óh! mik is lehettek,
Ti, ott a nagy ürben fénylő égi testek?
Halhatatlan lények ragyogó bölcsői?
Vagy elmult időknek hideg temetői?
Gondolati vagytok tán az Istenségnek?
S égtek mindörökké, mint egy-egy szövétnek?
Hogy a lét rejtélyét bevilágitsátok?
Hadd ragadom meg hát lobogó fáklyátok!
Szárnyam nő, repülök föl, föl a magasba,
Életnek, világnak titkait kutatva.
Szemem előtt terjeng, nő a végtelenség,
A beláthatatlan, örök nagy mindenség,
Mélység és magasság kinyitva, kitárva,
Szállok egyre feljebb, óh! de nincs határa!
Egymás körül forgó csillagmiriádok,
Káprázatos fényben keringő világok.
Vészes üstökösök vágtatva robognak
Végtelen körén át lángoló napoknak.
S egyszerre megroppan a világ köröttem,
Égi testek hullnak alattam, fölöttem.
Felbomlik, szakadoz a ragyogó tábor,
Az egész mindenség zúgó csillagzápor,
Kavargó dübörgés, zürzavaros örvény -
Nincs számomra sehol menekülő ösvény.
Elszédülve hullok én is szárnyszegetten,
Óriás kar nyul ki a nagy végtelenben.
Felfog szeretettel az Úr erős karja,
Lelkemet szeliden, hű ölén ringatja,
S ott nyugszom gyermeki öntudatlan hitben -
Dicsőség nevének! Áldassék az Isten!
"A német, a francia, az angol gyermek ismerje meg a maga éghajlatát, szívja be nemzetének erkölcseit, szokásait: a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen. "
164 éve , 1850. április 9-én Nemesradnóton született Pósa Lajos, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtője.
ESTI IMA
Én Istenem, jó Istenem!
Becsukódik már a szemem,
De a tied nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüléimre,
Meg az én jó testvérimre!
Mikor a Nap újra felkel:
Csókolhassuk egymást reggel.
(Pósa Lajos)
Sokan ismerjük ezeket a sorokat, nagymamánk tanította, ezt imádkoztuk gyermekként… talán még most is.
Az imádság szerzője pedig nem más, mint Pósa Lajos radnóti születésű költő–író, aki kerek 100 évvel ezelőtt hunyt el.
"A német, a francia, az angol gyermek ismerje meg a maga éghajlatát, szívja be nemzetének erkölcseit, szokásait: a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen. "
164 éve , 1850. április 9-én Nemesradnóton született Pósa Lajos, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtője.
Apja nemes Pósa Antal gazdaember, anyja nemes Kovács Mária volt, akit odahaza Marcsa néninek emlegetnek, s sírhantjánál Anyák napjakor hajtanak fejet. Károly öccse még gyermekkorában meghalt, így testvérek nélkül nőtt fel. A gyermekeket nagyon szerette, mindenki Pósa bácsijává vált, de a sors fintora, hogy nem adatott meg neki, hogy saját gyermeke legyen. Közvetlen leszármazottjai így nincsenek. Népes távoli rokonságát édesapja, Pósa Antal hat testvére után tarthatjuk számon.
Az elemi osztályokat Radnóton végezte, majd tízévesen Rimaszombatba az Egyesült Protestáns Gimnáziumba került, ahol megismerkedett Mikszáth Kálmánnal. Tehetsége már az akkori Kazinczy önképzőkörében megmutatkozott, ahol verseivel pályadíjat nyert. 1866 őszén már a sárospataki gimnázium hetedik osztályába íratták be, itt három évet tanult. 19 évesen felköltözött Pestre, s versei „Darázs" álnéven Jókai Mór „Üstökös" lapjában jelentek meg. Rendes belmunkatársként a „Bolond Miska" c. humorisztikus lapnál és az „Ellenőr"-nél dolgozott.
1873-ban iratkozott be a pesti egyetem bölcsészeti karára, itt két év múlva tanári vizsgát tett. Ezt követően egy évig Pesten a Zerge utcai (később Horánszky u.) reáliskolában tanított, de hamar ráébredt nem a tanári pálya az ő útja. Édesanyja ugyan azt szerette volna, ha pap válik belőle, de ő ezt sem követte, költő szeretett volna lenni. Írt a Nemzeti Hírlapba, „Mulattató Újság" címen a néplap mutatványszámát ő jelentette, de ez rövid életű volt. Ebben az évben, 1878-ban jelent meg első verses kötete Költemények címen, mellyel sikert aratott, s a kritikák az újabb költői nemzedék jeles tagjai közé sorolták.
1881-1889 között Szegedre költözött. Mikszáth Kálmán a maga helyére ajánlotta be, Kulinyi Zsigmond főmunkatárs, egykori katonatársa pedig meghívta őt a Szegedi Naplóba. Csak pár hónapot dolgozott itt, nem volt élelmes riporter, annál inkább szerették a verseit, még ifjúsági rovatot is létrehozott. 1882-ben egyik megalapítója volt a Jó Barát c. ifjúsági képes hetilapnak, mely az első irodalmi igényű magyar gyermeklap volt, de csak pár szám jelent meg belőle. Két évre Nagy Vince szegedi színházigazgató titkárának szerződött.
Ebben az időszakban ismerkedett meg Dankó Pistával, aki több száz versét megzenésítette, s életre szóló barátságot kötöttek. A szegedi Hungária-kávéházban járt össze több barátjával, itt jött létre a Pósa-asztal elődje. Közben újabb verseskötetei a Dalok, regék az ifjúság számára, a Gyermekversek stb. jelentek meg, s részt vett a Magyar Olvasókönyv szerkesztésében is, majd Budapestre hívták.
1889. december 15-én látott napvilágot Az Én Újságom első száma. A budapesti Singer és Wolfner cég vezetője, Wolfner József hívta őt meg az első irodalmi értékű, hazafias szellemiségű, európai színvonalú gyermeklap társszerkesztőjének, Benedek Elek mellé. Székely mesemondó barátjával azonban csak 1891. áprilisáig szerkesztette a lapot. Onnantól kezdte haláláig, 1914-ig hetente megjelentette, s az egyik legkedveltebb, legkeresettebb, legnagyobb példányszámban megjelent lappá tette Az Én Újságomat. Ezidőtájt alakult a híres Pósa Asztal, melynek a budapesti Orient Szálló adott otthont, a Rákóczi út 42. szám alatt. A baráti-, szerkesztőségi-, író-avató, irodalmi közösség rendszeresen összejárt.
Olyan neves alkotók találkoztak itt, mint pl. Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Jókai Mór, Sebők Zsigmond, Herman Ottó, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Bársony István, Feszty Árpád, Rákosi Viktor, Gárdonyi Géza, Lányi Géza, Dankó Pista, hogy csak párat említsek. Közülük párat úgy ismerhetünk, mint a Kingyesi Barátok, hiszen Ógyalla melletti Kingyesen, ahol Feszty Árpád műterme volt, is találkozgattak.
A szerkesztés mellett újabb és újabb verseskötetei jelennek meg. Kiadták társszerkesztésében a Verses-könyvet – Kisdedóvó intézetek, menedékházak és családok számára. Egyhangúlag a Petőfi Társaság tagjává választották, a Kisdednevelők Országos Egyesületének tiszteletbeli polgára lett.
Rendezvények, író-olvasótalálkozók során vett részt. Egy ilyen, az Otthon-kör egyik gyermekek számára rendezett mulattságán ismerkedett meg leendő feleléségével, Ihász Györgyné Andrássy Anna Lídiával és Sárika lányával. 1900. december 23-án kötöttek házasságot Monoron. A szintén írónő felesége életében és halálát követően is hűséges társává vált, vezette Az Én Újságom postaládáját. Segítette szerkesztői munkásságát, melynek következő jelentős állomása a Filléres Könyvtár elindítása volt. A havonta megjelenő olcsó kis füzetkönyvekben felváltva jelentek meg Az Én Újságom íróinak kisregényei, elbeszélései, és Pósa munkáinak nagy része is. A Singer és Wolfner kiadásában 350 kötet látott napvilágot.
1905-1907-között megjelentek összes munkái, Mühlbeck Károly illusztrációival. Közben óriási veszteségek érik, Nemesradnóton elhunyt édesanyja, tűzvészben a szülői ház is elpusztult, ekkor már betegeskedni kezdett, 1914. június 7-én 40 éves írói jubileumát ünnepelték Budapesten a Városligetben, ahol páratlan ünnepségben részesítette őt a budapesti tanulóifjúság, de már halálos betegen jelent meg. Egy hónap múlva, július 9-én 64 évesen utolsót dobbant a szíve. Fényes temetése volt, Petry Elek tartotta a gyászbeszédet. A radnótiak édesanyja sírjáról vittek földet a koporsójára. Mindennek idén 100 esztendeje. A SikerX kiadó ez alkalomból Pósa Lajos Emlékbizottságot hozott létre, s Pósa Lajos Emlékévet hirdetett. Több mint 20 helyszínen, több mint 40-en rendezvényt koordinálnak.
A Költő szűkebb pátriájában, a szülőföldjén Nemesradnóton és környékén, Nagybalogon, Bátkában, Rimaszécsen is emlékeznek a száz éve elhunyt költőre.
Utóbbi helyen a könyvhónap alkalmából a Rimaszécsi Polgárok és Vállalkozók Szövetsége polgári társulás idén is irodalmi kiállítását rendezett közösen a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetével. A több mint 70 korunkban megjelent könyvből összeállított emlékkiállítást Gál Mária főszervező nyitotta meg. Homoly Erzsébet szerkesztő bemutatta a Pósa Lajos emlékezetei – Emléktár című könyvet, mely az emlékév alkalmából jelképes 3 euróért rendelhető meg a
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
címen. A helyi gyerekek Pósa versekkel tisztelegtek a szerkesztő bácsi emléke előtt. A kiállítás ünnepélyes megnyitójára Páko Mária három Pósa Lajos megzenésített verset hozott. A közönség nagy örömmel fogadta a Dal a dalról, az Áldd meg Isten, a Magyar nyelv dalokat, melyről videotudósítást ITT>>> tekinthetnek meg.
Nemesradnóton hagyományosan Pósa Lajos születésnapjához legközelebb eső pénteken több mint egy évtizede a helyi alapiskolában Pósa Lajos szavalóversenyt szerveznek. Idén április 11-én, mely ezúttal a Költészet Napjára is esik, mérik össze tudásukat az alapiskolások. Ezt követően ünnepélyesen megkoszorúzzák az iskola épülete előtt álló mellszobrot.
Ugyanezen a napon Szegeden is emlékeznek. A Költészet Napján Pósa Lajos szegedi éveiről a Városházán felolvasó ülést tartanak. Apró Ferenc művelődéstörténész ad elő; és a helyi középiskolák diákjai, Lévai László nóta- és operetténekes valamint Báder Béla és zenekara lép fel.
(Homoly Erzsó, Felvidék.ma)
 |
