A kegyesen befogadott zsidók

az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek

Ha már közmédiumaink a zsidó kultuszokat korábban sohasem látott mértékben népszerűsítik, nem árt azért, ha önmagukon kívül másoktól is hallunk róluk, mint egy magyarbarát, ráadásul sem filoszemitának, sem antiszemitának nem tekinthető francia író testvérpárostól, Jérôme Tharaud-tól (1874-1954) és Jean Tharaud-tól (1877-1952).

Akik magyarországi útjuk során azt tapasztalták, hogy „a sehonnani kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva.” Mégis, a kegyesen befogadott zsidók az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek.

Három művükben (Un royaume de Dieu (Isten országa, 1920), Quand Isräel est roi (Amikor Izrael a király, 1921), Ombre de la croix (A kereszt árnyéka, 1913)) részletesen megelevenednek kultuszaikhoz való ragaszkodásuk által meghatározott életük. Utóbbi, 1921-ben Eckhardt Sándor irodalomtörténész avatott tolmácsolásában magyarul is megjelent, 1945-ben indexre tett könyvükben – olvassuk Szűcs Stefánia életművüket értékelő értekezésében (A Tharaud testvérek, 1940) – „végigvezetnek a húnfalui zsidóság beszivárgásán, letelepedésén, kereskedő életén át a zsinagóga légkörébe, amely a szent könyvek iránti határtalan tisztelet, Isten törvényeinek a végletekig menő pontos tiszteletben tartása és amellett végtelen kapzsiság, ravaszság és legfőképpen minden életmegnyilvánulásukat jellemző ideges túlzás összetétele” 

Ami az utóbbiakat illeti: „Ha van ország e földön, ahol a házasság és lakmározás nem jár együtt, az bizonyosan nem a zsidóknál lelhető, kiknek élete az előírt vagy kényszerű böjtök és rituális lakomák váltakozásából áll. De míg nálunk, franciáknál a politika és a malackodás szokott a lagzi kedvelt fűszere lenni, addig a zsidó nász kedvelt szórakozása, hogy eszeveszett disputát rendeznek egy talmudprobléma felett. Ilyenkor mindent elfelejtenek, a százados nyomorúságot, a tegnap és a holnap gondjait, és e végeszakadatlan vitákban teljes erővel alkalmazzák finom iróniájukat, ügyességüket abban, hogyan lehet egy kérdést ezer formában kiforgatni, ami oly félelmetessé teszi őket, különösen, ha idegen nemzetek hiedelmei ellen fordítják kritikai, szőrszálhasogató elmeélüket, melyet az elhagyott falvak mélyén századokon át köszörültek az idegennek érthetetlenül hóbortos témákon.”

Ezután elbeszélik, min is vitatkoznak például olyan elkeseredetten a nászasztalt körülülő vendégek:

„Alig szolgálta fel a cseléd a levesestálat és metéltet, Amram, ki brillírozni akart vejével, azt a kérdést vetette koncul a vendégek közé, vajon ha egy vendég beleejti a levesestálba azt a kis pergamendobozt, melyet ima közben a homlokon hordanak, szabad-e a levest megenni? És valamennyien ugyanakkora mohósággal vetették magukat e témára, mint imént a levesestálra, egy harapást sem mulasztva el emiatt: a sebesen pergő nyelvek úgy vágták az érveket az asztal fölött egymás fejéhez, mintha szitkokat szórtak volna egymásra! A karok és fejek rángatóztak, a fekete körmű ujjak őrült táncra perdültek, miközben hol támogatták, hol elhárították az érveket. Nyilván mikor egy tisztátalan dolog megfertőz egy ételt, az étel szolgálhat még egy igazhitű zsidó táplálékául azon feltétellel, hogy a tisztátlan anyag nem tesz többet az étel hatvanad részénél. De méltányos-e ezt a hatvanszoros térfogat szabályát a pergamendobozra alkalmazni, és ha méltányos, lehetséges-e? Ki becsülheti meg valaha, mennyi izzadtság gyűlt fel a tokban, amióta nemzedékek imádkoztak, izzadtak a homlokukra erősített doboz alatt, és aztán, a doboz egész térfogatát kell-e venni, vagy csak a beléje szívódott izzadtság hozzávetőleges mennyiségét?”

Szintén nem kevésbé tanulságos a budapesti zsidóság, a „pesti gettó” életéről szóló emlékiratuk sem (Amikor Izrael a király, 1921), amelyben a tizennyolcadik század közepe óta a pesti zsidók fellegvárának számító Orczy-ház nekik a gall földről érkezett vándoroknak is fölöttébb furcsának, sőt groteszknek tűnt fel, amiért lakói, „ezek a sehonnani kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat: Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek.”

A mégoly szelíd szavú Tharaud-testvérek által is „átkozott vándorok”-nak nevezettekről persze könyvtárnyi memoárok állnak rendelkezésünkre. Nyisztor Zoltán (1893-1979)
pápai prelátuséban (Ami a VALLOMÁSból kimaradt, 1971) még életközelségbeli jellemzésüket olvassuk:

„Zugutcákban, földbe süppedt házakban összezsúfolódva éltek s a tisztaságról fogalmuk sem volt. Messziről bűzlött a konyájuk a hagymától és a faggyútól, mert a zsírt a vallásuk tiltotta. Férfijaikat hétköznap a nadrágjukból kikandikáló rituális madzagokról (a nép „zsidó miatyánknak” nevezte el), a göndör fültincsről (pájesz) s a szűz szakállról (borotválkozni szintén tilos volt) lehetett felismerni. Ünnepeiken (sábesz) a hosszú, selyemszínű kaftánról s a hernyósipkáról. Asszonyaik mind parókát viseltek, mert házasságkötéskor kopaszra nyírták őket. Péntek este minden házban égett a karos gyertyatartó, szombaton még tüzet sem volt szabad gyújtaniok (ha kikerülhetetlen volt, akkor egy keresztény segítségét vették igénybe), s a férfiak a zsinagógában kalappal a fejükön valami furcsa, siránkozó hangon imádkoztak („gajdoltak”, mint a nép mondta).”

Közösségeikhez elmaradhatatlanul hozzátartoztak a „csodarabbik”, a „cáddi”-k, akiket valósággal „szentek”-ként emlegettek. De idézzük róluk is Nyisztort!

„A Galíciával határos városokban mindig volt egy úgynevezett „csodarabbi” Galíciából importálva (úgy látszik, magyar földön nem akadt szent zsidó rabbi!), azaz egy szentnek tisztelt, tanácsairól s imádságos lelkületéről híres rabbi, akihez messze földről elzarándokoltak a hívek s gazdag adományokkal kedveskedtek neki. Egyet közülük én is jól ismertem, valóban csak imádkozott rituális fehér vállkendőjébe burkolva s a szent könyveit bújta egész nap. Soha el nem hagyta a házát, csak mikor a zsinagógába ment. Hogy csodát művelt-e, azt nem tudtam megállapítani, hacsak az nem volt a csoda, hogy a leányának az esküvőjét nagyobb tömeg és több nászajándékkal ünnepelte, mint egy főhercegét.”

Végül, de nem utolsósorban, hasonlóan a Tharaud-fivérekhez, zsinagógáikról is meglehetősen misztifikálatlan képet nyújt Nyisztor. Falaikon belül az imánál csak a pénzcsörgés volt hangosabb, a „snoderozás”, a „perselyezés”, „mely elől sokan iparkodtak kimenekülni a zsinagógából az illemhelyek felé. Innen eredt a pesti zsidó mondás: „Wenn es geschnodert wird, kommt es immer zum Pischen”, „Amikor perselyeznek, mindig jelentkezik a vizelési inger.”.”

De említhetnénk zsidó szerzőktől is a fentiekhez hasonló jellemzéseket az egykori Galíciából érkezett askenázi rétegekről, mindenekelőtt Israel Shahak (1933-2001) néhai jeruzsálemi professzortól, aki magyarul is megjelent művében (Jewish History, Jewish Religion (Zsidó vallás, zsidó történelem. Háromezer év súlya, 2009) arról értekezett, hogy köreikben csak héberül értettek s a Talmud-magyarázatokon kívül jóformán semmilyen más ismerettel nem rendelkeztek. 

Tanulság? A fentebb jellemzett, kegyesen befogadott zsidók az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek. A kirekesztés földjén, ugyebár.