Payday Loans

Keresés

A legújabb

Tonuzoba halála
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2014. április 07. hétfő, 10:23


Varga István versei


1971-ben születettem Miskolcon.

1986 óta írok verseket.

Első önálló kötetem: Kő ébredés ( 2006 ),

a második Római vér ( 2007 ) ,

a harmadik Nagy ösvény ( 2010 ) címmel jelent meg.

 

Ahogy állok


Fekete – fehér


Fut az idő


Június 4


Kurucok


Suttogás


Tonuzoba halála

Tonuzoba halála

István arca, mint a márvány.
Ül a ravatal előtt kábán.
Gizella, mint a bálvány.
Könnycsepp szeme sarkán,
Csendben előrenéz.

Imre herceg fekszik.
Halott a teste, arca fehér.
Vadkan ölte, pogány vadkan,
Ott az Igfon erdején.
Sötét és mély, halálos mély.

Gyorsan, csendben,
Minden rendben,
Palástból mise ruha lett.
István őszen, márvány arccal,
Ül egy vasderesen.

Három zászló királyi nép,
Kétszáz lovas varég,
Velencés Péter az élen,
István vasban, arca kemény.
Vágtatnak a besenyő felé.

Abádi révnél, Duna partján
Tonuzoba vár.
Elküldve nemzetsége,
Messzire ment a hegyeken át.
Még az este a hegyeken át.




Asszonya őszen, 
Mellette csendben,
Tüzet piszkál, pityereg.
Hallani, jő egy lovas sereg.
Tudják ők, István közeleg.

Fegyvercsörgés, ló nyerít.
Tonuzoba nem mozdul.
Leszáll a király, felé lép,
Az öreg a tűzbe néz.
- Ülj le mellém nagy király!-

István leül, ő is tűzbe néz.
A katonák bent, sötétben állnak.
-Megölted a fiam vezér.
Miért tetted? Beszélj! –
Mereven a tűzbe néz.

Hatalmas csönd telepszik ez éjre.
Mint bálványszobor a két arc.
Így ülnek a nagy némaságban,
Lelkükben dúl csak a harc.
Őrjöng bent a lélek, az értelem kába.

Majd Tonuzoba szólal.
Csendesen, megfontolt a hangja.
István mozdulatlan hallgatja.
- Atyám, Tonuzoba, még Taksony úr idején jött erre a földre.
Nagyatyám, Ürkünd nagykán, a tomaj törzs vezére.

Népünk osztottuk gyepű gyűrűre, határ védelmére.
Vezérlő nemzetségem nyári szállásán vagyunk éppen. 
Kabánnak hívják nemzetségem, így beszélő szó a nevem.
Tudom, miért kerestél engem. Tudom Vászoly, merre van.
Tudom, hogy fiai lovon, mint ahogy az enyémek is azon.

Vászoly, néném unokája, a maglód nemzetség feje.
Maglód pedig, Kabán nemzetség testvére.
Tudom idegen nyugati urak, azt mondják
A múltat sírjuk vissza. Addig mondják, fordítják,
Míg igazukat tettünk nem bizonyítja.


Nincs bennem ártó szándék. Senki iránt nem haragszom.
Élem életem, teszem naponta a dolgom.
Vajk, mikor gyermekek voltunk,
Vidáman együtt játszottunk.
Együtt mentünk vadászni, együtt lőttünk az íjjal.


A nyarakat együtt töltöttük. Együtt mentünk először haddal.
Barátom és rokonom vagy, akkor elvittél magaddal.
Mikor eljött az ünnepek ideje, együtt szállt madaram, madaraddal.
A te fájdalmad, az én fájdalmam is egyben.
Imre, mintha fiam lett volna… Hercegem. –

- Beszélj a napról, a tettről Tonuzoba!
Parancsolja István a királyod, s nem Vajk.
Az én jó Égi Atyámtól az új nevem marad.
István vagyok, minden magyarok ura.
Beszélj, Tonuzoba! –

A besenyő arca merev. 
Asszonyát nem látni.
A fénygyűrűn kívül ül,
Hangtalan potyognak könnyei.
Ez a világ most, e-szavakba szédül.

- Vadászni indultunk, mint tudod.
Levente, Béla, Aba úr, Péter a Velencés, 
Imre úrfi, és én. A menet végén.
Imre szólt, beszélni akar,
Ne hallja senki mit akar.

Lemaradtunk, az Igfon völgyében.
A sűrű erdő elejében.
Imre megállt, solymászának intett.
Én is elküldtem a legényeimet.
Kettőt kérdezett a herceg.

Öreg Isten látja, mintha gyermekem lett volna!
Imre kérdezett, hűséges maradok-e hozzája?
Hűségem, szívem dobbanása,
Záloga lelkemnek, merre megy a halálba.
Esküm, Imre kezébe ajánlva.

S ő kérdezett, miért vagyok még pogány?
Országa keresztény tartomány.
Mondta, keresztelkedjek meg hamar,
S lovagi címeket ad azonnal.
Én szóltam, öreg vagyok az ilyesmihez.


Nékem már jó az öreg Isten.
Jó pusztai besenyő Isten.
Le én már nem cserélem,
Nem vinne rá a lelkem.
Kök-Tengrité a szívem.

Reggel, amikor felkelek, Őt látom a fényben.
Az Ő lelke száll, sólymom szemében.
Este Ő világít, s hívei a csillagok.
Én vagyok, aki vagyok, 
De az vagyok, s az is maradok.

Erre Imre mondá, bese vagy, bese.
De így is szeretlek öreg bese.
Szabad vagy, mint a neved.
Nem nyugszom, míg keresztséged el nem nyered.
Így, lassan az erdőbe menet. 

Majd a múltról beszélgettünk.
Taksony úrról akart tudni többet.
Kölpény vezére mesélt atyámnak,
Ő mesélt az udvarának, 
Így ismerem történetét Bulchu halálának.

Elmeséltem a mondát, egy kerál születését.
Nem tetszett Imrének az igazság,
Szemében hirtelen megvetés.
Majd Gézáról beszéltem, hogy nehezedtek a keresztek.
Hittem, tudnia kell Imrének.


Holnap király lesz belőle, hát ezért.
Messziről rokonom, elmondtam az igazságért.
Géza halálát, Vecelinnel. –
István összeszorított ajakkal, szúrósan néz.
Tonuzoba halkan, folytatja történetét. 

- Imre mondja, hazug vagyok.
Erre én csak hallgatok. 
Aztán mondja kutyaevő a fajtám.
De terelni fog, 
Várnak ránk a templomok.

Lassan haladtunk,
Ő Jézusról beszélt.
A testvéri szeretetről,
S hogy vér a vére ellen nem tör.
Mondtam, a való sokszor más.

Szembekerül apa a fiával,
Nász a násszal,
Kerál a nagybátyával.
Mert a régi szelek már túl öregek.
Új szelek az igazak, azok kellenek.

Én öreg vagyok, jók az öreg szelek.
Imre nyugodni látszott.
Rólad beszélt, boldognak látszott.
Majd a menyasszonya került szóba.
Az esküvő terve, nagy vadászat, lakoma.

Majd Koppány úrról kérdezett.-
- Ugyan mit?- Csattant fel István.
- Csatátokról meséltetett.
- Nagyon szószátyár lehettél,
Hogy ennyi mindent meséltél.

- A herceg kérdezett, felelnem köteles.-
- Egy nem tudom, nem emlékszem is elégséges!-
- Elmondtam néki mindent. 
Bár ne tettem volna, ma is élne…
Nem rántott volna kardot ott a berekbe.

Elmondtam a parancsot, 
A csata után Koppány sebesen,
Várába vonult, lassan gyógyult.
Te, István, Gizellával látogattad, 
Békülni a szíved szólogattad.

Vecelin is elkísért. Ő mindenhez ért.
A várba rögtön beengedtek.
Csodálkozva Koppányt nézegetted.
Eléd jött, boton támaszkodott.
Akkor kiadtad a parancsot.


A kaput gyorsan megrohanták,
Vitézeid a várat elfoglalták.
A horkát arra kötelezted,
Egy hét múltán keresztelkedjen meg.
Nemet intett Koppány.

Az Istene, Álmos Istene.
Minden magyar szerető Istene.
Lóra ültél, mondtad, majd Vecelin meggyőz.
Haza indultál, az idő mindent feledésbe űz.
Vecelin kardot ránt, megöli Koppányt, 

Fejét levágva nemzetségét gyalázza.
Majd az élettelen testet, zsákba húzva,
Elindul utánad a fejedelmi tartományba.
Erre Imre kiáltva szidalmaz.
Nem hiszi, hogy apjaura mindezt tudta.

Koppány csatában levágva,
Nem otthonában, sebesülten,
Hiába érzi, nem akarja tudni,
Ez az igazság, s mintha a titkai
Madárként repülnének, csivitelnének,

Elárulnák e gyáva tettet,
Megölni egy sebesültet…
Otthonában meggyalázni,
Nem tudhatja senki!
S mint hazugot, meg akart büntetni.

Kardot rántva felém döfött.
Szóltam, ne tegye, nincs már értelme.
Csak én tudom idegen, más senki.
Ő szúrt, alig tudtam fokosommal védeni.
S hírtelen felém lépve, tőröm belészaladt a testébe.

Hiába térdeltem felé, 
Rimánkodtam, itt ne hagyjon,
Mit tettem én szerencsétlen,
Szívem szakadt azon a napon…
Legényeim rohantak, hozták a lovakat.


Már nem élt, mikor lóra ültem.
Már jött a többi úr.
Még egyszer hátra néztem,
Majd vágtába fogtam,
Mint ki elméje elborult. –

István arca szürke, viasz.
Egy mozdulattal Péterért riaszt.
Péter mondta, ő a besenyő.
Az értelem ehhez soha fel nem nő.
Lassan szólal, fel sem néz.

- A fiam akarata szerint,
Megkeresztelkedsz.- Tonuzoba csak legyint.
-Vén szél vénembernek való.
Tengri a mindenható.
Úgy élek, ahogy régen, nincs bennem félelem. –

Egy gallyat vesz a földről a király.
- Ha kettétörik, szavam törvény.
Vagy kereszt, vagy halál.
A kaszás ember megtalál. –
S a gally törve vagyon.

- Tonuzoba immár halott.
Katonák, a sírgödröt ássátok!
Lovas temetés lesz, a régi rend szerint.
A vezért asszonyával temessétek,
Keleti irányba betemessétek! –

A katonák értetlen álltak.
Tonuzoba és asszonya szótlan 
De élve vártak, csak a tűz körül álltak.
Péter üvöltve, a tisztek is kiabáltak.
A legények sírgödröt ástak.

Cölöpöket vertek a földbe,
A vezér lovát kötötték.
Ráültették Tonuzobát,
Mellé dobták fegyverét.
S mögé ültették asszonyát.


Csendben telt el az utolsó óra.
A ló szügyig elföldelve.
Dalba kezdett Tonuzoba,
Az utolsó imádságos dalba.
Énekelt hangosan a vezér és asszonya:

„Megyek feléd Uram.
Atyja minden fénynek.
Befed kegyes mosolyodra
Jóságával a szentlélek.
Megyek feléd Uram, és nem félek.

Fonák világon az én atyám,
Ott lakik a népem.
Mint besenyő szabad madár,
Feléd szállok Teremtő atyám.
Fiadként büszkén lépek.”

A lovat íjjal lövik,
Dobják az utolsó lapát földet.
Szörnyű halállal halva,
Tonuzoba Teremtőjéhez tért meg.
István, néma könnyel, árván, hazatérhet.

 

A Vers Oldala


Magyar mondák: Tonuzoba


Magyarhon keleti gyepűire rátörő besenyőket szétverte a királyi sereg, s aki közülük életben maradt, az fogságba került.

István király tábori sátrában szemtől szembe álltak egymással, az őszülő uralkodó és a fiatal besenyő vezére. István király örömmel legeltette szemét Tonuzoba büszke tartású alakján, nemes fiatal arcán. Szomorúság töltötte el, hogy az ő tulajdon egyetlen fia nem hasonlított ehhez az előtte álló, bátor, fiatal hőshöz. De ezen már nem tudott segíteni. Az idegen papok bűne volt, akik sápadt szerzetest neveltek, s nem vezért a trónörökösből.

– Keresztelkedjetek meg, te és a néped – mondta Tonuzobának István király –, és nem lesz bántódástok. Akkora földet szakítunk nektek, amennyire szükségtek van. Szabadon élhettek, uralkodhatsz törzsed fölött, mindössze esküdj hűséget nekem, a királynak.

– Eskümet és hűségemet örömmel adom – felelte Tonuzoba –, és a föld ne fogadja be testem, és megtagadja lelkem, ha valaha is megszegem eskümet. A besenyők örömmel csatlakoznak vérszövetségbe magyar testvéreikkel. De vallást nem cserélünk, mint ahogy alsóruhát cserélget az ember. Idegenek hitére nem térünk soha.

– Bolondot beszélsz, fiam – felelte az öreg király –, csak egy Isten van.

– Ez igaz – bólintott a besenyő vezér.

– Mi megőriztük régi nevét – folytatta István király –, minden keresztény magyar Istenhez imádkozik ma is és az egek királynőjét Boldogasszonynak nevezzük, mint őseink tették.

Gúnyos mosoly jelent meg a fiatal vezér napbarnította arcán.

– Azért tettétek ezt – mondta –, hogy a nép ne vegye annyira észre a cserét, és engedelmesen dugja járomba a nyakát. Az új Isten nevében szolgaságba kényszerítik idegenből jött papok és német lovagok a magyarok büszke nemzetét, és aki szabadsága
védelmére fegyverhez nyúl, azt könyörtelenül lemészárolják az új vallás dicsőségére…

A vénülő király arca haragosra gyúlt.

– Nem érted, bolond! – kiáltott a fiatal vezérre. – Keresztény népek sokasága vesz itt körül, s kiirtanának utolsó emberig, ha makacsul ragaszkodnánk régi pogányszokásainkhoz! Térj kereszténnyé, Tonuzoba, és élj!

De a besenyő megrázta a fejét.

– Inkább a halál, semhogy megtagadjam atyáim Istenét!

Mélyen elszomorodva, István király megkérte idegen papjait, hogy kövessenek el minden lehetőt a fiatal besenyő vezér megtérítésére. A papok három álló napig beszéltek hozzá türelmesen. Kifejtették előtte az új vallás szépségeit, beszéltek az égi boldogságról és Jézus Krisztusról, aki kereszten szenvedett, hogy megváltsa az emberi világot. De bármilyen szépen
beszéltek, a fiatal vezér csak rázta makacsul a fejét.

– Soha – ismételte –, őseim hitét soha el nem hagyom!

Ezután az idegen papok újra csak három napon át beszéltek neki a pokol borzalmairól, ahol örök tűzön égetik az ördögök a hozzá hasonló pogányokat. De Tonuzoba csak nevezett, s azt mondta, hogy nem bánja, ha oda jut, mert jó társaságban lesz ott ősei között.

Makacsságán felbőszültek a papok.

– Ha nem veszed föl az igaz hitet, elevenen temetünk el! – fenyegették meg.

Kirendelték a rab besenyőket, hogy ássák meg a sírt fiatal vezérüknek. Széles, mély sírt ástak azok, és mikor elkészültek vele, négy nehéz cölöpöt vertek be az aljába.

– Minek azok a cölöpök? – kérdezték meg tolmácsuk útján a papok.

– Tán nem gondoljátok, hogy egy besenyő vezér sírba száll kedvenc lova nélkül? – felelték a besenyő foglyok. – Hogyan vadásznak az égi mezőkön ló nélkül?

– Majd vadászik a pokol mélységes fenekén! – mordultak fel a papok a pogány beszéd hallatára.

A besenyők levezették fiatal vezérük fekete harci ménjét a sírba kantárral, díszes nyereggel és hozzákötözték négy lábát a négy cölöphöz. Tonuzoba, teljes fegyverzetben, nyeregbe ült. Leadták melléje kedvenc vadászebét, holtan. Aztán nem is várva a papok parancsára, a besenyő rabok hozzáfogtak uruk beföldeléséhez, ősi halotti dalokat énekelve. Tonuzoba
szálfaegyenesen ült lován.

– Tonuzoba, áttérsz-e az igaz hitre? – kérdezték a sír széléről a papok.

A fiatal vezér nem is válaszolt, csak ült egyenesen, keményen a lovon. A laza föld már a térdéig ért, és eltakarta egészen a ló lábait és szügyét. A gyönyörű állat nyugtalankodni kezdett.

– Nyilazzátok le, de jól célozzatok! – parancsolt embereire Tonuzoba. – Senkinek sincs joga ahhoz, hogy állatot kínozzon.

– Sajnálkozz önmagadon, te pokolba menő – kiáltottak reá a papok –, ne egy lelketlen állat miatt bánkódj!

Besenyő nyilak pillanatok alatt kioltották a nemes paripa életét. A föld nyakáig ért már akkor, nem dőlhetett el, csak állt holtan is, gazdájával a hátán. Lapátolták a besenyők vezérükre a földet tovább. Tonuzoba torkából feltört az ősi besenyő csatadal. Hangja végigzendült mocsarak, erdők felett, és mintha az erdők minden fája és a mocsarak minden nádszála vele énekelt volna.

A papok is belekezdtek egy keresztény zsoltárba.

Egyszerre csak tutaj tűnt föl a Duna kanyarulatánál, és lassan jött lefele a vízzel. A tutaj közepén sátor volt, s a sátor előtt ott állt Tonuzoba asszonya, két kis fiával. Erős kezek partra húzták a tutajt és a büszke tartású, szép fiatalasszony partra lépett, kézen vezetve két kicsi fiát. Magosra emelt fejjel ment egyenesen a sírhoz.

– Mit akarsz itt? – kiáltottak reá a papok.

– Megesküdtem Isten előtt, hogy sírig hűséges leszek ehhez az emberhez – felelte büszkén a besenyő asszony –, és egy besenyő soha nem szegi meg esküjét.

A papok körébe lépve egy pillanatra megállt és körülnézett. Kutató szemei megakadtak egy fiatal szerzetesen. A durva csuha nem tudta elrejteni délceg termetét, és a rövidre nyírt hajzat sem változtathatta el nemes magyar arcvonásait. A besenyő asszony odavezette két kicsi fiát a fiatal szerzeteshez.

– Megesküdsz-e a te Istenedre és az enyimre, az egyetlen élő Istenre, hogy tisztességes, becsületes módon fölneveled ezeket a gyermekeket – kérdezte az asszony tiszta, messze csengő hangon. – Megesküdsz-e, új Isten papja?

A fiatal szerzetes szemei megteltek könnyel.

– Megesküszöm az egy igaz Istenre, az összes szentekre, lelkem üdvösségére, besenyők nagyaszszonya – felelte remegő hangon –, esküszöm a magyarok élő Istenére, a napra, a holdra, a földre és a vizekre, hogy gyermekeidet becsületben és tisztességben nevelem föl, méltó módon arra, hogy vezérek lehessenek ember és nemzet előtt!

Megcsókolva fiacskáit utoljára, a besenyő asszony betette kis kezeiket a szerzetes nagy, csontos markába, azzal megfordult, hosszú bársonyszoknyáját fölemelve bokáig, mintha attól félt volna, hogy beszennyezi, és kis piros csizmáiban leszállt ura mellé, a sírba. Tonuzoba lenyúlt érte, maga mellé emelte a nyeregbe és megcsókolta. Mosolyogva simult karjába az
asszony, akár a kismadár, aki fészkére lelt.

– Végezzétek a dolgotokat, ti besenyők – parancsolt embereire a fiatal vezér –, teljesítsétek a rabtartók parancsát!

A besenyők szó nélkül lapátolták tovább a földet. Mikor az már kettejük melléig ért, odafönt megszólalt a püspök.

– Utoljára kérdezlek, Tonuzoba. Áttérsz-e az igaz hitre?

Válasz helyett Tonuzoba belekezdett a besenyők halotti dalába, és embereivel énekeltek, egyre magasabbra lapátolva vezérükre és asszonyára a földet. Mikor már csak a fejük látszott ki a sírból, szinte könyörögve szólt le Tonuzobához még egyszer a püspök.

– Az Isten nevére kérlek, Tonuzoba! Enged, hogy megérintse fejedet a keresztség vize, és se neked, se népednek nem lesz bántódástok!

De kiáltására nem jött válasz, csupán a halotti dal hangjai hullámoztak tova rónák, mocsarak és erdők felett, fel valahova a végtelen kék égbe, Öregistenhez. Ma már csak néhány vén, mocsári halászember s néhány vén pusztabeli pásztor emlékszik
Tonuzobára és szép feleségére. Holdatlan, sötét éjszakákon úgy tetszik néha, mintha hallanák még valahonnan a távolból a besenyők gyászos halotti dalának elvesző foszlányait. Ezt is talán csak azért, mert besenyő vér folyik ereikben. A fogságba esett harcosok távoli ivadékai ők.

Rájok lehet ismerni a gyász ősi jeleiről, ami századok folyamán népviseletükké vált: a megszaggatott nadrágszárról és az asszonyok térdig felhajtott szoknyájáról.

Valahol a róna sok ezer hullámzó dombocskája közül az egyik még ma is Tonuzobának és asszonyának élve eltemetett testét őrzi. A velök együtt eltemetett arany- és ezüstholmik és lószerszámok miatt sokan próbálták már meglelni, de eddig még senkinek sem sikerült.

Pedig a régi monda szerint, azon a titkos sírhanton mindég hullámzik a fű, még szélcsendes időben is. Az élve eltemetettek szívverése hullámoztatja ott ma is a füvet. De rá lehetne ismerni a helyre arról is, hogy legelő állat nem mer a domb közelébe menni. De amikor elérkezik az idő és a felhalmozott földet rendre lemossa az eső annyira, hogy a besenyők lófarkas zászlója átfúrja a sírdomb tetejét: azok, akiket ott élve eltemettek, kiszállnak majd a sírból, és Tonuzoba kürtjén felharsan újra az ősi csatadal.





Wass Albert

Juhász Gyula: Tonuzóba...

Foglár Gábor előadásában

https://www.youtube.com/watch?v=lY5UJb3p0-w

LAST_UPDATED2