Reiner Péter

A Kárpátalján élő, dolgozó és Magyarországon is méltán példátlanul népszerű és hiteles, de sajnálatosan egészségügyi okokból bő egy évvel ezelőtt megszűnt Credo Verséneklő Együttes, Horváth Sándor verséből komponált dalának címét kértem kölcsön, írásom címéül.

Hetekkel ezelőtt határoztam el, olvasva a töménytelen Ukrajnával és Kárpátaljával foglalkozó általában színvonalas, de esetenként minősíthetetlen, a teljes tárgyi tudást és a kizárólag személyes élményeken alapuló, de azokat tettenérhetően nélkülöző elemzéseket.

Eldöntöttem, hogy ebben a rendkivül fontos nemzetstratégiai ügyben meg kell szólalnom.

Az utolsó csepp a pohárban, ami halaszthatatlanul véleményem megírására és közzétételére kényszerített, ma hajnali élményem volt, amikor a “független” Lánchíd Rádió megismételt hallgatói betelefonálós műsorában, egy Sepsiszentgyörgyön élő székely atyámfia szólt be mobilján, a műsor szerkesztőjének.

A bátor és okos vélemény a következőképpen hangzott:

/A székelyországi hallgató álláspontja szerint, véleménye általánosnak is tekinthető környezetében./

A mindenkori magyar kormányokra a székelység akként szeretne jogos tisztelettel felnézni most, szavazati joga birtokában is, mennyire keményen és megalapozottan képes képviselni az összmagyarság nemzeti érdekeit.

Jelesül, Kárpátalja vonatkozásában mélyen nem ért a székelység egyet, az ott élő magyar nemzetség érdekeinek oly módon történő figyelmen kivűl hagyásával, hogy még gondolati szinten is lemond kormányunk az elrabolt területek adott helyzetben történő részleges visszavételétől!

Ez világos beszéd volt és feszülten figyeltem a szerkesztő nyilvánvalóan erre nem felkészült reakcióját, ami az elvárható módon be is következett: a világos és logikus hallgatói érvelésre érdemben nem válaszolva rövid időn belül működtetve a Hazánkban sajnos megszokott öncenzúrát, belefojtotta a beszélgetés közben hallgatójába, a szót.

Külön kíváncsi voltam, hogy az éles székely vélemény után bekapcsolt további hallgatók közül, visszatér-e valaki erre a nagyon komoly felvetésre, de a bejelentkezők hozták a tőlük elvárhatót, beszálltak a most folyó választási kampány sárdobálásába.

Az “egyszerű székely” egymillió voltos feszültséggel köszönt be magyarságunk talán legfontosabb kezeletlen problémájával, a trianoni dráma tudatos és gyáva módon történő kezeletlenségébe!

Kárpátalja!

Ha kimondom ezt a fogalmat, mit is jelent számomra, akkor magán és csoportos utazások tömeges élményei köszönnek vissza, immár negyedszázada.

Nagyon röviden emlékeztetőül összefoglalom a trianoni diktátum következtében elrabolt és kialakított Magyarország hat történelmi megyéjét.

Ezek: Ung, Bereg, Ugocsa és részben Máramaros, Szabolcs és Szatmár megyék, mai összterületük 12.800 km2.

Néhány közismert járását is felsorolom, a teljesség igénye nélkül: nagybereznai, ungvári, perecsenyi, beregszászi, nagyszőlősi, huszti, técsői és rahói.

A gyönyörű táj döntő többségét az Északkeleti Kárpátok hegyei és előhegyei uralják.

Legismertebb hágói, melyeket egyre gyakrabban hazai kirándulóink is rendszeresen látogatnak: Uzsoki, Vereckei, Kisszolyvai, Toronyai és a Tatár hágó szintén nem a teljesség igényével!

A fő vízgyűjtő a Tisza, melynek két eredő ága a Fekete és Fehér Tisza Rahó alatt találkozik, mely népszerű turista célpont, másik két nagy ismert folyó az Ung és a Latorca.

Néhány a legismertebb magyar városaink és épített környezeteink közül: Ungvár, Munkács, Beregszász, Huszt, Nagyszőlős, Ilosva, Rahó, Szolyva, Técső és Visk.

A felsoroltak máris erős érzelmeket kelthetnek, erre fogékony olvasóimban, egyúttal jogos hiányérzetet is.

Ez az elrabolt, durván tízezer négyzetkilométernyi terület, a huszadik század elején 17-szer /!/ cserélt gazdát, nem véletlen egyik íróbarátom Szelmencen, a nem régen még “kettébezárt” faluban idős magyar riportalanyától elhangzott elhíresült mondata, mely szerint: “úgy rendelkezett rövid időn belül hét állampolgársággal, hogy közben egy pillanatra sem tette ki a lábát magyar szülőfalujából!”

Ha valakit részletesebben érdekel a terület földrajzi gazdasági, építészeti és történelmi múltja, az utána olvashat például Kovács Sándor tucatnyi e tárgyban megjelent munkáiban, több kiadó gondozásában.

Ez volt Pandora szelencéje, kinyítása meg nem kerülhető politikai kérdéseket vet fel!

A sajátosan az új tulajdonosok változó ízlése szerint kialakított közigazdasági területet, kb. 1.260 ezer ember lakja, számos nemzetségben, amit ugyan elvileg hitelesít a legutolsó, 2001-ben történt népszámlálás, de ennek részleteivel nem terhelem olvasóimat, mert hiteles ottani és itthoni barátaim szerint, elfogadhatatlanok!

Három lehetséges” politikai sarokpontja” van az ott élő népességnek, a magyarság, a ruszinság /rutén/ és a területet jelenleg birtokló “ukránság”, /a román, orosz, cigány, szlovák, német és a többi nem felsorolt közösségek mellett/.

A ruszinok önálló nemzetként fogalmazzák meg identitásukat.

Kénytelen voltam az ukránság szót idéző jelbe tenni, mert a “hivatalos” népszámlálási adatok szerint, számuk meghaladja az egymillió főt, de mértékadó ott élő helyi források szerint, az ukránság száma az ötvenezret sem éri el!

Ezzel szemben az új urak, /igaz a régiek sem/, nem ismerik el és nem sorolják fel a ruszinságot önálló etnikumként.

Ez a dolgok megértéshez szükséges egyik legfontosabb szempont.

A területen élő valós létszámuk 500-600 ezer körüli, helyi hiteles források és saját közösségük vezetői részéről.

Számunkra a legfontosabb saját közösségünk valós létszáma, mely mára két elfogadott számon alapszik, a “hivatalos” 150 ezer körüli és a magyarságot számon tartó egyházak szerint, 170 ezer fő.

Kárpátalja legújabbkori történet tartozéka az 1991-es sikeres és érvényes népszavazás volt, a terület önálló autonómia igényéről, mely sajnos az Antall kormány idején asztalfiókba került, a teljesen szükségtelenül megkötött úgynevezett magyar-ukrán alapszerződés következtében.

Már akkor előre vetítette az Antall kormány bukását, hiszen az emiatt meghasonlott MDF frakció több részre szakadása ekkor kezdődött meg, megállíthatalanul.

Közöltem mellékletben egy térképet, melyben jól látható, hogy a területen, hol él többségben és egy tömbben magyar közösségünk. /Egy másik mellékletben a nemrég 75 éves évfordulóját ünneplő közös magyar-lengyel határnyitás egyik ünnepélyes pillanatát eleveníti fel./

Az etnikai térképen jól látszik, hogy magyar közösségünk többsége, több, mint 80 %-ka, jelenlegi határaink közvetlen környékének 20-30 km széles sávjában él.

A területet Tiszahátként is szokás emlegetni földrajzi és politikai egységként, pontosabban Tiszahát egy része, a Felvidékre is átnyúlik.

Miért is érdekes ez a mi szempontunkból?

A legutóbbi hetek-hónapok ukrajnai történései igenis kőkeményen felvetették a mindenkori magyar politika felelősségét.
Hacsak egyedül a jéghegy csúcsaként a szakrális Vereckén található emlékhely hányatott sorsára gondolok, amit végleges formájában Matl Péter tehetséges munkácsi szobrászművész alkotott, máris felveti a gyakorlatilag magára hagyott ottani magyar közösségeink kálváriáját és a trianoni tragédia máig kezeletlen drámáját, mely megoldásért kiált!

Nem lehet felelős magyar kormány, mely oly módon ír alá egy az EU által diktált szerződést, a jelenleg agonizáló Ukrajnával, a százszor lejáratódott “jószomszédság” nevében, az ősi területeink egy részének érdemtelen kedvezményezettjével, hogy eközben lábhoz tett fegyverrel két évtized óta tűri az ukránok folyamatos magyarság ellenes agresszióját, diszkriminatív viselkedését, mind az alaptörvényeik, mind a hétköznapi gyakorlatuk szintjén.

Igaz ezzel nem azt állítom, hogy igazi “anyaországként” és védőhatalomként, közösségeik által létrehozott felelős képviseleteik megkérdezése nélkül hozzunk döntéseket róluk.

De tudomásul kell vennünk a Tiszaháton többségben élő magyar közösségeink döntéshozó generációi nagy része, még a Szovjetúnióban szocializálódott és ebből adódik politikai zsigereik befolyásoltsága.

Most hogy a Nemzetünket történelmünk folyamán többször földbe döngölő oroszok helyes irányba, nemzeti érdekeik szerint működtetik kiküzdött önrendelkezésüket a Krím vonatkozásában, végre először irányt mutattak nekünk is, mire kell törekednie egy valódi magyar nemzetpolitikának!

Döbbenten és boldogan láttam az első képeket a Krímből, amikor néhány nappal a terület jövőjéről tartott érvényes és elsöprő többségű referendum után, a középiskolákban a gyerekek úgy indították a napi tanulást tanáraikkal, hogy szívükre tett kézzel elénekelték az orosz, /a volt szovjet/ himnuszt, könnyes szemekkel.

Tessék ugyanezt elképzelni egy mai átlagos magyarországi középiskolában!

Összegezve, álláspontom szerint, legalábbis egyelőre, a mai Ukrajna vonatkozásában az idő túlhaladt egy ruszin-magyar közös önrendelkezésen alapuló területi autonómia felvetésén.

Nem az ellenzékbe szorult Zsirinovszkij az egyetlen, aki élesen felvetette a lehetséges lengyel és magyar történelmileg megalapozott és a jelenlegi nemzetközi gyakorlat szerint is jogos területi igényeket és ismerve a mostani lengyel kormány első reakcióját és Martonyi által megjelenített magyar ” külpolitikát”, ki kell jelentsem, hogy a tiszaháti magyarságunkra bizonyítottan Szebb Jövő vár a jelenleginél, egy valódi nemzetegyesítéssel.

Pont úgy, mint ahogy már megjelent a lengyel bel- és külpolitikában is, a néhány éve áldozatul esett mártír lengyel elnök és száznál több munkatársa gondolatainak folytatására szövetkezett új generáció, egyaránt helyet követel magának a valódi és hagyományos lengyel-magyar barátság folytatására!

Egyetlen csepp vér sem hullott a Krímben az egyesülés folyamán és szükségszerűen nem kell egy csepp drága magyar vérnek sem folynia, ha felvetjük a Tiszahát előbb utóbb elkerülhetetlen egyesülését Magyarországgal és nyitott kérdés marad, egy önmagát újra megtalált ruszin közösség valós referendum keretében feltett önállósodási kérdésére adott lehetséges válasza.

Mert nincs és nem is lehet olyan siker, melyet anélkül ért volna el egy nemzet, hogy ne tűzte volna elérendő célként maga elé!

Budapest, 2014. március 25.

Reiner Péter

Nemzeti InternetFigyelő