Payday Loans

Keresés

A legújabb

Jókai Mór élete és kora PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2014. március 27. csütörtök, 20:33

MIKSZÁTH KÁLMÁN

JÓKAI MÓR ÉLETE ÉS KORA

 

TARTALOM

I. RÉSZ


ELSŐ FEJEZET
AZ ELŐDÖK


MÁSODIK FEJEZET
A GYERMEKÉVEK


HARMADIK FEJEZET
AZ AKKORI KOMÁROM


NEGYEDIK FEJEZET
AZ ELSŐ SZÁRNYPRÓBÁK


ÖTÖDIK FEJEZET
KECSKEMÉTI LEVEGŐ


HATODIK FEJEZET
AZ ELRONTOTT REGÉNY


HETEDIK FEJEZET
A PILVAX-ASZTAL


NYOLCADIK FEJEZET
A TÍZEK


KILENCEDIK FEJEZET
EGY KIS HULLÁMZÁS


TIZEDIK FEJEZET
A NAGY NAP


TIZENEGYEDIK FEJEZET
FÉRFI SORSA A NŐ


TIZENKETTEDIK FEJEZET
SZOMORÚ NAPOK


TIZENHARMADIK FEJEZET
ÉLET A HÓ ALATT




II. RÉSZ


ELSŐ FEJEZET
A PITYMALLAT


MÁSODIK FEJEZET
JÓKAI FOGSÁGBA JUT


HARMADIK FEJEZET
A MŰHELY ÉS KÖRNYÉKE


NEGYEDIK FEJEZET
HOGYAN FAKAD A RÜGY, A BIMBÓ ÉS A RÓZSA?


ÖTÖDIK FEJEZET
AZ ARANYKOR


HATODIK FEJEZET
A SÁRGA HÁZ ÉS LAKÓI


HETEDIK FEJEZET
A HÚSOS FAZEKAK KÖZÖTT


NYOLCADIK FEJEZET
ALI KEZEI HOSSZÚK


KILENCEDIK FEJEZET
AZ, AKI A KASZÁVAL JÁR ÉS AZ, AKI A NYILLAL


TIZEDIK FEJEZET
RÓZSASZÍN PÁRÁK


TIZENEGYEDIK FEJEZET
FÉNY ÉS ÁRNY


TIZENKETTEDIK FEJEZET
A HÉTKÖZNAPOK


TIZENHARMADIK FEJEZET
AZ ALKONY


TIZENNEGYEDIK FEJEZET
AZ ÉJ
EPILOG


NYOLCADIK FEJEZET


ALI KEZEI HOSSZÚK

 

(...)

Jókai anyagi zavarai gyorsan növekedtek. Eleinte kevéssé vette szívére, míg Sándor, a szerkesztőségi szolga is el tudta valahogy igazítani, ő maga tréfálózott, kedélyeskedett legjobban eladósodott voltán. De később, már mikor neki is járni kellett az ügyvédeket, hogy halasztásokat, feloldásokat eszközöljön ki, unni kezdte a dolgot. S talán nem is azért temetkezett el oly szüntelen munkába, hogy az adósságoktól szabaduljon, mint inkább az adósságok tudatától. Hisz a pénz becsét ő nem ismerte, a mínusz és plusz két partja nem igen izgatta. Hanem hogy őt folytonosan zavarják, azt nem tűrhette

Így került bajba a Jókai-ház. De azért nem kell hinni, hogy ennek valami külső látszatja is lett volna. Jókaiéknak végre a már említett gyenge írói tiszteletdíjak dacára csöppent-csurrant mintegy tizenötezer forint évi jövedelmük a könyvekből, a képviselőségből és az asszony nyugdíjából. Jól beosztva ebből egy pár ember kényelmesen megélhetett és még valamit törleszthetett is. Csakhogy nem osztották be jól. A romló és javuló egzisztenciáknak különös pszichológiája van. Látjuk, hogy Jókaiék mindig takarékosabbak, mikor a pénzügyeik javulnak, mint mikor hanyatlanak. Harmadéve vagy tavaly télen még törlesztettek, de az idén nem teszik. Minek? Mit ér az most már?

Meg tudjuk állapítani 1880-ból, hogy a torlódó adósságok ereje alatt éppen nem húzták össze igényeiket. Jókainé bevásárlásokat tett a Váci utcában s kocsijáról egy csomag lecsúszott, melyben a »becsületes megtalálók«-nak szánt hírlapi értesítés szerint egy muff volt kétszáz forint értékben. Ugyancsak ez évben Jókai sokszor megszakította balatonfüredi nyaralását éppen az anyagi zavarok miatt, melyek untalan szükségessé tették jelenlétét s ilyenkor az Angol Királynőben ebédelt. Az első húsétel után egy pohár jó vörös borhoz volt szokva, azután tért át kevés könnyű fehér borra. A vörös bor okáért minden alkalommal egy palack Rothschild Mouton-t bontatott fel, melyet hét forinttal jeleztek a számlájára s melyet mint egy valódi Rothschild, az egy pohár kiürítése után otthagyott.

A helyzet nem volt már sokáig tartható s annyira rosszabbodott napról-napra, hogy a költő is arra az elhatározásra jutott, amire minden magyar, aki a Budapesti Közlöny hátulsó lapjain szokott emlegettetni - elkívánkozott a Budapesti Közlöny első lapjára.

Fejébe vette, hogy őneki hivatal kell. Milyen bizarr gondolat! Hát milyen hivatalt adhatnának őneki? Egy Jókainak! Végigfuttatta elméjét a világirodalom olyan alakjain, akiknek hivataluk volt. Sok nemzet és város adott szinekúrát a maga költőjének, ha tönkre jutott. Igaz, akadt olyan is, aki megtagadta. Camee nem adott Homernek azzal az ürüggyel, hogy nem segíthet meg minden vakembert. Jókainé eleinte kinevette, hanem mikor aztán meghatározott dologgal állt elő, hogy a fiumei kormányzóságnál szeretne valami jövedelmező állást, az asszonynak megtetszett a terv. Végre is nem volna rossz a Móric egészségének, úgy gondolta, kivált mert Lieber teán élt az 1880-ik télen. A Tenger és a Napfény a két legnagyobb orvos. Milyen erős lenne megint s milyen szép dolgokat tudna ő ott írni! Ebben a pontban az asszony mindig szívesen adta be a derekát, s most is hamar megbarátkozott a gondolattal, csak azt kötötte ki, hogy olyan hivatal legyen, amiben tovább írhassa a regényeket. Valami olyat képzeltek mind a ketten a hivatal alatt, ami hasonlítson a karlsbadi vén fák sorsához az »Alte Wiese«-n. Ilyen öreg fa derekára ráillesztenek egy vaspántot, köröskörül kampókkal, aminél fogva ruhafogas gyanánt szolgál a közönségnek, de ő maga, a fa nem tud arról és hozza a lombjait, virágait békeséggel.

A dolog el volt határozva, de a kivitel messze van még. Jókai nem szeretett kérni, szerény is volt és titkolózó, belső ügyeibe valakit beavatni képtelen. Mindössze Hegedüs Sándorral közölte tervét, azt is csak úgy röptiben kérdezte meg, ne szóljon-e Tiszának ily értelemben? De Hegedüs nevetségesnek találta a tervet s így az végképpen abban maradt.

Eközben egyre súlyosbodott az anyagi helyzete. 1879-ben nagyon szorongatják a bélyeges papirosok, 1880-ban már-már a szükség köszön be a legszembetűnőbb alakban. De Jókai hallgat, noha már a legszükségesebbek hiányzanak, titkolja zavarait, mint egy spanyol nemes, Jókainé még nála is kevélyebb.

Még a vele egy házban lakó Hegedüsék se vesznek észre semmit. Ilyesmire természetesen nem is gondolnak. Végre a cselédek pletykái által lesznek figyelmesek s ekkor lép közbe Hegedüs és terjedelmes vallomásra bírja Jókait, aki harminchatezer forintba számítja fel a legsürgősebb adósságait. Hegedüs Sándortól Tisza Kálmán tudja meg a Jókai helyzetét. Tisza Kálmán pislog és keveset szól: »Hja, baj, baj,« »Hát bizony a pénzre vigyázni kell,« mindössze egy pár szűk, banális, hideg szava van. »Ejnye no, ez a Móric«. Hanem a szíve annál melegebb. Éppen Bécsbe készül elutazni az éjjeli vonattal s ha már egyszer ott áll a király előtt, a sok mindenféle jelenteni való köze oda szúrja azt is, hogy milyen szegény az ország, a legnagyobb írója is mekkora nyomorúságban van és úgy rakja a szavakat ravaszul, okosan, hogy a király elérteni véli és közbe szól:

- Ezt nagyon sajnálom. Felette rokonszenves ember. Mennyi az adóssága?

- Úgy tudom, harminchatezer forint volna az, ami a legégetőbb.

- Utalványozom az összeget a sajátomból - mond a király -, de ne szóljon neki!

Így lőn megint igazzá, hogy »Ali kezei hosszúk«,[82] hogy Magyarországon ebben a korban minden nagyobb bonyodalmaknak megoldója a király; sokszor a kicsinyeknek is.

Jókai csak másfél évvel később vett tudomást erről az esetről, amikor már nem ért semmit, hogy adóssága tavaly csodálatos módon leapadt, mivelhogy az adósok rendes szokása szerint nem vallotta volt be az egészet s azóta már megint fölszaporodott. Most már csak elméleti értéke volt a király gavalléros tettének, de az csak hatványozódott szemében azáltal, hogy ilyen modorban történt s nagy kulcsot szolgáltat ezentúl némely tetteinek és iratainak indító okaihoz.

Sajátságosan érintette a dolog. Lelke emelkedett a gondolatra, hogy a király úgy bánt vele, mint a legkedvesebb embereivel, tábornokaival, minisztereivel, ha bajba jutnak, nem volt ez szokatlan, és mégis voltak pillanatai, amikor bántotta az eset, mert mégis csak kegyajándék az; igaz, hogy egy királytól nem megszégyenítő. Úgy ám, de elfogadta volna-e Petőfi? Nagyban és egészben örömet okozott neki a tény, szívét megmelegítette, de voltak lelkiismeretfurdalásai is. A politikai hangulatok hullámzása szerint, amint király és nemzet közeledtek vagy távolodtak.

Nagyban és egészben mégis inkább bántotta életének ez az érdekes epizódja, mert holtig titokban tudta és akarta azt tartani - aminthogy sikerült is e könyv megjelenéséig -, sokszor játszóan legeltek rajta a gondolatai, máskor úgy, érezte, hogy egy szörnyű titkot hordoz magában s remegve nézte az arcokon, hogy nem sejtenek-e valamit? Amint fantáziája így vagy amúgy hömpölygette, különböző színeket játszott előtte az »eset« is melyre még sokszor kell majd visszatérnie a jövőben, midőn valami kis kuruckodást szeretne elkövetni s eléje áll valamely beavatott hozzátartozója: »Hát nem emlékszel már mit tett érted a király?« És sokszor volt megfordítva is, ha a dolgok raisonja valamely kényes ügyben más állásfoglalást kívánt volna tőle mint költőtől, neki jutott eszébe, hogy - nem lehet.

Hegedüs, aki valóságos gondviselése lett innentől, csakhamar észrevette, hogy Jókai megint ott van, ahol volt, hogy a harminchatezer forint csak egy kis lélegzetvételhez juttatta, de nem mentette meg, most már erősebb kézzel fogott hozzá, hogy tűrhetőbb helyzetbe juttassa. Egy csomó legégetőbb váltóját kifizette a sajátjából s azonfelül bevitte az akkori idők divatja szerint egy kis közgazdasági tevékenységbe, az Adria hajózótársaság igazgatóságába, a Generali és a Magyar Általános Takarékpénztárba, ami kb. évi nyolcezer forint jövedelmet jelentett. Egy szerencsés körülmény lehetővé tette, hogy a kevésbé nyomasztó terheitől is végképp megmenekedjék. A sárga ház beleesett a főváros által kisajátítandó épületek vonalaiba s érte a fővárostól 1882-ben egyezség szerint 38 ezer forintot kapott.

Végre, annyi év után megszűnt alperes lenni. Igaz, hogy háziúr sem volt már többé. Még akkor ősszel elköltözött a Kerepesi útra - de nem okulva a múltakon - most is egy tizennégy szobás nagy lakásba. A sárga ház pedig ott maradt még egy darabig lakatlan szobáival, megrepedezett kapujával, hulló cserepeivel, míg végre a tótok csákánya alatt eltűnik onnan egy napon, mint egy szétfoszlott álom.

(...)

TIZENKETTEDIK FEJEZET
A HÉTKÖZNAPOK

(...)

Most többet forog emberek közt, mint bármikor. Nyáron bejár a Svábhegyről és a Petánovicsban ebédelget, hol mindig kialakul körüle egy kis víg kompánia, amelyben jól érzi magát. Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket s folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás délutánonként a Pestre néző verandán. A játékban rendesen ő veszít, mert ugrál és rosszul játszik. Emiatt aztán szidja a partnereket a játék végén. »Tolvajok, mindenből kifosztottatok, most már legalább egyétek meg a vacsorámat is.« Partnerei közül Nedeczkyvel szeret legjobban évelődni. Mindjárt »Gonosz Pista« a neve, ha kontrázza, másnak csak annyit mond, hogy »Dagadj meg«. A borocskát, mióta vénebb lett (ő is, meg a bor is), sűrűn kóstolgatja társaságban vagy vacsora közben, a konyakot pedig még a bornál is jobban szereti, de a dohányzásra nem bírta rászoktatni a rossz társaság, ahelyett egy kis burnótot szippant apjától rámaradt rózsafaszelencéjéből. Kedves, bizalmas vendégeit a szent János áldásának kiürítése után, kampós botját véve, rendszerint a kapuig kíséri, tréfásan búcsúzva: »Kíméljétek meg máskor a házamat!«

A téli hónapokban újra megkedveli a politikát, ott van az üléseken véges-végig. Igaz, hogy a politika érdekes és a szabadelvűpárt még egyszer népszerű. A klub üveghomlokú palotája előtt égő fáklyák jelennek meg és a mamelukok, kik huszonegy év óta nem szagolták a fáklyafüstöt, fölemelt fővel, peckesen mozognak újra a világban. Jókai, mint valaha régen, érdeklődik az egyes kis kérdések iránt, ott van majd minden mozgalomban, kapacitálja azokat, akik a Wekerle-kormányt Szilágyi nélkül nem akarják; esténként az István-szálloda külön szobájában vacsorázó képviselői társaságban időzött, ahol javában forr a politikai élet, egyházpolitika, »puroszok« elleni tervek, az összeférhetetlenségi kérdések foglalkoztatják a képviselőket. Ide jár Szilágyi Dezső, Darányi Ignác, Radó Kálmán naponként, néha megjelennek Tisza Kálmán, Bánffy Dezső báró, Kemény János is az öregek közül, és pongyolában mutatkoznak. Itt sziporkázik Beöthy Aldzsi. A két Barcsayból bugyog ki a jó kedély és szellemesség. Jókai új benyomásokkal telik meg, gyarapszik emberismeretben, új egyéniségeket ismer meg - de már késő -, az új anyag megvan, de a tűz már kialudt a konyhán, ahol megfőzze.

- Milyen világ ez! - mondta egyszer. - Az ördög ért meg benneteket! Én vagy három generációt átaludtam.

A klub tele volt stréberekkel, akik előre csörtettek, intrikusokkal, akik az egyszerű dolgokat szövevényesekké változtatták, irigyekkel, akik sajnálták másoktól a közgazdasági tevékenység gyümölcseit, »ha nekem nem jut a kalácsból, te se egyél« s dühösen követelték az összeférhetetlenségi törvény megalkotását. Belevetve magát a képviselői élet hullámaiba, bámult, hogy egy egész télen senki sem kért tőle váltóaláírást. Hát mi lett a világból? Hova lettek a régi magyar emberek, a mi ivadékaink, akik kártyázni se hagyták, minduntalan félrehítták aláírni? Hja, ezek már nem írnak alá egymásnak semmit. Az is elmúlt. A sok jó szokással egy rossz is. Pedig az öregúr várta már. Olyan rosszul esett neki, hogy őrá már nem szorul senki. Még jobban elbámult, mikor azt hallotta, egyik-másik amint dicsekszik, mennyit kapott a pártkasszából a választásra, egyik négyezret, másik tízezret, harmadik húszezret. Hiszen hajdanta is kaptak, csakhogy azt akkor titkolni illett, és ha kisült, mennyre-földre eltagadni, sőt esetleg párbajra hívni a leleplezőt. Úgy ám, de azóta éppen a másik oldalára fordult a világ. Mert nem azok az érdemes emberek, akiknek a megválasztása kicsibe került vagy semmibe, hanem akiket nagy pénzen hoztak be. Akire harminc-negyvenezer forintot költ a kormány, értékes ember lehet. A miniszterelnök bizonyára szereti. Az, hogy a kerület nem szereti, nem jelent semmit.

Ilyen volt az új levegő. Az etika szállt, szállt alá. Lent is, fent is. A nagy charmeur Wekerle megbukott az év utolsó napjaiban, mert az ország jobban szerette, mint kellett volna. Helyére Bánffy Dezső báró állott, ki Kossuth temetése elől Apanagyfalura utazott. Ilyesmit rögtön észrevesznek a Burg ablakából. Mosolygás fogadta az országban. Ez a minisztérium egy hétig se tarja magát. Bánffy olyan gyengének látszott.

De már két hónap múlva álmélkodva nézi az ország Bánffy dolgait. A ravasz erdélyi ember megrázkódott és olyan kemény, erős magyar érzésű államférfi ugrott ki belőle, aminőnek kezében még eddig nem voltak a gyeplők.

Jókai 1895. február 18-án hetvenéves születésnapját ülte a Bajza utcai házban, mely az ebédlővé átalakított műteremben folyt le patriarkális egyszerűséggel és vidámsággal. Már ezen az estén úgy ünnepelték Bánffyt, mint »erős kezűt«, pedig a közélet oszlopos emberei voltak a vendégek. Ott ült Tisza Kálmán, Csáky Albin, a volt kultuszminiszter és az akkori: Wlassics Gyula. Szemben velök foglalt helyet Beöthy Zsolt, a zseniális Horváth Gyula és Szilágyi Dezső, akinek nagy, nyomasztó tekintélyét, melyet kortársaira gyakorolt, nem fogja érteni az utókor krónikása, aki nem hallhatta a fehér asztalnál évelődni és »ráutazni« másokra. Olyan volt, mint a kontinensen utazó angol, aki azért utazik, hogy takarékoskodjék. Más beszélgetők (hacsak nem üres locsogók) a beszélgetéssel a mondanivalójuk anyagát fogyasztják, Szilágyi egy ilyen nekieresztett diskurálással szerzi meg beszédjeihez és tósztjaihoz az anyagot.

Persze volt sok tószt az ünnepeltre, mint minden magyar házban ilyenkor. Mindenkinek kedves volt az öregségnek ez a bájos képe. Homloka fénylett a derűtől, kékes szemei sugárzottak. Vacsora alatt egyszer csak eltűnt és a karján hozta be a kis Macát, aki kezecskéivel átkarolta a költő vörös nyakát. Minden pórusán a boldogság érzése látszott kiömleni.

- Hetven évet éltem - mondotta e lakomán -, de úgy rémlik előttem mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, aztán nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt. Most másodszor megint az a hazám van, amelyik szabad, boldog. Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom. Mikor azokat a híres pontokat csináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt és mire ő hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva, de neki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta: »Követelem a só árának leszállítását.« - Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, amelyez a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.

Tényleg ilyen boldognak érezte magát a nemzet ebben az évben és a következőben, amikor Dániel Ernő kereskedelmi miniszter elkészült a kiállítással s lehetővé tette az Akadémiának, hogy most már végre beeressze ezer évvel visszamenőleg a magyarokat a mostani hazájukba (kik addig nyilván útközben várakoztak).

A millenniumi ünnepélyekben, melyet páratlan fényben ült meg az ország, Jókai is részt vett az akkor itt időző Munkácsy Mihállyal, kin már akkor erősen meglátszottak a paralízis nyomai. A két világhírű mester többnyire együtt jelent meg a nyilvános helyeken, az Akadémia ünnepén és a királyi estélyen, hol Jókait különös vidámsággal szólította meg a király s a kertészeti dolgok iránt tudakozódott, mert utóbbi időkben sokat írt a gyümölcsfák és a szőlővenyigék ellenségeiről.

- Lesz-e sok gyümölcse az idén?

- Sok kárt tettek benne a cserebogarak, felséges uram.

- Hát bor lesz-e?

- Attól tartok, kevés lesz.

- Nekem is olyan értesítésem van az én tokaji szőlőimről. Pedig az idén több kellene, hogy legyen, mint máskor, mert többet megiszunk - tette hozzá a király kedélyesen.

Úgy lehet, a millenniumi ünnep nagy áldomásaira célzott, de célozhatott a választásokra is, melyek az ünnepség és kiállítás miatt csak késő őszre írattak ki s melyeknek vezetéséhez tűzzel-vassal látott hozzá a folyton nagyobbodó tekintélyű Bánffy, ki minden megrázkódtatás nélkül léptette életbe az anyakönyvi intézményt, melytől pedig nagy földindulást vártak annak ellenségei.

Ízzé-porrá törve került ki az ellenzék az urnákból, a legjobb vezérei fűbe haraptak, a jobboldal pedig olyan sáskányi sokaságban jött vissza, hogy a Ház baloldalán is mamelukok szorongtak. Hanem mi ez? Nézzetek csak körül, Jókai nincsen köztük. Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, kinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfőbb tanácsába.

Jókait Karcagon léptette fel a párt Madarász Imre ellen. Nomen et omen, mindenütt ott a Madarász név, ahol valami baj éri. Karcag pedig olyan a szabadelvűpárt végrehajtó-bizottságának fiókjában, mint a selyemzsinór. Aki Karcagot kapja, annak harangoztak, az elvégezte politikai pályáját.

A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. És csak most érzi, mi volt neki az immunitás. Milyen nyomorúságos parány az ember e képzeletbeli palást nélkül.

Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Föl se kell venni, mintha semmi se történt volna, sőt humorizálni kell fölötte, hiszen emberi dolog a bukás.

Ami a humort illeti, hát azzal váltig győzte, sőt ezzel fizette a számláit is, ezeket írva a bukás után Almásy Géza, akkori Szolnok megyei főispánnak:

Méltóságos uram, kedves barátom!

Itt küldöm neked ezt a partecédulát.[91]

Sokszor meghaltam már a hazáért, de a temetési költséget sohasem követelték rajtam. Kérlek, igazítsd el ezt a dolgot az illető faktorokkal. »Circumdederunt te.«

Egyebekre nézve legszívesebb üdvözlettel vagyok

Budapest, 1896. november 6.

igaz barátod

Néhai Jókai Mór.

Magába zárta efölötti fájdalmát, büszkébb volt, mintsem panaszkodjék akár az ország, akár a párt vagy a miniszterelnök ellen, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: »Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett, hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe«. Még elementárisabb erővel tör ki bánata a karácsony előtt megalakult Budapesti Újságírók Egyesületének a Royalban tartott díszbankettjén egy keserű tósztban. Ez volt utolsó nyilvános felszólalása. Néhány hétre rá a király a főrendiház tagjának nevezte ki, 1897. jan. 23-án s csaknem egyidejűleg a »Pro litteris et artibus« rendjellel tüntette ki.

Ez volt a tapasz a sebre, a jóvátétel. Mert ebben az országban minden úgy megy kicsiny dolgokban, nagy dolgokban, hogy vagy a király ront el valamit és akkor azt a nemzet hozza rendbe, vagy a nemzet ront el valamit és a király igazítja el.

S ezzel már vedd észre öreg poéta, hogy ki vagy elégítve, fényes pályafutásod véget ért, ideje elvonulnod, mert ha te nem unsz rá a világra, a világ un meg téged. Ami életedből a közönségé volt, azt ím átvette, termő tavaszod, nyarad és bájos őszöd gyümölcseit élvezte s megjutalmazta a maga módja szerint. Méltóságos főrend vagy, jó módban vagy, neved szépen cseng a földtekén végesvégig. Hát mit akarsz még? Mit vársz még? Ami időd még hátra van, az már az alkonyi szürkület. Az az idő csupán a tied. Ahhoz már nekünk semmi közünk.


Mikszáth Kálmán:

Jókai Mór élete és kora [MVGYOSZ hangoskönyvek]


http://mek.oszk.hu/02300/02387/

LAST_UPDATED2