Miért nem képesek a konzervatívok a liberálisokat legyőzni?

Szenvedélyes vitákat kiváltó kérdése ez a világpolitikának, és ennek oka alighanem a konzervatív és liberális ember mentális mivoltának antagonisztikus ellentétében rejtőzik. A konzervatívok ugyanis örökös lépéshátrányban vannak a liberálisokkal szemben, mert hiányzik belőlük azok forradalmi alaptermészete.

Ezért, hogy nem tudnak igazán támadni, csupán védekezni, más szavakkal a liberálisok csak revolúciós, a konzervatívok pedig kizárólag evolúciós úton képesek járni. Arról nem is beszélve, hogy mindaddig, amíg a konzervatívokra az agresszív cselekvés szellemének és a világosan definiált ideológiai alapnak a hiánya lesz a jellemző, tartós hatást nem gyakorolhatnak a tömegekre, így stratégiailag aztán nem is csoda, ha rendre elvéreznek a liberálisokkal szemben.

A konzervatívok célja, hogy megvédjék azt, ami van, vagy helyreállítsák azt, ami volt, míg a liberálisoké – forradalmi természetükből kiindulva –, hogy radikálisan, vagyis gyökeresen átalakítsák azt, ami van, vagy teljesen eltöröljék, nem ritkán anélkül, hogy helyébe bármi mást (főleg, ami jobb) nyújtanának.

Leginkább a médiavilágban figyelhető meg továbbá, hogy amíg a konzervatívok konkrétan megvalósítható célokat jelölnek meg, így az utcai bűnözés felszámolásáról, az adók csökkentéséről, a kábítószerek és a pornográfia elterjedése elleni küzdelemről, a kormány megfékezéséről értekeznek, addig a liberálisok örökösen csak utópiákat kergetnek, azt sulykolva, hogy hatalomra kerülésükkel már nem lesznek háborúk, faji diszkriminációk, eltűnik a rasszizmus, mert eljön mindenki számára a nirvána, a korlátlan egyéni lehetőségek álomországa.

Elemi – korántsem csak taktikai, hanem egyenesen stratégiai – problémája még a konzervatívoknak az is, hogy ha a liberálisokkal szemben valamilyen kisebb eredményt elérnek (például társaikat álláshoz juttatják), hajlamosak elhitetni önmagukkal és környezetükkel, hogy már meg is nyerték az egész háborút, míg a liberálisok ezután sem ülnek a babérjaikon: hiába lépnek támadásba netán újra a konzervatívok, fáziskésésben lesznek a liberálisokkal szemben, akik (legtöbbször váratlanul) újra előretörnek, majd hátralépnek kettőt, de csak azért, hogy azután már három lépést tegyenek előre.

Amint William Pierce találóan megjegyzi (Szittyakürt, 2006. július-augusztus), végső soron mindaddig, amíg a konzervatívokra az agresszív cselekvés szellemének és a világosan definiált ideológiai alapnak a hiánya lesz a jellemző, tartós hatást nem gyakorolhatnak a tömegekre, így stratégiailag aztán nem is csoda, ha rendre elvéreznek a liberálisokkal szemben. Pláne, ha igazságaiknak megvallása előtt rendre „tiszteletköröket” futnak ellenségeik színe előtt. Akiknek jelmondatuk lehetne: „Mérsékeltek vagyunk, nem szélsőségesek”. Ami ráadásul meglehetősen régi hagyomány. 

De mennyire! Itt van például Gergely József katolikus pap-szerkesztő 1909. december 15-én a „Kassai Autonom Katholikus Kör”-ben tartott, nyomtatásban is megjelent előadása „a sajtókérdésről”. Ebben ennek „pompás példájá”-ról tesz említést Az Ujság egyik lapszámából:

„Ebben a lapban újabban „Budapesti furcsaságok” című rovat van, mely az olvasók beküldött panaszkodó leveleiből szerkesztődik. Egy keresztény úri ember afölött való megbotránkozásának akar levelében kifejezést adni, hogy a fővárosi zsidóság nagy része még mindig németül társalog, nemcsak a magánéletben, a börzén és üzleti életben, hanem az utcán, villamoson, vendéglőkben, hangversenyeken, operaházban stb. is. Teringettét! – gondolta magában ez a jó úr, ha már tuiétek ez a szép magyar főváros, beszéljetek legalább magyarul. És rászánja magát és megírja panaszát kedvenc lapjának.”

„De hogyan?” – teszi fel a kérdést Gerely atya. „Előbb bocsánatot kér, hogy él és megesküszik, hogy szereti a zsidókat és jogos panaszát csak az alábbi körmönfont és óvatos módon meri előterjeszteni. Érdemes ennek az itt következő levélrészletnek minden mondatát és szavát jól megfigyelni, mert fölötte jellemző:

„De a legnagyobb furcsaság, a legbántóbb szépséghiba, hogy közönségünk nagy része még mindig németül beszél a magyar fő- és székvárosban. Teljes életemben igaz liberális voltam. Zsidók barátságával dicsekedhetem. Nem jövök antiszemita hírbe, ha megállapítom, hogy - fájdalom! - a zsidóság nagy előszeretettel beszéli Lueger nyelvét. Az Ujság nagyérdemű, nemes műveltségű, előkelő szellemű főszerkesztője s hozzá méltó derék munkatársai még kevésbé jöhetnek ilyen gyanúba. Írják meg hát nyíltan, hogy úgy az Andrássy út művelt, gazdag lakói, mint a Teleki tér szegényei egyaránt németül beszélnek. Akik vagyonuk és műveltségüknél fogva olyan pozíciókat foglalnak el, hogy a jellegét megadják egy városnak, azokhoz intézem azt a kérő szómat, hogy nyelvükben is legyenek magyarok, mert hogy lelkükben azok, az meggyőződésem, hitem.”.”

Mindehhez Gerely hozzáfűzi: 

„Ezt a pár sort érdemes volna szavanként elemezni, mert valóban klasszikus szöveg a mi viszonyaink illusztrálásához. Igen-igen nagy úrnak és hatalomnak szokás ilyen körmönfontul igazságot megmondani. Íme, jó keresztény magyarom, már csak így kaphatsz néhány sornyi helyet kedvenc újságodban, ha szíved kisded panaszának kifejezést akarsz adni.”

Igen, mindezek tükrében a címbeli kérdésre aligha lehet kétséges a válasz.