A SZÉLMALOMHARCOS XX. fejezet

A morális forradalom időszaka

Molnár Tamás életfilmje

A 2006-os év sok szempontból különös jelentőséget és hangulatot hordoz. Az eljövendő őszi események már idejekorán előrevetítik baljós árnyaikat. Az év első napjaiban – még, mint Jobbik-alelnök –, felháborodottan adok át a Sándor-palotában Sólyom László Köztársasági Elnöknek egy vérrel átitatott, rongyos magyar lobogót, mivel újévi ünnepi beszéde alatt „elfelejtette” kitenni irodája falára a nemzeti trikolórt. A 2002-es választási vereséget és a hídblokádot követő utcai megmozdulások fiatal hőseinek vérével megszentelt zászló szimbolikus erejével, bántóan hiányzó magyarságtudatára kívánom figyelmeztetni az elnököt. Azután sorscsapásként jön az újabb tavaszi képviselőválasztási vereség, amely ismételten rámutat a betegesen centralizált és hatalommániás „orbánizmus” és a nemzeti radikalizmus gyengeségeire. Három év irtózatos emberi áldozatvállalása a Jobbiknak sem hoz semmiféle politikai sikert és áttörést. A nyár folyamán fásultan és bénultan szemlélem az egyre arrogánsabb szocionista maffia, tomboló tivornyáját. Aztán jön augusztus 20-a, amely egyfajta égi jelként és ítéletként váratlanul lecsap a védtelen országra. Tehetetlenség, menekülés, pánik, vér, könny és szerencsétlen áldozatok sokasága hever Budapest utcáin. Aztán kisüt a nap, szép és meleg őszi idő közeleg. Senki sem gondol a vihar utáni csendben a hamarosan bekövetkező drámai ég- és földindulásra.

Az élet sok furcsaságot produkál, s ma már biztosan tudom és hiszem, hogy az ember életében nincsenek véletlenek. Késő őszi, meleg délután hajtunk át autóval a Margit hídon. A hírügynökségek egymást követően, rideg és nyers tényként közölik Gyurcsány kiszivárogtatott őszödi beszédét. Furcsán csendes, hallgatag és szótlan a város, de az autórádióból kitüremkedő gyalázatos mondatok engem is mellbe vágnak. Nem akarok hinni a fülemnek: „hazudtunk éjjel és nappal”, „kurva, rühes ország”, „elkúrtuk”. Egy elmebeteg miniszterelnök arrogáns és pökhendi szavai dübörögnek az agyamban. Elönt a forróság, lehajtom az ablakot. A Parlament irányába egyre több sietős embert pillantok meg. Lekanyarodunk a Képviselői Irodaháznál, ahol a tömeg már egyre nagyobb és sűrűbb. A Kossuth téren már több száz idegesen vitatkozó és szitkozódó ember gyülekezik. Gyorsan besietek a térre, ahol sok ismerőssel találkozom. Ott van közöttük Takács András, a Szabad Magyarországért Mozgalom elnöke, akit még a Földvédő Mozgalomból és az unió-ellenes küzdelmekből ismerek. Néhány futó mondatot váltunk. Emlékeim szerint azt mondom neki: – Ha ez az indulatos tömeg szervezetlen marad, és nem választ magának azonnal vezetőket, akkor még ma estére erőszakosan eltaposnak benneteket!

Aztán hazamegyek és izgatottan nézem, hallgatom a késő éjszakai híreket, lázasan csüngök a telefonon. Kimondhatatlanul örülök az egyre növekvő bátor, lelkes és rendíthetetlen tömeg láttán, de Bencsik, Csurka és Kerényi felszólalásait figyelve balsejtelmek is gyötörnek. Tudom, hogy a spontán demonstrációhoz a HVIM adja a hangosítást, s már kora délután feltűnnek a piros-fehér Árpád-sávos lobogók és Jobbikos transzparensek is, mégis él bennem a gyanúper, hogy a háttérből a Fidesz szervezi az egész megmozdulást. Az aggodalmam akkoriban igen jogos, hiszen az országgyűlési választásokon sajnos, szinte szó szerint ledarál bennünket, Jobbikosokat a legnagyobb politikai ellenfelünk, a nemzeti összefogásra teljesen képtelen Fidesz. Szerencsére most tévedek! A tüntetés semmilyen formális vagy informális szállal nem kötődik a parlamenti álellenzékhez. Másnap délelőtt, telefonon közölik velem, hogy távollétemben egyöntetűen megválasztottak a tüntetés-sorozatot koordináló MNB 2006 egyik ügyvivőjének. Először nagyon meglepődöm – sőt, szó szerint megijedek–, de aztán megerősödik bennem a tudat, hogy nem bújhatok el ilyen mértékű történelmi kihívás és felelősség elől. Harminc év közéleti szereplése alatt szinte minden nagy politikai „balhéban” benne voltam már, miért éppen most maradnék ki ebből a rendkívüli kormánybuktató eseményből? Az első nap kivételével a Kossuth téri 37 napot - majd az azt követő hosszú hónapokat-, becsülettel végigküzdöm. A szélmalomharcos ismét csatába indul!

Mivel én közvetlenül az MNB 2006 szervezetébe lettem megválasztva, értelemszerűen velük vagyok elsősorban napi szintű munkakapcsolatban. Ha jól tudom, talán Fáber Károlyé az első ötlet, hogy alakuljon meg egy intézőbizottság. Összesen tizenkét fő vesz részt ebben a kezdeti vezérkarban, de érdemi munkára mindössze néhányan vállalkozunk. A legtöbb alkalmi tüntetésvezető politikailag képzetlen, ám lelkes amatőr. Mivel rajtam kívül egyedül Takács rendelkezik némi mozgalmi és szervezési múlttal, így ő intézi a tüntetések szervezeti és gazdasági ügyeit, vagyis gyakorlati lebonyolítását. Gonda Laci a „néptribun” és az egykori kisgazda jogász, Bene Gabi javarészt a színpadi moderálásban vesznek részt. Balog Barna a Magyarok Világszövetségével történő egyeztetésekben segít, míg Toroczkai Laci a televízió ostromát követően hosszú időre eltűnik a térről és inkább a vidéki nagyvárosok tüntetőit lelkesíti és látogatja. A sor végén természetesen meg kell említenem Satut, a később megválasztott helyi Nemzetőrség alternatív, extrém és bohókás „főparancsnokát”, akit legtöbben azzal vádolnak, hogy megjelenésével és viselkedésével komolytalanná teszi a tüntetéssorozatot. (Ebben sajnos van némi igazság!) Közöttük az én személyes szerepem is gyorsan tisztázódik. Mivel a médiával való kommunikációhoz senki sem ért, így ezt a szerepet magamra vállalom.

A politikában eltöltött hosszú évtizedek és a körülöttem lévő emberi és szakmai kapcsolatok sokat segítenek. A televízió ostromát követően nagyon sok nemzetközi hírügynökséget én hívok be az országba és a térre, ami jelentős ismertséget és védelmet biztosít számunkra. Minden reggel tíz órakor rendszeres sajtótájékoztatókat tartok, amelyben sokat segít egy profi értelmiségi háttércsapat. Közülük kiemelném Bégány Attila jogászt és a jelentős amerikai kapcsolattal rendelkező Gorka Sebestyént. Róla, mint neokonzervatív elveket valló, nemzetbiztonsági kérdésekben járatos szakértőről egyébként különös hírek keringenek. Sem a Fidesz, sem a nemzeti radikálisok nem kedvelik őt - állítólagos hírszerzési kapcsolatai miatt-, viszont kitűnő angol nyelvtudása és a nyugati diplomáciai szolgálatokkal meglévő szoros kapcsolata sokat segít nekem. Nem egyszer angol nyelvű összefoglalókat készítünk az eseményekről és a rendőri brutalitásokról, amit aztán Gorka juttat el a külföldi hírügynökségekhez és diplomatákhoz. Idővel kiépül a saját önálló hírbázisunk is, hiszen a kuruc.info kezdetektől fogva, a kossuthter.com pedig később rendszeresen és kellő alapossággal beszámol az eseményekről. A félrevezető állításokkal ellentétben, a Hír Televízióval nincs különösebben kiemelt kapcsolatunk.

A tüntetések országos kiteljesedésével egyre több, közel húsz civil szervezet jelenik meg a téren. Vannak közöttük valódi támogatással bíró társaságok, mint például az MVSZ, a HVIM, a Gazdakörök, vagy a kisebb létszámú Lelkiismeret 88 csoport. Aztán léteznek olyan szervezetek is, amelyeket a felgyorsult események dobnak fel a felszínre. Ilyen tömörülés a Csurka vezette Magyar Október Bizottság, a Makovecz, Papp, Pozsgay és Szűrös által fémjelzett Új Magyarországért Egyesület, a Halász József által szervezett Szent Korona Szövetség, a Balogh Béla által létrehozott Magyar Nemzetért Mozgalom. Mellettük itt vannak az én régi, személyes jó barátaim is, az Inconnu csoport tagjai. Később az MNB 2006 legfontosabb politikai társa és sajnos sokszor ellenfele az úgynevezett Forradalmi Nemzeti Bizottmány lesz, amely leginkább egy különös „öszvér” szervezet képét mutatja. Ennek a csoportnak kezdetekben tagja az akkor már erősen Fidesz-kötődésű Wittner Marika, a rock zenész Schuster Lóránt, a református lelkész ifjabb Hegedűs, az örök balhés Ekrem-Kemál György, a később önálló utat bejáró Balogh Béla, a teljesen anakronisztikus volt kisgazda államtitkár Tamás Károly, és végül a háttérerőkkel különös viszonyt ápoló, kissé zavarodott Kőrösi Imre. Ez a különös társaság, egyre inkább magához akarja ragadni a Kossuth tér politikai vezetésének a jogát, amiből számos indulatos konfliktus és összetűzés keletkezik. Azonnal látható, hogy valóban szükség lenne egy jól képzett, operatív politikai irányító és csúcsszervezetre, de én személy szerint soha nem integrálódom ebbe a különösen furcsa társaságba. Megérzéseim ismét nem csalnak meg. Ekrem-Kemál erőszakos és kivitelezhetetlen ötletei, Tamás Károly szinte messianisztikus, egoista, „miniszterelnöki” viselkedése, Kőrösi őrjöngései és sátorállítási akciója sokat ront a tüntetések hangulatán, egységén és megítélésén.

A fanatizált, önjelölt emberek és rivális csoportok megjelenése és bomlasztó magatartása nyilván nem kizárólag a véletlen műve. A titkosszolgálati zavarkeltés naponta érzékelhető! A pártokat tudatosan nem engedjük be a térre, nagyon erősen bízunk a civil társadalom alulról kibontakozó erejében. Külön megkérem a JOBBIK vezetőit, hogy semmiképpen ne jelenjenek meg zárt alakzatban, pártszerűen a rendezvényeinken. Nem akarom, hogy a fiatal pártot esetleg maga alá temesse a bizonytalan kimenetelű tüntetéssorozat. A Jobbikos fiatalok persze mindvégig itt vannak az első sorokban, és kitartanak a végsőkig! Ami a titkosszolgálatokat illeti, nyilván már a kezdetektől fogva itt keringenek körülöttünk, és legbelül a szervezeteinkbe is beépülnek. A lejáratás, a felforgatás és az információszerzés mindennapos a tüntetések környékén. Sok furcsa alakot és esetet tudok felsorolni. Különös például az ominózus eset, amelynek kapcsán az Antifasiszták Szövetsége nyílt antiszemitizmussal vádol meg bennünket. Még fel sem ocsúdunk a rágalmakból, másnap ismeretlenek zsidózó feliratokat helyeznek el a kordonokon.

Máig tisztázatlan marad az a történet is, melynek során állítólag az egyik szónok – akit mi Kis Petőfinek nevezünk –, fegyveres felkelésre buzdít. Ebből természetesen semmi sem igaz, mindenesetre az Index és a Népszabadság rendesen felfújja az ügyet. Én minden késő este hazautazom a Dunakanyarban lévő otthonunkhoz. A HÉV-en és a buszon legtöbbször követnek, a házi- és a mobiltelefonomat lehallgatják. Éjszaka rendőrautók köröznek a házunk körül. Egy alkalommal a téren kilopják kabátom zsebéből a több száz nevet tartalmazó noteszomat, de másnap egy mosolygós fiatalember készségesen visszaadja. Nem lep meg semmi, hosszú évtizedekig a kommunista rendőrség zaklatásain, üldöztetésein és tortúráin edződtem. Visszatérnek körülöttem az egykori ellenzéki ‘70-’80-’90-es évek. Az „ellenséges ellenzéki”, antikommunista Inconnu csoport tagjaiként az illegalitásban tapasztaltak és járatosak vagyunk. Be kell valljam, néha még élvezzük is, hogy csúfosan átverjük lehallgatóinkat és követőinket! Kifejezetten büszke vagyok rá, hogy Gergényi és Szilvásy embereit nem egyszer megtévesztjük és pofára ejtjük ezekben a zaklatott napokban!

Azon az őszi napon, a televízió ostrománál ismét jelen van a fatalitás. Az utcákon érezhető némi félelem, de estére egyre nagyobb és nagyobb lesz a lelkes, gyökeres változásokat akaró tömeg. A kicsinyke összetákolt színpadon egyre másra váltják egymást a fellépő művészek és a tüntetés alkalmi szónokai. Hatalmas hangerővel zúdul az Országház néma falai felé a „Gyurcsány, takarodj!” hangorkánja. Sötétedik már, amikor többen átmegyünk a televízió épülete mögötti presszóba, hogy megbeszéljük a másnapi sajtótájékoztató híranyagát. Tudunk róla, hogy Toroczkai át kívánja nyújtani a közszolgálati televíziónak a tüntetők követeléseit. Én ismét szkeptikus vagyok. Előre borítékolható, hogy a közszolgálati médiában senki sem fogja átvenni ezt a kőkemény petíciót, amelyet a kormány lemondatására, új választások kiírására megfogalmaztunk. Emlékeimben elevenen él még az a kép, amikor ott állok a „rendszerváltás” idején Cserhalmi Györggyel és Csengey Dénessel a köztévé lépcsőin, és jelképesen lefoglaljuk a magyar nép számára a gyűlölt televízió épületét.

Akkor brutális rendőrmotorosok oszlatnak szét bennünket, most is biztos vagyok az erőszakosan elutasító válaszban. A Kossuth teret övező utcákon estefelé tiltakozó embertömeg hullámzik. Sokan söröznek és vidáman nézik az utcai kivetítőket. Miután végezem a megbeszélésekkel, elbúcsúzom barátaimtól, és hazaindulok összeállítani a másnapi híranyagokat. Amikor késő éjjel hazaérkezem, a híradásokban drámai képsorok fogadnak. Kézitusa, gomolygó könnygázfelhők, lángoló rendőrautók, bezúzott ajtók és ablakok, síró és remegő egyenruhások. Kísértetiesen hasonlít mindez a romániai forradalom véres napjaira. Mindössze két napja tört ki a kormányellenes felkelés, és én már megint lemaradok a legfontosabb eseményről. Végtelenül bosszús és elkeseredett vagyok. A telefonom egyfolytában csörög, a barátaim és ismerőseim helyszíni tudósításokat küldenek az elfoglalt köztévé sötét labirintusaiból. Mindenkit arra kérek, hogy amennyiben lehetséges, fékezzék meg a fosztogatásokat, hiszen a tüntetések további megítélésére ez erősen negatív hatású lehet.

Másnap reggel csendes napra ébredünk. A virrasztók egyre többen lesznek a Rákóczi-szobor környékén. A kitaposott füvön mindenfelé gyűrött és álmatlan emberek fekszenek. Mindenki izgatottan tárgyalja a tragikus fejleményeket. Késő délután már tudni lehet, hogy az alkalmilag lebénított rendőrség elkezdi összefogdosni az ostrom során lefényképezett tüntetőket. Néhány nappal később Molnár Balázs újságíró telefonon felhív és egy rendkívül izgalmas ötlettel rukkol elő. Mi lenne akkor, ha önkéntesen több százan - vagy akár ezren-, felvállalnánk az ostromban való közreműködést? Ezzel egyrészt lebénítanánk a rendőrség bürokratikus apparátusát, másrészt tömeges önfeljelentés esetén, mérsékelni tudnánk a kiszabható bírságok nagyságát és súlyosságát. Nekem személy szerint tetszik az ötlet, a másnapi felhívásra azonban alig jelentkeznek. Én minden esetre másik két társammal együtt bemegyek a Teve utcai rendőrpalotába, és feljelentem saját magamat.

Az aulában egy jó kiállású, magas rangú tiszt fogad, aki felkísér az emeleti kihallgató szobákba. Ott, több száz fényképet nyomnak a kezembe. A tiszt arra kér, hogy válasszam ki, kit ismerek az ostrom résztvevői közül. Természetesen senki sem ismerek fel! A rendőrtiszt azután arról faggat, milyen cselekményt követtem el a televízió megtámadásának idején. Előre kész a válaszom, amit jegyzőkönyvbe diktálok. Azt hazudom, hogy ott állok a szovjet emlékmű mellett, és amikor lehull a gyűlölt kommunista címer, rátaposok és leköpöm. A tiszt kétkedően felnéz a papírból, és megkérdezi, hogy miért gyűlölöm ennyire a kommunistákat. Röviden elmesélem neki a teljesen kisemmizett „kulák” nagyszüleim sorsát, az internált apám és az ötvenhatban bebörtönzött rokonaim rémtörténetét. Amikor végez a jegyzőkönyvvel, feláll és magamra hagy. Kis idő elteltével visszajön, és azt mondja, hogy nem tudnak eljárás alá vonni a beismert cselekményekért, ezért „csak”, mint tanút hallgattak ki. Lefelé a liftben némán ácsorgunk. Egyszer csak megszólal: - Molnár úr, meg tudom érteni az érzelmeit és a cselekedeteit! Őszintén meglepődöm - akárcsak később-, amikor emberarcú és magyar érzelmű rendőrökkel találkozom. Nincs sok közöttük!

Az ostrom utáni napokban egyre csak nő és nő a feszültség. Megerősítik az Országház körüli kordonokat és a biztonsági zónát, a rendőrök láthatóan idegesebben és agresszívebben viselkednek. Megpróbálják betiltani a tüntetéseket, de a közelgő önkormányzati választások miatt nem lehet semmiféle eszközzel korlátozni a gyülekezési jogokat, azért nem mernek ellenünk drasztikusabban fellépni. Miután a politikai és rendvédelmi vezetés tudatosan beáldozta a televíziót védő rendőri erőket - a kezdeti karhatalmi döbbenetet követően-, egyre több állig felfegyverzett Rebiszes alakulatot lehet látni városszerte. Ma is azt gondolom, hogy az ostromot azért engedték színpadias keretek között végigvinni, hogy propagandisztikus eszközökkel lehessen bemutatni a tüntetések illegitim jellegét, és csőcselékként beállítani az abban részt vevő fiatalokat. A politikai és rendőri felelősség kérdése mellett, mindmáig nem vetődött fel kellő súllyal a köztelevízió vezetőinek súlyos mulasztása és büntetőjogi felelőssége. Amennyiben az ostrom estéjén részben vagy egészben beolvassák a tüntetők követeléseit – ami alapvető közszolgálati feladat lett volna–, vagy egy stúdióbeszélgetés keretében meghallgatják álláspontjukat, akkor szerintem minden másképpen alakul. A tiltakozások tárgyszerű bemutatásával, egyfajta korrekt párbeszéd felvállalásával lehet, hogy nem lettek volna további vérengzések. A kádári reflexek azonban tovább élnek a gyeplőn tartott, hatalom- és pártfüggő médiában.

Gyurcsány és Gergényi bedühödött emberei, a következő napokban láthatóan revánsot akarnak venni, készülnek a soron következő összecsapásokra. Az aljas cél nem lehet más, mint a totális megtorlás előkészítése. Budapest teljes egészében egy rendőrállam megszállt fővárosának képét mutatja. Nem kell sokáig várni az elkövetkezendő véres incidensekre! Szeptember 21-én és másnap, 22-én éjszaka kemény rendőrattakok színhelye a belváros, a Blaha, az Astoria és a Nyugati tér környéke. Ezeken a helyszíneken nagyon sok beépített, civil ruhás nyomozó is jelen van, sőt nem egyszer ők provokálják ki az összecsapásokat. Egyfajta macska-egér fogócska és kergetőzés során, rengeteg ártatlan civil is áldozattá válik, hiszen a dühös és feltüzelt rendőrök nincsenek tekintettel senkire. A szadizmusra hajlamos karhatalmi erők legfontosabb célja nyilvánvalóan a fellázadt társadalom gyors megfélemlítése. Hajnalonként újra és újra megtelik a Gyorskocsi utca cellasora. Budaházy Gyuri, a „fő gonosz” is ekkor került ismét reflektorfénybe.

Utólag sokan kérdezik, hogy ezeket az utcákon rohangáló elkeseredett és indulatos fiatalokat miért nem tudjuk szervezettebb keretekbe integrálni és valahogyan megszelídíteni. Ma is úgy látom, hogy azokban a felforrósodott napokban ez teljesen lehetetlen feladat. Fékezhetetlen indulat és fájdalom munkálkodik ezekben a fiatal tüntetőkben, akiknek egész eddigi életét „elkúrta” a posztkádári szocializmus és az élősködő politikai elit. A kiábrándultság, az ellenszenv, a düh és a gyűlölet kicsordul az utcákra, és visszafoghatatlanul hömpölyög az arrogáns, pökhendi és tolvaj hatalom irányaiba. Nem más ez, mint egy hatalmas és feltartóztathatatlan társadalmi cunami! Ezeknek a Pesti Srácoknak ellopták az egész életüket! A felgyújtott telefonfülkék, a felborított kukák, a betört kirakatüvegek „csak” okozatai egy alapjaiban elrontott, hibás és bűnös politikának. A demokrácia képmutatása alatt, tizenhat teljesen elvesztegetett, nyomorult év telik el, amit semmivel sem lehetett kárpótolni és megmagyarázni. Különösen nem egy kifosztott, jövőkép nélküli, kilátástalanságba süllyedt nemzetnek. A hazugságokkal betelt a pohár, már nincs több helye és ideje a magyarázkodásnak. Ez itt már a tettek ideje!

Mindeközben a vidéki nagyvárosokban kiterjednek és tovább folytatódnak a tüntetések. Egyre több főútvonalat bénítanak meg félpályás útlezárásokkal a lázongók. A Kossuth téren a Rákóczi-szoborral szembeni ócska kis színpadon egymást váltogatják a felhevült szónokok és a bátor művészek. Pitti Katalin, Usztics Mátyás és Sinkovits András mellett sok kiváló író, zenész és előadóművész produkciója emeli a felforrósodott esték színvonalát. Furcsa ezt kimondani, de mi, az MNB 2006 tagjai, a Kossuth téren elsősorban nem tüntettünk, hanem sokkal inkább dolgozunk a háttérben. A tömeg növekedésével egyre több munkánk akad, hiszen valamilyen alapvető szinten meg kell szerveznünk ennek az éjjel-nappal működő „tüntetés-gyárnak” a biztonsági, szociális, szervezeti és pénzügyi hátterét.

Miután Bethlen Farkas, Verőce polgármestere felajánlja, hogy mindennap főz a tiltakozóknak, egyre több problémánk akad. Megjelennek a téren a főváros szerencsétlen hajléktalanjai és elesettjei. Máig sem tudom, hogy tudatosan küldték-e ránk ezeket a nyomorult otthontalan utcalakókat, vagy önként jöttek az ínycsiklandozó ételszagra. Nagy dilemma előtt állunk: - Ha elzavarjuk őket, akkor a média szemében érzéketlen rasszisták vagyunk, ha viszont felvállaljuk őket, a csövesek anarchikus lázongásának lehet beállítani az emelkedett hangulatú kormányellenes tüntetéseket. Hiába kérjük többször is a főváros és a belvárosi kerület vezetését, hogy segítsenek nekünk a szociális körülmények javításában – hiszen több tízezer ember szorong akkoriban egyszerre az Országház előtti téren –, Demszky és Rogán cinikusan elutasítanak bennünket, nem történt semmi érdemleges. Esténként a színpadnál kell kalapozva gyűjtögetnünk azért, hogy másnaponként több százezer forintot kifizessünk a mozgó WC-kért, mentőautókért, az orvosokért és a takarításért. A sajtó persze kizárólag ránk mutogat azért, mert szerintük nemzeti illemhelyet és „szaroldát” csinálunk a Kossuth térből. A kárörvendő cinizmus és gúny minduntalan belénk mar. Egyre inkább tudomásul kell vennünk, hogy teljesen magunkra maradunk.

Az ANTSZ, szeptember 28-án aztán - fertőzésveszélyre hivatkozva-, betiltja a melegkonyhák működését. A káosz és anarchia elkerülése végett, keményen szabályoznunk kell a tüntetés hétköznapjait és körülményeit! Külön kijelöljük az árusoknak, a sátorozóknak és az ételfőzőknek a területeket. Korlátoznunk kell a színpadon felszólalók időtartamát és sokszor bizony moderálni kell a gyűlölködő hangokat is! A körülményekhez képest egészében azonban rend van a téren. Mindenki egyet akart: - A kormány minél előbbi megbuktatását, új és demokratikus választások kiírását és alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. Takács András ekkoriban jelenti be, hogy kezdeményezzük egy Nemzeti Kerekasztal létrehozását, amit sajnos a parlamenti álellenzék azonnal elutasít. A Fidesszel egyébként később, november elején ismét megpróbálunk tárgyalni, de annyira komolytalan és nagyképű a hozzáállásuk, hogy ezek a kezdeti eszmecserék gyorsan megszakadnak. Ekkoriban ügynököz le engem is Pokorni Zoltán, akinek apja érintett az ügynökügyben! Érdemes talán megemlíteni, hogy a tüntetések kormányellenes éle az idők előre haladtával, egyre inkább az ország egész politikai garnitúrája ellen irányul. Sokan felvetik a gyáva és tehetetlen parlamenti ellenzék felelősségét, egyre többen követelik a Szent Korona-tanra épülő történelmi alkotmány visszaállítását, vagyis Magyarország teljes körű politikai, gazdasági és katonai függetlenségét. Felemelő érzés megtapasztalni azt, amikor igen egyszerű, hétköznapi emberek alkotmányozásról elmélkedő írásokat és javaslatokat juttattak el számomra. Mindmáig őrzöm, ezeket a gyűrött papírlapokon található, megható emlékeket.

Az ostrom utáni napon, délelőtt Metes György furgonjával járjuk a Dunakanyart. A tüntetőknek szállítottunk röplapokat, élelmiszert és még néhány fontos dolgot, közöttük az Inconnu csoport három régi kopjafáját, melyeket visszakaptunk a felújított rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájából. Ezeket a korhadt és megviselt emlékoszlopokat később a színpadunk mellett felállítjuk, hiszen készülődtünk már a közeledő október 23-i évfordulóra. Utunk során elhaladunk egy nagy városi köztemető mellett. Kérésemre megállunk a bejáratnál lévő temetési vállalkozó irodájánál. Egyből az ott tartózkodó ismeretlen úrnak szegezem a kérdést: – A Kossuth téri tüntetésről jöttünk, azonnal kell nekünk egy koporsó! A férfi meg sem rezzent. Először azt kérdezi: – Kinek lesz? – Természetesen a miniszterelnöknek! – válaszolom. Még ekkor sem mutat különösebb meglepődöttséget és érdeklődést. – Milyen minőségű legyen? Olcsóbb vagy drágább? – néz vissza rám érdeklődően. – A legsilányabbat kérem! – válaszolom.

Aztán elmegyünk a raktárba, és kiválasztom a legpuritánabb és legolcsóbb furnérlapból készült koporsót, gondolom ez jó lesz az őrült rózsadombi milliárdosnak. – Mennyibe kerül? – kérdezem, mire ő a megszokott nyugalommal csak annyit válaszol: – Maguknak ingyen lesz, vihetik! A ravatal fából készült talpazatát is ingyen csinálják meg egy közeli asztalos műhelyben. Senki sem kérdez semmit, csak gyorsan teszi a dolgát. Így kerül a Kossuth térre ez a furcsa ravatal, a koporsóra ráírjuk: – Nektek innen már nem lesz feltámadás! Emlékszem, a tömeg kitörő lelkesedéssel fogadja az ötletet. Olyan ez, mint amikor Dobó István az ostromlott egri várból kiüzen a töröknek. A néplélek persze egyből rezonál az eseményre, hamarosan mindenféle Gyurcsánynak szóló üzenettel ragasztgatják tele a fekete ravatalt. Később, - október 23-át megelőző éjjelen- ezt is, akárcsak a kopjafákat és minden más tárgyat, a rendőrök elvisznek a térről. Barátaimmal mondogatjuk is akkoriban: – Szegény kopjafák, most vannak harmadjára letartóztatva!

A felemelő események és élmények sorában mindenképpen meg kell említenem még a Nemzeti Motorosok látványos megjelenését. Ahogyan akkoriban mondjuk, ők a mi motoros huszárjaink. Hirtelen itt-ott feltűnnek a városban feldíszített vasparipáikkal. Amikor irtózatos dübörgéssel legelőször több százan begördülnek a Kossuth térre, mindenki felujjong. Az ő megjelenésük által sokkal, de sokkal erősebbnek és bátrabbnak érezzük magunkat. Azon az emlékezetes meleg őszi estén, amikor először kerüljük meg a fővárost, ott ülök a vezérmotoros háta mögött, hatalmas nemzetiszínű lobogót tartva a kezemben. Világos színű zakómban olyan fura látvány lehetek, mint a Szelíd motorosok című filmben a részegen vigyorgó Jack Nicolson.

Maga a motorozás katartikus élmény. Riadt rendőrök vezetik fel a végeláthatatlan menetet, akik szemlátomást maguk is megszeppennek ezen a hatalmas, erőt sugárzó motoros parádén. A főútvonalak mentén integető, nevető, zászlókat lobogtató, boldog emberek ezreivel találkozunk. Az utcák ablakaiban virágok, zászlók és gyertyák. Teli a szívünk egymás iránti szeretettel és reménységgel. Akkor úgy érezzük, hogy győztünk, véglegesen győztünk! Miénk az egész város, a patkányok behúzódnak a sötétbe. Valami hasonló fennkölt emelkedettséget és önfeledtséget érezhettek egykor, a kopott Csepel-teherautókon száguldozó ’56-os forradalmárok. Később a Hősök teréről is indul egy nagy motoros tiltakozó menet, majd az Ötvenhatosok terénél zavarják meg a patkánykormány „ünnepi” megemlékezését a bátor motorosok. Velük kapcsolatban van még egy jópofa személyes történetem: - A Kossuth téren egyik délután feltűnik Thürmer Gyula, az aprócska Munkáspárt aprócska elnöke. Két tagbaszakadt, bőrruhás, Árpád-sávos zászlót lobogtató barátom odalép hozzá és szorosan közrefogja. Az egyikük szemtelenül megkérdezi: – Na, Thürmer elvtárs! Milyen érzés itt lenni ennyi jó magyar között? A kicsinyke komcsivezér csak somolyog, aztán jön a következő pofátlan kérdés: – Aztán mit szól ahhoz Thürmer elvtárs, hogy kardnak, csatnak és fasznak baloldalt van a helye? Az esetről készült fényképet, azóta szintén ereklyeként őrzöm.

Már szeptember végét írunk, amikor odajön hozzám Usztics Mátyás, aki egyébként egyik leglelkesebb motorja a tüntetések szervezésének. Találkozóra invitál, elvinne egy személyes megbeszélésre a köztiszteletnek örvendő Makovecz Imre építészhez. A Makovecz által jegyzett Új Magyarországért Mozgalommal előtte már voltak konfliktusaink. Többször fel kívántak lépni a színpadunkon, amivel nem is lenne semmiféle probléma, hiszen olyan nagyszerű emberek tartoznak ehhez a körhöz, mint a szívsebész Papp Lajos, az agysebész Csókai professzor, a kiváló magyarságkutató Molnár V. József és sokan mások. A baj ott kezdődik - hogy leginkább az én kérésemre és követelésemre-, nem engedjük föl a színpadunkra Pozsgay Imrét és Szűrös Mátyást. Politikailag ugyanis teljesen vállalhatatlannak és elfogadhatatlannak tartom azt, hogy álmaink Új Magyarországát a kommunista múlt és a teljesen elrontott ‘89-es nyitány, eme két emblematikus kulcsfigurája képviselje. Iszonyatosan félek attól, hogy a Kossuth téri megmozdulás irányítása áttételesen a Fidesz kezébe kerül, és ott folytatunk mindent, ahol tizenhat szörnyű év során elrontottunk. Ezt a két politikust – minden esetleges érdemük elismerése mellett –, valóságos trójai falovaknak tartom, akikből majd kiáramlik a megszállók új, nemzeti színekben pompázó hadserege.

Sokáig kerülgetem ezt a találkozót, de Usztics végül meggyőz a párbeszéd szükségességéről. Makovecz irodája Óbudán van, ide kéret, itt találkozunk. Mindketten ismerjük egymást, mindent tudunk a másikról, de személyesen sem előtte, sem utána soha többé nem találkozunk. A beszélgetés meglehetősen élesen kezdődik. Imre néhány fiatal tanítványa azonnal nekem esik, amiért szerintük szélsőséges módon radikalizálom a Kossuth téri tömeget, miközben most a józan nemzeti összefogásra és egységre lenne leginkább szükség. Áttételesen ugyan, de szerintük mindenképpen támogatni kellene a Fidesz önkormányzati kampányát és politikáját. (Usztics mindvégig némán hallgat, egyetlen alkalommal sem szól bele a beszélgetésünkbe.) Érezem, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong közöttünk. Makoveczék nem akarják megérteni a szándékainkat. Nem látják be, hogy nincs Új Magyarország a régi, levitézlett, korrupt és hazug politikusokkal együttműködve!

A Kossuth tér egy új, tiszta, nemzeti alapra, elitre és összefogásra vágyott! Imre viszont változatlanul lehetőséget látott egy Fidesz által vezetett polgári kormány ismételt visszatérésében. Én pedig húsz év keserves tapasztalata alapján, teljesen elutasítottam ezt az alternatívát. A polgári pártot bizonyos értelemben éppen olyan színben látom, mint az egykori illegitim ellenzéki kerekasztal többi pártját, vagy mint a látszólagosan rivális MSZP-t. Félóra elteltével a megbeszéléseink zátonyra futnak. Bizonyára az én hibám is mindez, hiszen indulatos, naiv és idealista vagyok. A szélmalomharcos sohasem alkudozik! Romantikus lélekkel, töretlenül hiszek a magyar társadalom józan eszében és a Kossuth téri tüntetés rendíthetetlen erejében. Makovecz végül szúrósan a szemembe néz és megkérdezi: – Tamás! Biztos vagy mindabban, amit akarsz? Honnan van benned ennyi erő és tűz? Emlékszem, akkor és ott azt válaszolom neki: – Imre! Neked és politikai barátaitoknak itt volt lehetőségként az elmúlt közel két évtized. Mindent elhibáztatok és elrontottatok, teljesen eltávolodtatok saját népetektől! Nézz körül, romokban az ország! Az emberek szegények és boldogtalanok, ez mind a Ti hibátok is! Engedd meg, hogy most megpróbáljuk mi is egyszerűen, alulról, magunk. Hadd próbálja meg végre a nép a saját sorsát intézni. Aztán kezet fogunk, és elválunk. Usztics szótlanul visszavisz a Kossuth térre. Rákóczi fejedelem szobra körül már ott várnak a szeretett talpasok.

A Makovecz-féle mozgalom néhány napig még fenntart egy hozzánk közeli színpadot. Nincs mit tenni, megegyezünk abban, hogy tiszteletben tartjuk egymás törekvéseit. Mi önkorlátozzuk magunkat - a kora délutáni órákban elcsendesedünk-, és átadjuk a terepet a másik színpadnak, ahol egyébként nagyszerű felszólalások, üzenetek és imák hangoznak el. Aztán néhány nap múlva, az Új Magyarországért Mozgalom, amely elsősorban elitista, szellemi kezdeményezés és műhely, átnyújt egy petíciót az Országgyűlésnek, amelyben lényegében ugyanazt szeretnék elérni, amit mi. A válasz persze borítékolható: a kormány egy jottányit sem enged! Gyurcsány a helyén marad, nem írnak ki új választásokat. A nemzetgyűlés összehívásának a gondolata pedig igen távol áll a kiváltságaikhoz ragaszkodó, erősen kontraszelektált politikusoktól. Aztán ahogyan jöttek, Makoveczék mozgalma gyorsan eltűnik a süllyesztőben.

Máig azt gondolom, hogy semmilyen értelemben nem volt szerencsés a tér megosztása. Ebben a történetben azonban elsősorban nem a miénk a politikai felelősség. Az önkormányzati siker után, szokásához híven igen aktív lesz a Fidesz. A Kossuth tér erőtlenségére és csüggedésére hivatkozva kivonulnak mellénk a térre, és hatalmas pártpénzek mozgósításával rendszeres politikai parádékba kezdenek. Ez alatt, odabenn a törvényhozásban, Orbánék távozásra szólítják fel Gyurcsányt, majd kivonulnak az ülésteremből. Október 6-án, a lelkesen tapsoló tömeg előtt Áder már Gyurcsány büntetőjogi felelősségéről beszél. Ebből persze mind a mai napig nem lett semmi sem! Óriási ellentmondás feszül a délutáni látványos Fideszes show-műsorok és párt-dzsemborik, valamint a mi ütött-kopott és szegényes tüntetéseink között. Orbán hívószavára tízezrek ereszkedtek alá a Rózsadombról, Budáról és a Belvárosból. Mindenfelől özönlenek a jólöltözött és jólszituált polgári középosztálybeli, és a bárhová hajlítható kispolgári rétegek. Gazdag úriasszonyok tapsolnak finom kezecskéikkel a Nagy Mágusnak. A kiskosztümös, aranymedálos, kiparfümözött tömeg napról-napra eljön, hogy részese legyen a nagy szeánsznak és varázslatnak. A hatalmas méretű színpadon szuper művészi produkciók, nagyvilági fény- és hangtechnika, profin szerkesztett politikai semmit-mondások váltogatják egymást. Az utcákra szerelt kivetítőkön felerősödik a bódító, narancsszínű szuggesztió. Aztán egy vezényszóra mindennek vége lesz! A sikamlós beszédű, elegáns öltönyű moderátor hazaküldi a kicsinosított és illedelmes népeket, és a forradalmi illúzió szertefoszlik. A Fideszes szájtépések után csak keserédes parfümillat terjeng a parlamenti kőoroszlánok környékén. Mi, a becsapott és megnyomorított szegény páriák viszont ott maradunk éhesen, koszosan és fáradtan. Ott maradunk a rendőrkordonok árnyékában, az összevizelt bokrok félhomályában. Ott maradunk nyakig a jól megágyazott demokratikus szarban, mert ott kell maradnunk, ki kell tartanunk mindenáron.

Az évforduló előtti hetekben jelzést kapunk a rendőri vezetéstől, hogy az állami ünnepségek zavartalan lebonyolítása érdekében üljünk tárgyalóasztalhoz a Kossuth tér ügyében. Mi, az MNB 2006 aktív tagjait delegáljuk erre a megbeszélésre, vagyis Baloghot, Benét, Gondát, Takácsot és engem. Toroczkaival a televízió ostromát követően nem akarnak tárgyalni a rendőrök, Satut pedig teljesen komolytalannak tartják. Elhatározzuk tehát, hogy leülünk alkudozni, miközben persze jól tudjuk, hogy a hazudozós rezsim mindenáron eltávolít majd bennünket az Országház előtti területről. A tüntetések kezdetétől ott van körülöttünk egy remek jogászcsapat, de ide most - a tárgyalások sikeréhez-, egy igazi rafinált, rutinos és profi jogász kell! Amikor belépünk a Rendőrpalotába, és tárgyalófeleink meglátják velünk Grespik László ügyvédet, elsápadnak, és nagyon idegesek lesznek. Először nem akarják beengedni, de aztán meghátrálnak. Laci nagy tudású és ravasz tárgyalópartnernek bizonyul. Alkotmány-, büntető- és közjogi kérdésekben nem lehet megfogni, legtöbbször hidegvérrel sarokba szorítja ellenfeleit.

A tárgyalások lényegében három fél között folynak. A rendőrséget, Orbán egyik régi kedvence, a kettős állampolgárságú (izraeli-magyar) Lapid Lajos képviseli. A sunyi, simulékony modorú főrendőr nyugdíjazás előtt áll és folyton nyakatekert jogszabályokra hivatkozik. Láthatóan úgy kell neki ez az egész ügy, mint üveges tótnak a hanyatt esés. A Miniszterelnöki Hivatal két szemellenzős, ügybuzgó, technokrata jogászt delegál, igazából ők diktálják az iramot. Hol kérnek, hol könyörögnek, hol fenyegetnek bennünket. Mindenáron szeretnék elérni azt, hogy feltartott kézzel azonnal hagyjuk el a Kossuth teret. A politikai megbízást teljesítő ellenfeleink sokszor arrogánsan keménykednek, húzzák az időt, kifárasztásra játszanak. A feszült hangulatra talán érdemes felidézni egy kedves esetet: - Az egyik nap különösen ideges a légkör, ezért ebédszünetet kérünk. Gonda őrült ötlettel rukkolt elő. Mivel az állami támogatások miatt ez egy olcsó hely, ebédeljünk meg itt a Teve utcai kantinban, több száz fegyveres rendőr és nyomozó között. Amikor csoportosan belépünk az étterembe, azonnal tapintható lesz a feszültség és a csend, még az étkészletek is megállnak a levegőben. Teljesen olyan ez, mint amikor az oroszlán kitátott szájába pofátlanul beugrik egy vidám kisegér. Aztán leülünk és sok száz ideges szempár kereszttüzében, jóízűen és igen olcsón megebédelünk.

Több napon keresztül folyik a huzavona, amíg végül megállapodunk. A tárgyalások végeztével, jegyzőkönyv által rögzített írásos megállapodás születik, amelynek legtöbb pontját a rendőrség később tudatosan, tervszerűen és igen aljas módon megszegi. Mindenképpen érdemes ismét felidézni, hogy hol, miként és hogyan csapnak be bennünket, békés Kossuth téri tüntetőket. Elsőként elérjük, hogy a terület tűzszerészeti átvizsgálása október 23-án, hajnali kettő órakor kezdődjön meg úgy, hogy minden sátorban ott tartózkodhat egy-egy tüntető. Ez azért különösen fontos számunkra, mert nem akarunk abba a csapdába belesétálni, hogy a téren provokatív jelleggel fegyvereket rejthessenek el. Másodsorban kiharcoljuk azt, hogy az átvizsgálás után nem lesz szoros fémkordonnal körülvéve a terület, hanem később egy beléptető rendszeren keresztül, korlátozott számban akkreditálni tudjuk az ideérkező ünneplőket. Harmadsorban megegyeztünk abban, hogy délután három órára a felszabadított Kossuth téren békésen egymás mellett, egymás kulturális rendezvényeit tiszteletben tartva, ünnepeljük meg a magyar forradalom 50. évfordulóját. Aztán persze minden másképpen alakul, pontról pontra becsapnak és átvernek bennünket. Gyurcsányék igazi vérbő kommunistákhoz híven, nem tartják magukra nézve kötelezőnek ezt az írásos megállapodást.

Az akkori történeteket jól ismerjük: - Az október 23-a előtti éjszaka erőszakkal elfoglalják és kiürítik a teret, hermetikusan kordonokkal zárják körül a „műveleti területet”, ahová senki sem léphet be, egészen a következő év tavaszáig. Legsúlyosabb lépésként - a délelőtti állami ünnepség elmúltával-, délután három órakor az Alkotmány utcánál nem nyitják meg ismét a tér felé vezető utat. Ebből a gyalázatos szószegésből fakad ki aztán az egész szörnyű és véres konfliktus. Nagyon fontos leszögeznem, hogy a Kossuth téri tüntetések 37 napja alatt, az MNB 2006 irányítása mellett, az Országház előtti tüntetéseken egyetlen pofon sem csattan el, nincs semmiféle tettlegesség és fizikai erőszak. A karhatalmi brutalitásért, a kiomlott vérért, a szörnyű szenvedésekért és tömeges megfélemlítésért kizárólag az őrült Gyurcsány-rezsimet terheli minden politikai és büntetőjogi felelősség!

Október 23.-án, kora hajnalban érkezem a Kossuth térhez, de már a közelébe sem mehetek. A metró szerelvény nem áll meg, lassítás után továbbhajt a következő állomásra. A környező utcákat magas fémkordonok zárják el, melyeken a helyi lakosokat is többszörös igazoltatások után engedik keresztül. Az állami ünnepségek helyszínét magas paravánok takarják. Az egész belváros egy felbolydult méhkashoz hasonlít. A környező utcákat és tereket elözönlik az álarcos és fegyvere Rebiszesek, a rendőrségi szállítójárművek, a vízágyúk és rabszállító autók. Néhol lovas rendőröket is lehet látni. Aztán lassan gyülekezni kezdenek a felháborodott és dühös emberek. Délelőtt – az állami ünnepségeket követően-, már igen feszült a hangulat. A tüntetők látják, hogy nem térhetnek vissza a térre. Néhol kiabálnak, és a kordonokat rángatják. Én, délelőtt a Corvin mozinál tartok Grespikkel egy rövid sajtótájékoztatót. Délutánra már egyre nagyobb tömegek csoportosulnak városszerte. Forrósodik a hangulat, vibrál a levegő, mindenki azt találgatja, hogy vajon folytatódik-e az őrült rendőri erőszak vagy meghátrál a hatalom?

A Fideszes rendezvény színhelyére, az Astoriához is özönlik a tömeg. Végigrohanok a Kiskörúton egészen le az Alkotmány utca torkolatáig, hogy vajon írásos ígéretéhez híven, délutánra megnyitja-e a tüntetők előtt a Kossuth teret a kormány? Már elmúlt három óra, de semmi sem mozdul. A széles utca teljesen el van torlaszolva, a kordon mögött megerősített, sisakos és maszkos rendőri osztagok állnak készenlétben. A Nyugati tér irányába is erős karhatalmi egységek állomásoznak. Gyorsan visszasietek a Deák tér irányába, amikor transzparensek és nemzeti lobogók százai alatt, hatalmas menet közeledik. A felvonulók zárt sorokban összekapaszkodva, teljesen elfoglalják az úttestet, és nagyon gyorsan közelednek. Visszafordulok velük, de a menet hamarosan megtorpan a Parlamenttel szemközti utca torkolatánál. A legelső sorok felől ideges ordítozás hallatszik. A tömeg szeretne tovább haladni a Kossuth tér irányába, de ezt erőszakkal megakadályozzák. Ettől az eseménytől úgy száz méterre, éppen több hírügynökség képviselőjével beszélgetek. Megpróbálom elmagyarázni nekik a kialakult helyzetet, amikor egymás után kilövik ránk a maró könnygázgránátokat. Az első sorok feldühödött fiataljai, menekülés helyett, pillanatokon belül szinte teljesen szétbontják a rendőrségi úttorlaszokat. Kezdődik a harc! Minden mozzanat a televízió ostromának kezdetére emlékeztet.

Itt is a rendőrök támadnak először! Aztán elszabadul a pokol. A Nyugati tér irányából és a környező utcákból egyre több és több rendőr lő a tömegbe, visszaszorítva őket egészen az Andrássy út magasságáig. Fejem felett gránátok repkednek, körülöttem gumilövedékek csapkodnak. Arcomhoz papír zsebkendőket szorítok, szememből patakzik a könny. Nem akarom elhinni a történteket. Olyan ez, mintha hirtelen a bejrúti utcai harcok közepébe csöppentem volna. Arra gondolok, hogy ezt a gyalázatot - a konszolidációt követően-, még Kádár pribékjei sem merték volna megtenni. A visszavonulás során egyre több fiatal mászik fel a környező házak építési állványzataira, ahonnan muníciót dobálnak le társaiknak. Összetörik a betonlapokat, kézzel kaparják szét az építési törmeléket, és teljes erővel dobálják a pajzsok mögött megbúvó és támadó rendőröket. Hullámzik a tömeg, szabályos utcai harc kezdődik. Már a Madách tér magasságában szaladgálunk, amikor kreatív és leleményes srácok szétbontják a liberális városvezetés nagyméretű betűreklámjait, és a lovas rendőrökkel szemben felállítják a SZABADSÁG szó fehéren világító betűit.

Ez a szabadság szóból kirakott barikád az első torlasz, amely mögé behúzódhatunk a lövedékek elől. Ez a szürreális kép örökké bennem marad! Gomolygó füstfelhőben, golyózápor közepén, lovas rendőrök patái alatt, ez az MSZP-s és SZDSZ-es liberalizmus valódi, véres „szabadsága”! A fojtogató füstben és a sűrű fegyverropogásban arra gondolok, ideje lenne szólni a Fideszes nagygyűlés vezetőinek, és figyelmeztetni kellene az ott lévő békés tömeget. Felhívom néhány ismerősömet, hogy szóljanak a szervezőknek, mert nagyon nagy a baj. Mindenfelé kézitusa, lőporfüst és véres erőszak. Az utcákon villognak a kardlapok és a viperák. Mivel nem kapok semmiféle visszajelzést, egészen közel gyűröm magam a párt nagyszínpadához. Ott kiabálva megpróbálok beszélni néhány szervezővel, de rám sem hederítenek. Fenn a színpadon, Orbán mintha teljesen süket lenne, faarccal mantrázik. Mintha nem hallaná az egyre közeledő robbantásokat és lövéseket, csak mondja és mondja a magáét. Aztán a szokásos forgatókönyv. A népvezér vigyorogva integet, és lejön a színpadról. Néhány másodpercen belül - népes kíséretével együtt-, hirtelen felszívódik. Golyóálló gépkocsik kordonjában, hazahajtat biztonságos villájába, és nyilván koccint egyet a sikerre – gondolom magamban. A sima nyelvű, mosolygós moderátor aztán bejelenti a rendezvény végét, mindenki távozzon békével.

A tanácstalan tömegben fokozódik az izgalom, egyre több rémült pillantást látok magam körül. Már a bekerített belváros minden utcájában tombol a megfékezhetetlen erőszak, mindenfelé verik az embereket. Egyre nő a pánik, aki tud, elrohan valamiféle biztonságos távoli menedék irányába. Jó szándékú lakók a zárt belvárosi udvarokra menekítik az utcákon rekedteket. Van, aki még a lakását is kinyitja a védtelenek előtt. A bevadult pribékek már a kávéházakban, kiskocsmákban az üzletekben ütik-vágják a teljesen ártatlan, gyanútlan civileket. Egyre nagyobb és elviselhetetlenebb a maró füst, mindenhol síró, zokogó emberek, sok a vérző sebesült. Menekülés közben felrémlik előttem egy kép: - Vajon mi történne akkor, ha a „bátor” parlamenti ellenzéki politikusok összekapaszkodnának, és kordont fonnának a rendőrök és a tüntetők között? Aztán kiváltságaikat biztosító igazolványuk magasra emelésével megvédelmeznék a kiszolgáltatott tömeget? A rendőrség vajon akkor is lőne? Szemben velem éppen Áder iszkol el gyáván az egyik sikátor félhomályában. Képzelgésem a bátor és hős politikusokról itt félbeszakad.

A helyzetem már tarthatatlan, többekkel együtt visszahátrálok az egyik mellékutcába, és berohanok a Világszövetség alagsorába. Odabenn a félhomályban megdöbbent idős emberek reszketnek. Szemben velem egy arcon lőtt öreg székely, mély sebéből alvadt vér szivárog. Rezignáltan odaszól: – Rohadjon szét Gyurcsány! Ceausescu is így csinálta! Felrohanok az emeletre, az irodákban mindenhol fojtogató, maró füst gomolyog. A titkárnők és a személyzet is szellőztet. Patrubány idegesen ordítozik és telefonál. – Példátlan, hogy a magyarság nemzetközi szervezetének irodáját szétlövetik! – kiáltja indulatosan. Ide is becsapódik egy gránát az ablakon. Félóra múlva az MNB 2006 nevében sajtótájékoztatót hirdetek, de csak két dermedt, félelemtől elsápadt újságíró tud időben betoppanni. A többiek bujkálnak vagy menekülnek az őket üldöző fegyveres bandák elől. Felbomlik a rend, nincs semmilyen hatóság és igazolvány, amely a kardlapoktól, gumibotoktól és viperáktól megvédene. Budapestre visszatér az őrjöngő vörös terror!

Már éjszaka van, az irodaház ablakából kihajolva látható az egyre magasodó barikád az Erzsébet híd tövénél. Alattunk felbolydult hangyabolyként rohangáló fegyveres banditák, éppen vízágyúkat készítenek elő az utolsó ostromhoz. A városi legenda szerint, amikor már alig voltak Pesti Srácok az utolsó torlasznál, akkor megjelent a barikádon egy fiatal fiú. A kezében lévő műanyag kannából locsolni kezdte az épületfából összehordott építményt. Aztán nevetve előrelépett, és meggyújtott öngyújtóját a magasba emelte. A kicsinyke lángot meglátva a szemközti fegyveresek riadtan hátráltak. Azt hitték balgán, hogy benzint locsolt szét a fiú, pedig csak csillogó víz folyt feléjük a véres utcakövön. Ezt a napot és ezt az éjszakát soha nem fogom megbocsájtani. Remélem, hogy a Pesti Srácok mai örökösei sem felejtik el soha!

Aztán csend lesz. A morális forradalom utóvédharcai lényegében az elkövetkezendő év március 15-éjéig elhúzódnak. Ebben az időszakban is egymást követik az események, hiszen a tüntetők kiszorulnak ugyan a Kossuth térről, de a Batthyányi-örökmécsesnél és a vidéki nagyvárosok terein tovább folytatódnak a tiltakozások, a távoli utakon tovább tart a félpályás útlezárás. Az MNB 2006 tagjai rendőrileg korlátozott időpontban és egyre fogyatkozó létszámban, közel fél éven keresztül még szintén kitartanak a Belvárosban. Az én utolsó nyilvános beszédem Wittner Mária és Vona Gábor társaságában november 16-án hangzik el a Fővárosi Bíróság épülete előtt, ahová a JOBBIK hirdet fáklyás felvonulást a bebörtönzött politikai foglyok kiszabadítása érdekében. Később, éppen a JOBBIK tisztújító gyűlését követő estén, a Regnum Marianum templom egykori helyén van még egy nagyobbacska tüntetés, majd december 20-án, egy békés utcai felvonulással zárul ez a rendhagyó és emlékezetes év.

Koltay Gábornak ekkoriban mutatják be az Uránia filmszínházban a Horthy a kormányzó című filmjét, melynek díszbemutatójára meghív a rendező. A patinás mozi terem színültig van aktív politikusokkal, furcsán mutatok közöttük. A filmvetítést követően Koltay bemutat Horthy István özvegyének, aki reményét fejezi ki, hogy tüntetésünk eléri majd végső célját. Örülök a találkozásnak, lelkileg nagyon megerősít ez a beszélgetés. Az eljövendő téli hónapokban aztán, leginkább a vidéki városokat járom. Debrecentől Bajáig előadásokat tartok - és amennyire tudom-, lelkesítem az elkeseredett embereket. Van még bennünk némi bizakodás, hogy márciusban újrakezdjük. MUK feliratú matricákat ragasztgatunk szerte az országban. Szerencsére Gyurcsánynak nem lesz igaza: - Sokan vannak még mindég, akik nem unják meg, és nem mennek haza! Az utcai tüntetések azonban lassan elfáradnak és elcsendesednek. Karácsonykor szomorúan állok a fenyőfa mellett és Márai ’56-os verse jut eszembe: - A megalázott és megtört Magyarország ismét ott lóg a fákon…

A kordonokat és a műveleti területté átvedlett Kossuth teret nem tudják soha elfogadni és megemészteni az emberek. Mintha egy veszélyes fenevadat kerítettek volna körbe, olyan a Parlament. Végül is igazuk van a kiszorított tüntetőknek, a dúvad még ott fészkel az épületben. Idővel aztán telis-tele lesznek virágokkal, koszorúkkal és üzenetekkel a gyűlölt vaskordonok. Az arra sétálgató kíváncsi emberek, sokszor igen durván beszólnak az ott posztoló zsaruknak. Akkoriban a tiltakozásnak egy különös formáját eszelem ki. Gonda Lacival nemzetközi sajtótájékoztatót hirdetünk meg a térre. Mivel aznap estére színházjegyem van a Vígszínházba, szépen felöltözöm sötét öltönyömbe és hónom alá csapom Modor Ádám ekkoriban megjelent Krassó-kötetét. Gondolom, ha bevisznek a rendőrök, legalább legyen mit olvasgatnom. Az ‘56-os hős Krassó Gyuri szelleme egyébként is kitűnő társ lesz a cellák magányában.

A meghirdetett időpontban aránylag sok újságíró és érdeklődő vesz körül bennünket. A kellő pillanatban hirtelen odaláncoljuk magunkat a kordonhoz, a lakat kulcsát pedig bedobom a közeli kanális csatornájába. A rendőrök megzavarodnak, erősítést hívnak, levágnak bennünket a kerítésről, majd rabszállító autóval beviszek a Gyorskocsi utcába. Életem során voltam már itt néhányszor, úgyhogy gyorsan megy a rabosítás. Örömömre egy cellába kerülök Lacival, úgyhogy késő estig nagyokat beszélgetünk Istenről, az élet értelméről és a gyűlölt politikáról. A cella falai és a fapriccsek teli vannak vésve és firkálva Gyurcsány, Kóka és Kuncze neveivel. Látszik, hogy sors- és bajtársaink tömegével megjárták már ezt a borzalmas helyet. A kihallgatásokat követően, késő este kiszabadulunk. A bejáratnál két-három fellobogózott autó jön értünk, így még elérem a színházi előadás második felvonását. A teátrum ajtajánál jegyszedő köszönt: – Nagyon örülök Molnár úr, hogy ilyen gyorsan kiszabadult! Remélem, hogy az elmebeteg miniszterelnök nem ússza meg ennyivel!

A kordonnal kapcsolatos másik emlékezetes esetem már a következő év március 15-én játszódik. Bégány Attilával sokat töprengünk, hogyan lehetne békés eszközökkel eltakarítani ezt a förmedvényt. Orbánék egyszer már látványosan szétszedték ugyan, de mivel nem bilincselték oda magukat, az ügy gyorsan nyugvópontra jutott. Az esetet követően még nagyobb, még erősebb lett a kordon és a karhatalmi jelenlét. Látható, hogy erőszakos fellépéssel semmire sem megyünk. Ekkor jön Attila remek ötlete. Mivel az ünnepnapon nem tudunk bejutni a térre - Kossuth szobra is börtönben van-, így helyezzünk koszorút a vasrácsokra, és letérdepelve imádkozzunk a magyar szabadságért. Mindezt március 15.-e délelőttjén tervszerűn megcsináljuk, és másnapra csoda történik. Bizonyára a Jóisten is segít ebben, mert hamarosan eltűnnek a gyűlölt kordonok. Eddig a pontig tart az én személyes történetem a Kossuth téri tüntetésekről. Ez akár happy end is lehetne, de persze nem az! Később futok még néhány kört a Magyar Október Mozgalommal, a Visegrádi Disputával és az Új Demokratikus Koalíció szervezetével, de a késő őszi láng, amely bennem ég, lassan kialszik. Sok változás történik körülöttem és bennem, de ez már egy másik történet.

(folytatjuk)