Batár Levente: A beszólás mint beszédaktus

A beszólás mint beszédaktus

A beszédaktus-kutatás témájában megjelent munkák sorát

most egy eddig elhanyagolt beszédaktussal foglalkozóval bıvítem.

Beszólásnak nevezem.

Mivel Austin a konstatívumok és performa-

tívumok egyértelmőnek tőnı elkülönülése helyett azt tapasztalta, hogy az explicit performatívumokat

tartalmazó megnyilatkozásokkal is végezhetı állítás – Állítom, hogy így történt –, illetve talált olyan

performatív mondatokat is, amelyekben nincs performatív ige – Az ülés kezdetét veszi –, azt a követ-

keztetést vonta le, hogy lényegében minden megnyilatkozásunk cselekedet értékő. Általánosságban

fogalmazva léteznek olyan helyzetek, amikor valaminek a kimondása egyenértékő lehet valaminek

a megtételével, és vannak olyanok, ahol valaminek a kimondása közben végrehajtunk bizonyos cse-

lekedeteket: amikor az Elmegyek mondatot kimondom a barátomnak, valójában ígéretet teszek neki

az [elmegyek] hangsorral, a Megígérem, hogy elmegyek kimondása pedig egyenlı az ígérés csele-

kedetével.

Ez a gondolat azonban egy újabb kérdést von maga után, azt, hogy ha minden mondat kimon-

dása legalább egy beszédaktus végrehajtásának felel meg, van-e különbség a példákban szereplı

performatívumot tartalmazó és az a nélküli megnyilatkozások között. A megoldást Austin abban találta

meg, hogy felállította a beszédaktusokkal végrehajtott cselekedetek hármas hierarchiáját: a lokú-

ciós, az illokúciós és a perlokuciós aktusokat. Lokúciós aktusnak azt nevezzük, amikor a beszélı

létrehoz egy megnyilatkozást. Vagyis egy olyan nyelvtanilag azonosítható, felismerhetı prozódiájú

mondatot alkot, amelyet az egy nyelvet beszélık megértenek, amely a használattól független je-

lentéssel bír.

A megnyilatkozás kimondásával a beszélı csinál is valamit, állít, kérdez, felszólít, azaz a lo-

kúció rendszerint egy illokúciós aktus végrehajtása is: a mondatot valamire használjuk, s ez a haszná-

lati mód az illokúciós aktus. A Támadni készül mondattal például közölhetünk, figyelmeztethetünk,

kételkedhetünk stb. attól függıen, mi a szándékunk a kimondásával.

„Néhány kivételtıl eltekintve a beszéd célja az, hogy hatást váltsunk ki vele, valamilyen

következménnyel járjon a hallgatóságunk körében, amit mondtunk. A perlokúció tehát az, amit

valaminek a mondása révén valósítunk meg, érünk el. Ha kérdezünk, választ várunk, ha bocsánatot

kérünk, el akarjuk nyerni azt, más megnyilatkozásunkkal elrettentjük, meglepjük, félrevezetjük part-

nerünket. A perlokúciós aktus elıfeltétele, hogy a hallgató megértse a lokúciót, felismerje a lokú-

ciós lényeget: a gyermek a Moss fogat! felszólításra például elmenjen lefeküdni.” Austin szerint

a perlokúciós aktusok kívül esnek a nyelvészet hatáskörén. A nyelvész csupán azt tudja tenni, hogy

a beszélı bizonyos perlokúciós hatások létrehozására irányuló intenciót vizsgálja. A perlokúciós

aktus elıfeltétele, hogy a hallgató megértse a lokúciót, felismerje az illokúciós lényeget (Szili

2004: 77).

forrás és olvasható folytatás:

http://epa.oszk.hu/00100/00188/00049/pdf/131405.pdf