JÓKAI MÓR: AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI

http://mek.niif.hu/00700/00791/html/index.htm

NAGY JÁNOS

– Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése?

– Ez, barátom, egy közönséges parasztember, akinek van húsz, jó években harmincezer forint évi jövedelme, s ki amellett télen-nyáron maga lát a gazdasága után, sehova nem megy, ahova nem kénytelen, s nem beszél, amíg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahova, onnan el nem marad, s amit kérdeznek tőle, arra megfelel.

– Úgy látszik, hogy az nem tartozik a mulatságos zsánerek közé.

– Éppen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgőkígyóhústól: jó konyhát tart. Még tószttal sem kell lefizetni az ebéd árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj addig, amíg ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Énelőttem néha-néha megszólal, ha jó kedvében találom.

– Furcsa bagoly!

A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szívesen látják az uraságokat: tessék odaköltözni kocsistól, lovastól, poggyászostól.

– Tehát nem a kutyák isszák meg a vérünket?

Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik asszony volt már, és három-négy esztendős kisgyerekek játszottak a folyosón. Ezek a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős hatvanas férfi, felesége szelíd, kellemes modorú, csinos menyecske, élete javában.

Nagy János uram nemigen nyújtogatta a más keze után a magáét szorongatás végett, hanem aki meg akarta az övét fogni, azt visszaszorította.

Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi sem volt kirakva tüntető szemlére: se cicoma, se könyv. Nem szokott ő se azzal dicsekedni, amije van, se azzal, amit tud.

A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett mellé a kínai császár! S ez az első vendégség volt útközben, ahol a tisztelt jelölt a szíves házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát.

(Az etelvárit sem véve ki: ott fejedelmi koronája volt a díj.) És talált Alienor valamit, amit, ha meg tudott volna érteni, emlékezete igazgyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet.

A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja nem kényeztette jobban: pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott elé mindent, amiről gondolta, hogy ízleni fog neki, s olyan mézédesen tudott kínálkozni mellé, hogy a kínálás maga fűszerezte az étkeket. Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princ által kiállott nagy veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia, milyen rekkenő melegben! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó Isten őrizte drága életét, áldassék érte szent neve! Hát még ezek közé a gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép! Óh, hogy merte kockáztatni kedves szép fejét: ha ezt szülői tudnák!

S annál a szónál könny ragyogott a szemében. Drágagyöngy.

De Alienornak nem volt szíve hozzá, hogy az ilyen drágagyöngy értékét meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könnyet tulajdon édesanyja szemében is ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az. Önző volt, amióta csak eszmélt.

– No de legyőztük az ellenségeinket! – mondá, a házigazda szemébe tekintve.

Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté, hogy „nem”. Le is sütötte a szemeit tányérjára: ő szégyenlette magát a kérdező helyett.

– Ön nem volt ott a népgyűlésen? – folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt, mikor magánál félénkebb emberre talált, s Nagy Jánost annak nézte.)

– De hallgattam azt egy házból.

– S mért nem jött ki a nép közé?

– Nem nekem való hely az.

– Ön úgy látszik, hogy arisztokrata.

Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta.

Alienor azt hitte, hogy nem értette meg az idegen szót.

– Hogy ön: gazdag ember?

– Igen, az vagyok: van hat fiam és három vőm, s mind a maga emberségéből keresi a kenyerét.

– Nem úgy értettem, hanem hogy büszke ember?

– Felfogtam a szót, kegyelmes princ. Nem vagyok büszke, csak válogatós. Mint maga a törvény, mely cenzust szab meg, s aszerint nevezi az embereket egyeseknek és nulláknak, ahogy azon felül vagy azon alul esnek: csakhogy az én cenzusom más, mint amilyet a törvény állít fel.

– S milyen az az ön cenzusa?

– Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princ, tehát megmondom. Annak a gyülekezetnek, mely előtt kegyelmességtek szónokoltak, fele asszony- és gyereknép volt, tehát szavazat nélküli szájak. A másik felének fele összecsődített napszámosnép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott kontár mesteremberek, állandó lakhely nélküli fuvarosok, cigányok: tehát nem választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bír, állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval bírnak, melyben két lakrész van, amit az adókivetők elől nem lehet eltagadni, s annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával, s akiket mi, ahogy tetszett mondani, „arisztokraták”, egyszerűen „gányók”-nak és „duhaj”-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem kívánkozunk. Azon a népgyűlésen nem láttak kegyelmességtek egyetlenegy telkes gazdát sem. De azért itt nincs arisztokrácia, mert ez azt jelenti, hogy a „jók uralkodása”. Itt a duhajok uralkodnak. Választások alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek, s nekünk nincs mit tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a fejét, sem az ablakát senki közülünk beveretni nem akarja, sem attól nem akar reszketni egész éven át, hogy a pajtáját felgyújtják, a lova füleit levagdalják, a vetését lelegeltetik, az újságba kiíratják a nevét s legyalázzak, hát inkább félrehúzza magát, és hagyja őket ilyenkor uralkodni. Ez nem büszkeség, ez csak őrizkedés. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én szénámon telelteti ki a lovat, az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be a hetivásárba; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha pénze van, azt mentül előbb megissza, ha nincs, hét rétbe gyűri a gyomrát, s inkább koplal, mint hogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna napszámban. Ezekkel nemhogy magamfajta ember keverednék egy társaságba, de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, amelyik olyan korcsmába belépne, ahol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a természetemmel, hogy akikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjök, velük együtt inni, csókolózni, ölelkezni. S ami a legfőbb: hallgatni azt, amit ők beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafiúi erényekről beszélni! ő, a duhaj! aki az adófizetést csak a nemteljesítésből ismeri, s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy nyomoréknak teszi magát, lúdtalpúvá neveli a gyermekeit, hogy be ne váljanak! és nekem! ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészett dohánnyal meg nem csaltam, aki magam a szabadságharc alatt az utolsó fegyverletételig harcoltam a hazáért, mind a hat fiammal sorba leszolgáltattam a katonáskodást, akinek a hozzájárulását megtalálják minden adakozásnál, ahol emberiség, közmívelődés, nemzeti intézet követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én cenzusom, kegyelmes princ. Aki ezen felül esik, az az egyes, aki alul esik, az a nulla. S mármost aztán menjek én oda közéjük, s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott álljon fel az asztalra egy Tukmányi, s beszéljen előttem nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! akinek kidűl a háza oldala; nekem! aki a magam keze keresményéből építettem fel az új iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, akit tegnap hordtam le keményül mint egyházgondnok, amiért a gyermekeknek az algebrát és a hazai történetet hitványul tanítja, s ma meg engemet tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy történelmére, s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet, mint Karakán, s az mondjon nekem egy programot, józan, ép öt érzékkel bíró, írni-olvasni tudó embernek: ő! akinek az Úristen csak egyet felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéseül egy pár címeres nagy szarvat.

Általános hahota tört ki, miközben Alienor azt mondá Leonnak:

– Egy „drôle de corps” ez a mi gazdánk.

Ő nem talált benne mást, csak fontosságot, hogy ezek a parasztok egymás között éppen olyan kínai falat tartanak, mint a nagyságos, méltóságos, kegyelmes és fenséges urak odafönn: holott egyforma sáros csizmájú fickó valamennyi.

– De aztán a mi beszédünkkel meg volt ön elégedve, Nagy János uram? – szólt, bátorságot véve mókázni a házigazdával, aki elárulta magáról, hogy vele mindent szabad elkövetni.

– Tökéletesen. Amit princséged szavalt, azt ugyan nem értettem, mert angolul nem tudok: de annyit kivettem belőle, mert skandálva mondta el, hogy jámbusokban volt írva: tehát vers volt.

– Ah! Észrevette, hogy skandáltam? No de Napóleon beszéde csak jó volt?

– Nagyon jó volt. Egészen hozzáillett a közönségéhez. Én megértettem azt. Aki maga félbolond akar lenni, abból egész bolondot csinálni virtus. Arra az „adjon Isten”-re, amit Karakán mondott, jobb „fogadj Isten”-nel nem lehetett volna válaszolni. De énnekem az arcom égett volna ki a szégyentől, ha engemet látott volna valaki, amikor azt a beszédet hallgattam. Egyik vőm házából hallgattam azt, a leeresztett ablakfüggönyök mögül. Oda sem a kíváncsiság vitt, hanem valami más. Nem szeretem a gyalázatoskodást. Megmondtam Tukmányinak a népgyűlés kezdete előtt: „Hallja az úr: feleljen érte, hogy minden szép rendben menjen végbe, és az ellenjelöltnek és kísérőinek valami goromba tettel megbántásuk ne történjék, mert itt leszek én, meg a hat fiam és három vőm”. – No én nem vagyok valami termetes ember (csak hat láb magas volt, egyrőfnyi széles vállakkal), hanem a fiaimat tetszenék látni. – „Aztán ha valami tettlegességet találnának kezdeni az ellenjelölttel a duhajok, akarom mondani, a tisztelt polgártársak, ami a községnek szégyenére válnék, hát akkor előjövünk ám mind a tízen a petrencerudakkal, aztán öt perc múlva nem lesz ám egy csepp népgyűlés se a vásártéren.” – Mondok.

– Az Isten áldja meg érte – mondá Leon.

– Én csak a község becsületét őrzöm; úgyis elég rossz hírben állunk. Nem kívánok én a követjelöltektől semmit, csak azt, hogy hozzanak olyan jó törvényeket, amik mellett az ország boldogulhat. Azért szégyenlek odamenni, ahol szónokolnak, mert úgy beszélnek hozzánk, mintha éhenhalók volnánk, s ők ráznák le a mannát az égből, s olyan ostobák volnánk, akik mindent elhisznek. Mikor idejönnek, össze-vissza csókolnak, ölelnek, kedves János bácsinak neveznek, s amint a választási oklevelet megkapták, s betették a sarkukkal maguk után az ajtót, soha többet felénk se jönnek, s ha mi megyünk fel hozzájuk, ránk sem ismernek. De hagyján! a magunk apró bajai! De hát azok a szép programok, amikben országos nagy dolgok vannak ígérve. Nem mondom, hogy azokat teljesítenék, de csak legalább ne olvasnók a neveiket szavazások alkalmával a távollevők között.

Ez unalmas beszéd alatt legalább hatot ásított Alienor, minden tartózkodás nélkül.

– Jobbat mondok én – szólt bele a háziasszony. – A mi kedves vendégeink el vannak törődve. A múlt éjjel bizonyosan nem is aludtak. Engedjük őket lefeküdni és kipihenni magukat. Tudom én, hogy szeretik az urak a délutáni álmot. Parasztember is szereti, hát még aki ezt a törődést nem szokta.

Ezért az indítványért még Alienor is hálás köszönetét nyilvánította a háziasszonynak, őszintén megvallva, hogy ő minden porcikáját úgy érzi, mintha másoktól kapta volna kölcsön, s azok most mind visszakérnék.

– Bizonyosan meg is csömörlött a lelkem drága princ attól a sok zsíros ételektől. No, ez ellen meg éppen jó lesz egy kis megkenés.

Alienor soha hírét sem hallotta e falusi profilaktikus gyógymódnak, s azt hitte, mikor ágyba fektették szépen levetkőztetve, s aztán a berendelt béresné elkezdte a hátat izmos tenyereivel megdömöckölni, a karját, csuklóit megropogtatni, hogy szétmegy minden csontja ízeiből, a kenő asszony azonban nagy műértelemmel kidagasztotta a hátából a csömört, s utána úgy elaludt a princ, mint egy ürge.

Dumka urat is lehúzta a feje a kanapéra, s rögtön elkezdett a színhelyén horkolni, míg Csajkos uram kiment a méhesbe átadni a testét a délesti nyugalomnak. Csak Leon maradt ott Nagy János urammal az asztalnál, melyről mindent eltakarítottak, csak a borosüvegeket és a poharakat hagyták ottan. A két férfi még kvaterkázott tovább, és hallgatta a másik kettő horkolását.

– Biz úgy van az, kedves János bátyám – kezdé rá egyszer Leon, odakoccintva poharát a házigazdáéhoz.

– Hát hiszen én mindent megértenék, és mindenben megnyugodnám. Még abban is, hogy mikor arról van szó, hogy Etelvár kerületének szószólót kell küldeni az országgyűlésbe, akkor ilyen ember, mint ön, jön ide ajánlani képviselőül olyan embert, mint ez a herceg. Az urak odafenn jobban értik, mint mi, hogy ennek mért kell így történni. Hanem egy dolgot mégsem tudok magamnak megmagyarázni. Azt beszélik, én nem tudom, igaz-e, hogy ez az úr itt, Dumka úr, a választóknak négy faluban már fél bankjegyeket, ötveneseket osztogatott, szavazataikra foglalóul.

– Igaz.

– És hogy azok a lefoglalózott választók azt a biztatást nyerték, hogy a választás napján bankjegyeik kiegészítő felét az ön kezéből fogják megkapni. Így hallottam.

– Az is igaz.

– No mármost ez az, amit nem értek. Hogy ön tréfát űz a választókból, azt értem: – aki táncolni akar, annak dudás kell, aki muzsikál, nem pap, aki prédikál. Hogy ön angol princnek mutatja be a jelöltjét, azt is értem: – ezeknek itt vagy zsíros süveg kell, vagy koronás csalma, vagy közülök való paraszt, vagy idegen potentát. De hogy ön: Zárkány Napóleon, aki szolgabíró korában börtönbe csukatta azt a peres félt, aki önt meg akarta vesztegetni, s aki semmi ajándéknak hozzájárulható nem volt, hogy ön most magára vállaljon olyan megbízatást, mely nem egyéb, mint pénzzel való megvesztegetése a népnek, amidőn az mint bíró ítél az ország politikai vezetői felett! hogy ezt ön elvállalhatta: ez az, amit nem tudok megérteni.

Napóleon öcsém most kelepcébe volt szorítva. Ezek a parasztemberek veszedelmes őszinteséggel tudják a becsületbe vágó kérdéseket föltenni, úrféle ezt hallatlanná tenné, s csak a háta mögött szólná meg érte.

Leon odanyújtjá jobbját Nagy János elé, az asztalra fektetve, tenyerével fölfelé. De Nagy János nem tette bele a magáét.

– Fog ön hinni a szavamnak?

– Attól függ, hogy mint lesz mondva.

– A fél bankjegyeket nem én osztottam ki, az tehát nem az én bűnöm.

– De a másik felét ön fogja kiosztani a szavazóknak.

– No, hát én erre adom önnek szavamat, hogy a nálam levő fél bankjegyekért senki, de senki nem fogja jelenteni magát: visszakapja egy csomagban az, akinek sajátja.

– No, akkor a csodák világa következik be!

– Kételkedik ön abban, amit mondtam?

– Uram! Én nem ismerek Bátokon, Csiván, Kopronon és Máron olyan embert, aki egy fél ötvenesnek a másik felét otthagyná, mikor elveheti.

– És én mégis azt mondom, hogy sem én, sem senki más a nálam levő bankjegyeket a választók megvesztegetésére kiosztani nem fogja, és hogy azt azok maguk sem fogják kívánni. Erre becsületemet kötöm le.

Rögtön beletette a kezét Nagy János uram Leon tenyerébe.

– Ez a legnagyobb szó, ami után csak az elhivés következik: ámbátor megvallom, hogy ezt éppen olyan vakon kell hinnem, mint a feltámadást; ami szintén nehezen fog menni, de azért szent, hogy meglesz. Tehát tudni most sem tudok semmit, de hinni: hiszek.

– Én pedig tudok is, hiszek is.

– S ez éppen az elsőbbsége az úrnak a paraszt fölött.

A beszélgetést egyszerre nagy hangos beszéd szakította félbe: valaki a folyosón künn a háziasszonytól tudakozta lármásan, hogy megebédeltek-e már az urak, be lehet-e hozzájuk menni; mire a háziasszony azt felelé, biz azok most nagyobbrészt alusznak, de Zárkány úr meg a gazda ott ülnek még az asztalnál.

Azt a nyers, ráspolyzengésű hangot a benn levők is felismerték, s bámulva mondták egymásnak egyszerre:

– Tukmányi!

– A vadpalatinus!

Már akkor nyitott be rájuk, előretolva a hosszú szarú pipáját, amit az agyarai közt tartott.

Egy karmolással több volt az orrán, mint reggel; egyéb változás nem történt az arcán. Csakúgy mosolygott, mint máskor, ha jó kedve van, vagy ha haragszik.

– No te gézengúz! – kiálta barátságos ökölfenyegetéssel Leonra. – Minket ugyan szépen lefőztél! Az ördög se bír többet ezzel a néppel, úgy elrontottad. Most aztán ígérjen neki valaki többet! S még az asszonyokat is a nyakunkra uszítottad. Engem a feleségem úgy elvert, mint a szapult ruhát. Sohase veri ki többet senki a fejéből a vadaskerti csapláros Rákhelét. S csak legalább igaz volna. De az a leány rám se néz. Mégis majd kikaparták a szememet érte. De megállj, tüzes béka bújjék beléd. Ezt nem viszed el szárazon. Ezért rettentő bosszút fogok állani rajtad. Meg azon az ánglus hercegen, aki Árpádtól származott! Milyeneket tudtál kigondolni! s csak úgy hevenyében! – Az Isten éltesse Nagy János uramat! hát ugye, hogy jól viseltük magunkat? ugye, hogy szavamnak álltam?

Ezzel odalépett az asztalhoz, s felvett egy borospoharat.

Leon megfogta a kezét

– Ugyan ne igyál már többet, hisz most is tele vagy.

– Igen, rossz vinkóval. Annak pedig csak egy orvossága van: az, hogy igyék az ember rá még több bort, de jót: ugyebár, Nagy János uram?

A gazda azt mondta neki rá, hogy „tessék”.

Akkor aztán barátságból mutatott Tukmányi úr egy „kunststückot” azzal a pohár borral: amíg azt egy hajtókára felhajtotta, egyet sem kortyantott, sőt inkább az ivás alatt énekelve húzta végig ezt a virtuózkiáltást: „páóóóón”.

– Bravó! Jól sikerült.

– Kaszakő csapjon beléd! – mondá aztán, leülve hűségesen Leon mellé, s a pipáját az asztalra felnyújtva. – De kikészítettél bennünket. Tudtam, hogy ha tátogni engedünk, hát lehúzod az angyalokat az égből lábaiknál fogva. Milyeneket hazudtál a populénak! Én is csak tudok hozzá egy kicsit, de melletted juhászkutya se lehetek. Ugyan, hogy tudtad kigondolni azt a kétezermilliós hadikárpótlást? Még a gyerekeket is felbőszítetted. A rektornak az ablakát mind bekenték fekete sárral, a felesége meg jól megverte a polgári házasságért, olyat húzott a karjára a sodrófával, hogy most vízzel borogatják. Az egész népet elbolondítottad. De azért bosszút állok. Nem is gondolod, hogyan? Nagyon furcsa lesz az. Igazi nemezis lesz. Amiben vétkeztél, abban bűnhődöl. – No de – én nem haragszom, már kibékültem, no itt a kezem.

– Félek tőle, – hogy elsül.

– Már hogy a „disznóláb is elsül?” – ezzel azt mondod, hogy az én kezem disznóláb? No jó. Még azt is zsebre kell tennem. Meg is pofoztattál: az is az enyém lett. Majd kikapsz te ezért mind egyszerre. No hát igyunk még egy „páóóóónt”, nem a te egészségedre ám, ne gondold azt, hanem a mi kedves házigazdánk, Nagy János uram egészségére, a gezetleni választók jövendő pártelnökére.

– De már az nem leszek, uram. Mindent rám mérhet az Úristen. Megteheti, hogy árestáns legyek Illaván; de hogy pártelnök legyek Gezetlenben, már azt az egy keserű poharat csak el hagyja tőlem múlni.

– Csak nem kell idejekorán tiltakozni. Hiszen nincs már szó Karakánról. Úgy elszaladt az a püfölés elől, hogy lóháton se lehetett utolérni. Még a szűrét is itt hagyta az asszonyok keze között. Pipogya ember! Kell is nekem többet ilyen nyámnyila követjelölt! Nem tudom, hogy gázolt ki a sömlyékből, ha beletévedt. Kuruttyolhat ott a békáknak! Minek fog olyan dologhoz, amihez nem ért? Mondtam én, hogy nem való medvének a papucs! Többet ide ne tegye a lábát, mert én dobom ki, a nyakánál fogva!

A másik kettő meg volt felőle győződve, hogy Tukmányi olyan részeg, mint a tök.

Akkor pedig nem ismerték az ő természetét.

Ő józanon is volt olyan részeg, mint más ember, mikor már sok borfélét bevett, s amit ennek a tetejébe ivott, az őtet már egy cseppel sem tette részegebbé, mint amilyen éhomra volt.

Tudta ő most is, hogy mit beszél.

Mind alapos volt a fenyegetés, amit ő hallatott.

Künn az utcán zeneszó és sűrű rivalgás közeledett Nagy János uram háza felé. Nem valami különös tünemény egy ilyen napon.

– Gyerünk csak az ablakhoz, nézzük meg, mi az – mondá Tukmányi. S miután a másik kettő nem fogadott szót a meghívásra, ő maga ment az ablakhoz, kikönyökölve rajta, s a hosszú szárú pipát kilógatva az utcára, s nem törődve az indecens pozitúrával, melyet az asztal mellett ülők irányában tanúsított.

A lárma, zenehang, rivalgás egyre közelebb jött, végre az egész népcsoport megállt Nagy János uram háza előtt. Nagy tömeg volt. Ott elcsendesültek. Akkor egy hórihorgas legény felemelve a nemzeti zaszlót, elkiáltá magát recsegő hangon:

„Éljen Zárkány Napóleon, képviselőjelöltünk”.

Utána valamennyi, ki vékonyan, ki vastagon, egy riadó „éljen”-t! melyre még a pamlagon alvó Dumka úr is felhorkantott, álmában rebegve: „hogy volt? hogy?” Mire aztán Tukmányi odahajolt hozzá, és a fülébe kurjantott:

– Éljen Zárkány Napóleon, etelvári követjelölt!

(– Ne muzsikálj a fülembe, cigány! – morgott rá az alvó, s tovább horkolt.)

Tukmányi pedig miután még kétszer ismételteté jeladással a riadó jelszót, most már diadalérzettel dugta a pipát a szájába, s győzedelmesen lépegetett Leon elé, minden lépésnél felemelkedve a sarkáról a lába hegyére.

– Nesze! Megkaptad! Ha te elverted az én követjelöltemet: elverem én most a tiedet! Teveled magaddal! Ránk licitáltad a képviselőséget: mármost maradjon rajtad! Te idehoztad a hátadon a princet: mármost vigyen téged haza a hátán a princ! Én megválasztatlak képviselőnek tégedet magadat. És ezzel aztán annak a te húszezer forintodnak is fuccs! Kapsz a princtől ezt ni: fügét! Ez az én bosszúm! Mondtam ugye? Pernicies tua ex te Israel! Agyiő húszezer gyönge forintok! Majd megemlegeted te még a vadpalatinust! Megválasztatlak, te hétfejű sárkány! Oda nyomom bele a hét fejedet a képviselőházba. Szervusz neked húszezer ártatlan forint!

Azzal kacagva, röhögve eltántorgott, még az ajtót is nyitva hagyta maga után. Ott künn aztán összeölelkezett a kortesekkel, s együtt dalolta velük a frissensült új nótát:

„Napóleon a fiskális!
Pöröl az a királlyal is.
Kivívja jussunkat Zárkány:
Bár rajta üljön a sárkány!
Éljen Napóleon.”

A princ és a számtartó még erre sem ébredtek fel.

De felébredt valami más alvó: a gyanú Nagy János uram szívében.

Odaállt Leon elé, olyan közel, hogy a bajuszaik hegyei érintkeztek.

– Mi volt az a húszezer forint, amiről az a részeg ember példálódzott?

Leon elmondta neki az egész dolgot, szórul szóra, úgy, ahogy történt.

– Tehát semmi igaz sincs az egész húszezer forintból?

– Azt elhiheti ön.

– Csak az ő elbolondítására lett az mondva. S mármost ez az ember, abbeli hitében, hogy önt húszezer forinttal megkárosítja, mindent el fog követni, hogy önt megválasztassa, s önmaga által buktattassa meg a princet?

– Kitelik tőle.

– Pedig hát egy szó sem igaz abból az ajánlott pénznyereségből? No jól van. (A gazda még gyanakodott.) Hát mit szól ön hozzá: ne fogadjam el ezek után a pártelnökséget Gezetlenben?

– De kérem, hogy fogadja el – sietett Leon válaszolni.

Nagy János most már megszorítá a kezét ifjú vendégének.

– Jó. Most már nemcsak hiszem, amit hiszek, hanem tudom is, amit tudok.

(Hogy mit tudott meg e szóból Nagy János uram, az majd kiderül az események további folyásából.)