Ha kémnőkről van szó, mindenkinek azonnal Mata Hari jut az eszébe, bár akadnak történészek, akik megkérdőjelezik, kémkedett-e egyáltalán. Nem volt meg hozzá a kellő intelligenciája – állítják.
Nekünk, magyaroknak még Mata Harinál is titokzatosabb kémnő jutott. Minden bizonnyal intelligensebb is. Vérbeli kémnő volt, olyan remekül tudott ködösíteni, hogy a történészek a mai napig rágódnak azon, ki is volt valójában. Magyar biztosan nem volt, de ez nem jelent semmit a magyar ügy iránti hűség szempontjából, hisz Bem, Damjanich, Leiningen-Westerburg és sokan mások sem voltak azok, mégis az életüket kockáztatták-áldozták a szabadságharc eszméiért. Szép és fiatal sem lehetett, hogy női vonzerejével hasson, mert negyven év körülinek és nem feltűnő megjelenésűnek írják le a szemtanúk. Emlékiratai alapján gyors felfogással, jó kombinációs képességgel, kitűnő memóriával rendelkezhetett. Egyesek mégis durva, műveletlen, faragatlan nőként jellemezték, de voltak szép számban olyanok is, akik kifogástalan modorú úriasszonynak tartották. Az előző nézetet magyarok hangoztatták, az utóbbit angolok. Ez csupán azt bizonyítja, milyen jó színésznő volt, hisz a londoni magyar emigránsok a szabadságharc idején katonai táborokban, markotányosnőként találkoztak vele, az angolok viszont már Beck bárónéként ismerték meg. Valószínűleg ez is koholt név volt, akárcsak a rang. Hősnőnknek még az igazi nevét sem tudjuk, pedig sokan sok időt töltöttek kiderítésével.
Hírneve 1850-ben kezdett terjedni, amikor Londonba érkezett, és felkereste lord Dudley Stuartot, a magyar emigránsok pártfogóját, hogy megtudja tőle Kossuth tartózkodási helyét. Úgy mutatkozott be, mint Kossuth bizalmas segítőtársa, aki Racidula álnéven a szabadságharc alatt fontos szolgálatokat tett a magyar ügynek. Ezek részleteit hallva a lord azt tanácsolta neki, írja meg emlékiratait. Az eredetileg német nyelvű kéziratot a lord titkára fordította angolra. Az 1850 októberében megjelent könyv zajos sikert aratott, hamarosan megjelent német és francia nyelvű kiadása is. Beck báróné a legelőkelőbb londoni szalonok szívesen látott vendége lett, sokat foglalkozott vele a sajtó is, csupán a magyar emigránsok élcelődtek a hölgy túl élénk fantáziáján, amely annyi hihetetlen kaland megírására ragadtatta. De saját személyét minden történés központjába állító, öndicsérettől csöpögő könyvének állításait nyíltan nem cáfolta senki. Talán mert Kossuthról mindig a legnagyobb csodálattal írt, és az emigránsok fontosnak tartották, hogy a magyar szabadságharc ügyével azonosított politikus személye a külföld számára is a lehető legrokonszenvesebb legyen.
Beck Vilma nem nagyon érintkezett a magyar emigrációval, több tagját kifejezetten kerülte. Könyvének sikere egészen elszédítette. Mindenütt Kossuth jobbkezének adta ki magát, rengeteget szerepelt, fontoskodott, és újabb könyv megírására készült. Ehhez gyűjtött előfizetőket pesti születésű titkárával, Derra Konstantinnal Birminghamben 1851 augusztusában, amikor letartóztatták, épp a tiszteletére adott fogadáson. A rendőrségi akció előzményét tisztázatlan ügyek képezték, köztük egy 24 shillingre szóló utalvány, amellyel az özvegy báróné állítólag nem tudott elszámolni. Amikor másnap reggel bírósági kihallgatásra vitték, elájult, és nem sikerült magához téríteni. A kihívott orvos már csak a szívszélhűdés okozta halált konstatálhatta.
Az angol közvélemény felzúdult, az ügy kivizsgálását követelte. Kiderült, hogy a vádat egy Smith nevű angol emelte az asszony ellen, de magyar emigránsok is támogatták. A bíróság elutasította Smithék vádját, és szabadon bocsátotta Derrát. Az angol lapok követelték, hogy Kossuth és a londoni magyar emigránsok vezetője, Pulszky Ferenc nyilatkozzon az ügyben. Kossuth levelében tagadta, hogy ismerte volna Beck bá-rónét. Ismert egy Racidula nevű személyt, aki a magyar kormány szolgálatában állt, de csak kétszer találkoztak, és kizárólag szolgálati ügyekről beszéltek – írta. A báróné híveit ez nem elégítette ki, azt állították, többet kell tudnia legjobb barátnőjéről, bizonyára nyomás alatt írta a levelet. Kossuth közben elutazott Amerikába. Visszatérése után sürgették, tisztázza a történteket, de ő ezt azzal utasította el, hogy levelében már mindent elmondott, nincs mit hozzátennie.
Beckné hátrahagyott holmija között állítólag találtak egy magyarul írt naplót, holott alig tudott magyarul, és benne ilyen bejegyzéseket: „Munkám tetszik Becknének.” „Nagyon el voltam foglalva Beckné emlékirataival.” Néhány számla is volt a naplóban, ezekből kiderült, hogy íróját a báróné díjazásban részesítette. Sokak számára ez volt a bizonyíték, hogy nem Beckné volt az elhíresült könyv szerzője. A dolognak híre ment, mégsem jelentkezett a titokzatos naplóíró, pedig hátránya bizonyára nem származott volna belőle. Tény, hogy az emlékiratok olyan katonai ismeretekről árulkodnak, amilyenekkel – legalábbis honfitársai szerint – Beckné nem rendelkezhetett. Másrészt viszont könyvét már Londonban írta, a harcokban részt vett katonai szakértő segítsége nélkül. Honnan szerezhette meggyőző ismereteit? Vagy mégis segítségére volt valaki? A magyar emigránsok nem láttak a környezetében olyan embert, aki ezt a könyvben demonstrált szinten megtehette volna. Pulszky azt állította, hogy Beck Vilma műveletlen nő volt, kémként is alárendelt szerepet játszott. Wetter tábornok elmondta: soha nem találkozott vele, könyvében mégis hosszasan ecsetelte találkozásaikat. Kászonyi Dániel főhadnagy viszont dicsérni hallotta Becknét Kossuth és Görgey környezetében, és jólelkű, segítőkész embernek ismerte. Megindult a nyomozás a titokzatos aszszony előélete után. Bécsben tudni vélték, hogy egy családnál szolgált, és a szakácsnőt, aki azzal zsarolta, hogy leleplezi, kénytelen volt lefizetni. Egy másik verzió szerint művirágok készítésével kereste a kenyerét, férjét, aki korábban meghalt, valóban Becknek hívták, de nem volt báró. Ha igaz, hogy ilyen alacsony sorból jött, le a kalappal Vilma asszony tehetsége előtt. Ez azt is megmagyarázza, amin kissé megütközött a londoni úri társaság: hogy miért nem tudott a „báróné” franciául.
