A szociáldemokraták országos listát állíthatnak?

Akik éppúgy nemzetgyalázók, mint a kommunisták?

2014. március 07.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Amint hírt adtunk róla, tizenkilenc párt indíthat országos listát, köztük a Szociáldemokraták Magyar Polgári Pártja is. Ami ismételt alkalom arra, hogy rámutassunk: a nemzetközi, benne a hazai szociáldemokrácia soha nem volt különb ikerpártjánál, a kommunistáénál. Tekintettel arra, hogy önálló, pláne eleik politikájától elhatárolódó pártprogrammal mindmáig nem álltak elő, valódi mivoltuk megismeréséhez elég fellapoznunk eleink velük foglalkozó írásait. Itt van mindjárt Gálócsy Árpád (1864-1934) kohómérnök, aki 1923-ban Közérdekű Levelek címmel megindított kiadványsorozatában az alábbi példával szemléltette a kommunisták és szociáldemokraták fegyverbarátságát.

„Eszembe jut egy barátom elbeszélése. A régi jó időkben Debrecenben, mikor még a Piac utcán végeláthatatlan sorokban állottak a mézeskalácsos sátrak, észrevette, hogy a Kisúj utca sarkán két suszterinas nagyban főz valami tervet. Aztán az egyik, karján az inget vállig feltűrve, megindul egy mézeskalácsos sátor felé, a másik teljesen idegenül néhány lépéssel utána. Az első fiú ártatlan képpel kérdezi az asztal mögött ülő kofát, reámutatva egy hatalmas edényre: „Ugye néni, ebben méz van?” Ebben a pillanatban odaugrik a másik és a mutató kart könyökig belenyomja a mézbe és azzal elszalad. Társa kirántva kezét a mézből, „megállj gazember, majd adok én neked!” csatakiáltással, mézes kezét az égre emelve, utána iramodik. A jámbor kofa még utána is kiált: „Verd el jól a csirkefogót!” A fiúk után menő barátom aztán a Városház mögötti sarkon viszontlátta mind a két fiút. Békés együttértéssel együtt nyalták a mézet.”

Együtt bizony, s miközben folyvást a kisemmizett munkásoknak nagyobb bért és földet követelnek, a nemzeti hagyományainkkal és magával a vallással, az Istennel való leszámolást is hirdetik. Amiért is Perlaky Lajos (1895-1959) hitoktató-plébános így fogalmazott könyvében(Élettémák, 1941):

„Ami bennünket a vörös kalapács táborától elválaszt, az nem a több munkabér kérdése, mi nem azért állunk velük szöges ellentétben, mert a munkások jogait és javait keresik, hanem mert a hitetlenség elvi bázisán állnak, mert össze akarnak a vörös kalapáccsal olyan értékeket is zúzni, amik egyedül teszik az emberi életet emberi életté - végül mert eszközeik kereszténytelenek: a forradalom, gyújtogatás, terror!”

Mindez pedig egyenesen következik programjukból, amely köntörfalazás nélkül hirdeti az ateizmust. Müller Lajos (1874-1945) jezsuita népfelvilágosító kötetében (Lehet-e keresztény hívő szociáldemokrata?,1921) mind szociáldemokrata, mind kommunista forrásokból egyértelműen azt igazolta, hogy mindkét tábor végső soron a vallás elhalását, az Egyház felszámolását akarja, sőt követeli foggal-körömmel:

„A szociáldemokrácia istentagadó. Egyik alapítójuk, Engels azt mondja: „Istennel végeztünk!”, Bebel pedig: „A mennyországot átengedjük az angyaloknak meg a verebeknek.” A német Országházban 1881-ben hivatalosan bejelenti, hogy a szociáldemokrácia lényegében istentagadó. A szociáldemokratának tehát nincs Istene, de nem is lehet, ha elveihez ragaszkodni akar: az a három zsidó ugyanis, aki a szociáldemokráciát kigondolta, olyan alapra fektette, amelyen nincs helye az Istennek Történelmi tény, hogy alapvetői zsidók voltak, vezérei többnyire ma is azok. A zsidók gyűlölete feszítette meg Krisztust, nem csoda, ha a zsidók által vezetett szociáldemokrácia egyik fő jellemvonása a Krisztus-gyűlölet és az egyházüldözés: „Mi tagadunk és támadunk minden hitcikkelyt” – hangzik egyik vezéremberük, Pernerstorfer ajkáról a linzi pártgyűlésen. Egy nemzetközi szociáldemokrata gyűlésen Genfben 1877-ben nagy tetszés kíséretében ez hangzott el: „Nagy élvezettel fogjuk szemlélni a papok haláltusáját, az utcák árkaiba dobjuk őket, ott fognak éhen pusztulni lassan és rettentően! Ez legyen a mi bosszúnk, ezért az élvezetes látványért egy ital bor mellett szívesen mondunk le mennyei jussunkról. Mit is beszélek mennyországról? Az nekünk nem kell! Amit mi követelünk, az a pokol mindazon élvezetekkel, amelyek azt megelőzik!””

Az 1789-es francia forradalomból Voltaire vonulatát követve a szociáldemokrácia a kommunizmussal karöltve hirdeti a vallás magánügynek nyilvánítását, az egyház és állam szétválasztását, ami után célja, hogy „1. el kell venni az egyház összes javait, jövedelmeit, ez mind köztulajdon lesz, egyúttal 2. minden iskola állami lesz, melyben tilos a vallásoktatás, 3. tilos az egyházi élet minden külső megnyilatkozása (például a körmenet), 4. az egyház belső élete csak állami ellenőrzés mellett engedtetik meg, 5. a templomot az állam bizonyos díjért bizonyos időre istentisztelet céljaira át is engedheti, de más órákban profán célra (hangverseny, mozi) is bérbe adhatja, 6. világi pap semmi iskolában sem taníthat, a szerzetesrendek pedig eltöröltetnek.”

Ami azonban a legsúlyosabb, fogalmaz Müller, hogy az embert mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták csak egy vegetatív, boldogságát csupán fizikai ösztöneinek korlátlan kiélésében megtaláló lénynek tartják:

„A szociáldemokrácia szétrombolja a családi tűzhelyet, elrabolja a szülőtől gyermekét. Az emberben csak fejlettebb állatot lát, éppen azért önmagához teljesen következetesen nem ismer szabad akaratot, sem lelkiismeretet, sem erkölcsi törvényt. Az embernek, akárcsak az állatnak, minden szabad, amire csak az ösztöne viszi. Bebel szerint „az erkölcs nem más, mint szokás”: ahol tehát szokásba jön az embergyilkosság, házasságtörés, ott ez mind erkölcsös dolog. Ugyanő mondja, hogy „az ember állati szükségletei ugyanazon színvonalon állnak, mint a szellemi, lelki szükségletei, s ha azokat ki nem elégíti, a legkártékonyabb lesz az ember lelkére, testére”, továbbá, hogy „a házasság magánegyezmény, amelyet minden hivatalos személy (pap vagy anyakönyvvezető) beleavatkozása nélkül kell megkötni: az ember nemi dolgai éppúgy teljesen magánügyek, mint többi ösztönének kielégítése, azért is ebbe senkinek beleszólása nincs!Ha tehát két egyén, kik egymással szövetkeztek, már tovább nem akarnak együtt élni – csalódtak egymásban vagy nem vonzódnak többé egymáshoz –, akkor maga az erkölcs tiltja ezen természetellenes, éppen ezért erkölcstelen együttélést.”

A mindezeket tehát bevallottan hirdető szociáldemokraták azonban nem tanultak a történelemből, fentebbi céljaik kiteregetésével való sorozatos öngóljaikból, így 1920 után is aktivizálták nálunk magukat. Erről Nyisztor Zoltán (1893-1979) pápai prelátus írásában (Az ősellenség. Magyar Kultúra, 1936. október 5.) ekként számolt be:

„Bizonyos, hogy ez a rég megtorpant s az utolsó időben már csak a nyomorúságos haldokló életét élő magyar szociáldemokrácia új agitációba és szinte eszeveszett nyílt harcba kezdett. Budapest házait éjszakánkint a párt és a Népszava verbuváló röpiratai lepik el s a magyar falvak portáin kéretlenül és ingyen, de pontos címzéssel százával és ezrével kopogtatnak újra a Népszava fertelmes lapjai. A sztrájkok politikai bujtogatásra napirenden vannak s a bányavidékeken s ipari centrumokban már-már úgy viselkednek, mintha törvényesen elismert üzemi tanácsok vagy biztosok volnának. Egyes szervezeteikben és frakcióikban már nyíltan folyik a kommunista bujtogatás és szervezkedés s a magyar munkásság keserves filléreiből erőszakkal adót szednek és vonnak le a spanyol düledező vörös uralom támogatására és megerősítésére.Tűrhetetlen és minősíthetetlen viselkedésük koronájaként pedig együttérzésükről biztosító szimpátia-táviratot küldtek a világtörténelem egyik legembertelenebb vérengzése felidézőjének és megrendezőjének: a madridi kormánynak.”

Korántsem állt egyedül mindezek miatt a pártjuk „hatásági betiltását” és „társadalmi eltiprását” követelő konklúziójával:

„Úgy gondoljuk, hogy mindezzel betelhetett már a pohár! A folytonos provokációkra és támadásokra egyöntetű és hatalmas ellentámadással kell felelnie a magyar polgári társadalomnak, amelynek jelszava és célja nem lehet más, mint a munkás szakszervezetek teljes függetlenítése és a szociáldemokrata párt hatósági megtiltása és társadalmi eltiprása. A meggondolásnak és a könyörületnek nincs többé helye, hacsak nem akarjuk egy elvetemült támadó életét kímélni a saját, gyökerében és végzetesen megtámadott életünkkel szemben. Nincs érv, melyet a kímélet mellett fel lehetne hozni és minden érv világnézeti, nemzeti, sőt még általános emberi szempontból is a teljes felszámolás mellett int.”

Ami persze, ismert okokból, azóta sem következett be, annál inkább viszont Mindszenty József hercegprímás likvidálása ikonjuk, Kéthly Anna helyeslésével, s most ismét csak ellenszenvük kinyilvánítása nemzeti hőseink iránt. Ennyit hát arról, mennyire igaz, hogy a nemzetközi, benne a hazai szociáldemokrácia soha nem volt különb ikerpártjánál, a kommunistákénál. Ami után csak egyben bízhatunk: nemsokára megláthatják majd, mire is mennek a választásokon!

p.s.:

Egy plakát 1989-ből...