A farsang a vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése, amelyet hagyományosan a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek jellemeznek. A farsang jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep, alapvetően a gazdag néphagyományokra épül.

Ősrégi szokás vidékünkön - Székelyföldön - is a nagyböjt előtti bálok, mulatságok, majd a periódus végén a farsangtemetés. A kereszténység előtti hitvilág továbbélése ez a hagyomány. A tél elmúltának, szimbolikus "eltemetésének" sok vidámsággal, álarcos felvonulással és tréfás jelenetekkel tűzdelt ünnepe.

Az ősi pogány hit késői megnyilvánulásai a telet elűző tűzgyújtás, a maszkok és mondókák valamint a nagy zajjal és felfokozott vidámsággal lefolytatott ceremónia is. Vidékenként változó a rituális temetés menetrendje, és a hozzá kapcsolódó népszokások.

A gonosz telet általában egy felöltöztetett szalmabábú (Illés) jelképezi, aki súlyos beteg és betegségét egy "orvos" állapítja meg. Majd kimúlik és kezdetét veszi a siratás, búcsúztatás, sok élcelődéssel és a falu lakóit és elöljáróit sem kímélő "méltatásokkal".

Ezután a tömeg utolsó útjára kíséri a telet és a falu határában vagy egy erre kijelölt helyen elégetik a szalmabábut. A kíséret állatokat, ördögöket és egyéb furcsa figurákat megjelenítő jelmezekben nagy hangoskodással és csörömpöléssel kíséri a bábut utolsó útjára.

1990 óta a Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség a Hargita Megye Tanácsa védnöksége mellett minden évben más-más helyszínen megszervezi a hagyományőrző csoportok farsangbúcsúztató seregszemléjét, ahol a megye összes néprajzi tájegységei képviseltetik magukat.

A farsangi ünnepkör legfeltűnőbb mozzanata a jelmezes-álarcos alakoskodás.

A XV. század óta szólnak az adatok a férfi-női ruhacseréről, álarcviselésről, az állatalakoskodások különböző formáiról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak a magyarok. Némely vélemények szerint nyugat-európai népektől vettük kölcsön, mások szerint pedig úgymond magunkkal hoztuk még az európai műveltséggel való találkozásunk előtti időkből. 

A farsangon végig, de különösen az utolsó napjaiban fellazultak a falusi és városi kisközösségek szigorú, merev szabályai vagy éppenséggel a visszájukra fordultak. "Felfordult világ" jött létre, a játék és a szabadság világa. Ez a középkorból átívelő idő- és világszemlélet az alapja sok máig élő farsangi szokásnak, a hagyománynak. A magyar népi farsang valóságos gyűjtőmedencéje a dramatikus népszokásoknak és népi színjátékoknak. Szokásos volt a farsang idején a lányok, asszonyok külön farsangolása is. A farsang gondolatköre elsősorban a házasság témája körül forgott. Azokat a lányokat, akik pártában maradtak, farsang végén szokás volt kicsúfolni.

Farsangi mulatságok Erdélyben

Fonójátékok

Régen a farsang idején a fonóházakban minden este történt valami "bolondozás", énekeltek, táncoltak, játszottak. Az utcafonókban, ahol egy-egy utca asszonyai estéről estére együtt fontak, beszélgettek, mindenki jól ismerte egymást. Ha valaki farsang idején távolmaradt a társaságtól, a többiek utána mentek, és úgy ahogy otthon találták - ha éppen munka közben is - lepedőt dobtak rá, összekötötték, szánkóra ültették, majd dob, csengő, rézmozsár fülsiketítő zaja, az asszonyok rikoltozása közepette vitték a fonóba.

Farsang idején nem hiányozhatott senki, mert akkor a játék már nem volt teljes értékű. A lányfonók különösen zajosok voltak, mert oda a legények is eljártak, és a tréfás játékok hajnalig tartó mulatozással végződtek. Ha egy leány leejtette az orsóját valamelyik legény gyorsan felkapta azt és csak csók ellenében adta vissza. A fonóházi mulatozások húshagyó keddig a farsang végéig tartottak. Az utolsó fonóházi összejövetel a fonóvégzés felért egy kisebb lakodalommal. Ilyenkor tésztát sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek. Erre az estére az asszonyok elhívták férjeiket is, akik zenészeket fogadtak, és hajnalig tartott a tánc. Ezt követően azután az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket.

A hamarabb összeült leányok szerelmi jósló cselekményeivel kezdődött a fonó majd ügyességi játékokkal folytatódott, melyeket a legények szeme előtt nem játszottak volna. A legények megérkezése és bizonyos idejű munka után kezdődött az ő virtuskodó, egymást beugrató játékuk, majd következett az este csúcspontja, amikor közösen játszottak, s ebből legtöbbször nem hiányzott a párválasztó játék. A menyecskék, asszonyok fonóját a munka töltötte ki, de ezekben is sor került énekre, táncra, asszonyi mulatságra.

Maszkos alakoskodások

A fonójátékoknál még szorosabban kapcsolódik a farsanghoz a maszkos alakoskodás. Ez a tipikus farsangi színjátszás. Ennek a Marosszéken többféle népi megnevezése van; nyugati-mezőségi részén fársángolás, a keleti-székelyes részében maszkurázás, valamint ezek alakváltozatai (farsangolás, muszkurázás, maszkázás). A marosszéki Küküllőmente alsó vidékén (Gyulakuta és környéke) elterjedt a batykózás, a Vécke patak mentén pedig a bakuszozás megnevezés. Mind a maszkurák, mind a fársángok lehetnek szépek és csúfok, általános a szép fársáng, csúf fársáng megkülönböztetés a farsangoló vidékeken. Szépek a szépen, különösen díszesen öltözöttek és akik szépen viselkednek; csúfok az ijesztő, félelmet keltő figurák és a rongyos, szedett-vedett ruhába öltözöttek. A játék típusát is meghatározta az, hogy valakik szép fársángnak öltöztek-e vagy ijesztő, kacagást kiváltó alaknak.

A ház előtt, az ablak alatt megszólal a csengő, pattog az ostor, koppan a bot, és a fonóbeliek tudják; fársángok érkeztek. Ettől a pillanattól kezdve játékházzá válik a fonó. Fiatal vagy meglett férfi lép be és tisztességtudó hangon kér szállást "valami idegen népeknek", akik az utazásban elfáradtak, megpihennének, megmelegednének, állataik is lennének stb. A bekéreztetés elmaradhatatlan. A bentiek beleegyezése után jöhetnek a maszkurák: a kicsibubás asszony, a cigány és vásáros, a doktor és cipőpucoló, a betyárok, a lakodalmasok, a halottsíratást paródizálók, jöhet a kéményseprő, az ördög és a halál, jöhetnek az állatmaszkos figurák: a kecske, a bika, a ló, a medve; besétálthat az úrfi és kisasszony és sokféle más szálláskereső. "Előadásuk" az egyszemélyes pantomimjátéktól a többszereplős énekes-táncos és párbeszédes megjelenítésig terjedhet. Leggyakrabban az öltözet, az álruha, a maszk "beszél", mert a maszkuráknak nem szabad megszólalni. A tét az: úgy mozogjanak, viselkedjenek, táncoljanak, hogy ne ismerjenek reájuk. A fonóbeliek viszont mindent elkövethetnek, hogy felismerjék őket. Ez a ketősség biztosítja egy-egy jelenet sikerét. A szövegeges játékok általában parodisztikus, bohózati jellegűek és sok improvizációra, a fonóbeliek közreműködésére nyújtanak lehetőséget. Marosszéken igen népszerűek az emberi élet fordulóit (terhes vagy kicsi bubás asszony, gyermekének kéregető cigányné, szerelmespár, vőlegény és menyasszony, lakodalom, halottsiratás) megjelenítő tréfás-parodisztikus illet groteszk-erotikus farsangi játékok. A játék során ezekbe beleszövik a közösség véleményét, ítéletét is a faluban megtörtént "esetekről".

Alsócsernátonban az alakoskodás lovas felvonulással történt. A maszkások lóháton végigjárták a falut, és jókívánságaikkal minden portára betértek, ahová beengedték őket. A maszkások között éppen ezért volt kiemelkedő szerepe a "békérőnek", aki mindig a csapat előtt járt, és megjelölte azt a kaput, ahol a házigazda hajlandó volt fogadni a farsangolókat.

Miután a békérő engedélyt kapott a házigazdától, hogy bejöhet a csapat, nemsokára meg is érkeztek lóháton a maszkások. Volt közöttük menyasszony, vőlegény, huszár, kéményseprő, postás, doktor, cigány, vénasszony. Kíséretükhöz tartoztak a muzsikások, akik szekéren ültek, és gondoskodtak a talpalávalóról. Az alakoskodók közül kiemelt jelentősége volt a menyasszonynak és a vőlegénynek, akik a terménykentséget jelképezték. És itt meg kell jegyeznünk azt is, hogy a maszkások egytől egyig fiúk voltak. Menyasszonynak is rendszerint egy lányosabb arcú legényt öltöztettek be. De fontos volt a kéményseprő jelenléte is, aki a szerencsét hozta a háznak. A maszkások között megjelenő huszárok pedig egyértelműen arra utalnak, hogy a székely mindig katonáskodó nép volt.

A maszkások megjelenésével megkezdődött a vigasság, egymást követték a népdalok és a jókívánságok, de árnyaltan kifejezésre juttatták a házigazda rossz tulajdonságait is. Lányos háznál pedig arra irányultak a célzások, hogy az eladó lánynak ideje már férjhez mennie. A jókívánságok rendszerint az esztendő bő termésére vonatkoztak.

A maszkások fáradtságukért természetesen fizetséget is vártak, amit a következő szavakkal hoztak a házigazda tudomására:

"Adjatok vagy hat garast,
S kolbászt mellé hat araszt.
Egy kis bort a belünkbe,
S kalácsot a kezünkbe."

Az alsócsernátoni maszkások így járták végig az egész falut, megfordultak a környékbeli falvakban, Albisban, Ikafalván, de gyakran eljutottak akár Hatolykára vagy Szentkatolnára is.

Farsang farka

A farsangtemetés, a hatvanas évekig inkább a férfiak mulatsága volt. Legfontosabb kelléke a telet jelképező szalmabábú – több faluban Illésnek nevezik - , amit ingbe, gatyába, lájbiba öltöztetnek, zoknit húznak a lábára, kalapot tesznek a fejére és a halottsiratáshoz hasonlóan rettenetes zokogás, jajveszékelés közepette elsiratnak.

A sirató asszonyoknak öltözött férfiak fejüket bekormozva álarcban, hosszú fekete szoknyában gyászolják "az elhunytat" miközben a rangos hétköznapi ruhát öltött halottviők kezét lábát megfogva végighurcolják a falun. A menet élén halad a "pap" a "kereszttel", ami általában egy - aszalt szilvával, pattogatott kukoricával, szalagokkal - feldíszített gereblye, a két zászlóvivő vállukra vetett - mogyorófaboton vöröshagymafüzérrel körbetekert káposzta - "zászlóval". A menetet a falubéli gyermeksereg és a muzsikások követik utcáról utcára, miközben a főszereplő a siratóének szövegének megfelelően hajladozik, letérdepel, lefekszik a halottvivők kezében. A siratóasszonyok a falun végig magasztalják a szalmabábút, dicsérve hibáit, leszólva erényeit. A nagyobb hatás kedvéért egy-egy ház előtt elhaladva "felmagasztalják" az ottlakókat színesen elmesélve ismert történeteiket. A pap és kántor a tényleges temetésen, a bábú égetésén hallatják hangjukat, a kenetteljes gyászbeszéd és "zsoltáréneklés" során.

A menetet, kecskék gólyák követik ugrándozva. Belecsípnek a járókelőkbe, megkergetik a lányokat. Közben a szalmabábú "özvegye" talpig fekete gyászban zokogja el fájdalmát. Miután az elhunytat kellőképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingéből gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot. (népművészet.lap)

A Nyárádmentén vénleány - és vénlegénycsúfolással, csutakhúzással fejeződött be a farsangi bál és vele együtt az egész farsangi ünnepkör. Szentgericén a legények csapata a farsangon meg nem nősült "vénlegényeket" csutak, tuskó elé fogta és ezt végig kellett húzzák az egész falun. A csutakhúzó menet megállt a pártában maradt vénleányoknál, megdöngették a kaput és csúfulódó mondókákat kiabáltak. Az egykor büntető szokás tréfás játékká vált, majd kikopott a hagyományból.

Alsócsernátonban a farsang farkához két jelentős esemény kapcsolódott. Egyik volt a bábégetés, másik pedig a farsangi bál. A bábégetés rendszerint a falu közelében levő Kalács- vagy Kalacs-hegyén történt, hogy a faluból is szemlélhető legyen. A bábégetés jelezte, hogy eltemetődik a régi esztendő és ezzel egyidőben új kezdődik. A farsangi bál a farsangi idő végét, valamint a böjt kezdetét jelentette. Ezen túl már tilos volt mindenféle mulatozás, vígadozás.

A farsangtemetés a Sóvidék egyik leglátványosabb ünnepe, amire még a faluból elszármazott rokonok is visszatérnek. Minden évben nagy izgalommal, várakozással teli készülődés előzi meg, amelynek célja, hogy a színjáték olyan tökéletes legyen, mint még soha. A hatvanas évekig inkább a férfiak mulatsága volt, ezért volt idő, amikor a falu vezetői betiltották, mondván, hogy inkább dolgozzon az a sok ember. Mindez szerencsére már a múlté és a farsangtemetés - bár ma is a férfiak a főszereplői - napjainkra, különösen Alsósófalván - soha nem látott pompával született újjá.

A többi térséghez hasonló farsangi menet élén halad a "pap" a "kereszttel", ami általában egy - aszalt szilvával, pattogatott kukoricával, szalagokkal - feldíszített gereblye, a két zászlóvivő vállukra vetett - mogyorófaboton vöröshagymafüzérrel körbetekert káposzta - "zászlóval". A menetet, kecskék gólyák követik ugrándozva. Belecsípnek a járókelőkbe, megkergetik a lányokat. Közben Illyés "özvegye" talpig fekete gyászban zokogja el fájdalmát.

Drága Illyés mért hagytál el
Ifjúságom így porlad el
Itt maradtam özvegyen
Gyászba borult életem
Ó jaj, Ó jaj énnekem!

Míg szerettél, szerettelek
Ha öleltél öleltelek
Más sarjúra nem néztem
Boldog víg volt életem
Ó jaj, Ó jaj énnekem! 
Stb.

A siratóének szinte végnélküli és tetszés szerint variálható, a helyzetnek megfeleően sokszor pikáns kétértelmű szavakat beleszőve a hallgatóság szórakoztatására. Miután az elhunytat kellőképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingéből gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot.

Aztán egy bálterembe értem,
s táncolni kezdtem táncos éjjel,
táncoltam zengő korcsolyákkal,
torkig lakó, vak szenvedéllyel.
Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma!
Rogyásig-tánc, te álmok álma!
Csak álmainkban táncolunk így. 
(Kosztolányi Dezső)