Payday Loans

Keresés

A legújabb

A minőség forradalma – Kisebbségben PDF Nyomtatás E-mail
ESZMÉLET
2014. február 26. szerda, 21:38
Németh László
A minőség forradalma – Kisebbségben
Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok
Részletek az első kiadásokhoz írt szerzői előszókból és a kiadó előszava az új kiadáshoz
Tanú redivivus
(A minőség forradalma, 1940)

Amikor most egy éve megint valami Tanú-félével léptem a világ elé, könyvem a „legifjabb ifjúság”-hoz intéztem, „melyben éppen mert láthatatlan, mégis csak hinni kell”. Ez a láthatatlan ifjúság azóta nemcsak a Kisebbségben íróját húzta ki megdobált magányából, de a piacról eltűnt régi Tanúnak is hiányát érzi, s negyven könyvívet ajánl föl: válogassam ki háromszor annyiból, amit neki szánok.

Melyik harmad legyen a feléledő? A legkényelmesebb volna „látnok”-ká struccolnom magam, s olyanféle ma is heveny sorskérdés-tanulmányokból állítani össze egy önigazoló és kortárs-vádoló Tanút, mint: A magyar élet antinómiái. Ez azonban a Tanú módszerének és lelkének a megtagadása volna. A Tanú a jó ügynek nem csőcseléket akart toborozni, hanem nemességet nevelni, s ma is úgy érzi, hogy ha egyes magyar kérdésekben másoknál korábban és világosabban látott: azért volt, mert nem belőlük indult ki, hanem az európai kultúra nagy (sokszor „elvont”-nak vagy „irodalmi”-nak látszó) kérdéseiből, s azokon kinyílt szemmel fordult a magyar ügy felé. A magyar sorskérdések például a Tanú programjában is ott szerepelnek, az első „sorskérdés-tanulmány” mégis csak az ötödik füzetben bukkan fel; így parancsolta ezt a magam elé írt út: a „metaforától az élet felé”. Ezt az utat a Tanú új olvasóinak már csak pedagógiai okokból sem engedhetem el.

De mi maradjon hát meg, ha a gyűjteménynek „egész”-nek és „harmad”-nak is kell lennie? Bizonyára az: ami megírásakor is messzebb volt irányozva. A Tanú köztük forgott a napoknak, s amennyire tudta, csinálta is őket , de a napok fölött új magatartás is volt, magyar novum organum, ahogy elnevezték. Ebben a kiadásban ezt igyekeztem felmutatni. … A Tanú nagy lírai naplói (San Remó-i napló, Magyarok Romániában) a terv szerint ennek a kiadványnak ötödik és hatodik részeként jelennek majd meg.

Hogy a kiválasztás hamisítássá ne váljék (a terjedelmük miatt közölhetetleneket kivéve), csak teljesírást vettem föl, és ékezeten, sajtóhibán, egy-egy fölösleges hasonlaton, meg nem érthető célzáson, ma le nem nyomtatható mondaton kívül nem hagytam belőlük semmit sem el. A csoportosítás csak a Mozgalom című részben időrendi, különben tartalmi. Nem vall tán a végzett munka ellen, hogy mai vissza5tekintő felosztásom (Európa, Új enciklopédia felé, Magyar szellem, Mozgalom) csaknem azonos az első szám munkatervében adottal. … A fejezetek elé kiemelt két tanulmány (Tanú s A minőség forradalma) e gyűjtemény szellemét s tartalmát akarja előrevetíteni. Tanúság: ez volt a gesztus, Minőség forradalma: ez volt a tett.

Tanulmányaim elé
(Készülődés, 1941)

Magam is hitetlenkedve olvasom, hogy tanulmányaim teljes kiadásával kecsegtetik a közönséget. Tíz kötet esszé: komolyan gondolja ezt a kiadó? S ha nem: miféle csáberőt találhat ebben a hirdetésben? Nincs tíz éve, hogy legelőkelőbb folyóiratunk szerkesztői, kvótát vetvén ki egymásra s a műfajokra: évi hat folyóiratívet hagytak – százhúszból – tanulmányra. Ennyit bírt el ebből az unalmas cikkből a vállalkozás. Mekkora pályát futott be azóta a magyar tanulmány, hogy egy közpénztől és dugsegélyektől ártatlan kiadó a nyilvánosság előtt ilyen ígéretet mer tenni, s elszámolásokkal győzhet meg róla, hogy lelkiismeret-furdalást nem miatta kell éreznem; – a műfajért legföljebb, melybe akkor (néhány poros tanáron kívül) csak az tévedt, akit mondanivalója kényszerített, ma pedig dendik sétálnak rajta puszta divatból, mint erszényesebb kollégáik a Váci utcán.

Épp most tizenöt éve jelent meg a Protestáns Szemlében az első tanulmányom. Akkor azt hittem: véletlen letérés, alkalmi beszállás ez a szépíró útjáról. A magyar élet hajtotta ki belőlem a többit. Mindig jött valami: egy serkentés, parancs, rés, hiány, remény vagy veszély – barátoktól, sorstól, körülményektől –, amit nem lehetett szó nélkül hagyni. Így gyűlt mögém jó kétszáz ívnyi írás. Gondolhattam-e, mikor a Tanú öngyilkosságnak hitt kalandjába belementem, vagy a Kisebbségbent – utolsó kiáltásul A történelem alá – megírtam, hogy egyszer még mindezt össze is gyűjtöm – sajtó alá rendezem, ahogy mondani szokás. Valójában nincs is sok rendeznivalóm. Írói életem halnyoma ez az idő kőzetében; nincs mit tagolnom rajta: az élet tagolt helyettem is. Egy író bujdokolt, sötét folyóiratokban kóstolgatva és kerülgetve a nyilvánosságot. Aztán kiállt, szólt „általa is az Úr”, és összetört. S maradványainak is adatott néhány év: terjeszteni a tanulságot. Készülődés (a Tanú előtt), A minőség forradalma (a Tanú), Kisebbségben (a Tanú után): így tagolódott az élet, s tagolódik a tanulva tanítás…

A szöveget itt is úgy adom át a nyomdagépnek, mint A minőség forradalmában. A kritika: történelmi emlék; a belézárt ítéletet nem sza6bad meghamisítani. De egy-egy ízetlen hasonlatot ki nem hagyni, egy-egy hosszabb mondatot szét nem bontani, a sok idegen szóból néhányat fel nem cserélni: túlzása lenne hűségnek s kegyeletnek.

A történelem fölé
(Kisebbségben, 1942)

A minőség forradalma és a Készülődés után kiadjuk hát tanulmányaim utolsó nyalábját is. Erre érvényes még csak (amit az egész gyűjteményem elé írtam), hogy múzsája nem annyira a hajlandóság volt, mint a kötelesség. A Tanú két éve megszűnt már, amikor a Kisebbségben a tollamból kiszaladt. A közbeeső két évet egy nagy regény állványai közt töltöttem, s drámákban égettem ki önérzetem sok sebét…

A történelem az oka, ha műhelyemből kiráncigáltattam. Nem mondom, hogy barátok és ellenségek nem segítettek neki. „Most hallgat el s dől jókor odakészített családi boldogságára”, írta egyikük 1939 telén. S nemcsak ő írt így, magam is így éreztem. Néhány hét múlva egy tanulmány írására szólítottak föl a legváratlanabb helyről. Asszimilációról és disszimilációról, azoknak a napoknak veszélyéről és bomlásáról. Én vállalkoztam rá, s évekre való munkát és szenvedést vettem magamnak: a Kisebbségbent.

Mennyi mindent írtak erről a könyvről; csak a legnyilvánvalóbbat nem, hogy itt egy ember a történelem alá akarta vetni magát: az eltaposásnál engem se hagyjatok ki. A könyvben persze nemcsak erről volt szó. Írója akkor már évek óta bújta és faggatta a múltat, s arról is voltak gondolatai, mint kellene a magyar szellem halmazállapotát, a nagyobb nyomású évekre, szilárdabbal fölcserélni. A könyvvé áradt tanulmányba mindez belékerült; szellemi végrendelet, egy új irodalomtörténet csírái; vádirat a végzet ellen. Ahogy a haláltól megrohantan beszél az ember; nemhogy belé ne lehessen kötni, hanem hogy egyvalaki minél többet megértsen belőle. Önmagában lehet nyers s szaggatott (a fantomok ellen néhány fő gondolatát mondja el nagyobb távlatból s nyugodtabban); de nem kívánhatom-e meg, hogy azzal együtt olvassák, amit előtte írtam, s nem lesz-e mentsége lassan az is, amit görcsbe szorított markából még eztán kifeszítek.

A Kisebbségben számomra két meglepetést hozott. A veszély, amely ellen készült, a nemzet fölött egyelőre áthúzott (három éve élünk és dolgozhatunk Európa aránylag megkímélt tündéri szigetén), a könyv írója azonban a támadások forgójába került. A másik meglepetés az volt, hogy a rokon gondolkozású írók mellett erős nemzeti közvélemény kelt föl, amely a Kisebbségben szerzőjét is, mint harcost 7hívta vissza. Három területen igyekeztem a támadásokat és a barátságot megszolgálni. A Kisebbségben olyan történelmi vitába kevert, amelyből becsülettel már csak egész történelmi nemzetképem kifejtésével verekedhetem ki magam. E mű második kötete, s az egy időben megjelenő Széchenyi-könyv, csak gyenge mutató abból, amiben benne állok. Mint színpadot is próbált szerző, bírálataimban játékszínünkre igyekeztem az új magyar irodalom s a magyar tömegek igényét bejelenteni. Ennek az emlékei a harmadik kötet tanulmányai. Bár jönnének utánam erősebbek, akik azt, amit én csak követeltem, be is hajtják. Dávid és Góliát-harcunkban mozgalmunknak nagy üggyel-bajjal fönntartott folyóiratocskákból kellett hatalmas újságok közt parittyájával helytállni. A negyedik kötet arról számol be, milyen újságíró voltam én újság nélkül. Sokan húzódoznak tán e tarka újságíró élesebb hangjaitól. Hát ő maga, akinek legnagyobb vágya, már csak teste miatt is, a békesség volt! De a harc nagyobbért folyt. Azért, amit a Szekfű-tanulmány ilyenformán fejez ki: „nehogy az egyik pokolból megszabadulván, a másik már készen fogadhasson”.

E négy kötet tanulmányai, azonkívül, hogy a sors szorosabb diktandójára írattak: egy másik dologban is eltérnek az előzőktől. Azok egy lezárt életszakasz eredményei voltak. Ez a strófa még nincs befejezve, s magam sem tudom, hogy zeng föl a végén a rím. Vagy éppen csak gyanítom. A Kisebbségben a történelem elé készült. De talán még szabad lesz eljutnom, amerre – köznapjainkkal hadakozva – ezek is ügetnek: a történelem fölé.

Püski Sándor
A kiadó előszava az új kiadáshoz

1989-ben, a Sorskérdések című kötet kiadásával befejeződött Németh László életműsorozata a Szépirodalmi és a Magvető Kiadók gondozásában. Nagy vállalkozás volt, de az utolsó két könyv kivételével a Kádár–Aczél-korszakban készült. A regényeket és a drámákat illetően nincs gondunk vele, de a tanulmányokkal, vitairatokkal, előadásokkal annál több.

Németh Lászlót 1974-ben, a halála előtti évben láttam utoljára. Amerikából való hazalátogatásunk alkalmából a feleségemmel együtt látogattuk meg. Némethné nyitott ajtót, s mikor beléptünk a szobájába, az asztal mellett ült, előtte egy nyitott könyvvel.

– Nézzétek – mondta –, most jelent meg ez a könyv, ezt lapozgatom keserűen. Nem elég, hogy teljes tanulmányokat kihagytak belőle, de a közölt tanulmányokból bekezdéseket, a bekezdésekből mondatokat, a mondatokból szavakat is kihúztak. Filológusok seregének ad majd 8munkát a szövegeim helyreállítása. Őrizzétek meg egykori kiadványaitokat, még szükség lehet rájuk.

Másik gondunk az egész életműsorozattal az, hogy a magyar közéletnek abban a „húzd meg – ereszd meg” korszakában sem az időrendi sorrend, sem a tárgyi csoportosítás elve nem érvényesülhetett a kiadói rendezésben, s így nehezen kezelhető.

A sorozat elfogyott. Így kiadni többé nem szabad. Új, teljes és hiteles szövegű kiadása jó, ha három-négy éven belül elkezdődhetik. Hazatérésünk óta viszont mind többen sürgetik a negyvenes évek elején megjelent: A minőség forradalma és Kisebbségben című gyűjteményes sorozatunk kiadását. Minden érdekelt tudja, hogy ez a gyűjtemény mutatta be igazán Németh László 1944 előtti munkásságát, és hogy milyen nagy hatással volt nemzedékünk fejlődésére.

Jelen kiadványunk alapja ez a két gyűjtemény: A minőség forradalma hat, és a Kisebbségben négy kötete – terjedelmi okokból kihagyva hét rövid cikk, mint a gazdag anyagból leginkább nélkülözhetőek, viszont beletéve az elejére a Készülődés négy, a végére Az értelmiség hivatása című könyv öt fejezetét.

A minőség forradalma régi ötödik kötetének nagyobb része a tárgya miatt az Európa című első fejezetbe került, a Berzsenyiről és Katonáról szóló írások pedig a Magyar szellem című harmadikba. A minőség forradalma tehát természetesen tagolódik hat helyett öt fejezetbe: Európa, Új enciklopédia felé, Magyar szellem, Mozgalom, Naplók.

Ezzel a kiadással Németh László fő művét, az 1927–1944 között írt tanulmányokat, vitairatokat, előadásokat két, könnyen áttekinthető kötetben adjuk a háború utáni nemzedékek kezébe eredeti szövegükben, s ha megérjük, néhány év múlva elkezdhetjük a teljes életmű új kiadását.

910
I.
Készülődés
1112
Faj és irodalom*1
I.

Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj. Az ország hatalom. Kiröpítő fészke szomszéd várakat szorongató portyahadnak s menedékhelye falai közé tévedt jobbágyoknak és kereskedőknek. A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.

Nem csoda, hogy az utolsó tíz évben többet emlegettük a fajt, mint az ezredév tíz századában. Csalódtunk az országban. Nem hisszük, nem hihetjük többé, hogy egy palánk a mi egységünkbe abroncsolhatná a világ minden közénk vetődött gyülevészét. Láttuk szétfutni ezt a csürhét, s láttuk, mint sodortak magukkal más országokba java magyar milliókat, s most felekezetnek akarjuk tudni a magyarságot. Szerződésektől független erőnek, melynek fiai szívében van az otthona. Bilincsek és sorompók fölötti egységre van szükségünk a bilincsek és hamis sorompók éveiben. Közösségre, amely kikacagja a testünkbe dúcolt jelzőoszlopokat. Közösségre, amely kizárja az árulás lehetőségét. Talán támad, s bár támadna még magyar nemzedék, mely megint az országba helyezi vissza hite súlypontját. A mi nemzedékünk azonban annyi gyöngének bizonyult pánt elpattanása közben eszmélt a népek életének a törvényeire, hogy először ezt a legutolsó és legfontosabb pántját akarja szétpattinthatatlannak tudni.

Sajnos, az egyetemes fogalomzavarnak ebben a magyar Bábelében minden új szó félreértést bimbózik, s a legegyszerűbb ideák is nehezen jutnak át a kritika desztillátorán. Százszorosan így van ez a fajisággal, melyet élet és történelem bogozott össze, s ellentétes érdekek kuszálnak tovább.

Vannak, akik a legszívesebben elejtenék a szót, amely éppolyan éles fokossá tud görbülni, mint amily kifogyhatatlan tüzeknek lehet csóvája. Vannak, akik egy élettani mitológiát zsúfolnak mögé, és sok millió ember sejtjei mélyén fortyogó kémiai erőnek hirdetik. Engemet is nagy túlzások és nagy kételkedések emléke fűz e szóhoz. A faji talajba millió gyökérrel bocsátkozó íróféle s a természettudományok iskoláját kijárt ember szkepticizmusa csaptak össze rajta. Egyik az élet13jelenségeknek arra a szédítő gazdagságára hivatkozott, amellyel neki, a parasztcsalád könyvnek szánt sarjának, a magyar faj kora gyermekségétől megnyilatkozott; a másik arra a kiáltó tényre, hogy ezt a sok hangot, ízt, illatot, színt nem lehet a magyar nép testében alvó egységes alkati elv kivirágzásának tekinteni.

A harc valahogy elült. A fajiság, noha kiállta a kiábrándulás kartácstüzét, megmaradt nekem a régi nagy fellegvár. A két szemléleti mód paktumra lépett, s ezt a paktumot szeretném ma önök elé terjeszteni.

Csakhogy vesztemre, nem vagyok tudós, s nem elégedhetem meg a fogalom elméleti tisztázásával. Nem önmagáért csiholom a tüzet, hanem hogy végigvigyem a magyar élet feltett kérdései előtt, s belelobbantsam a leggyanúsabban sötét zugokba is. Faj és irodalom viszonyáról fogok beszélni, de e tudákos cím mögött a magyar múlt szomorú elhívottjainak a váddala s a jelen fuldoklóinak a segélykönyörgése szól. Nem sokat adhatok. De talán föl tudom idézni egy pillanatra azt a sokat emlegetett magyar fátumot, ahogy az én szívem a belekiabált mai és hajdani szenvedésnek visszaechózza. Nem sokat adhatok, de talán sikerül önökbe vetítenem néhány, magyar költőkből és magyar népből belém szivárgott színt, melyet én a magyarság legsajátosabb, semmiféle nép palettáján sem ismétlődő színének érzek. Nem sokat adhatok, de talán a mai irodalmi torzsalkodások szemlélőjének is tudok néhány olyan szempontot nyújtani, amely megőrzi vallójuk emberi nagylelkűségét, s mégsem alacsonyítja udvarias szemhunyóvá.

II.

Minden ember: külön kiejtett verssor, külön tartalommal. De ahogy a verssorok értelmi sokfélesége mélyén ott zeng a ritmus állandósága: az egész versen át ismétlődő jambikus, aszklépiadészi vagy ütemelő elem, a legkülönbözőbb szellemi tartalom s életsors mélyén is ott duzzadhat ugyanaz a biológiai lökőerő, ugyanaz az alkati jelleg. Ilyen egyritmusú emberversnek fogni föl a fajt: tetszetős és költői. Azt mondhatjuk: vannak emberek, akikben úgy tér vissza egy nagyobb közösség testi jellege, mint a tenger cseppjeiben a tengersók íze. Ez a tengersó, ez a csoport nagy többségiben visszatérő alkati jelleg, ez az egyéniség számlálója alá írt közös nevező: ez a fajiság.

S talán vannak is paradicsomi fajok, amelyek elférnek ez alatt a biológiai meghatározás alatt. De melyik európai faj fér el? Az idő annyi ősibb népből rétegezte össze őket, hogy a századok kataklizmái sem darálhatták egyjellegű embermasszává, már csak azért sem, mert 14egyre új embercsoportokat kellett fölszippantaniok. Az angolok ősei közül csak a briteket, angolszászokat, dánokat és normannokat idézzük, a spanyolok ősei közül az ibéreket, latinokat, gótokat és arabokat, s nyilvánvaló, hogy e népek az alkati típusok kaleidoszkópját fogják mutatni. És nincs-e mégis angol vagy spanyol faj? Mintha csődöt mondana az élettan! Népek, amelyek a világ életében mégis csak egy színt adnak, egymással homlokegyenest ellenkező alkati csoportokra oszlanak. Talán nem kell olyan kiáltó példára hivatkozni, mint a német nép, melynek alpesi és északi ágát semmiféle jóakarat sem kotyvaszthatná egyetlen biológiai race-szá. De nem találunk-e hasonló ellentétet még a zsidó népen belül is, amely pedig fajilag a legtömörebbek egyike. S mi magyarok is, visszavezethetnők-e legfajmagyarabbnak tartott típusainkat egyetlen magyar arcra? Nem egymást ütő, egymásra merőleges típusok-e az alföldi és a székely, nem is beszélve a palócokról vagy a Dunántúl minden faluban tízféle eredetet sejtető emberhordalékáról?

Egyalkatú embercsoportok minden néptestben akadnak, de egymástól épp ezek ütnek el a legélesebben, míg a nép jórésze a legkülönbözőbb csoportokból összeszűrődött keverék. S ha a múlt még meg is kímélt egyes tisztának tűnő foltokat, a mai élet tempója s lehetőségei nem ezeknek a szigeteknek az elmállasztásán dolgoznak-e? Helgoland-sorsra jutnak mind: összekeverednek egymással, vegyes csoportokkal, más népek beléjük szivárgott elemeivel. Egyre tarkább lesz a tájak emberflórája, egyre bajosabb lesz a hamu és a lencse szétválogatása, s mégis lesznek fajok, ahogy vannak a legnagyobb keveredés örvényében is.

Mit jelent ez? Azt, hogy az élettani meghatározás csak egyes embercsoportokat ér be, de ha magyar, olasz, francia fajról akarunk beszélni, olyan keretté kell bővítenünk e szót, amelyben e népek egységadó jellege el is férjen. Énnekem a különféle alkatú s legszeszélyesebben összekevert embercsoportok közös életéből kialakult tartalom, a legkülönfélébb szövetekből összegyűlő s valamennyit átáramló vérnedv a fajiság. Ahogy a gulyás levében ott az összefőtt hús, krumpli, hagyma, paradicsom, zöldpaprika íze, szétválaszthatatlanul s többé nem mint hús, krumpli s hagyma, hanem mint gulyás-íz, úgy föveszti össze az egy áramba került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába.

Szintézis eredménye a faj. Történelmi és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt. E préserők közt a nyelv a leghatalmasabb. A nyelv a gulyás alá eresztett lé, amely lehetővé teszi, hogy egyik táprész anyaga a másikba ivódjon, átjárja s hozzáadódjék annak a nyers ízéhez. A magyar nyelv ott hullámzik a Csiki-havasok és a Fertő-tó közti ezer kilométeren, s az ország egyik végiben 15fölkapott igét játszva a másikig lendítheti. A nyelvi figura, melyet a székely góbé eszelt ki, eljuthat a somogyi juhászhoz. A szentencia, mellyel a rongy földihez tapadt palóc könnyít a boldogtalanságán, a zsíros nagykőrösi parasztot is kisegítheti másféle elsanyarodásában. Megvan a mód, hogy az egyikféle agy a másikra erőltesse a maga reakciós módját, s az egyikféle szív érzése megejtse a másikfajta pudvásabb keblet is. Természetesen nem minden szó, dal, figura, mese, életelv, közmondás jut túl szülő vidékén, hisz épp ez az el nem jutott fertály adja a tájak külön jellegét. Mégis az ország akármelyik sarkán nyiladozzék egy magyar palánta, annak a népdaloknak, szokásoknak, szólásoknak az életszabályozó reguláknak valamelyest hasonló érzelmi iskoláján kell átesnie; iskolán, amely a nyelvbe rögzött évszázadok súlyával s minden magyar törzs ízével magyar. S gondoljuk el: milyen ragálya a nyelv az életmód ezer apróságának is, az ételektől a betlehemes játékok módjáig. A sok helyi élet fölött az életnek egy magyar ritmusa alakul ki, amely érvényesül az egyén életritmusában is.

A másik hatalmas összehozó erő: a sors. Akiket a történelem egy név aklába terelt: egy nyáj az, mert az egész világ annak tekinti. A közös sors körülbelül azt jelenti, hogyha baj van Uncidán, baj van Boncidán is. S ha arany kell a királynak, zab a katonának, hasonló módszerrel préselik ki a Dunántúlt is, mint a Hargita alján. A nép is gondolkozik a közösség sorsán, s ezek a gondolatok talán epésebbek ott, ahonnét Tokaji Ferkó kuruc népe kászál elő, mint a Balaton békés halászaiban, de valami egetverő különbség aligha lehet. Még a nemesi kutyabőr sem olyan mindent elválasztó szakadék. Ugyanaz a nagyidai reményorgiákban ki-kipukkanó kilátástalanság üli meg a kisnemest, ami a parasztot, ha az egyiknek több is jutott a pukkanásból, a másiknak meg a kilátástalanságból. S folyton mennykövek elől kapkodó ravasz fejével nem rokona-e a szegény Tiborc a kétfelé udvarló erdélyi fejedelemnek is. Ha folytatni akarjuk drasztikus hasonlatunkat: a magyar sors volt az a tűz, amelyen ez a sokféle anyagú s egy lére eresztett nép összefőtt s bizony egy kicsit el is kozmásodott.

S végül itt állt, s ha igaz, most is ott áll a fövő gulyás fölött az Isten kuktája: a nemzeti kultúra is. Meg-megkavarja a nagy bográcsot, kóstol, foldozgatja az étel zamatját s hozzá-hozzáadja a maga fűszereit. Voltak itt mindig emberek, akik heroikus és egész magyarságért álló életükkel közös elemei lettek minden rájuk tekintő magyar életnek, s összefoglalói a még széjjelszórt erőknek. A kultúra meggyorsítja az elszigetelt törzsek anyagcseréjét, tudatosítja közös sorsukat, s egy színörvénybe kavarja a lappangó, sutban álmodó színeket.

Összefoglalva: a történelem egybegörgeti a maga néphordalékát, s a 16sors, nyelv és műveltség-elmállasztotta embercsoportok ásványkincseit egy valamennyiükre jellemző talajvíz oldja magába. Ez az egy népet alkotó biológiai csoportok alól kimosott talajvíz a fajiság.

III.

Hogyan nyilatkozik az így értelmezett fajiság az emberi dolgok nagy eredőjében, az íróban? A századok összeszűrte nedv hogy áramolja át a műalkotást? Hogy válik a fajiság irodalmi jelleggé?

Megint csak az élettani romantika túlzásait kell lealagcsöveznünk. Akik lángész pátoszukban a népeket az idő partjai közt rohanó húsfolyóknak látják, úgy tekintenek a tehetségre, mint e folyók mélyből magasra korbácsolt hullámára. Szerintük a fajhoz tartozók sejtjeiben alvó titok pattan föl érzékenyebb sejtjeiben; a szövetek legmélyire zárt, s már szervivé ülepedett fájdalmak és kívánságok lesznek jajgatás és ütés az ő idegeiben és izmaiban. A faj élettani megafonjának érzik a tehetséget, aki mert veséjében, tüdejében és májában mélyebben magyar, német vagy zsidó, mint társai, nagyobb kifejezője is lesz magyarságnak, németségnek és zsidóságnak.

Ez a beállítás hamis. A tehetség nem függvénye a fajnak. Nem úgy szolgája az adekvát fajiságnak, ahogy a szem a fénynek s a fül a hangnak. Ha Katona József angol s Arany János olasz földön születik, vagy párnapos korukban átcsenik angol vagy olasz bölcsőkbe, vajon kihal-e belőlük az az életet költészetté habzsoló mohóság, csak mert nem a szüleik faji miliőjében eszméltek a bizonytalan színfoltokból alakokká mélyülő világra, s megnémulnak-e, ha apáik férfias nyelve helyett az egyszótagosra fasírozott angol vagy a magánhangzókkal édes olasz nyelven kell kijajgatniok és elkacagniok szívügyeiket?

A tehetség messzebbről jön, mint fajok, családok és eklézsiák. Elemi erő ő, az Isten közeléből indult újvilágteremtő szándék. Mohó szerző erő és nyers válogató ösztön. A közönségesnél nagyobb affinitás és a közönségesnél nagyobb elutasító kedv. A legtelhetetlenebb éhség és a leghatalmasabb undor. S mindenek mélyén az a sokat emlegetett szent önzés, amely a maga nagy belekoccanását az életbe, akarja minél tökéletesebben megörökíteni.

Dzsungel ő, s ha néhány fájával visszaüt is valamelyik embercsoport erdejére, a többi fa csak-benne-nőtt, sehol nem ismétlődő csodafa. Nagy János hasonlíthat Kis Istvánhoz, s mindketten más Kis Istvánokhoz, de a tehetség kihez hasonlít, ha nem önmagához?

S csodálatos öncélúságában és öntörvényűségében mégis a tehetség fejezi ki a fajt. Kifejezi, mert nagy világevő mohósága hamar kiválo17gatja a tömény ízeket, a mély jelentéseket, a típus-embereket s ezekkel egyre több fajiságot is. Beszélni akar, és kevés neki a szótár, és fukar a mondattan. Fölkavarja a lappangó szavakat, kicsalja gyökeikből az elaludt értelmet, rátanítja őket, hogy tovább hajoljanak rokonszavak példája szerint. Énekel és rájön a népi ritmus minden csínja-bínjára; a maga igényeihez töri, de tökéletesíti is. Kiszipolyozza az irodalom lezárt kamráit, de nem a hajdanvaló fajiság nagy tartályait pattantja-e föl zárjai mögött? Arcokat akar megmutatni, s megleli a száz arc helyett állókat, az egész fajért beszélőket. Sorsokban akar tobzódni, de minden sors mögött nem áll-e a csak az ő szemeivel látható kísértet: a faji sors is? S ha ő maga lázad föl bezárt világa ellen, nem veri-e fejét faji fátumok mestergerendájába? Nem nyomja-e őt magát százszorosan az élet, mely sorsa minden osztályosát nyomja? Attól a mesétől, amellyel dajkája elijesztette, addig az árokszélig, amelyben ha magyar költő, ki fog múlni, mindig ugyanazt a századok ködétől és fényétől átitatott atmoszférát eszi csontjaiba, amelyet a kínlódva tengő magyar test párált és sugárzott az ég alá. Miközben önző fékezhetetlenséggel akarja megörökíteni magát, akaratlanul fejezi ki a közösséget. Ahogy a virágba torkoskodó méh szőre telik meg pollennel, úgy lesz teli ő a faj jellegével. Ő csak a mézet akarta, de a virág a pollent bízta rá.

Persze, egyik virágban több a pollen, a másikban kevesebb. Minél jelentékenyebbek egy nép lappangó nyelvi energiái, s minél erősebben nyúl a faji sors az egyének életébe: annál fajibb az irodalom is. Kiáltó példa erre Magyarország. A magyar avar nagyon mély, a magyar égbolt nagyon alacsony. S csakugyan: a mi íróink agyon vannak pollenezve, s a faji jelleg elhatározó döntő stigma csaknem valamennyin.

IV.

A faji stigma a magyar irodalomban! Olyan tárgy ez, amelyről nehéz megilletődés nélkül beszélnem. A bujdosni indultában verseit elégető Balassától Adyig hányféle tragikus torz tolong föl, míg a magyar faj és magyar író viszonyát végiggondolom. Csokonai, aki Goethe mellett kora legnagyobb lírikusa volt, s csavargott, nyomorgott, kiköhögte tüdejét s meghalt úgy, hogy egyetlen Kleist-fordítását látta megjelenni. Berzsenyi, aki marni kész jobbágyok és barmok közt élt, s Pestre jövet nem tudta a legegyszerűbb társalgásra nyitni azt a nyelvet, mely magánya csöndjében A közelítő télvilágirodalomban is páratlan ritmusát rebegte el. Katona József, aki olyan összefoglaló szimbólumát adta a magyarságnak, mint amilyen a németségnek a Faust, vagy a királydrámák a régi Angliának, és nem kellett senkinek; családtalan 18és ismeretlenül halt meg. Az őrültség gyümölcsét érlelő Vörösmarty, a bedőlt világa fölött haldokló Arany, Vajda János s még hányan kerengetik előttem meggyötört arcukat, hogy az egész rettenetes gomolyból egy mindannyiuk arcát összefoglaló Jób-arc sajogjon belém: a magyarrá átkozott tehetség arca.

De még nem itta föl a szánalom e mártírhomlok vérverítékét, s már egy másik arc piroslik mellé az átázott Veronika zsebkendőre. A magyar nép arca ez. A népé, aki tűri az időjárást, jó és rossz királyok nap-felhő játékát, verítékezik, ha a nap süt s ázik, ha az eső csorog; issza a levét fénykoroknak, s issza a levét balkoroknak, s mégis: reménytelen lesulykoltságában is, s talán éppen mert így le van sulykolva, csodálatos erővel éli a maga ősi ritmusú életét, elbúva mesében, kibimbózva dalban, körülbástyázva Molnár Albert zsoltáraival s a Károli-bibliával, vezéreltetve a régiek szájról szájra szállt példáival, fegyelmezve egy vállalt szokásjog medriben: oly csodálatos gazdagsággal nép s oly kiszánthatatlan humusza egy még csak mutatkozó poézisnek, hogy még ma, az ősi kincsek nagy széttékozlásának az óráiban is megdöbbenéssel elegy ámulat nyom ez elé a láthatatlan piramist emelő emberi erő elé, melynek csak a hiányzó ormot kell fölrakni, hogy egy új görögséggel hökkentse meg az ilyen ösztönös emberi monumentumoktól elszokott világot.

Két egysorsú, egyfájdalmú és egykincsű testvér ők: a magyar tehetség és a magyar nép. Egyikük sem számított itt soha. Elhanyagolható mennyiségek voltak a hatalom mérlegében. Fölfelé nem volt útjuk, s anyagi ambíciójuk a másnapi kenyér. De a lelkük gazdag volt. A nép lelke az erős testből ki nem ölhető jókedv s a bőrbe sütött izzó vas fájdalmának egymást hatványozó ikerszépségeivel volt gazdag, a költő a zsákutcába jutott életek mohó alkotásvágyával. Innét az ő csodálatos hasonlatosságuk. Sem a német, sem az angol, sem az olasz, sem a spanyol tehetség nem hasonlít oly ijesztőn a maga népére, mint a magyar. De nem is menekedett egy nép költője sem annyi honvággyal a néplélek fantasztikus és irdatlan erdejébe. Még aki Nyugat jelszavával tört be Dévény kapuján, még Ady Endre is milyen járatos volt ennek a népnek a kincseskamrájában, hogy tudta, melyik szó hol áll; a ledér nőt jelölő cemendétől a gyalázkodó dancsig, hogy ismerte e tömeg lelke rezzenését, s hogy kihallotta százados távolokból, gyerekkori zsoltárai francia strófaformáján át is elveszett ritmusát, s milyen szemekkel tudta látni azt a pompás kalotaszegi magyarságot, amint templomból jövet a hídon ragyogó színekben s mégis méltóságosan átvonul, mint ahogy a századok hídján is vonult tempósan, súlyosan, de mégis sárga és kék varrotasokban.

S ahogy ő látta meg, már-már a halálhoz közel, úgy látta a magyar 19tehetség mindig a magyar népet. Hol inkább a súlyosságot, hol inkább a nagy nyugalmat, hol a varrottas tarka színeit. Ez a Tiborcok jaját kapta ki, az a Csokonai szomorú-nyájas paraszt dalait, más Arany Alföldjének komoly nyugodtságát; de mindannyian ebből a nagy, fekete-pirosan parázsló testből melegedtek; ez volt az ő egyetlen atyafiságuk az idő nagy kietlenségében.

Egy időben, magam mulattatására összeállítottam a magyar poézis palettáját. Kikerestem azokat a törzsszíneket, amelyek több írónkban visszatérnek, s más színekbe olvadva a szóval festett magyar képek óriás hányadán ott derengenek. És találtam színeket, amelyek a magyar nép szűkebb palettáján nem voltak meg. Ott van a Daykák, Kazinczyak, Kölcseyek, Kosztolányi Dezsők és Juhász Gyulák szürkés, ezüstös költészete, az idegen stílízlésben élő magyarok színe, akik annyira jogosult finomabbra vágyásukban magyarrá élték idegen nemzetek színeit is. De ilyen szín a Vörösmartyé is, a nagy, álomra kárhozott magyaré, aki testetlenül-buja víziókba s egy testetlenül gazdag nyelvbe délibábozta ki korlátozott életét. Az ő bíboros, mindent elszellemítő, egyre fölfelé lobogó lelke mintha a kristálykehelyben égő magyar álom-szomj volna, desztilláltságában is mélyről magyar, de a nép nyersebb színeitől idegen.

Ám alig néhány ilyen nép-idegen színt találtam, a domináló, szembekiáltó színek ugyanazok, amiket Ady a Kalota partján észrevett. Egyik az a kemény ledömöcköltség, az a könnyzacskóknál és fuldokló toroknál mélyebbre evődött, csak nagyon-férfi húsba pácolódó, tompa emberfájdalom, amely már nem is fájdalom, inkább súlyosság, földhöz vonó gravitáció. A Katonák, Berzsenyik, Madáchok, Kemények írásaiban a legtömörebb ez a szín, de Adyban, Balassában, Vajdában, a korosodó Vörösmartyban is ott kísért. A nép néhány dalában és balladáiban adta legtöményebben. A másik szín az a kevéske bánkódással aláfestett nyájaskodás, incselkedő kötekedés, a Csokonai pajkosabb szelleme; ez a könnyedén építő, gráciás s egy kicsit mindig szomorún maradó géniusz, mely mintha jókedvében is valami nagy bánatra emlékeznék, talán nem a magáéra, hanem arra, amelyiket a tuberkulózissal egyszerre lehel be az ember a magyar levegőből. Ez a szín kissé fölhígítva Jókaiban is visszatér, de ott dereng Balassában s Ady néhány boldogabb pillanatában is. A magyar népdalnak ez a domináló színe. S végül ott a harmadik törzsszín, a magyar fatalizmusé. Gondolj egy asztalszegletre két összefont kart, a karokra lesunyt nagy fejet, s e fej mögé az arany eget, mozdulatlan és gyér növényeket, s őrizd meg a színt, mely az egészből benned maradt: az egyetlen magyar szín ez, melyre kis erőltetéssel rá lehet fogni, hogy ázsiai. Legtisztábban Mikszáthban jött ki, Móricz Zsigmondban az erősza20kolt pesszimizmus, Aranyban a befalazott élet tragikus hánykódása sötétíti.

Ahogy a székelykapu sötét fáján tarka a dísz, s az egész mégis méltóságosnak hat, olyasfélén mutatkozik a magyar faj arca is a magyar irodalomban. A népben megismert vonások a költőben mintha kissé még elkomorodnának. Mintha a nép jobban beletörődne sorsába, mint a költő. De nem is lehet másképp. A tehetség százszoros súlyát érzi a magyar szívekre nehezedő fülledt atmoszférának; többet lát, nem csoda, ha vigasztalanabbá válik a szeme.

Egyetlenegy esetben tudott az ő szeme a népénél is fényesebb maradni. Talán föltűnt önöknek, hogy a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor nevét egész este nem ejtettem ki. Szent igaz: Petőfi költészetének más a fénye, mint a magyar költészetnek, beleértve a népköltészetet is. A magyar költészet verőfényében és pajzánságában is van valami tompaság, egy ürömcsöppnyi lelkibetegség. Petőfi lírája tompítatlanul fényes. Szabad és korlátlan, amikor a magyar irodalom földhöz vert és rács mögül síró. Petőfi elüt a magyar költők nagy többségétől, de nem mert „jugoszláv” volt. Aki egy Petőfi mohóságával s a Kiskunságban születik, bizonyosan sűrít a világ belétolduló dolgaival együtt fajiságot is annyit magába, mint akárki más magyar poéta. Ha mégis kirí, annak más oka van. Petőfi olyan korban nyílt ki, mikor a magyar királyfit békává átkozó varázsszó mintha megtörőben lett volna. Mintha kinyílt volna a szemünk a bizalom és az egyetemes emberi felé. Petőfiben én azt a magyart látom, aki magasodni érezte maga fölött az eget, nem piszkálgatta hát fölösen az avart, hanem az emelkedő égre írt gyönyörű bárányfelhőket, s a bárányfelhők közé egy gyönyörű napot: a magyar szabadságot. Tartott volna tovább a negyvenes évek hangulata, ne törték volna le a felnyújtott kezet, ne tömték volna be az ujjongásra nyílt szájat, Petőfi fajisága lett volna az új, a megváltott fajiság: a békabőrét elhányt királyfi teste illata. Persze azóta visszaestünk az ősi letargiába. A diadalmas Toldi Bende vitézzé fáradt, s a végső felfordulás elé Ady szíve harangozott ijedt meneküljeteket. S most megint idegen fajiság a Petőfié. Hála Isten, ma már nem annyira, mint volt a háború előtt.

V.

Akik idáig kísértek, nem gyanúsíthatnak meg azzal, hogy a vér vegyészeivel vagy épp a savók fanatikusaival határoztatom meg költőink magyar vagy nem magyar voltát. Ostobaságnak tartom, ha Zrínyit, Madáchot, Petőfit el akarják vitatni tőlünk, s reménytelennek, 21ha mi akarunk akármily halvány jogcímet formálni olyan művészekhez, akikben volt talán egy pintnyi szittya vér, de ez a pint is egy más kultúra álmaiért zakatoltatta az idegen szívet. Aki a magyar fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hrúz Máriának hívták is az édesanyját.

De milyen álláspontra helyezkedjünk az olyan íróval szemben, aki nem ebben a térben nőtt föl, akit más nép észjárásába tört a gyerekkor, aki más faj misztériumai előtt borzong azzal az áhítattal, amivel mi a magyar dolgokat becézzük agyon, s aki mégis magyarul ír, mert így hozta kényszer és alkalom?

Ez az ember kitűnően megtanulta a nyelvünket, sokat ellesett szokásainkból, talán több lexikális adatot tud felőlünk, mint mi magunk, de álmában egy kis zsidó, sváb vagy tót családba álmodja vissza magát, s mint Gulliver fejét a liliputiak ezer apró kötelecskéje, fölkent magyar író fejét is ezer édes emlék horgonyozza vissza egy idegen faj melengető ölébe. Pedig mi más az írás, ha nem legkorábbi képeink, emlékeink üde fölsarjadása a férfikor szürkeségiben?

Az utóbbi évtizedben ezeknek a magyar nyelven idegen fajiságot reveláló íróknak az ügyét sokféleképp és lankadatlan szenvedélyességgel vitatgatták. Két rétegét pécézték ki és támadták meg a magyar toll forgatóinak: az egyik a zsidó, a másik a régi Magyarország nemzetiségeiből közénk szüremlett írógárda volt.

A zsidóság rendkívül erős alkati stigmájú nép. Vannak betegségek, amelyeket jóformán csak zsidók kapnak meg. S bár ellentétes csoportokra oszlanak, ezeknek a csoportoknak a száma alig néhány, s mindenik rendkívül jellegzetes. A zsidó test és a zsidó szellem akárhogy keveredik európaiak közé, tüstént kiismerszik. Társadalmi életük is rendkívül elkülönült, vagy legalábbis egész más belül, mint nem zsidók felé. Magukkal viszik a gettót büszkén hirdetett fajfölöttiségükbe is. A megtanult nyelvekbe egykettőre beleégetik jellegük nyelvi figuráit, a szavak színe megváltozik az ajkukon. Ha vallástalanokká válnak is, hódolattal gondolnak azokra a hagyományokra, melyek népüket összefűzik. Faji diszciplínájuk az egész világon páratlan. Vetődjenek három-négyen a legeldugottabb faluba, s magukkal visznek oda valamit azokból az évezredekből, amelyek őseik fájdalmával és ravasz bölcsességével pólyázzák körül őket, s évtizedek múlva is azok, akik voltak, megőrizték jellegüket egy egész idegen világgal szemben is. Hasonlíthatatlanul tömörebb és szívósabb faj a magyarnál. S ötven év óta sűrű rajokban ereszkedik városainkra, megszállja gazdasági életünk bástyáit, s kezébe keríti akveduktuszait.

A múlt század vége óta ez a belénk ülepedett nép egyre több magyar írót termel. Íróik elébb nagy tapintattal illeszkedtek a magyar költé22szet hagyományaiba. Respektálták a magyar hegedűt, s óvatosan pendítették meg rajta sajátos alkatuk kikívánkozó hangjait. Ez volt a magyar-zsidó irodalom, Kiss József stádiuma, az Arany alexandrinjaiban föléledő Simon Judit kora. A magyar közönség tapsol, mert mégiscsak szép, hogy egy zsidó ennyire is Arany tudjon lenni. De az öröm korai. Simon Judit erősebb lesz az Arany alexandrinjánál, kilép belőle, s szabadon akar nyújtózkodni. A zsidó ember a tükörbe néz, kissé viccesnek találja magát ebben a felül dolmány, alul kaftán öltözékben. Fészkelődni kezd hát, s kapóra jön neki, hogy maguknak a magyar költőknek is szűk a régi dolmány; szövetkezik velük a le-a-dolmánnyal jelszó alatt. Adja mindenki, ami benne van – mondja. Igazán elemi kívánalom, de egyelőre ő maga sem meri száz százalékig érvényesíteni. A zsidó irodalom Ignotus-kora ez. A következő, mondanom se kell, a Szomoryé. Az idegen fajiság és a magyar faj szolgáltatta nyelv tragikus tusába kezd. Az új gazda a maga teste méreteihez akarja kitérdelni, kikönyökölni és kihátalni az idegen szervezetre szabott ruhát. A ruha itt reped, ott foltot kap, már egészen más ruha, de az új test végre benne van. Talán utálja még, hisz rajta a régi gazda szaga, de legalább kényelmesen mozoghat benne.

Hová visz ez a folyamat? Semmi jel sincs rá, hogy a zsidóságra boruló faji atmoszféra ritkulna, s nem is valószínű, hogy ez a gazdasági és szellemi szövetségekbe tömörült faj egyhamar disszociáljon. Másrészt bizonyos, hogy igaz író csak az lehet, aki legfesztelenebbül önti ki, ami belé gyűlt, s minél tehetségesebb valaki, annál vakabban megy lelke szimatja után. Szomory Dezső, aki magyargyűlöletét már nem palástolja, de faja hatezer éves múltjáról annyi melankolikus gyöngédséggel beszél, igazabb író, mint aki hasonló lelkiállapotban semleges témákon kendőzi műmagyarrá magát. Igazabb író, de nem magyar író.

Nem hiszem, hogy ezt a tényt Szomory a szívére venné. Annál jobban a szívére veszi a magyarság, amelyre csakugyan végzetes lehet, ha egy más nép sajtóval, folyóiratokkal, könyvkiadó vállalatokkal pumpálja belé a maga fajiságát. Magyar nyelven ma két nép ír, s nem biztos, hogy a magyarság számlál több tollat. Pedig a népek nyelve és szelleme nem olyan, mint a föld, hogy jó, ha hosszába szántják, de még jobb, ha keresztbe is. Inkább olyan, mint a haj, amelyet ha két irányból fésülsz, bizony, összeborzasodik.

Olyanok vagyunk mi, magyarok és zsidók, mint két kísérleti állat, akiket a történelem egy-egy bőrlebernyeggel összevarrt, hogy megnézze, melyik mérgezi meg a másikat ezen a bőrlebernyegen át. Nos, mindenikünkre végzetes ez az összekényszerültség. Minket megöl az ő anyagcseréjük belénk ömlő végterméke, őket feszélyezi, hogy folyton tekintettel kell lenniök miránk. S ez a feszélyezettség fogja a helyzetet 23megoldani. Én a teljes szakadást elkerülhetetlennek tartom. Mintha a zsidó írók is éreznék ezt, egyre inkább zsidó témákra, zsidó hangulatokra vetik magukat, s egyre mélyebbre fúrják homlokukat a zsidó fajiság nekünk idegen ködeibe. Egy külön, basztard irodalom készül kialakulni a magyar nyelv és zsidó fajiság kereszteződéséből, amelynek a magyar irodalom felé meglesznek a jól őrzött határmezsgyéi. S jó is lesz így. Legalább megbecsülhetjük majd az ember alkotásában az emberit, s nem kell a magyar irodalomból seprűzgetnünk a nem-magyart. Sokkal több megértéssel és szeretettel figyelhetjük a közénk vetődött nép életét, ha tudjuk, hogy nem akarja a maga életformáit ránk erőszakolni, mint így, amikor a felénk nyújtott csemegében gyanakodva szimatoljuk az áfiumot.

Más kérdés, hogy ítéljük meg azokat az írókat, akik a háború előtti Magyarország nemzetiségeiből szivárogtak közénk. Ezeknek az íróknak azt szokás szemükre hányni, hogy éppen mert nem látták a magyar faj gyökérproblémáit, magukra kapták a jelszó-magyarság pörge mentéjét, s nagylegényesen ők kurjantgatták az ugyancsak idegenekből és fajiságukból kivedlett magyarokból támadt álközéposztálynak a sose halunk meg tapssal jutalmazott csuhajait, s ugyanakkor, amikor a fölnyitott sír elé hejehujázva vitték a magyart, letagadták a faj igaz megnyilatkozásait.

Ezeknek a vádaknak egy része igaz. Az egész magyar szellemi életnek van némi német maszlag török áfium íze. A legmagyarabbnak kívánt helyekről is gyakran hallani egy fajából kivedlett, más fajba bele nem nőtt renegát semlegesség gerinctelenségeit. Ez baj, de mégsem olyan veszedelem, amilyennek föltüntetik. Ezek mögött az írók mögött már ma sem állanak zárt nemzetiségi tömbök, írásaikkal nem készíthetik elő fajuk szellemi hegemóniáját. Kallódó emberek, akik leszakadtak a maguk faágáról, s egy más nép lombjába fújta őket a szél. Bizony nem nőnek hozzá az új lombhoz, de lényegesen nem is ártanak neki. Egyre kevesebben lesznek, mert a nemzetiségek, amelyek a magyar állam dicsőségére ránk ontották őket, szétfutottak, s most más országok leglojálisabbjai.

Hozzá, ezeknek a jövevény íróknak az értékesebbjei életük nagyobb felét a maguk fajától távol, színmagyar környezetben élték le, s a magyar irodalom szerényebb posztjainak többnyire jogos pályázói. A gyatrábbak meg csak annyiban veszedelmesek, amennyiben minden gyatra író veszedelmes. Akik emberség és fajiság nagy mélyeit revelálják, mindig szembetalálkoznak a sekély vizek halaival. Sok köztük a sváb, a tót? A legkonokabbak színmagyarok voltak. Mert az irodalom szemében fajuk is csak az igazi íróknak van. A nem írók minden faji bizonykodásuk ellenére is fajtalanok, ahogy virágénekjeik és himnuszaik ellenére is nemtelenek és istentelenek.

24
VI.

Áthajóztunk a legnehezebbjén is. Ami van, azt nem lehet letagadni, de az erős lélek szívesebben épít, mint kötekedik.

A magyar irodalom faji jellegét nem úgy kell megvédeni, hogy tűzzel-vassal essünk azoknak az íróknak, akiknek akár a családfáján, akár az írásaiból kivillanó fajiságán bibit találunk. Az ilyen harc: negatív harc, sötétben kaszabolás, mely csak hullákat terem. Mi értelme az idegenség minden kis elénk lebbent vöröspántlikája előtt megvadult bikává rugaszkodnunk, amikor van nekünk komoly s pozitív feladatunk: egy marokba fogni azokat az írókat, akiknek keletkező emberi értékei egyszersmind magyar értékek is, érvényesülést, helyet és fejlődést küzdeni ki nekik, egyre több helyet, hogy végre ők vigyék a hangot a magyarul dalolók hangversenyében.

A magyarság számára kell kiharcolni a dalok fórumát, nem az idegeneket ócsárolva, de a magunk hangját kieresztve. A múlt század végén, a bakteriológia fénykorában az emberek minden nyavalya okát a baktériumokban keresték. Ma, amikor az alkattani felfogás uralkodik, a betegség végokát a szervezet meghibbant vegyi egyensúlyában látjuk, ez teszi lehetővé, hogy az ellenállás kikorhadt sorompóin a kórokozók beözönöljenek. Hasonló felfogáscsere kívánatos az irodalmi életben is. Rossz orvos, aki literszám önti a tuberkulotikus irodalomba a gyűlölet dezinficienseit. A dezinficiensek elébb elpusztítják a szervezetet, mint a bacilust. A testet kell felerősíteni. Magyarságunk igaz erőit kell előszólítanunk a tespedt test szöveteiből, s a veszedelmes gócok maguktól eltokolódnak.

Mert ebben a lázas és legyöngült testben még vannak erők, s az ezeréves magyarság igazi tavasza még mindig nem robbant ki. Az ilyen állítást bajos bizonyítani. Hogy szuggeráljam önökbe, amit én látok, én tapintok és én ízlelek. Kihallgattam a csíráit készítő földet, de hogy mondjam el, mit hallottam. Mit beszélt nekem a falu, melynek a temetőjében minden második ember rokonom, s élőinek belém évődött arca úgy száll velem, mint megannyi megoldott hieroglif, mellyel magyar századok üzentek nekem? Hogy mondjam el, mit vallottak a nagy magyar halottak, a Berzsenyiek, Csokonaiak, Aranyok, Adyk: egy még felszínre nem került lappangó érctömb közénk szakadt szilánkjai? Mire tanítottak a Szenczi Molnár Albert zsoltárai, ős magyar ritmusok foszlányait hozván el gyermekkoromba? Mit súgott a tájszótár, mely fölött medikus éveim elhagyott délutánjain annyi gyöngédséggel gubbasztottam? Mit vallottak a Kriza Vadrózsái, az Arany–Gyulai-gyűjtemény, s mit ujjongott a szívem, mely ezt a töméntelen, lappangó kincset képzeletben egy új Salamon templomává25építette, s látta a magyar művészetet olyannak, amilyen a benne rejlő erők kifejtése után lehet? Hiába mondanám el mindezt, az igazság abban a sok emléknyomban, árnyalatban s abban a sajátos összekuszáltságban van, melyben ezek a dolgok maguk visszaadhatatlanul belém temették. Nem tehetek mást: csak bizonykodom. A tavasz jön. A tavasz a talpunk alatt ég, csak egyszer, egyetlen egyszer sikerüljön kikönyörögnünk, kiverekednünk egy kis levegőt azoknak, akik most fiatalok, s ennek a fajnak elrendelt képviselői.

Hol vannak? Nem tudom. De lehetetlen, hogy diákszívek, akik a gyermekkor csigaházából most nyújtják ki tapintgató csápjaikat, rá ne eszméljenek: ímhol, együtt van minden, amire vártunk. Lehetetlen, hogy a készülő méheknek be ne üzent volna a kész mező, hol a virágok sarkantyúiban egy új görögség méze illatozik. Csak kiszabadulhassanak! Csak telepákosztoskodhassák magukat. Csak elbocsássa őket a kaptártapasztó magyar sors!

1927
A minőség forradalma – Kisebbségben

LAST_UPDATED2