Csörgő Zoltán

A mágusperek jegyzőkönyvei c. előadása

http://www.youtube.com/watch?v=OusC6CtKAeY

CSÖRGŐ ZOLTÁN

BEVEZETÉS A MÁGUSPEREK JEGYZŐKÖNYVEIHEZ

“Rövidesen megnyílnak a vatikáni archívumok, s csaknem fél ezredévre visszamenőleg kutathatók lesznek azok a korábban indexen lévő dokumentumok, amelyek a hitvitákat, az álmisztikát, az újkori lelki mozgalmakat és a felvilágosodás vitatott tételeit tartalmazzák. Az engedély azonban csak az 1903 előtti anyagokra vonatkozik. Az ennél frissebb dokumentumok továbbra is zárolva maradnak." - számolt be egy napilap római tudósítója az újság 1998 január harmincadikai számának címlapján arról a hírről, amelyet néhány nappal korábban hoztak nyilvánosságra Rómában azon a tanulmányi napon, amelyet a Hittani Kongregáció és az Olasz Lincei Nemzeti Akadémia közös rendezésében tartottak A római Szent Tanítóhivatal archívumainak megnyitása címmel. “...A vatikáni Hittani Kongregáció őrzi jelenleg az egykori Római Inkvizíció archívumának megmaradt részét, ezért értékeli a világsajtó a vatikáni archívumok megnyitását az inkvizíciós anyagok vizsgálatának legalizálásaként. Sajnos a történelem viharaiban az archívum anyagainak jelentős része elveszett..." - folytatódott a hír, majd a végén még ez szerepelt: “Egyetlen kutatási kritérium, hogy az illető diplomás szakember legyen akadémiai vagy egyházi tekintély által kiállított ajánlólevél birtokában, s igazolja, hogy milyen egyetemen vagy felsőoktatási intézményben folytat tudományos tevékenységet."

Több szempontból is reménykeltő lehetne ez a hír. Egyrészt annak a jeleként értékelhetnénk, hogy immáron talán a legtitkosabb zugai is kezdenek majd megnyílni a valószínűleg rendkívüli titkokat őrző vatikáni könyvtárnak. Olyan titkok kerülhetnek napvilágra, amelyek új megvilágításba helyezhetnének bizonyos tanokat, melyeket az egyház hosszú századokon keresztül dogmaként kezelt. A jelenlegi pápa legutóbbi időkben kinyilvánított beszédeiből ugyanis nemcsak a katolikus egyház megújításának, hanem ezzel összefüggésben az egyház egyes tanításai felülvizsgálatának, újraértékelésének szándéka is kitetszik. Az őszinteség és belátás jegyében, úgy tűnik, most olyan iratok is kutathatókká válnak, melyeknek tényeit jobbnak látszott eddig elhallgatni a hívők tömegei elől.

Igaz, az egyház önnön merev gyarlóságait felszámoló kötetlen szellemében bízott Fehér Mátyás ]enő, domonkos rendi szerzetes-történész már 1968-ban is, amikor egy igen izgalmas tartalmú könyvet jelentetett meg az argentínai magyar emigráció kiadásában Buenos Airesben. Középkori magyar inkvizíció címmel adta ki az 1222. évtől megkezdődő inkvizíciós “hitvédelmi" perek anyagát és a hozzájuk kapcsolódó, vallás- és kultúrtörténeti adalékokat közlő terjedelmes tanulmányát. A domonkos rend hazai történetének kutatása közben, 1942-ben akadt a dokumentumok XVII. századi másolatát tartalmazó, általa Kassai Kódexnek elnevezett iratok nyomára, amit három évvel később, a háború utolsó hónapjaiban, szinte csak az isteni gondviselésnek köszönhetően talált meg Miszlóka falu kis plébániáján. Gyorsan másolatot készített róla, azután az eredetit a budapesti domonkos kolostor könyvtárában helyezte el, ahonnan a kommunista időkben a domonkos rend feloszlatása, a könyvtár elkobzása következtében nyoma veszett.

Nem sokan tudják, hogy az inkvizíció intézménye Magyarországon is működött. Még kevesebben vannak azok, akikhez az elmúlt harminc esztendőben, mióta Fehér M. Jenő nagyszerű munkája megjelent, eljuthatott ez a mű. (Fehér M. Jenő könyvére hivatalos orgánumban - Harmadik Part, 1994. Ősz - elsőként Tóth Csaba hívta fel a figyelmet, mivel “...fontos tanulságai vannak a mai kor, a lélek ébredésének rejtett kincseit őrző mai magyarság számára...".) Voltak köztük történészek, néprajzkutatók is, akik szintén nem vonhatták ki magukat hatása alól, de még csak nem is hivatkozhattak rá, mint forrásra, hiszen az eredeti eltűnt és a tudomány mindenkori, s így “mai állása szerint" egy másolat nem bizonyító erejű.

Itt kell megemlíteni tehát a másik szempontot, amely miatt különösen nekünk magyaroknak örvendetes lehetne az említett hír. Mert igaz, hogy az archívumok megnyitása csak a nagyjából XV. század utáni iratokra vonatkozik, ám talán egyszer mégiscsak felbukkanhat Vatikánban az eredeti nevén Collectio Dominicanának vagy Syngraphának jegyzett pergyűjtemény másolata, vagy netán kalandos úton mégis megmenekült eredetije. Sőt, esetleg egyéb iratok is előkerülhetnek, amelyek mind új megvilágításba helyezhetnék a régi magyarok ember- és természetismeretét, ezek alapján pedig nem csupán részletesebb, színesebb, árnyaltabb, hanem - egyszóval - hitelesebb képet is kaphatnánk az ősi magyar hagyományról.

Nem a bevezetőnk elején említett hír indokolja mindenesetre, hogy úgy döntöttünk, sorozatosan megjelentetjük az egyes perek anyagait. Sokkal inkább indokolja ezt ama tisztelet, amit elődeink iránt érzünk, valamint az elismerés, amellyel tudásuk előtt adózunk.

A középkor utolsó harmadában a dogmatikussá szikkadt kereszténység szűklátókörűsége, elzárkózása, másrészről támadása kifelé lehetetlenné tette Európaszerte az egyéb tradicionális formák felismerését. Az a kár, amit a katolikus egyház a hitvédelem szellemében elkövetett végső soron és hosszabb távon önmaga ellen irányult. De nemcsak önmaga ellen, hanem az emberiségnek a világnak ezen a felén élő jelentős hányada ellen, hiszen a “másként gondolkodók" - legyenek azok akár saját hagyományaikhoz ragaszkodó népek, akár tudósok, reformátorok, vagy éppen gyógyítók - ellen elrendelt irtóhadjáratokkal egy olyan ősi szemlélet továbbélését igyekezett megakadályozni, melynek léte mára vált szinte végzetesen hiányzóvá számunkra.

Másságunk: keleti eredetünk, sajátosságaink, egyedülállóságunk minket magyarokat is különállóvá tett Európa közepén. Hiába voltak a magyar királyok alattvalói már sok emberöltő óta keresztények, hiába vállalták fel nemegyszer a kereszténység védőbástyája szerepet, a római egyház, általában a nyugati kereszténység mindig a legnagyobb bizalmatlansággal tekintett Magyarországra. E bizalmatlanság okán adta a pápa a XIII. század elején is idegen származású főpapság kezébe az ország vallási ügyeinek intézését. A voltaképpeni egyetlen magyar főpap Paulus Hungarus, Magyar Pál volt, aki 1221-ig az akkori keresztény Európa legnagyobb egyetemének, a bolognai egyetemnek volt tekintélyes tanára, sőt ő töltötte be ott a legmagasabb tisztséget is: ő volt a rektor. Ezután megalapította Magyarországon a domonkosrendiek tartományát és megszervezte az inkvizíciót “a hit tisztaságának védelmére".

Inkvizícióját és módszereit azonban túl szelídnek minősítették és tíz év után leváltották. “Érthető", hiszen egyenesen védte az ősi magyar vallást, mégpedig imigyen: “Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert ez Istennel azonosítandó." Azt is megtudjuk írásaiból, hogy szembetegségéből maguk a mágusok gyógyították ki.

A mágusok gyógyító művészetének eredményei megdöbbentették a nyugati egyetemeken tanult orvosokat, s e városi és királyi “fizikusok" komoly nyomást fejtettek ki az idegen származású, ám éppen a magyarokat idegennek néző inkvizítorokra, hogy a kuruzslással vádolt vetélytársakat visszaszorítsák. Kegyetlen és véres eretneküldözés vette kezdetét, bilincsbe verték, megkínozták őket és halálos ítéleteket is hoztak.

Sok minden kiderül róluk a jegyzőkönyvek alapján, de persze életük így is homályban marad, csak fogódzókat találunk, hogy felépíthessük magunkban alakjukat. Az biztos, hogy megbecsülésnek örvendtek a nép körében. Az inkvizíció elé tanúként megidézett egykori betegek, azok hozzátartozói bátran kiálltak a védelmükben. Az életük egyszerű volt, csak a felajánlott tejet és kenyeret fogadták el. Tételesen talán soha nem fogalmazták meg tanaikat, de tanították a fiatalságot, buzdították őket, hogy az ősi énekeket, legendákat emlékezetükből kiveszni ne hagyják. Fel is avatták őket közösségük tagjaivá, mégpedig úgy, hogy “piliseztek": kivágtak a hajukból, egy forrásban megmosták a fejüket és mellüket, hátukat olajjal kenték meg és kaptak egy bőrövet a derekuk köré. Ez a felövezés egyértelműen ősi perzsiai motívum. A serdülőkorban történő beavatási szertartáson rituális fürdővel és imákkal először a test tisztul meg ott is, majd életükben először a közösségbe fogadottakra adják a szent inget és derekukra kötik a szent övet. Háromszor tekerik körbe, utalva az igaz gondolatokra, igaz szavakra és igaz cselekedetekre.

A mágusok sokszor segítkeztek a szülésnél és ők végezték az emberélet három fordulójának a születésnek, esketésnek és temetésnek a szertartásait is. Nem is beszélve az ősi lóáldozati szertartásról, melyről közel félezer évvel a keresztény hitre térés után, a népünk emlékezete szerinti utolsó táltosrendi királyunk, Mátyás idejében is esik említés.

Az évkörben a napfordulókra eső ünnepek jelentős események voltak a hagyományőrző nép életében. A tavaszi termékenységi napot friss vesszőkkel ünnepelték. Pünkösdkor tartották a Szent Lászlóról elnevezett lovasversenyeket. Az aratás utáni Nyárősz ünnepen a mágus apró cipókat készített és osztott ki a nép között. Karácsonykor tartották a kerecsensólymok, a Nap madarainak ünnepét.

Az inkvizíciós eljárások során éppen ezen pogány ünnepek, áldozatok megtartásával vádolták őket, amit már 1047-ben tiltott I. Endre, mint “az ősi szkíta nemzeti vallás" gyakorlását. További vádpontok voltak az ördögűzés, pénz elfogadása, olykor megszentségtelenítés, istentelen szokások, pogány erkölcsök terjesztése, hol pedig egyházi dézsma elleni lazítás.

Gyógyításaikról mégis az derül ki, hogy számukra a betegek kiléte nem bírt fontossággal és nem volt számukra elveszett ember. Egyformán kezelték a király íjászát, a püspök testvérét, a városi polgárokat, mesterembereket, a falvak jobbágyait és közben igyekeztek növelni a beteg saját istenébe vetett hitét. Határozott fellépésükkel a gyógyulás érdekében igyekeztek elnyerni a bizalmát is. Sigérnek nevezett tisztító szertartásokkal, dobszóval, ráolvasással űzték a betegségdémonokat, a környezet gonosz szellemeit, miközben meg is nevezték őket. Mellettük famulusok, mágussegédek segítkeztek sajátos feladatkörrel, ilyen volt a harsány, a bács, a regős, a baksa, a duru. Ők valószínűleg apránként sajátították el a gyógyítás közben regölt, mantrikus jellegű énekeket, valamint a gyógyszerek készítési módját a rovásírásos bot őrizte gyógynövénylisták alapján. Képességeik lehető legmagasabb fokra fejlesztésében az idős, tapasztalt mágus segített, aki nyilván először testi-lelki rátermettségüket vizsgálta meg, majd csak ezután avatta be őket fokozatosan a titkaiba. A gyógyítás során különböző feladatokat bízott rájuk, szerepkörüket azután kapták, amiben különösen jeleskedtek. Az azonban nem derül ki, hogy a táltosokról fennmaradt hagyományok szerint hetediknek születő gyermekek voltak-e, akik eleve mágusnak lettek szánva. Gyógyító módszereik különbözőek voltak, nemzedékről nemzedékre örökítették a tudást. Gyógyítottak gőzzel, gyógynövényes izzasztással, sőt vizespakolással, zuhanyokkal is. (Valószínűleg számos olyan módszert ismertek, amely mára végleg feledésbe merült, vagy az utóbbi évtizedekben a természetes gyógymódok holisztikus szemléletét kutatók segítették vissza legalább a köztudat perifériájára.) Rendkívül eredményesek voltak, főként ha megemlítjük, hogy ők akkoriban Szent Vitus dühét,azaz a veszettséget és Szent Lázár tüzét, a leprát is sikeresen gyógyították. Ez még ma is komoly nehézséget okoz az orvostudománynak. De ismerték az állatbetegségeket és azok gyógymódjait is.

Zseniálisan állapították meg a diagnózist és gyakran ebbéli érthetetlen módszereik szerepeltek a legfontosabb vádpontok között. A mágus ugyanis a beteg lázát nézte, meghallgatta testük zörejeit és szívverésüket, megvizsgálta a torkukat és a szemük szivárványhártyáját, továbbá vizelet-, ürülék-és pulzusvizsgálatot is végzett. Ez utóbbiak kétségtelenül arra utalnak, hogy ismerték annak az ősi élettannak az elveit és gyakorlatát, amely például Indiában ayurvéda néven maradt fenn. (Ennek a magyar népi gyógyászatban, a javaslásban évszázadokon keresztül, sőt máig is fennmaradt nyomait későbbi írásokban szándékozzuk összegyűjteni.)

Az ítéletek különböztek. Kezdetben sokakat felmentettek és szabadon bocsátottak, mert a magyar bírák nem engedték elítélni őket, sőt egy kolostorfőnök rábeszélte egyiküket, hogy lépjen be a szerzetbe és ott hasznosítsa ezután a tudományát. Azután egyeseket kitiltottak a birtokokról, falvakból, az egyházmegyék területéről, akadt, akit halálbüntetés terhe mellett eltiltottak minden betegség kezelésétől. Ám később szaporodtak a bebörtönzések. Volt, akinek a homlokára a kereszt jelét akarták égetni, de felesküdött a keresztre, ami azt jelentette, hogy az első adandó alkalommal csatlakozik a Szentföldre induló keresztes hadakhoz.

A mágusok egy része az üldözések nyomására sem hagyta abba a működését, inkább vándorrá vagy bujdosóvá vált, elrejtezett, a falvak szélén élt és itt adta át tudását. Tevékenységük leginkább látható része a gyógyítás maradt. A világ azonban folyton változott körülöttük, tudásuknak bizonyos elemei, mint például a vihar- és jégesőelhárítás, esőcsinálás, az időjárásért viaskodás a közösség jó termése érdekében idővel előtérbe kerültek, míg mások jelentőségüket, szerepüket vesztették. Megfoghatatlan, titokzatos alakja köré egész hiedelemkör szövődött a magyar néphitben, ahol a táltos elnevezés terjedt el.

Talán nem elhanyagolható szempont, hogy a Magyarországon táltoshiedelmekként fennmaradt tudásmorzsák talán éppen azért vethetők össze a sámánizmus egyes jelenségeivel, mert mindkettő egy valaha volt nagy hatású és minden bizonnyal közös gyökerű mágikus hagyomány perifériájaként létezhetett csak tovább. E hagyományt nálunk a kereszténység térhódítása szorította ki, míg Eurázsia sámánizmust gyakorló népeinél mint egy nagy földrajzi kiterjedést átható műveltség határmezsgyéjén élő népeknél maradtak fenn a kultusz, s talán annak nyelvének egyes elemei. A sámánizmus rítusaiban, mint René Guenonkimutatta, olyan tudás származékai fedezhetők fel, amely eredetileg magasrendű tradicionális forma kellett legyen, mégpedig a primordiális tradíció egyik legtisztább megjelenése. ( R. Guenon: A mennyiséguralma és az idők jelei, 162.o.)