– Mi volt az elsődleges célja, amikor úgy döntött, elkészíti ezt a filmet, és milyen lett a tényleges hatása, fogadtatása?
– Nem akartam megcsinálni ezt a filmet. Egy barátom valahol, „véletlenül" találkozott ezzel a pappal, és addig szekált, hogy hallgassam meg, hogy amikor épp vettem magamnak egy új kamerát, gondoltam, elmegyek az előadására, legalább kipróbálom az új szerzeményt és a barátomnak tett ígéretet is letudom. Elmentem Pablo atya előadására, és mondhatom, hogy egyetlen szavára sem figyeltem oda. Végig a kamerámmal voltam elfoglalva, a beállításokkal bíbelődtem. Mikor vége lett, odamentem hozzá, bemutatkoztam, üdvözöltem, és kész. Egy percig tartott a személyes találkozásunk. Három hónap múlva kaptam egy e-mailt a barátomtól, aki rajtam kívül még egy csomó más embert is berakott a címzettek listájába, amelyben sajnálattal értesít mindenkit, hogy Pablo atya hegymászás közben elhunyt. Majd folytatja, hogy Juan Manuel (vagyis én) fog készíteni egy filmet Pablo életéről, hogy ezzel is elősegítse a papi hivatásokat. Majdnem felrobbantam dühömben. Azonnal visszaírtam minden címzettnek válaszolva, hogy „Nem. Én nem fogok semmilyen filmet készíteni semmiféle papról. Más terveim vannak, és ez nem szerepel közöttük." A mai napig hihetetlen számomra, hogy a film mégis elkészült, és tizennégy kispapról tudok, akik többek között a film hatására hoztak döntést, vonultak be a szemináriumba. Senki nem beszél a jó papokról. A rossz papokról viszont mindent tudunk. Ez olyan, mintha két szomszédos teniszpályán szimultán folyna egy-egy meccs, ahol az egyiken profik játszanak gyönyörűen és bravúrosan, a másikon pedig totális amatőrök, akiknek az is nehézséget okoz, hogy eltalálják a labdát. Na és hol a sajtó? Melyik pályán van a világ szeme? A rossz játékosokon. Oda vonul ki az összes kamera, azt közvetítik a sportriporterek, és azt lesik az emberek, „Nézd már, milyen bénán játszanak!” Miért nem inkább a jó játékosokat nézzük? Az eredeti cél tehát egy szép és igaz történet elmondása volt arról, milyen egy jó pap, és hogy leszámoljunk az egyházzal kapcsolatos előítéletekkel. Éppen úgy, ahogy ez velem is történt.
– Milyen változásokat hozott az életébe?
– Az én átváltozásom egy többlépéses folyamat volt. Az első lépés az volt, hogy rászántam magam a találkozásra. A második a halálhíre volt, aminek hatására elővettem a videót, amit készítettem és megnéztem. Akkor jöttem rá, milyen zseniális előadás volt. Elhatároztam, hogy elküldöm a családjának emlékbe, de nem akartam egy snassz dvd-t küldeni, gondoltam összevágok egy kis filmet, amiben megszólaltatok pár barátot, rokont, tanítványt. Na, itt követtem el az első nagyobb „hibát”. De még miközben is, amikor a miniinterjúkat csináltam, pontosan emlékszem, hányszor gondoltam, hogy ezek az emberek túloznak. Persze szerették, persze biztos jó ember volt a maga módján, mégis túloznak, elragadták őket az érzelmeik. Hisz ennyire senki sem lehet jó. Aztán szép lassan kezdett feltűnni, hogy talán velem van a probléma. Ha bárkiről bármi rosszat mondanak, azonnal elhiszem, sőt még többet is gondolok mögé. Miért esik ennyire nehezemre elhinni valakiről, hogy tényleg jó ember volt? Pablo annyiban volt „rendkívüli”, amennyiben figyelmesen meghallgatott másokat, nem volt fáradt mosolyogni, együttérző volt, emberszámba vette a koldust is az utcán, megvigasztalta a szenvedőket. Ezek normális, emberi dolgok. Amikor valaki az interjúban azt nyilatkozta, hogy Pablo soha nem felejtette el senki születésnapját, eszembe jutott, hogy előző nap volt a nővéremé, és én elfelejtettem felköszönteni. Amikor valaki elmesélte, hogy apja halálakor Pablo egyből felkereste, részvétét nyilvánította, és imádkozott érte, eszembe jutott, hogy egy hónappal azelőtt meghalt az egyik barátom apja, és én azóta nem hívtam fel. Ha valakiről kiderült, hogy rákos beteg, ő ott termett, és csodálatos érzékkel képes volt pozitív színben láttatni a dolgokat. Rájöttem, hogy én képtelen vagyok bárkinek is vigaszt nyújtani, aki szenved, mert nincs válaszom a szenvedésre. Végül eljutottam oda, hogy ha Pablo életének megismerése ilyen kérdéseket és változásokat generál bennem, akkor talán másokban is hasonló hatást válthat ki. Ezért készült el a film, és igazam lett. Miután valaki megnézi, nem a filmről kezd beszélni, hanem saját magáról.
Nem a képminőséget, speciális effekteket, vagy a színészi alakításokat értékeli, hanem elgondolkozik a saját életén. Az egész filmkészítésnek először három napot adtam. Aztán három hetet. Aztán három hónapot. Végül azt mondtam, tart ameddig tart. Másfél év volt. Nem tudom mérni a hatását az életemen. Újjászülettem, teljesen máshogy látom a világot, Istent, az egyházat, mindent. Addig, ha elmentem, annyira voltam „jelen” a templomban, mint egy pad. Pablo azt mondta, „nem elég beszélni Istenről, és nem elég tanításokat hallani róla. Találkoznunk kell vele, szemtől szemben.” Ez a film utolsó gondolatainak egyike. Akkor még nem értettem. Persze szeretnék szemtől szembe találkozni Istennel, jó is volna, de hát hol van? Én nem látom. Azóta megértettem, mit mondott. Ha nem beszélsz Istennel nap, mint nap, nem tudod meg, ki Ő igazán, és nem lesz része az életednek. Vegyünk egy példát: Tudom, hogy Hawaii létezik, és ha valaki ellenkezne, akár még vitába is szállnék vele. Egész sok mindent tudok Hawaiiról, szép, egzotikus hely, jó lehet ott, de sohasem jártam ott. És ha valaki holnap mégis azzal jönne, hogy te öreg, képzeld, Hawaii tényleg nem létezik, azt mondanám, „nahát, micsoda csalódás”, de aztán az életem ugyanabban a mederben folytatódna tovább.
– Mi a megoldás a közömbösség, langyosság ellen?
– Hát azt hiszem, a kezdeményezés mindig Istennél van, és Isten soha nem forszíroz semmit, nem utasít, nem erőszakos. Nagyon finoman, lépésről lépésre próbál segíteni, közelíteni. Persze előfordulhatnak helyzetek, amikor drasztikusabb eszközökhöz nyúl, de többségében nem ez a jellemző. Teljesen meg tudom érteni a nem hívőket, azokat az egyébként jó szándékú embereket, akiknek nehezére esik személyes kapcsolatot kialakítani Istennel, mert csak intellektuális megközelítésben hallanak róla. Az egész katolikus képzés, nevelés túlontúl az elméleti információkra, teoretikus síkra terelődik. Ez önmagában még nem volna baj, csak épp nem elég. Olyan, mintha doktori disszertációt írnék a feleségemről. De vajon szeretem őt? Vagy, ami ma nagyon jellemző, hogy humanista gondolkodók világmegváltó nagy eszmékkel, teóriákkal jönnek, beszélnek a szabadságról, az egyenlőségről, az emberi jogokról, de vajon tényleg szeretik az embereket? Igen vagy nem? Életed végén, nem azt kérik számon tőled, hány könyvet írtál a szép eszmékről, hanem azt, hogy szerettél vagy nem? Ma, Spanyolországban, egy katolikusnak mondott országban a fiatal egyetemisták többsége semmit nem tud Istenről. Persze, tudják, ki volt Jézus, hogy hívják a pápát, de fogalmuk sincs arról, ki Isten valójában, az ő számukra. Tudod, mit tehet Isten érted? Tudod, mit tehet a problémáid megoldása érdekében? A problémáink nem csak gazdasági jellegűek, nem csupán az egészségünkkel kapcsolatosak, a legnagyobb baj, hogy a szívünk nincs rendben, összetört, hiányt szenved, fáj. Persze végig lehet próbálni egyéb „megoldásokat”. Menj el vásárolni. Egy kicsit megnyugszol, de garantálom, hogy egy idő után megint rosszul fogod érezni magad. Utazz el síelni a hegyekbe, vagy pihenni egy gyönyörű tengerpartra, keress fel egzotikus helyeket. Talán hosszabb idő is eltelik relatíve jól, de azután, garantálom, megint fájni fog a szíved. Szórakozz a barátaiddal, érezd jól magad, kapcsolódj ki, bárhogyan is teszel, a szíved még mindig beteg. Nem ezek az igazi szükségleteid, nem ezek miatt van hiányérzeted. Nehezedre esik kimondani, hogy „sajnálom”? Az már baj. Képtelen vagy megbocsátani annak, aki ártott neked? Félsz a haláltól? Félsz az igazi boldogságtól? Ezek az igazi problémák. Isten pontosan ezeknek a doktora, egyedül ő képes orvosolni ezeket, meggyógyítani a szíved. Az emberek kulturálisan, információ szinten tudnak Istenről, de nem ismerik Istent. Ez a legnagyobb baj! Ha Istenről és az egyházról kívülről beszélsz, teóriák szintjén, elvéted a lényeget. Megértem az embereket, mert nem hallják a lényeget, a jó hírt Istenről, ami Isten szeretete. Istenhez Krisztuson keresztül, és az ő utódjain, a papokon keresztül vezet az út. Ha meglátod a pap mögött Istent, az jó. De ha ott elakadsz, hogy az a pap előtted öreg vagy fiatal, vicces vagy unalmas, kövér vagy sovány, szimpatikus vagy nem, akkor lemaradsz a lényegről. Ha viszont képes vagy túllátni mindezen, az élet megváltozik körülötted, és akkor az a pap igazán segítségedre lehet.
– Mit üzenne azoknak, akiknek nincs a közelükben egy Pablo, pedig szükségük volna rá?
– Azt, hogy keressenek. Ha nekem egészségügyi problémám van, és nem vagyok megelégedve az orvosommal, akkor keresek egy másikat. Ha teniszezni akarok, és rossz az edzőm, másikat keresek. Nagyon könnyű jó papokat találni, ha tényleg szeretnéd. Jó híveket és katolikusokat is könnyen találsz bárhol, de persze rossz papot és rossz hívőt találni mindig könnyebb. Egyszer, szintén a film kapcsán, Costa Ricán jártunk a feleségemmel. Egyik kora este tökéletes kép tárult elénk, maga a paradicsom: gyönyörű tengerpart, csendes vízfelszín, narancs- és rózsaszínben játszó naplemente, pelikánok repültek el előttünk az égen, pálmafák, homok, de épp az orrunk előtt egy üres üveg hevert tele cigaretta csikkekkel. Lefotóztam az üveget közelről, aztán kicsit messzebbről, végül az egész képet. Ha én megmutatom az első képet valakinek, és azt mondom, ide figyelj, ez a costa ricai tengerpart, tulajdonképpen nem hazudok. Az igazat mondom, hisz nem photoshopoltam oda a szemetet. Minden a fókuszon múlik, hogy mire figyelek. Ha én szemetet keresek mindenhol, szemetet fogok találni. A mocsok ráadásul jobban szemet szúr ott, ahol egyébként gyönyörű dolgokkal van körülvéve. Az egyházzal is ez a helyzet. Szemét, sajnos, mindenhol van, de ha valaki nem azt keresi, hanem az igazságot, az egyházban megtalálja. A baj csak az, hogy az igazság sokszor kényelmetlen, ezért egyáltalán nem akarunk tudni róla. Nem akarunk orvoshoz menni, mert a végén még kiderül, hogy valami bajunk van. Azt mondjuk, „nincs szükségem orvosra”. Pedig Isten akar minket. Krisztus Király ünnepén az evangéliumi részlet arról szól, hogy a tömeg csodatettei után meg akarja koronázni Jézust. Jézus elmenekül előlük, ott hagyja őket, mert nem akarja, hogy megkoronázzák. Az ő országa nem a mi világunkban van, vagy nem úgy, ahogy az emberek gondolják. Mi azt mondanánk, „Hová mész jó ember, ez a tökéletes pillanat, el ne menj! Most learathatod a sikered babérjait.” De Ő azt mondja, „Nem, itt van kilencvenkilenc, de egy hiányzik, és én azután megyek.” Mi azt mondanánk, „Százból kilencvenkilenc? Hiszen az szuper, mit akarsz még? Hagyd azt az egyet, ünnepelj!” Ez a siker-orientált gondolkodás. De Isten más. Az ő királysága ott kezdődik, ahol annak az egy elveszettnek a szívét megtalálja.
– Mit szólt a családja a változásokhoz?
– Ez is egy csodálatos hozama a filmnek, a családi életünk teljesen megváltozott. A feleségem nem katolikus, és a vallás, Isten, az egyház évekig tabu témák voltak otthon. Még a film készítése közben is egy ideig. Amikor egy nap hazamentem, és közöltem a feleségemmel, hogy otthagyom az eddigi munkám, és alapítok egy céget a barátommal, olyan filmeknek, amik Istenről beszélnek, ő ennyit mondott: „Ühüm. Na és mit fogunk enni?” Hét hónapon át nem is beszéltünk erről. Nem oszthattam meg semmit az élményeimből, szóba sem hozhattam a dolgot. Most, ő is az új cégben dolgozik velem, együtt járunk templomba vele és a három lányunkkal, és együtt imádkozunk minden nap, reggel és este. És ha már szóba hozta a családot…Pár éve szüntelenül jó emberekbe botlom. Minden áldott nap újabbakkal és újabbakkal találkozom. Van valami, amit az ember nem érthet meg, amíg meg nem tapasztalja, és ez az egyház, mint igazi család. Négy évvel ezelőtt részt vettem egy tévés programban Dél-Spanyolországban, ami nagyon nagy siker volt. Hozzá voltam szokva, hogy felismernek az utcán, megállítanak, autogramot kérnek tőlem, fényképezkedni akarnak velem. Ezek az emberek nem szerettek engem, és én sem szerettem őket. Egyszerűen csak „ügyfelek” voltak. De ez most teljesen más. Az egyházon belül igazi szeretetet találsz. Olyan szeretetet, aminek nincs ára, amiért nem lehet fizetni, amit visszaadni sem lehet igazán, mert ezt úgy hívják nagylelkűség, önzetlenség. Ez olyasmi, amit korábban elutasítottam volna, mert nem akartam „tartozni” senkinek. Mennyi az ára? Öt euró? Tessék, itt van öt euró. Mennyit adtál a múltkor, egy eurót? Ugyan hagyd már! Nem, az euró, tessék. Én nem tartozom neked, te nem tartozol nekem. Régen, noha meg voltam keresztelve, és katolikusnak vallottam magam, nem voltam igazán része az egésznek, kívülálló voltam. Én voltam az okos csávó, aki véleményt mond az egyházról. Néztem az egyházat, kritizáltam az egyházat, elemeztem az egyházat, tanácsot adtam az egyháznak, de nem tartoztam hozzá, nem éreztem magaménak, nem voltam igazi családtag. Most viszont olyan új kapcsolatokra tettem szert, amiknek semmi köze a korábbiakhoz. Nem azért mert hirtelen túl érzelmes lettem, ennek semmi köze a szentimentalizmushoz. Ezek igazi kapcsolatok. Ha a vallásod csak kulturális része az életednek, ha csak a keresztelőn, az esküvődön, a gyerekeid keresztelőjén vagy jelen a templomban, nem értheted és nem éled át mindezt.
– Milyen tapasztalatai vannak Magyarországgal kapcsolatban?
– Tavaly októberben voltam itt először, az első vetítésen, és fogalmam nem volt, mit fogok itt találni. Két huszonéves lány keresett meg Magyarországról, és bombázott a kéréssel, hogy hozzuk el ide is a filmet. Mint kiderült, egyiküknek sem volt korábban filmes vagy terjesztői tapasztalata. Mindig türelemre intettem őket, hogy eljutunk majd oda is, csak várják ki a sorukat. Amikor aztán tavaly ősszel megjelentem az Uránia filmszínházban, leesett az állam. Először is a csodálatos épület láttán, ami olyan, mint egy palota, aztán mindenki ünnepélyesen volt felöltözve, nem rongyrázásról beszélek vagy luxusról, hanem eleganciáról. Én meg ott pironkodtam a farmeremben. Fiatalok segédkeztek, útba igazították az érkezőket. A szervezés olyan tökéletes volt, amilyet a profiktól nem láttunk. És miért? Mert az a két lány elég őrült és kitartó volt hozzá. Mert őket pontosan ugyanaz a motor hajtja, amiről korábban beszéltem: az egyházban tapasztalható szeretet. Az eredeti megállapodás egy színházban egyetlen vetítésre szólt, ám igény lett újabbra és újabbra. Mostanra közel harmincezren látták a filmet. A legszebb vetítés volt, amin részt vettem.
– Hogy fogadta a szakma a filmet?
– Utólag már meglepően jól, amikor készen volt, de nem volt könnyű forgalmazót találni. Az első, akihez vittem, és akitől idézek is a film elején, megnézte, és azt mondta, „Szép film, de az a baj, hogy túl jó színben tünteted fel a papokat. Nem azt mondom, hogy fele-fele arányban, de legalább egy kis részben valami negatívumot is lehetne belevinni. Én mondom neked, ha te olyan filmet akarsz bemutatni, ami csak pozitív dolgokat mond egy papról, a mai világban, téged fognak keresztre feszíteni.” Amikor ezt mondta, mindjárt tudtam, hogy újra vesszük a film elejét, mert ezt a véleményt, bele akarom tenni, így fogom kezdeni. A legszomorúbb az egészben, hogy ez egy katolikus ember volt. Sajnos, néha pont mi, katolikusok félünk a legjobban kimondani az igazságot. Kimondani és vállalni, hogy szeretjük Istent. Arra törekszünk, hogy sok barátunk legyen, hogy népszerűek maradjunk, hogy felvilágosultnak tartsanak, ezért befogjuk a szánkat. Otthon és a templomban imádkozunk, de az élet többi területén a semlegességre törekszünk. Én nem leszek többé semleges. Te sem lehetsz semleges. Ha az igazság kimondása problémákkal jár is, fel kell vállalni őket.
– A jövőben is hasonló témákkal kíván foglalkozni? Van már valami konkrét alkotás kilátásban?
– Most helyben tudnék ötven olyan sztorit fejből, amik megérnének egy filmet. Mindegyik főszereplője az ember és Isten. És ehhez nem kell visszamennem kétezer évet, nem kell elutaznom Betlehembe, de még Kínába sem, mert a közvetlen közelemben, aktuálisan is történnek olyan dolgok, amelyeket érdemes vászonra vinni. A legújabb filmünk címe Mary’s land. Van honlapja is, a címe www.maryslandmovie.com. Spanyolországban december 5-én kezdik vetíteni. Tíz különböző országban játszódik, és tíz különböző egyéni történetnek jár utána. A közös bennük, hogy Mária mai és személyesen is tapasztalható cselekedeteiről, közbenjárásáról szólnak.
Az interjú a Képmás 2014. januári számában jelent meg.
