Joghalál Magyarországon – Emlékezés a száz éve született Képíró Sándorra

1945-től, a kommunista megszállástól az 1989-es rendszerátmentésen át mindmáig joghalál uralkodik Magyarországon. Ennek talán legkézzelfoghatóbb jeleként mindazok, akikre csupán csak huszadik századi múltunkból erkölcsi, szellemi, politikai tartásuk révén méltán felnézhetünk, mindmáig közmegvetés alanyai. Közéjük tartozik a száz éve, 1914. február 18-án Sarkadon született (és 2011. szeptember 3-án Budapesten) elhunyt Képíró Sándor csendőrtiszt.

Közéjük bizony, akit a nemzetközi háttérhatalom által irányított sajtó Izraeltől New York-ig, Moszkvától Ausztráliáig „háborús bűnös”-ként bélyegzett meg, tekintettel a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájára s az annak élén személyével szemben eljáró Efrájim Zuroffra, aki 2006 óta tömeggyilkosként tüntette fel, és 2011-ben perbe fogta, ám a Fővárosi Bíróság felmentette s a Fővárosi Ítélőtábla megszüntette a vele szembeni büntetőeljárást.

Mi volt az, ami a múltban és a jelenben a ma Izrael államból oly jól ismert politikai gyakorlat szerint pályájából annyira megvetendőnek állítatott be? Amint az életét és kálváriáját hiteles források alapján ismertető jogtudós, Zétényi Zsolt könyvéből (A Képíró-ügy. Tanulmány és dokumentumközlés, 2013) egyértelműen megtudjuk, az, hogy 1942-ben, amikor a magyar királyi honvédség, csendőrség és rendőrség alakulatai az egy évvel korábban visszacsatolt Délvidéken karhatalmi ellenőrzést tartottak, egy jugoszláv partizáncsapattal csaptak össze s azt megsemmisítették, és ennek a minden részletében fel nem tárt razziának volt részese Képíró csendőr főhadnagy, a makói csendőr tanszázad oktatótisztje, aki a jelzett év január 20-áján érkezett Újvidékre és három nap múlva már távozott is onnan.

A délvidéki razzia áldozatainak száma magyar adatok szerint 3309 fő volt, az újvidékié 879. Efraim Zuroff és fejvadászai népirtással vádolták csendőrjeinket, kivált Képírót, mondván, a 879 áldozatból 550 zsidó volt. A magyar karhatalmi műveletek során a ténylegesen elkövetettként elkönyvelt visszaélésekre hivatkozva mindenesetre a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnökségének bírósága 1944-ben 10 évi szabadság- és hivatalvesztésre, lefokozásra ítélte őt, de ezt az ítéletet kellő bizonyítékok híján a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék megsemmisítette és visszahelyezte rendfokozatába, majd, mint századost, a Honvéd Vezérkar főnöke a miskolci VII. Csendőr Kerület tanszázadához rendelte.

Második megítélése, bírósági felmentése 2011-ben történt. Jellemző a háttérhatalmi hisztériakampány által végzetesen elfogult médiavilágra, hogy a per hiteles, gyorsírásos jegyzőkönyv alaposságával megörökített történetét egyedül a Hunhír.info közölte, amelyből kiderül, hogy halálba hajszolásának utolsó pillanatáig pontosan visszaemlékezett pályája csaknem minden történelmi részletére, s egy percig sem tört meg.

De miként is törhetett volna meg dr. Képíró Sándor, aki 1914. február 18-án alföldi gazdálkodó család gyermekeként, tisztes erkölcsi tartással rendelkező szülők gyermekeként született s nevelkedett? Alapfokú tanulmányait itt, a középiskolait Mezőtúron és Békéscsabán végezte, majd 1932 és 1933 között a nyíregyházai 6. tüzérosztálynál szolgált, ahonnan hadapród tűzmesterként szerelt le. 1937-ben államtudományi doktorrá avatták Szegeden. 1939 és 1940 között a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia csendőrtiszt tanfolyamát elvégezve hadnaggyá avatták, 1941-ben főhadnaggyá, majd csendőriskolai oktatótiszt lett.

Így került Újvidékre az 1942. január 20-ától 23-ig lezajlott karhatalmi ellenőrzés végrehajtóinak körébe, mint igazoltatásokat, őrizetbe vételeket ellátó kutatókból álló, 10-12 fős járőrcsoport felügyelő, hatósági jogkör nélküli parancsnoka. Minden eddigi forrás azt mutatja, hogy teljesen ártatlan volt a szerb és zsidó áldozatok kivégzésével járó cselekményekben. Említett elítélése hatályon kívül helyezése után Kolozsvárra, majd Miskolcra vezényelték csendőrkiképző iskolai parancsnokként.

1944. december 2-án a hazánkat feldúló Vörös Hadsereg elől a Német Birodalomhoz tartozó Ausztriába menekült, majd a nyugati szövetségesek által megszállt területre, így kerülve el a szovjet fogságba esést. A háború után Linzbe került előbb mezőgazdasági munkásnak, utóbb vasútépítőnek. Innen Tirolba, majd Buenos Airesbe emigrált, ahol egy textilgyárban kereste kenyerét, s fészket rakott: két gyermeke született. 1996-ban tért haza Budapestre azzal, hogy 'Magyarországon kívül számomra nincs élet'.

Hiába zúdítottak rá ettől kezdve össztüzet, meghurcoltatásai közepette is kijelentette: „Büszkén vallom magam magyar csendőrnek, mert a hazámat szolgáltam.” . Pedig a vele szemben ellenséges propaganda már azért korábban is éreztette hatását. Bizonyos Cseres Tibor író „Hideg napok” című regényében egy Képíró nevű alakjában a különlegesen brutális magyar tiszt típusát láttatta. Aztán 2006 szeptemberében Efrájim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ Jeruzsálemi Irodája vezetője, semmibe véve a legalapvetőbb személyiségi jogokat, az adatvédelmi szabályokat, a büntetőjogi elveket és tilalmakat, üldözőbe vette. Erről maga Képíró így emlékezett vissza akkor a „Magyar Nemzet” hasábjain:

„Valamelyik ismerősöm jelenthetett fel, aki tudta, hogy nem töltöttem le az 1944 januárjában kiszabott tíz évi büntetésemet. Úgy szereztem tudomást erről, hogy rengeteg fotóriporter jelent meg az ajtóm előtt. „Háborús bűnös, háborús bűnös!” – ordították, és azt kérdezték, miért mentem ki Argentínába. A válaszom az volt: politikai okból hagytam el az országot. Az iroda tízezer eurót ajánlott azoknak, akik háborús bűnöst tudnak prezentálni.”

Zuroff és társai 2006. augusztus 1-jén feljelentést tettek ellene, s az így megindított eljárás során az 1944-ben ellene hozott, de aztán hamarosan hatálytalanított ítélet végrehajtását követelték, a tíz börtönév letöltését, amit azonban a Fővárosi Bíróság 2007. február 19-i határozatában végrehajthatatlannak ítélt és elutasított. Ebbe azonban nem nyugodott bele a Wiesenthal Központ, így annak nyomására újabb nyomozást indítottak ellene háborús bűnösség megalapozatlan vádjával. Sorozatosan kihallgatták, eközben Zuroff hívei még az utcán is gyakran nyilvánosan megrohanták.

Amint Zétényi helyesen rámutat, egyrészt olyan bűnökkel vádolták a délvidéki razziával kapcsolatban, amelyeket nem követett el, másrészt bíróságon kívül olyan zsidó deportálásokért tették felelőssé, amelyekben eleve nem vehetett részt, hiszen akkor (1944 tavaszán) nem is volt csendőri szolgálatban. Maga Képíró nyilatkozatban összegezte a tényeket, s védője az öt éves bírósági küzdelem végén védőbeszédében be is mutatta. Ebben többek között ekként nyilatkozott:

„Soha semmiféle zsidóellenes bűncselekményben, deportálásban nem vettem részt. Sajnos, a háború után a Magyar Királyi Csendőrséget, a világ egyik legjobb fegyveres őrtestületét mindenféle aljas rágalmakkal lejáratták. Azt a Csendőrséget, amelyik több mint 90 %-os arányban felderítette a bűncselekményeket. A feljelentés kigondolói beindították a hazugság propaganda-gépezetét. Sajnos, kicsit már megöregedtem, ezért nehezen viselem a megpróbáltatásokat, azt, hogy ma, 2006-ban rám akarják fogni, hogy háborús bűnös vagyok. Ez az ügy nagyon hasonlít a pár évvel ezelőtt zajlott, a Kanadában élő Finta Imre csendőr-százados ügyéhez, akit 8 vádpont alapján vádoltak meg. Jöttek a tanúk a világ minden részéből, de a kanadai Legfelsőbb Törvényszék mind a 8 vádpont alól felmentette Finta Imrét. A hiba csak az volt, hogy Finta Imre egészsége és vagyonkája ráment az évekig tartó pereskedésre. A Wiesenthal Központ nem akar tanulni?”

Végül a bíróság 2011. július 18-án minden vád alól felmentette. Megállapította ráadásul, hogy a vádlott megmentett a kivégzéstől és kirablástól egy öt tagú szerb-zsidó családot.

Felmentése előtt két hónappal beszámítható képességét elismerő igazságügyi orvosi szakértők előtt kijelentette: „Nem raboltam, nem gyilkoltam, nagyon szerettem a hazámat.” A bíróság által ismertetett iratok végighallgatása azonban, nem is szólva a média túlnyomó többségének iránta való, zsigeri gyűlöletről tanúskodó magatartásáról, döntően hozzájárult egészsége rohamos hanyatlásához, sőt összeomlásához, halálához.

Amikor az őt felmentő ítélethozatalra kórházból vitték mentőautóval, tolókocsiban, infúzióra kötve, már alig tudott megszólalni. Imént idézett, igazságügyi orvosi szakértők előtt elhangzott szavait Szöőr Anna jogvédő-pszichológus tolmácsolta a tárgyalóteremben.

2011. szeptember 3-án a fővárosi Irgalmasrendi Kórházban adta vissza nemes lelkét Teremtőjének. Dr. Hegedűs Lóránt református főpásztor búcsúztatta gyászistentisztelet keretében, majd Sarkadon, hatalmas részvétel mellett helyezték földi porhüvelyét végső nyugalomra 2011. szeptember 24-én, miközben Zuroffék valósággal tajtékzottak a dühtől, amiért halála miatt már nem kerülhetett sor a másodfokú tárgyalásra és az általuk remélt elítélésére.

Idéztük Képíró 2007-ben kelt vallomásának kérdését, de úgy, tűnik, nem tehetjük ezt elégszer: „A Wiesenthal Központ nem akar tanulni?” Még egy zsidó történésztől sem, kérdezhetjük, történetesen Karsai Lászlótól? A hazai holocaustszeánszok rendezői által favorizált történész ugyanis kijelentette, hogy a Simon Wiesenthal Központ vádjai bizonyíthatatlanok, mert az 1942-44-es magyar katonai bírósági vizsgálat dokumentumai hiányoznak, és a szerb hatóságok sem szolgáltattak terhelő adatokat Képíró ellen. Akkor viszont óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon nem lehetséges, hogy azért üldöz ez az intézmény állandóan valakiket, hogy magánfinanszírozói részéről adományokhoz jusson? Vajon nem ugyanazt teszi, kérdezhetjük továbbá, mint mindazon zsidó szervezetek, melyek kárpótlási kérvényeket nyújtanak be sorozatosan a kormányoknak, hogy létrehozzák a holocaust-iparágat?

Végül, de nem utolsósorban talán a legnagyobb tanulsága számunkra Képíró Sándor kálváriájának, hogy létezik a társadalom testében, Csurka István találó megfogalmazásával, egy „ejtőernyős csapat”, amely mindig likvidálni akarja mindazokat, akikre csupán csak huszadik századi múltunkból erkölcsi, szellemi, politikai tartásuk révén méltán felnézhetünk. Így volt ez már 1919-ben, amikor Kun (Kohn) Béla sajtófőnöke, Göndör Ferenc (Krausz Náthán), hasonlóan a Lenin-fiúkhoz, Szamuely (Samuel) Tibor különítményeseihez, vette üldözőbe legjobbjainkat, hogy a százharminchárom napos uralmuk véget érése után emigrálva, antikommunistaként tüntesse fel magát, gyalázva Horthyt és negyedszázadát, majd 1945-öt követően visszatérve a régi kerékvágásba, követelje többek között Nyirő József, Wass Albert és általában a „sötétben bujkáló fasiszta” emigráns magyarok előállítását, majd kivégzését. De ugyanezt tette 1945-ben Zsolt (Steiner) Béla lapjában, a „Haladás”-ban, követelve minden kommunista rendszerrel ellenséges író, például Németh László, felakasztását.

Ennek az ejtőernyős csapatnak a tagjai többnyire 1956 után is élet és halál urai maradtak, nekik és Soros-ösztöndíjon kitanított ivadékainak köszönhető hovatovább, hogy a közmédia- és oktatás mindmáig csak gyalázni tudja igazi nagyságainkat, akiknek nemcsak a műveit, hanem nevüket is legszívesebben teljesen elfeledtetnék. Elég legyen eklatáns példaként csak a történelmünket megrázó művészi ihletettséggel kifejező íróink közül a régmúltból Nyirő József, Tormay Cécile, Szabó Dezső, Wass Albert, a közelmúltból Csurka István mellőztetésére gondolnunk, vagy a kommunizmus alatt a magyarság szélesebb rétegeivel ténylegesen megtörténtekre. Arra, ami az Andrássy út 60-ban megesett: rendőrtiszti ruhába öltözött nő egy rab tiszt feleségét levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!”, s mikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta. Vagy arra, hogy amikor egy rendőr egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabot dugott és elvérzett, a többi rendőr röhögött, hogy egy burzsoá fajzattal kevesebb.

Minden idők legnagyobb kommunikátora mondta múlt századunk harmincas éveiben, hogy ha az ellenség letartóztat, elítél minket, ez azt jelenti, hogy jól végeztük a munkánkat, mert veszélyesek voltunk reájuk nézve. Ha ez igaz, akkor Képíró Sándor emelt fővel állhatott földi kálváriáját befejezve s méltó elégtételre várva égi Örök Bírája elé. Emelt fővel, hiszen tudta, hogy először is, nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha, másodszor, hogy minden nemzetnek s minden egyénnek megvannak a nagypéntekjei, melyek nélkül nincsenek feltámadásai, s végül harmadszor, hogy a földi életben az utolsó lépések az első lépések az Örökkévalóságban. 

Igen, hitünk szerint a száz éve született Képíró Sándor már az Örökkévalóság fényét látva, Isten színe látására eljutva, érettünk közbenjárva néz le reánk. Ő már ott jár az égi magoson, s lerázva magáról a földi élet minden sarát, alighanem másként lát és ítél, mint oly sok földhözragadt, szűklátókörű, gyűlölettől elvakult ember. 

Requiem aeternam dona ei Domine,
Et lux perpetua luceat ei.

Adj, Uram, örök nyugodalmat neki,
És az örök világosság fényesedjék neki.

A Képíró-per teljes és a magyar médiában a legrészletesebb összefoglalóját megtalálják hírportálunk Képíró dossziéjában.