Faludy György
Fehér egerek


Oly szörnyű szaporák szegények,
tenned kell, szívem, valamit –
így szólt hozzám a feleségem
és én felkeltem mint akit
megbántottak, hogy végrehajtsam
a halálos ítéletet,
s úgy is mint az, ki fél, mert tudja
hogy ő is sárból vétetett.

Nagy ég, milyen viháncolással
köszöntöttek az egerek!
Orrukkal egymás fartövében
szánkázgattak a meredek
lépcsőcskén, s hogy harapták egymást
s marták a trágár kicsikék!
Azt képzeltem, a régi Rómát
látom, Szodomát, Ninivét.

Fogtam a kalickát, kiráztam
őket, majd rájuk húztam a
fogantyút, hadd vigye le gyorsan
mindüket a Niagara.
De nem! A habzó örvény nem bírt
velük: életéhez a száz
egérke jobban ragaszkodott
mint önnön sodrához a víz,
úgy cikáztak, mint a gátugró
lovak, mint fehér agarak
és ugrándoztak, szökdécseltek
akár a repülőhalak,

én meg a fogantyút markoltam,
húztam, rángattam, de hiába,
a víz nem jött s én rámeredtem
az iszonyú lubickolásra
s álltam dermedten, míg az őrült
uszoda elpihent s amíg
a víztükör alatt sorjában
kinyúltak gyenge lábaik.

Már mentem és futottam volna,
amikor észrevettem, hogy
az árnyékszék deszkáján nyálas,
nyamvadt egérke kuporog.
Piros szemével hálatelten
figyelte arcomat; úgy ült
vacogva, mint a tengerész, ki
hajótörésből menekült.
Nedves boldogságában hozzám
imádkozott, az egerek
urához, ki megadta néki
a mindennapi kenyeret,
aki a rágcsálóknak hintát
s tágas kalickát faragott,
s aki ellen, ha vízbe dobja,
sem érez semmi haragot.

De rózsaszín madárlábával
oly görcsösen kapaszkodott
meg a deszkában s oly szerelmes
szemmel nézett arcomba, hogy
elfordultam a fal felé, majd
behunytam mind a két szemem,
amíg lassanként hinni kezdtem,
hogy nincs egér, csak képzelem.

S hirtelen úgy éreztem: nőni
kezdek, mint aki isteni
hatalmát kellő méltósággal
s kegyetlenséggel viseli,
és egyre nyúltam, magasodtam
s egyúttal összezsugorodtam
és töpörödtem, mialatt
nőttem, mert gyilkos sem lehettem
úgy, hogy ne legyek áldozat,
s végül hunyt szemmel látni kezdtem
a kisegérben magamat.

Térdem megcsuklott, émelyegtem,
aztán futottam gyorsan, át
a konyhán s kinn a nyirkos kertben
átkaroltam egy almafát,
de előttem még ott keringett
az egér vörös, kis szeme
és végighánytam a ruhámat
én, az egerek istene.

*

Szabó Lőrinc - Egy egér halála

A kollegám egy kis egérfogót 
tett a szerkesztőségben asztalomra. 
– Két éve dugtam a fiókba, – mondta, 
s azután némán néztük, hogy a drót 
rácsbörtönében, mely félgömbszerű 
hálót szőtt fölé, vékony vonalak 
és képzelt üvegablakok alatt 
e szellős sírban, keskeny kis darab 
szalonnabőr mellett mily gyönyörű 
csontváz fehérlik: egy halott egér. 

Gyönyörű volt, parányi épület, 
s szálkás bordái, gombostűk, fehér 
gerince s ívelt farka csontjai 
légies könnyű rajzban pontosan 
körülírták, hogy milyen lehetett 
egykor alakja, melyről az idő, 
két év, és az irgalmas levegő 
minden húst észrevétlen leszedett, 
oly szépen, hogy a test elszállt s a váz 
megmaradt egy darabban, mintha ház 
volna, csupasz gerendák és traverzek 
célszerű és szép labirintusa, 
mely most készül csak élni s csak husa 
hiányzik még, a malter és a kő. 

Néztük sokáig s kiváncsian. Ő 
meg se moccant, a levegő halottja, 
csak feküdt, hasán, lágyan elomolva, 
és egyik lába, láttam, odabent, 
a rács mögött, ép a záron pihent, 
s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt 
egy gyermek kicsinyített csontkeze. 
Meg se moccant és nem is volt sehol, 
csak mint egy emlék emléke, ize, 
álmok maradéka, mely szétoszol 
a friss reggelbe, vagy mint gondolat, 
mely rég elmult, de valahogy az agy 
szöveteiben hagyta illatát: 
úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ 
e romok fölött lassan élni kezdett, 
valami, ami nem egy szürke testet 
bűvölt elénk, hanem egy nagy világot, 
más világot, hol minden illanó, 
hol a halál csak desztilláció 
s mint test, olyan a gondolat: a Lángot 
láttuk mögötte, mely – szikráit ontva – 
egyforma kedvvel lobbant életet 
minden féregben, s azt a pici szikrát, 
mely éppen őrá bízta sorsa titkát 
és sorsa volt neki, míg benne élt. 

– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért – 
mily kínok verték, milyen rémület 
ezt a félénk, ideges életet, 
mikor megtudta, hogy már nincs menekvés! 
És mégis futott s utat keresett, és 
mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak, 
ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a 
régi nyomor sok virgonc bánata 
az iszonyú jelen előtt: az éhség, 
amely halálba csalta, s a sötétség, 
mely ráborult, már elcsitult, de vad 
sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt 
mint hóhér görcs vagy tüzes daganat 
a végső bizonyosság iszonya, 
hogy könyörtelen meg kell halnia. 
E kis állat mily nagyot szenvedett, 
s mi volt már más, mint meztelen ideg, 
vagy ember, akit pincébe falaztak 
ősrégi várban! – És napokon át, 
vagy hetekig, vagy talán még tovább 
hadakozott szomjasan, éhesen 
a törhetetlen drótdárdákkal, a 
befelé fordult tőrökkel, amelyek 
mozdulatlanul őrizték neki 
a változhatatlant. Kis fogai 
harapdáltak még a szalonnabőrbe, 
amelyből keserűen és előre 
testileg ette a halált, de aztán 
gyengűlni, hűlni kezdett teste és 
a butító, áldott kimerülés 
lefogta lázongó akaratát. 
A halott élet kis fegyence már 
csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán 
meg is őrült csöndesen… És mikor 
végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng: 
a test álompuha békébe omlott, 
a halott húsban pihentek a csontok, 
a szív érezte néhány percre még 
belül az elmult élet melegét, 
de nemsokára már csak az idő 
keze dolgozott rajta nesztelen 
s az átszellemült testen testtelen 
két év lassan betöltötte a törvényt. 

A Mindenség nem tudta meg, mi történt. 
A kipreparált, hófehér, finom 
csontváz itt fekszik most az asztalon, 
de az élet elszállt a levegőbe, 
a mérhetetlen üvegsír időbe, 
amely fölitta, mint a harmatot. 

– E kis állat, ez az eltünt halott 
egy élet volt, akkora, mint az ujjam, 
s többet szenvedett, mint amennyit én 
valaha fogok! – mondtam s könnyedén 
megfogva sírját, egy tollal benyúltam 
a drótkoporsó feltárt ajtaján, 
aztán unalomból és szánalomból 
kipiszkáltam és magas ablakomból 
lefújtam e törékeny szemetet 
az elsőemeleti háztetőre: 

Lelke az örök ég vándora lett, 
legyen itt lent napfény a temetője.