{Az írás megjelent majdnem teljes terjedelemben, a Hargita népe "Keresztalja" c. mellékletében, 2013. március 21-én}
1944, Budapest. Négy éves vagyok. Anyám Auschwitzban, apám munkaszolgálatban, nagyanyám a gettóban. Engem egy fiatal, katolikus nő bújtat, akit nem ismerek. Idegenek jóságára vagyok utalva, különben kiirtanak, mintha patkány lennék. Este van, egy erős férfi karján ülök, sétálunk körbe a folyosókon, bekopogunk oda, ahonnan fény sugárzik, sötétíteni kell, élet-halál kérdése. Bombák robbannak nem messze, az ég vörös a lángoló házak tüzétől. Géppuskaropogás, rakéták füttye. Én csak a férfi arcát fürkészem, karjának szorítását érzem. Ha ő nem fél, én sem. Abban a pillanatban, amikor megfeszül a teste, arcára kiül a rémület, én is megijedek.
A félelem ragályos. Ezért fontos, hogy egy anya nyugodtan, biztonságban szüljön, körülvéve idősebb, tapasztalt nőkkel, közöttük a bábával, akik már sokat láttak, tapasztaltak, és mélyen tudják, hogy a szülés természetes, nem ijednek meg könnyen. A félelem leállítja a szülés folyamatát. A szeretet, egy barátságos kézfogás, egy nyugodt, békés, kedves hang, ismét elindítja. És ezért fontos, hogy pszichoaktív anyagokat, mint az LSD-25 is, csakolyan másikkal szabad bevenni, aki már nagyon otthon van idegen tudatállapotokban, aki félelem nélkül tudja kísérni az újoncot.
A félelmet nem lehet eltitkolni. Van, aki bepánikol, amikor autót vezet, ha nincs egyedül, ha utasa van. A nő, aki ezzel a bajjal jött hozzám, emlékezett, hogy amikor kicsi volt, apja vezetett, anyja ült elől, ő és a húga a hátsó ülésen, érezte, hogy valami nincs rendjén. Bár anyja egy szót sem szólt, minden izma megfeszült. Félt, hogy férje karambolozni fog, tehetetlen volt, bizalmatlan és rettegett. Titkolni akarta félelmét, mégis megfertőzte lányát, aki utánozta őt jóval azután, hogy szülei már meghaltak.
Jóbarátom, Alphonso Lingis, aki ma elismerten a filozófusok elitjéhez tartozik, mesélte nekem, hogy kamasz korában agorafóbiától szenvedett. Itt kezd el a nyelv hazudni. Tiszta mondat volna például ez: „vakbélgyulladástól szenvedett. ”Tudjuk, hol a vakbél, a sebész hozzá tud férni, ki lehet vágni, és a páciens meggyógyul. De hol van a fóbia? Itt a „fóbia” csak egy szó, referens nélkül, egy fogalom, amely semmiféle „tárgyat” nem jelöl, semmit sem jelent, sőt, félrevezet. Alphonso félt átlépni szobája küszöbét a nyilvános világba. Bezárta magát szobája börtönébe, mert csak ott érezte magát biztonságban. Ez nem elmebaj, ez nem őrültség, hiszen a világ valóban veszélyes. Én magam gyakran csodálkozom, hogyan hallucinálnak biztonságérzetet maguknak azok, akik 240 km/h sebességgel száguldanak az autópályán. Lingis, filozófus lévén, belegondolt kínos helyzetébe. Szerencsére nem ment pszichiáterhez, aki orvosságot írt volna fel neki, sem pszichoterapeutához, aki esetleg évekig nyomozta volna vele, hogy hol is kezdődött ez. Újra elolvasta amit Arisztotelész írt a Nikomakhoszi Etikában: a legfontosabb, az első erény, virtus, a bátorság, mert bátorság nélkül nem nyilvánulhat meg a többi erény. Bátorság nélkül nincs őszinteség, nem lehet igazán jól beszélgetni, nincs barátság sem. Alphonso elhatározta, hogy nem enged a félelem kísértésének, csábításának és a pánik ellenére otthagyta szobáját és világgá ment. Sőt, csak azért is, oda utazott, ahol legnagyobb volta veszély. Forradalmak, háborúk kellős közepébe, India káoszába, az Egyenlítő hőségébe és a Déli-sark fagyába. Most is, bár idősebb nálam, legalább hat hónapot utazik egy évben, idegenekre bízza a poggyászát, azt eszi, issza, amit az ott lakók. Könyvei, írásai az élményeiről szólnak és így sohasem unalmasak.
Féltem harminc éves koromig, hogy halálos ágyamon gyávának fogom magam minősíteni, annyira sok mindentől tartok, rettegek, szorongok. Azt hittem, hogy a bátorság nem más, mint félelem-nélküliség, örökölt jellem, karakter, ami nekem legkevésbé sincs. Amikor a saját terápiámban ezt elmondtam R. D. Laing-nek,annyira nevetett, hogy majdnem kiesett a székéből. Ő – mint elmondta -- még soha nem találkozott olyan emberrel, aki ne félt volna. Szerinte bátor az, aki fél és mégsem engedi meg, hogy a félelem számítson a döntéseiben. Akkor jöttem rá, hogy bátor vagyok. Mindebből az is következik, hogy a bátorságot lehet gyakorolni. Minél gyakrabban mondom a félelmemnek, hogy látlak, érezlek, de ha reszketek is, akkor sem engedem meg neked, hogy korlátozd az életemet, azért is megteszem azt amitől félek – annál könnyebb lesz legközelebb figyelmen kívül hagyni a félelmet.
Arra is rájöttem, hogy félünk a félelemtől. Szokásunkká válhat elkerülni minden olyan helyzetet, ahol esetleg valami félelmetes történhet. Ez a stratégia rettenetesen beszűkíti az ember életterét.
A szülők gyakran féltik a gyereküket. Minél izgalmasabb játékban merül el a gyerek, annál valószínűbb, hogy a szülő veszélyesnek fogja vélni azt, ami izgalmas. Amiből nem lehet baj, ami biztonságos, az unalmas. Ami izgalmas, az veszélyes. Az élet rendkívül veszélyes, a halál teljesen biztonságos. Mire a gyerek felnő, összekeveri magában a saját izgalmát, a szülei félelmével. Anyám nem egyszer kiabálta, „Rossz vége lesz ennek! Sírás, rívás lesz ennek a vége!” vagy „Ki fogjátok szúrni egymás szemét!” meg még ezer ilyesmit.
A félelem lehet egy iránytű, amit használhatunk arra, hogy minden kritikus pillanatban elhatározzuk, merre menjünk. Aki, mint én, nem ideális, sőt rossz körülmények között született és nőtt föl, megtanul menekülni, elkerülni azt ami fáj, ami szenvedést okoz. A vágy csak akkor válthatja fel a félelmet mint iránytűt, amikor már a körülmények nem életveszélyesek, amikor már megérkeztünk oda, ahol béke és szeretet van. Én a félelmeimet most már arra használom, hogyha, például, három lehetőség közül kell választanom, megkérdezem magamtól, melyiktől félek a legjobban. Amelyiktől leginkább rettegek, arra megyek. Most már tudom, hogy a félelmem, anyám félelme, és amitől ő leginkább félt, az volt nekem a legizgalmasabb. Tehát a saját vágyam elbújt a félelem mögé.
A legnagyobb kísértés az, hogy elbújjunk, láthatatlanok legyünk, ne hívjuk mások figyelmét magunkra! Ne mondjuk ki azt, amit tényleg gondolunk, mint egy kaméleon, vesszünk el a háttérben. Ne harcoljunk az igazságért, ne védjük meg azokat, akiket üldöznek, kussoljunk és akkor talán megússzuk, elkerüljük a szégyent, a büntetést, a megalázást.
Én nem ajánlom ezt a stratégiát. Igaz, ha láthatatlan vagyok, ha hallgatok, ha senki sem vesz észre, akkor senki sem szégyeníthet meg, hordhat le, bánthat. Viszont akkor senki sem fog ismerni és szeretni sem, senki nem fog tudni segíteni, örülni nekem.
Az, aki félre tudja tenni a félelmeit, emancipálódik, egyenlőnek érzi magát bárkivel, nem néz le senkit, nem néz fel senkire, minden találkozása egyenes, tiszteletteljes, bizalmas és izgalmas. Nincs kiút, mindannyian meghalunk hamarosan, és addig, amíg élhetünk, miért mérgeznénk meg a csodálatos pillanatokat gyűlölettel, szégyennel, rettegéssel. A hála és a szeretet fénye és melege életmentő.
