MOLDOVA GYÖRGY
Doktor Simon Pál
Írónak, nem tudom, milyen vagyok – mint olvasó a legjobbak közé tartozom. Gyerekkoromban anyám már nyolc óra körül le szokta oltani a villanyt – magam is elálmosodtam akkorra, csak a Jókai-regények tudtak ébren tartani vagy a Maupassant-elbeszélések tanulságosabb részei. Az otthoni könyvekkel: Petőfi Összes, néhány Nova kiadású egypengős regény, Courts-Mahler, hamar végeztem, tizenegy éves koromban beiratkoztam az 1-es számú Mozgókönyvtárba. Ez egy kivénhedt villamoskocsiban működött, néhány száz kötettel, és hétfőn-szerdán-pénteken délután kettőtől hatig szokott vesztegelni a kőbányai Liget tér gazzal felvert hurokvágányán. Mire leérettségiztem, ezt a szegény könyvtárat is kiolvastam.
1952-ben kerültem be a Színház és Filmművészeti Főiskolára – nem színésznek jelentkeztem, volt otthon tükör, hanem dramaturgnak. Már az első nap bementem a könyvtárba, hátha itt megtalálom azokat a könyveket, melyeket a kiszuperált villamoson hiába kerestem.
Egy színésznövendék állt előttem a sorban.
– Elvtársnő – mondja a könyvtárosnőnek –, megvan maguknak az „Egymillió pici Krisztus”?
– Egymillió pici Krisztus?! Ki írta?
– Lenin. Úgy hallottam, nagyon érdekes.
Eltartott vagy negyedórát, amíg rájöttek, hogy a jövendő nagy jellemszínésze az Empiriokriticizmus-ra gondol, hóna alá fogta a vaskos kötetet, és elégedetten távozott. A könyvtárosnő rám nézett:
– Te mit kérsz, Moldova elvtárs?
Elővettem a cédulát.
– Először is szeretnék valamit báró Kemény Zsigmondtól.
– Nem adhatok, indexen van.
Csakugyan ott volt, máig sem tudom, miért került oda: azért, mert báró, vagy azért, mert Kemény?
– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?
– Németh László: A minőség forradalma.
– Azt nem szabad kölcsönözni. Mondd már, hogy mit kérsz, Moldova elvtárs, mások is várnak.
– Akkor talán Hemingway-től a Szegények és gazdagok-at.
A könyvtárosnőnek a megdöbbenéstől elakadt a lélegzete.
– De Moldova elvtárs, téged a Vörös Kőbánya küldött – valószínűleg összetévesztette Csepellel, külváros, külváros –, több öntudatot vártam tőled, mint hogy ezt a nyugati szemetet olvasd. Hemingway-re vagy kíváncsi?! Erre a korcsra, akinek a hősei folyton Coca Cola-mámorban fetrengenek?
Elhittem, mit tudtam én 1952-ben, hogy mi a Coca Cola? 1956 őszén ittam először, a prágai Stadion előtt, addig azt hittem, valami erős pálinka, mint a rosztopcsin vagy a benyovka.
A könyvtárosnő szeme vérben forgott.
– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?
– Hátha volna még egy példány az Empiriokriticizmus-ból – rebegtem, és kiszédültem a folyosóra, átkozni a hülyeségemet. Tudhattam volna, hogy minden, ami nyugati, gyanút kelt, még a Nyugati pályaudvart is majdnem átkeresztelték, nyugati dolgok iránt érdeklődni nem tartozott a bocsánatos bűnök közé, Kőbányán a Művelődési Ház rádiójába két szöget vertek a hullámhossz keresője mellé, hogy ne lehessen fogni bizonyos állomásokat.
Valaki megállt előttem a folyosón, és a torkát köszörülte.
– Uram, ha nem zavarom…
Felnéztem, egy hatvan év körüli, testes, hajlott orrú férfi állt előttem, látásból már ismertem: doktor Simon Pálnak hívták, a Főiskola legalacsonyabb rangú adminisztrátorai közé tartozott. Valaha saját színháza volt, de a felszabadulás után államosították – hogy továbbra is maradjon valami kapcsolata a színházzal, meg persze hogy éljen is valamiből, doktor Simon Pál eljött dolgozni a Főiskolára.
Egy nap tízszer-hússzor is láttuk, amint kimutatásokkal, dossziékkal a hóna alatt föl-le siet a lépcsőn, udvariasan, de távot tartó mosollyal fogadta a köszönésünket. Senki nem szólította doktor úrnak, vagy még bizalmasabban, csak Simon elvtársnak, mintha az elvtárs a keresztneve lett volna. Csodálkozva néztem rá a folyosó félhomályában.
– Tessék, Simon elvtárs.
– Az előbb én is bent voltam a könyvtárban, hallottam, hogy Kemény Zsigmond-, Hemingway-könyveket kért.
– Nem gondoltam komolyan, folyton hülyéskedek.
Doktor Simon Pál legyintett:
– Haggya ezt. Tud maga vigyázni a könyvekre?
– Tudok.
– Akkor majd én elhozom magának, amire kíváncsi, a saját könyvtáramból – felemelte az ujját –, de először csak két kötetet, meglátom, hogy bánik vele. És ne szóljon róla senkinek.
Nem tudom, mekkora könyvtára volt otthon, de nem kérhettem olyat, amire doktor Simon Pál megrázta volna a fejét. Strindberget hozott, Panait Istratit, Bunyint, Molnár Ferencet, Hunyady Sándort, Szomory Dezsőt. Ha úgy-ahogy tájékozódni tudok a huszadik század irodalmában, azt Simon elvtársnak köszönhetem.
Évekkel később, mikor író lettem – ha író lettem, mert ezt még vitatják –, igyekeztem meghálálni a jóindulatát, ha megjelent egy könyvem, vittem be a Főiskolára, és dedikáltam neki. Simon elvtárs mindig viszonozta valamivel, előkereste az első drámatörténeti szakdolgozatomat, egy tanulmányt a latin vígjáték történetéről, az indexemet, mert 1957-ben olyan sebességgel hagytam ott a Főiskolát, hogy még a bizonyítványom is ott maradt, elbeszélgettünk, az öreg mondott egy-két anekdotát, olyanokat, hogy egyik színésznőnk azt hitte, Shakespeare-nek Ciklus a keresztneve, kezet ráztunk, aztán találkoztunk, mikor az új könyvem megjelent.
Valamikor már az 1960-as évek derekán rosszkedvében találtam doktor Simon Pált, ült kamraszerű kis irodájában, és aggódva nézegette fehérülő körmeit.
– Nem érzem magam jól, Gyurikám. Az orvosok szép, hosszú, derűs haldoklással biztatnak, de ehhez nekem nincs kedvem. Én nem akarok évekig mások terhére lenni, szeretném egyszerre, szépen nyugodtan elvégezni.
Mit mondjak erre? Azt, hogy majd csak sikerül? Ilyet nem mond az ember még akkor sem, ha komolyan gondolja, mert szerintem, ha valaki hetven évig tisztességesen játszott, joga van eldönteni, hogy teszi le az ultimót az asztalra.
Simon elvtárs valóban készült, lezárta ügyeit, mindent rendbe rakott az íróasztalán, kimutatásokat, leltárakat fektetett fel, elvette feleségül régi szerelmét – a háború előtt úgy mondták volna, hogy megajándékozta a nevével, mert többről aligha lehetett szó. Hogy Simon elvtárs mindvégig szellemi képességeinek teljes birtokában cselekedett, az abból is látszott, hogy az illető hölgy Budapest legjobban kereső maszek kalaposai közé tartozott. Az ember sohasem tudhatja.
Aztán egyik reggel olvasom az újságban a hírt: doktor Simon Pál, a Színház és Filmművészeti Főiskola adminisztrátora a nem tudom, hányas trolibuszon szívroham következtében elhunyt.
Rendben van – mondtam magamban –, amennyire a halált egyáltalán el lehet fogadni, ezt el lehet, minden úgy történt, ahogy akarta – de még sokáig beírtam a listára doktor Simon Pál nevét, ha egy-egy új könyvem megjelent, hogy aztán zavart és restelkedő mosollyal áthúzzam.
Különösen a Negyven prédikátor megjelenése idején hiányzott a tőle megszokott néhány jó szó. Mindig csak dicsért, ha mégis kifogásai voltak, többszörösen becsomagolta bókokba, és külön bocsánatkérő kis mozdulatokkal adta elő:
– Nicht für ungut, Gyurikám!
Azért említettem épp a Negyven prédikátor-t, mert sokan meglehetős értetlenséggel fogadták ezt a könyvet. A történelmi regény ellenzői voltak, vagy a konzervatív katolicizmus hívei? Ki tudhatja? Hadd mondjak el egy esetet.
Egyik este egy nagy, félíves borítékot találtam a postaszekrényben, megnézem: feladót nem írtak rá, úgy becsültem, nő küldhette, mert a „György”-re pontok helyett két kis köröcskét rajzolt. Kinyitom a borítékot, benne egy kettőbe hajtott dossziéfedél, azt is kinyitom: hosszú, sárga selyemzsinór csúszik ki belőle. Már tudniillik, hogy akasszam fel magam. Jóakaróm ismerhetett valahonnan, tudhatta, hogy a nyakam valamivel vastagabb az átlagnál, ezért jó bőven megmérte, nehogy majd azzal mentegessem magam, hogy rövid volt. Elraktam a fiókomban, legyen kéznél, ha szükség lesz rá, ne kelljen majd keresgélni, de nem mondhatnám, hogy repestem a boldogságtól. Nem érdemes nagy dolgokra vállalkozni – gondoltam –, maradjunk a fal mellett!
Aztán egyik nap délben, éppen ebédeltem, szólt otthon a telefon, egy női hang jelentkezik.
– Doktor Simon Pálné. Maga tudja, hogy ki vagyok?
– Persze, a Simon elvtárs felesége. Kezit csókolom, mit tetszik parancsolni?
– Nézze: néhány héttel a halála előtt Palival magáról beszélgettünk. Arra kért, hogy ha ő már nem él, akkor figyeljem én, hogy maga mit ír, hogy abba az irányba halad-e, amerre a természete szerint magának haladnia kell. Most olvastam a Negyven prédikátor-t, és fogadja érte a Pali síron túli, baráti kézszorítását. Minden jót, többé már nem jelentkezem – mondta, és mint aki elvégezte a feladatot, letette a kagylót.
