A budavári kitörők nem bűnösök, hősök voltak!

Mi sem jelzi jobban korunk totális szellemi-lelki romlottságát, mint a nemcsak az egyéni, családi, nemzeti hőstettekre való képtelenség, hanem a mindezekre képes, értük mindenüket feláldozó eleinkre történő megemlékezés tűzzel-vassal való tiltása, mi több, az emléküket ápolók hovatovább közveszélyes bűnözőkkel egyenrangúaknak való tekintése.

Mindezzel szemben a nemcsak hazánkat, hanem egyenesen a kontinensünket 1944-1945 fordulóján védő budavári kitörők nem bűnösök, hősök voltak!
Hősök, akik, amint Szálasi Ferenc, mellesleg az ellenségben is meglátták azt, ami hősies, mert becsületük erre kötelezte őket, szemben az áldozattól rettegő örökös komfortkeresőkkel, akik képtelenek kitörni nagyon is mulandó elefántcsonttornyaikból.

„A legszerényebb háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fűtéssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal ellátott szobát kínálnánk neki, amilyen Goethe titkos udvari tanácsosa vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára teljesen megfelelt volna” – írta Konrad Lorenz 1972-ben mindazon örök békéről áhítozók kapcsán, akik a hősiességet komfortigényre cserélték fel, akik elképzelni sem tudják, mit jelent nemhogy egy falu, egy város, egy ország vagy kontinens, hanem akár csak saját családi fészkük megvédelmezése, köszönhetően a bolsevizmus kollektivizmusánál ezerszer veszedelmesebb liberalizmus individualizmusának, amely nemhogy hőstettekre nem képes, de hallani sem akar róluk, sőt a büntetőjog paragrafusai mögé bújva retteg attól, nehogy támadjanak „politikailag inkorrekt”-ek, akik ezekre legalább emlékeznek és emlékeztetnek. 

Ez az Immanuel Kant szerinti örök békére vágyakozó hedonizmus és utilitarizmus azonban sajnálatosan gyakran nemzeti-konzervatív köntösbe bújt média- és történészköröktől sem idegen, olyannyira nem, hogy a német, magyar, olasz, horvát, finn hadsereg második világháborús antikommunista hadjárata, azon belül is különösen az 1945. február 11-i budavári kitörés, számukra is többnyire csak egy negatív történelmi epizód, így ennek jeleként az állítólag amúgy általuk megvetett másik oldallal egyetértésben rendre felháborodnak azon, hogy vannak, akik világtörténelmi hőstettként emlékeznek a sztálini terjeszkedést megakadályozni akarók akkori végső harcára, akik hazánk utolsó törvényes államfője, Szálasi Ferenc 1946. február 6-án tett vallomásával egyetértve tudják, hogy Európa bolsevizmusellenes keresztes hadjáratának „nem volt erkölcstelen célja”. 

Nem volt, hiszen a Nagy Péter cár óta érvényesített orosz annexiós törekvések, különösen is a bolsevizmussal karöltve, az egész kontinens békéjét sodorták létveszélybe, így a felsorolt nemzetek honvédei elsősorban nem nemzetük akkori ideológiáját, hanem saját magukat védték, amint ezt Wilhelm Hillen SS-Obersturmführer (Gordon Williamson egykori Waffen-SS katonák vallomásait tartalmazó kötetében (A hűség a becsületem, 1998) olvasható) megrázó vallomása minden vitát elsöprőn tanúsítja: 

„Berlin déli részén egy sportcsarnokban feküdtem több száz német katonával. Miután az oroszok elvették személyes tárgyainkat és leborotválták a fejünket, marhaszállító vagonokban egy lengyelországi hadifogoly-kórházba küldtek minket. Mellettem egy 14 éves fiatal feküdt, akinek a jobb lábát amputálták. A vagon ajtajánál egy könnyes szemű, előrehaladott állapotban lévő várandós nő állt. Az édesanyja volt. Az orosz őrök távolabb lökdösték az ajtótól, de amikor nem figyelték, felmászott a kocsira és elbújt egy nagykabát alá. Az ajtót bezárták, a vonat pedig elindult kelet felé. 

Nem sokkal éjfél után a vonat megállt. Kintről puskalövéseket és a háború végét ünneplő részeg orosz katonák ordítozását hallottuk. Aztán kinyílt a vagonajtó. Hat orosz mászott be, akik értékes tárgyakat kerestek. A zsákmányszerző körútjuk sikertelennek bizonyult, hisz korábban már kifosztottak minket. Ezután olyan dolognak voltam szemtanúja, amit míg élek, nem felejtek el. Megtalálták a várandós nőt. A katonák sorra megerőszakolták. A győztesek bömbölése elnyomta a nő kiáltozását és a sebesültek nyögését, akik alig tudtak mozogni a kötésük és gipszük miatt. A tábori ágyról odamászott az anyjához a frissen amputált lábú fiú, hogy védje őt. Aztán jött az, ami mindenen túltett: az egyik orosz elővette a pisztolyát, és előbb a fiút, majd az anyját lőtte fejbe. Ezek után nevetve dobták ki a holttesteket a töltésre. Megbénultam és visszatarthatatlanul zokogni kezdtem.” 

A máig kísértő nürnbergi per szellemében minderről hallgatók számára továbbá alighanem felfoghatatlan, mit jelent a felelősségvállalás, a becsülethez való hűség mindhalálig, az adott szó megtartása, amelyre a példát mutatók sokaságából álljon itt Rudolf Hess-szé és Szálasi Ferencé: ami az előbbit illeti, 1946. augusztus 31-én Nürnbergben az utolsó szó jogán elmondta: 

„Ich verteidige mich nicht gegen Ankläger, denen ich das Recht abspreche, gegen mich und meine Volksgenossen Anklage zu erheben. Ich setze mich nicht mit Vorwürfen auseinander, die sich mit Dingen befassen, die innerdeutsche Angelegenheiten sind und daher Ausländer nichts angehen. Ich erhebe keinen Einspruch gegen Äußerungen, die darauf abzielen, mich oder das ganze deutsche Volk in der Ehre zu treffen. Ich betrachte solche Anwürfe von Gegnern als Ehrenerweisung. Es war mir vergönnt, viele Jahre meines Lebens unter dem größten Sohne zu wirken, den mein Volk in seiner tausendjährigen Geschichte hervorgebracht hat. Selbst wenn ich es könnte, wollte ich diese Zeit nicht auslöschen aus meinem Dasein. Ich bin glücklich zu wissen, daß ich meine Pflicht getan habe meinem Volk gegenüber, meine Pflicht als Deutscher, als Nationalsozialist, als treuer Gefolgsmann meines Führers. Ich bereue nichts. Stünde ich wieder am Anfang, würde ich wieder handeln wie ich handelte, auch wenn ich wüßte, daß am Ende ein Scheiterhaufen für meinen Flammentod brennt. Gleichgültig was Menschen tun, dereinst stehe ich vor dem Richterstuhl des Ewigen. Ihm werde ich mich verantworten, und ich weiß, er spricht mich frei.”

Magyarul: 

„Nem védekezem olyan vádlók vádjai ellen, akiknek véleményem szerint nincs joguk ellenem és nemzettársaim ellen vádat emelni. Nem foglalkozom olyan vádpontokkal, melyek német belső ügyekkel foglalkoznak, és melyekhez külföldieknek semmi közük sincs. Nem foglalkozom becsületsértő vádakkal sem. Ezek szememben tisztelet jelei, ha ellenfelektől jönnek. Abban a kiváltságban részesültem, hogy életem számos évén át dolgozhattam nemzetem ezer éves történelme során született legnagyobb fiának helyetteseként. Még ha tudnám sem akarnám kitörölni ezt az időszakot életemből. Boldog vagyok abban a tudatban, hogy teljesíthettem a kötelességemet nemzetem iránt, mint német, mint nemzetiszocialista, mint Vezérem hűséges híve. Nem bánok semmit sem! Ha újra kezdenék, ugyanúgy cselekednék, ahogy cselekedtem, még akkor is, ha tudnám, hogy végül máglyára kerülök. Nem számít, hogy emberek mit tesznek velem. Egy napon az Örökkévaló ítélőszéke előtt fogok állni. Neki fogok számot adni tetteimről, és tudom, hogy ő felment engem.” *

Ami pedig az utóbbit, 1946. február 25-én szintén az utolsó szó jogán így fejezte be önmagának és nemzetének számot adó beszédét: 

„Köszönöm mindenkinek, kivétel nélkül, hogy engem ezen a súlyos úton követett. Köszönöm mindenkinek a hitét, köszönöm azt az áldozatkész beállást és kiállást, amellyel hitét alátámasztotta és amely cselekedetében vezette. Köszönöm az öregeknek, az árváknak, a hősi halottaknak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért szent áldozatokat hoztak. Lelkem legteljesebb meggyőződésével tisztelgek a volt ellenség hős harcosainak és hős lelkű lakosságának. Köszönöm nekik az ugyancsak becsülettel és meggyőződéssel megvívott férfias harcot. Kérem az Úristent, hogy győzelmes fegyvereikhez adja hozzá az igazság zászlaját, vezetőiknek pedig adjon bölcsességet, hogy a földgömb békéjét minél előbb megépíthessék a szabad, önálló és független dolgozó népek és nemzetek kultúrközösségének jegyében.”

Nem lehet elégszer figyelmeztetnünk az e sorokban kifejezett, világunkból csaknem teljesen kiveszett erkölcsi emelkedettségre, arra, hogy így néznek szembe a halállal azok, akik az ellenségben is meglátják mindazt, ami hősies, mert becsületük erre kötelezi őket, szemben az áldozattól rettegő örökös komfortkeresőkkel, akik képtelenek kitörni nagyon is mulandó elefántcsonttornyaikból.

Igen, mindenkor erre kötelezi őket ugyanis a becsület, amelyhez mellesleg (amint a cisztercitaEvetovics Kunó alapművében (Katolikus erkölcstan, 1940) olvassuk) bizony még a bűnösnek is joga van, hiszen „a hibák, bűnök ok nélküli felfedésével megbomlanék, vagy legalábbis nagyon megnehezülne az emberek egymásközti érintkezés”-e”, következésképpen „az ebből származó sok zavar, békétlenség, harc lehetetlenné tenné az emberek együttműködését”, viszont egyénileg is sokat jelent a jó hírnév, mivel „könnyebb a megtérés, a jó útra térés, a még fennálló, illetve meglevő becsület jó hírnév védelme alatt, míg ha valakit megfosztanak jó hírnevétől, rendesen elvész önbizalma s ez újabb bukásnak, bűnnek lesz a forrása”.

Csakhogy 1945. február 11-én a budavári kitörők azzal, hogy a mégoly reménytelennek ítélt helyzetben is az utolsó csepp vérükig való harcot választották, nem bűnösök voltak, hanem hősök, akiknek ezért kiváltképpen kijár a jó hírnév, akik úgy viselkedtek, mint az 1912-ben elsüllyedt Titanic brit óriásgőzösön egy házaspár: amikor a matrózok kiadták a parancsot, hogy a mentőcsónakokba csak gyermekek és nők ülhetnek, a feleség inkább követte férjét a hullámsírba, mintsem hogy elhagyja őt. De említhetjük Nyirő József regénye, aJézusfaragó ember hősét, Ajnádi Ferencet is, aki favágóként eltartva családját, egyre csak arra gondolt a számára eladdig oly szokatlanul nehéz fizikai munka végzésekor, hogy azt nem önmagáért, hanem végső soron a feleségéért, a családjáért teszi.

Éppen ezért büszkék lehetünk a hatvannyolc évvel ezelőtt a budai Várban és hegyekben fővárosunk, hazánk, mi több, egész Európa védelmében történtekre, azon honvédjeinkre, akik az említett házaspárhoz és favágóhoz hasonlóan méltán tettek szert jó hírnévre, akikre igaznak bizonyultak Balassi Bálint emlékezetes sorai:

Az jó hírért, névért,
S a szép tisztességért,
Ők mindent hátrahagynak:
Emberségről példát,
Vitézségről formát
Mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó sólymok,
Mezőn széjjel járnak,
Vagdalkoznak s futtatnak.

*

Azért az védhetetlen,

hogy nem bán semmit,

de nem véletlenül maradhatott ő életben,

ahogy a halála körülményei is tisztázatlanlanok...

http://hu.wikipedia.org/wiki/Rudolf_He%C3%9F

http://hu.metapedia.org/wiki/Rudolf_Hess