Payday Loans

Keresés

A legújabb

Így kezdődött a szociáldemokraták magyarországi uralma. PDF Nyomtatás E-mail
MAGYARSÁGISMERET ABC



Fiala Ferenc: A vörös kalapács VII. rész

 

A HÁBORÚ

Az 1910-es években a Balkán feszültség miatt minden esztendőben átborzongott Európán — de különösen az osztrák-magyar monarchia területén a háború lehellete. 1912-ben diplomáciai körökben már nyíltan beszéltek bizonyos országok között a diplomáciai kapcsolatok megszakításáról. A szociáldemokrata párt a maga antimilitarista felfogásával természetesen újabb propagandát indított nemcsak a háborús, hanem — a katonai gondolat ellen, de ugyanakkor — 1910-től kezdődően éles és minden eddigi kísérletezést felülmúló akcióba kezdett a vallás ellen is. A politikát már “megdolgozta”, s a tervszerű program az volt, hogy a hatalomrajutás érdekében mindazon szervezeteket meg kell gyöngíteni, amelyek biztosítják az államszervezet, az ország és általában a keresztény Európa kultúrájának további fejlődését, illetve fennálló állapotát. Egymásután dobták ki a katonaság- és egyházellenes röpiratokat. Mondanunk sem kell, hogy ezen írások hangja hasonló volt ahhoz a hanghoz, amelyet a marxizmus közírói és írói használtali a politikában, illetve a politikai irodalomban.

Ebben az időben kezdődött meg a magyarországi szociáldemokrata pártnak a legszélsőbb baloldal felé való orientálódása. A szociáldemokrata vezérek egymásután fordították le a Svájcban, Parisban és Londonban működő orosz világforradalmárok írásait és röpiratait.

A párt 1913 októberében megtartott pártgyűlésén ott látjuk már a későbbi tanácsköztársaság teljes vezérkarát. Nem védekezhet tehát a szociáldemokrata párt azzal, hogy 1919-ben a kommunista terrornak engedve adta át a hatalmat Moszkva csatlósainak, hiszen a századforduló után a szociáldemokrata párt irodáiban és szellemi mühelyeiben már ott dolgoztak azok, akik 1919 március 21-én minden gátlástól mentesen fogtak hozzá a II. Internacionálé végcéljának — a kommunista államformának a felépítéséhez. Legfeljebb csak árnyalati különbségekről beszélhetünk, ide a végső célban mindannyian egyetértettek. Az utolsó békebeli pártgyűlésen. Buchinger Manó, Horovitz Jenő, Garami Ernő, Farkas István, Weltner Jakab, Kuntfi Zsigmond és Csizmadia Sándor terjesztették elő a jelentéseket. A hét előadó közül öt zsidó volt és a kommunizmus alatt négyen vállaltak szerepet. A megnyitóbeszédet az akkor még szociáldemokrata Bokányi Dezső — a későbbi munkaügyi és népjóléti népbiztos tartotta, aki egyébként a Népszava cikkírója volt. Az elnöki megnyitót Garbai Sándor, a párt elnöke mondotta, aki később a forradalmi kormányzótanács elnöke lett. A gyűlés második napján, 1913 október 20-án Garbai Sándor és Preusz Mór beszéde után. Bőhm Vilmos szociáldemokrata vezér, — a kommunizmus alatt a szociálizálási és hadügyi népbiztosság vezetője — mondotta el a maga “jólápolt” véleményét az összegyűlteknek. Utána Rothenstein Mór, Garami Ernő, majd a munkásbiztosító pénztár egy csúnya megjelenésű, de akkor már igen fontos szerepet betöltő tisztviselője emelkedett szólásra. Duzzadt szája, alacsony, nyomott homloka nem kevésbé profiljának jellegzetes vonala kétségtelenné tették zsidó származását. Szónoklatával szöges ellentétben állott a polgári ruhatárból kölcsönzött zsakett, amelyet később is nagy előszeretettel — az előkelőség látszatát keltve — hordott. Mikor fellépett az előadói emelvényre, az elnöklő Garbai Sándor a következő szavakkal fordult a főként zsidó szociáldemokrata vezetőkből álló pártgyűlés tagjai felé:

— Most pedig elvtársak — Kun Béla elvtárs következik.

A középtermetű, pocakos, gombos lakkcipős Kun Béla beszédéből a fanatizmus és a gyűlölet szólalt meg. Nyugtalan türelmetlenséggel kritizálta a szociáldemokrata párt munkáját, megfedte a Népszavát, amely szerinte nem teljesítette a proletársággal szembeni kötelességét. A szervezés tempójának a fokozását követelte és beszéde már akkor — még ebben a társaságban is — általános feltűnést keltett.

“— A sajtóról röviden azt kívánom elmondani — mondotta Kun Béla az egykorú jegyzőkönyvi feljegyzések szerint —, hogy a Népszava sem az egyik, sem a másik munkáját nem végzi el úgy, amint azt el kellene végezni; sem az események regisztrálása, az informáló munka nem olyan, amilyennek kellenne lennie, sem a tanítói munka nem megfelelő. A Népszava egyidőben előljárt az események regisztrálásában, a panamák kiderítésében, de amikor legelől is járt, akkor sem tudta felszinen tartani az eseményeket. Nem tudom, hogy hogyan gondolja a pártvezetőség az oktatás központi intézményének a megvalósítását, de ha ezt rá akarja bízni egy tanárra, akkor biztosíthatom a pártgyűlést, hogy ugyanez lesz az eredmény, mint tavaly.”

A pártgyűlés harmadik napján is felszólalt Kun Béla és a napi politikához szólott hozzá. Mindezek után világosan áll előttünk, hogy a szociáldemokrata párt volt a termőtalaja azoknak az eszméknek és gondolatoknak, amelyek végeredményben a kommunizmusba torkolltak bele, s mely eszmék terjesztői mint a prédát, úgy várták a magyar államhatalom erejének csökkenését. Ebben az időben már a radikális balszárny vette át a vezetést és híveinek közreműködésével egymásután adta ki a legmocskosabb röpiratokat. 1908-ban jelent meg “A feketék — egy és más a katolikus népszövetségről” című röpirat a Népszava kiadásában. Szerzője Csizmadia Sándor volt, aki a Diador írói nevet használta. A röpiratot háromszázezer példányiban nyomták és a pártkassza támogatásával ingyen osztogatták falun — városban egyaránt. A szociáldemokrata párt “egyház-tudósa” így ír ebben a füzetében:

“A nagy tömeg még mindig nem tud szabadulni a papi béke alól. Az ember alig is tudta megérteni, hogy kétezer éven keresztül nem tudta az emberiség megismerni, kikkel van dolga. És ha a múltban nehezen ment is a felismerés, de ma a telefon, a távirda, a nyomtatott betű korszakában! Hiszen minden cselekmény pár óra alatt országszerte ismeretes! Vagy talán a “feketék” megjavultak az utóbbi időkben? Szó sincs róla. Épp oly romlottak, mint voltak. Pénz ma is az istenük. A mennyországba épp úgy nem kívánkoznak, a pokoltól épp úgy félnek, jól tudva, hogy az csupán a jámbor, tudatlan nép számára van. A butaság, terjesztését éppen olyan vakmerőén űzik, mint azelőtt. Csak nemrég osztogattak cédulácskákat — persze pénzért, mert ők ingyen semmit sem adnak — ilyen tartalommal:

“Jegy a paradicsomba való utazáshoz! Indulás: minden órában indul egy gyorsvonat. Megérkezés: amikor Isten akarja!”

“Ezt mind tudják a papok nagyon jól. Azért szükséges a munkásoknak katolikussá lenni, hogy csak dolgozzanak. De ne gondolkozzanak, hanem higyjenek. Ezért szükséges az is, hogy a munkások ragaszkodjanak a papok által prédikált erkölcsökhöz. Ez az erkölcsi törvény mindent eltilt a sokaktól azért, hogy a kevesek annál szabadabban garázdáikadjanak.

— Ne lopj, hogy én lophassak.

— Ne paráználkodj, hogy én paráználkodhassak.

— Ne kívánd a felebarátod vagyonát, feleségét, mert akkor mi marad nekem?

— Felebarátod ellen rosszat ne cselekedj és el ne feledd, bármit tennék is ellened, hogy felebarátod vagyok.

— Földi kincsek után ne sóvárogj, mert azok az enyémek és neked semmi közöd hozzájuk.

— A mennyországba igyekezz, azt átengedem neked, mert nekem arra semmi szükségem nincsen.

Ilyenek azok az erkölcsi elvek, amelyeket a papok terjesztenek.”

Így írt a szociáldemokrata párt hivatalos írója akkor, amikor gátlás nélkül mondhatták el véleményüket. A vallásellenes röpiratok közül még meg kell említenünk Faber Oszkárnak “A keresztény szocializmus” és “A klerikális veszély” című írásait, amelyek fékevesztett szavakkal követelik az összes papi-rendek feloszlatását, továbbá a papoknak és apácáknak az országból való kiűzését. Második röpiratát Faiber Oszkár az alábbi mondattal fejezi be:

“— Hogy mekkora veszély fenyegeti az országot a népiskoláknak apácák és barátokkal való megtömése miatt, külön munkában fogom kimutatni.”

De a szociáldemokrácia nem állott meg az úgynevezett elvi programmnál, hanem gyakorlati tanácsokkal is szolgált. A .Népszava 1909 évi naptárának 112-ik oldalán egy mintaszöveget közöl azok számára, akik ki akarnak lépni a katolikus egyházból. A magyarázat és az úgynevezett bizonyítvány szövege a következő:

“Nagyon sok panaszt hallottam már a párbér és egyházi adó miatt. Sokallják, nehezükre esik a fizetés. Pedig ettől könnyen megszabadulhatnak. Nem kell egyebet tenni, mint a felekezetekből kilépni. Ezt a legjámborabb ember is megteheti. Az Isten imádásához, a vallásos, jámbor élethez nincs szükség közbenjáróra, — papra. Elmondhatom, az imámat, tisztelhetem az Istenemet akkor is, ha papot életemben sem látok. Aki nem akarja, ne tegye. De aki nem hisz, akinek nincs szüksége egyházi szertartásokra, akinek nem kell a pap, aki sokallja a párbért, az egyházi adót, az lépjen ki a vallásfelekezetekből és maradjon felekezetlen. Aki vallásfelekezetéből ki akar lépni, legyen az férfi, vagy nő, ha életének 18-ik évét betöltötte már, két felnőtt tanúval elmegy a községbeli paphoz és a pap előtt kijelenti:

— Tisztelendő úr, én a felekezetemből kilépek, kérem szíveskedjék nekem erről bizonyítványt adni.

A pap nem ad, de ez nem baj. Mert arra valók a tanúk, hogy a pap helyett ők állítsák ki a következő bizonyítványt:

Az 1896. évi 43. te. 21. §-a értelmében bélyegtélen.

B I Z O N YÍ T V Á N Y

Alulírottak igazoljuk, hogy az előttünk személyesen ismert Okos Sándor budapesti (VII., Csengeri-utca 11. sz.) lakos, .gázgyári munkás felhívására vele együtt megjelentünk az alulírt napon főtisztelendő Boros Pál úrnái, a római katolikus egyház helybeli plébánosánál, kinek Okos István úr előttünk kijelentette, hogy a római katolikus egyház kötelékéből kilép.

Miután a tisztelendő úr a bizonyítványt kiállítani vonakodott, alulírottak az 1868. évi 53. tc. 5. §-a és az 1895. évi 43. tc. 21.§-a alapján ezt a bizonyítványt kiállítottuk és sajátkezűleg aláírtuk.

Kelt Budapesten, 1908. június 18-án.

Helyes Antal,

tanú.

Józan János,

tanú.

Két hét eltelte után a következő két héten belül még egyszer el kell menni a paphoz ugyanazokkal, vagy más tanukkal és itt ki kell jelenteni, hogy az illető az elhatározása mellett megmarad, hogy kilép a felekezetből. Erről megint kér bizonyítványt. Megint nem kap, de adnak még egy bizonyítványt a tanúk.

A pap kifogásával törődni nem kell. Minden 18 évet betöltött ember otthagyhatja a vallásfelekezetét, még akikor is, ha egyházi adóval adós.

A két bélyegmentes bizonyítvánnyal elmegy a kilépő városokban a polgármesterhez, községekben a szolgabíróhoz s kéri hogy a kilépést és azt vegye tudomásul, hogy más felekezetbe nem lép. A polgármester, községekben a szolgabíró, ezt vagy tudomásul veszi, vagy tárgyalásra meghív.”

Nem véletlen; hogy ezt az egész, kilépési tanácsot egy dr. Ladányi Ármin nevű zsidó ügyvéd írta és a kilépőt “Okos”-nak a papot pedig “Boros”-nak nevezte! De se szeri, se száma, azoknak az ízléstelen, gúnyoshangú förmedvényeknek, amelyek mind-mind a nagy keresztény egyházak ellen szólnak. Hogy azonban ez a gyűlölet és düh nem az összes felekezetek, hanem kizárólag a keresztény egyházfelekezetek ellen íródott, azt legjobban bizonyítja a sok példa mellett a Népszava 1911-ben megjelent naptára. A 39-ik oldalon egy bizonyos Farkas Antal tárcát írt “A báró úr lelke” címmel. Tekintve, a tárgy piszkosságát, egyetlen sort sem közölhetünk ebből a szociáldemiokrata tárcából, melynek középpontjában egy katolikus pap áll, úgy beállítva, hogy az olvasónak arcába szökik a vér. Ugyanezen könyv 77-ik oldalán a zsidó Révész Bélától is közöltek egy novellát “A lelki üdvösség” címmel. Az elbeszélés egy pestisben meghalt csodarabbiról szól, akit három, talmudista kiásott a sírból, mert a temetés előtt nem mosdatták meg úgy, ahogyan azt a zsidótörvény előírja. Az író — zsidó író, — ezúttal megfeledkezett a szociáldemokráciának a vallásról alkotott felfogásáról és úgy megdicséri a csodarabbit és a három talmudistát, hogy a jámbor olvasó felkiált és azt mondja, milyen más egy zsidó rabbi, mint egy katolikus pap és mennyivel, emberibb az ő elvük. Világos tehát, hogy a szociáldemokrácia — és bizonyára nem véletlenül — ugyanakkor, amidőn a legelszántabb harcot indította a katolikus egyház ellen, — ugyanakkor mindig érthető módon kivételt tett a zsidó felekezettel szemben.

A Népszava utolsó békebeli naptárának címoldalát a hírhedt Bíró Mihály rajzolta. A képen egy “öntudatos” proletár látható, aki ereje teljes megfeszítésével egy katolikus templom tornyát dönti le. Önvallomás ez a kép, melynek igazságát és őszinteségét hiába próbálja ma cáfolni a szociáldemokrata párt és hiába akarja elhitetni a magyar munkássággal, hogy a háború előtt ilyen eszközökkel kellett dolgoznia, mert akkor mások voltak az eszközök. Nem! A marxizmus mindig kihasználta a rendelkezésére álló lehetőségeket. A liberális korban: — a liberálisan kezelt sajtótörvény idején féktelenül izgatott a fennálló rend ellen. A világháború első két esztendejében a kényszerítő körülmények szájkosarat tettek a marixsta demagógiára, de ahogy lazult a gyeplő, ahogy lazultak a közbiztonsági viszonyok, úgy erősödött a marxizmus az országot hátbatámadó akció sorozata is.

Most beszéljünk ezekről az időkről.

*

Báró Giessl altábornagy a monarchia belgrádi követe 1914. július 23-án adta át a szerb miniszterelnököt helyettesítő Pacsun szerb pénzügyminiszternek a monarchia ultimátumát. Ugyanezen a napon a Népszavában megjelent egy vezércikk, melynek “A háború réme kisért” volt a címe. Többek között a következőket írta a Conti utca:

“A mi feladatunk, a mi kötelességünk, hogy felemeljük tiltó szavunkat a háborúpárt vészes uszítása ellen, nehogy az uszítók azzal kérkedhessenek, hogy az egész ország mellettünk áll... A mi feladatunk és kötelességünk Magyarország dolgozó népének nevében tiltakozni minden vérontás ellen! A dolgozó nép ellenségei nem Szerbiában laknak. A mi ellenségeink a kizsákmányolok, akik hitvány bérért dolgoztatnak bennünket, akik mindenünkből kifosztanak: akik örökös jogtalanságban akarnak bennünket tartani: akik rendőröket és csendőröket uszítanak ránk, ha több bért követelünk: akik szuronnyal falat állítottak a határra, hogy visszakergessenek bennünket, ha menekülni akarunk innen...

Nyert háború esetén semmi nyereség, vesztett háború esetén teljes bukás, ez a helyzet világos képe. Esztelen gonosztévő az, aki ilyen körülmények között háborúra uszit.”

A Népszava, illetve az egész szociáldemokrata párt tehát csak agitációra használta fel az akkori háborús hangulatot, s úgy állította be a dolgokat, mintha azok menete, illetve irányítása csakis az uralkodó osztályok kezében lett volna letéve. Pedig ekkor már Anglia készült a Németországgal való leszámolásra, s a szarajevói merénylet csak ürügy volt az évek óta tartó feszültség kirobbantására. Ha a központi hatalmak szociáldemokrata pártjai becsületesebben végzik feladatukat és a rendelkezésükre álló erőket nem a nemzet ellen, hanem az összes erők fokozására állítják be, akkor másképpen ér véget az első világháború. Akkor Németország számára nincs Versailles, Magyarország pedig talán nem ismeri meg: a trianoni békeszerződés szégyen-paragrafusait. Ma már tudjuk, hogy a szociáldemokrata pártok vezetőségei ebben az időben óriási hatalommal rendelkeztek úgy Németországban, Auszriában, mind Magyarországon. Idéztük az egyik szociáldemokrata vezető egyéniségnek azt a mondását, amelyben kijelenti, hogy a szociáldemokrata párt igenis boldog lepne, ha a magyar uralkodó osztályok elveszítenék a háborút. Ez a nyilatkozat még 1912-ben — az akkori háborús feszültség idején jelent meg, de fedte a helyzetet 1914-ben is, s a szociáldemokrata párt mindig, az egész háború folyama alatt ehhez tartotta magát: „Mindent elkövetni a monarchia és Magyarország bukására, hogy azután az elgyöngült országban felépíthessék a maguk szociáldemokrata osztály-államát.”

1914. július 25-én jelenhettek meg utoljára előzetes cenzúra nélkül a magyar lapok. Július 28-án elküldték Szerbiának a monarchia hadüzenetét, s 29-én már eldördültek a fegyverek. Az utolsó szabad számban így ír a Népszava a „Nem akarunk háborút” című vezércikkében:

„Nem igaz az, hogy a magyar nép életérdekéről van szó ebben a háborúban. Ha győzelmek során vonul is be Belgrádba és Nis-be a vitéz osztrák-magyar hadsereg, végül mégse kaphat semmi területet Szerbiától, mint ahogy Németország megkapta Elszász-Lotharingiát Franciaországtól.”

Július 26-án — másnap Tisza István nyíltan is megbélyegezte a szociáldemokrata pártot, kielentette, hogy a nemzet egységében “az egyetlen kivétel a szocialisták lapja”. A Népszava erre termesztésen büszke volt. így válaszolt Tiszának::

“Elfogadjuk és büszkén viseljük ennek a ragyogó elszigetlenségnek minden terhét, s épp oly nyugodtan és büszkén állítjuk, hogy ebben az elszigeteltségben velünk van érzésben és gondolatban az egész civilizált válág proletársága. Büszkén, viseljük ennek a ragyogó izoláltságnak minden tövises dicsőségét, mert tudjuk, hogy ezzel a szociáldemokrácia történelmének leggyönyörűbb hagyományaival vállalhatunk közösséget. És azt is tudjuk, hogy el fog következni az az idő, amikor éppen az, hogy a szociáldemokrácia kirekesztette magát a háborút akarók seregéből, — mellé fogja állítani a magyar nemzet roppant tömegeit.”

Így indult a szociáldemokrácia a háborúba, melynek első két esztendejében még óvatos duhajként viselkedett, s csak a láthatatlan frontokon uszított a hadsereg és a katonai gondolat ellen. A hadvezetőség és a Tisza kormány peddg megint lekicsinyelte a marxizmus erejét és megengedte, hogy a Népszava — és általában a szocialista lapok — is kikerüljenek a harctérre. Büszkén írja Buchinger Manó és Révész Mihály, hogy a Népszava példányszáma oly hatalmasan felemelkedett, hogy két óriási vörösbetüs teherautón szállították, a frontra. 1914. november 23-ától külön esti kiadást is megjelentet a szerkesztőség a rendes esti kiadás mellett. Bőven idézhetnénk ezekből a lapokból, hogy megcáfoljuk az előbb említett két zsidó szociáldemokrata krónikás múltat hamisító megállapítását. Ők ugyanis a következőket írják:

“Mennyi harc volt a cenzúrával, holott talán nem volt lap az országban, amely annyira ügyelt volna a háborúban, lévő ország, a magyarság érdekeire, mint a szociáldemokrata, párt lapja és a szocialista gondolatok hirdetésében társai, a szaklapok.”

Igaz, hogy ezeket a sorokat 1941-ben írták az elvtársak, mikor a pártvezetőség legfőbb gondja az volt, hogy hogyan, feledtethetné el a magyar újságolvasókkal és a magyar társadalommal a maga bűnös emlékű múltját.

1915—16 aránylag csendes belpolitikai ideje után következett el az 1917-es esztendő, mikor már többé-kevésbé biztos volt, hogy a központi hatalmak nem nyerhetik meg a háborút. A nagy bizonytalanság félelmetes bizonyosságot jelentett a szociáldemokrácia számára. A csendes, földalatti akciókat, látható, türelmetlen tevékenység váltotta fel. A Népszava és a marxizmus önmagára talált. Az 1917-es országos értekezleten négy pontból álló határozatot fogadnak el az elvtársak. Az első pont első két sora a következőképen hangzik:

“1. A béke helyreállításának szerintünk való egyik döntő feltótele az Internacionale újból való hatásos működése.”

A nemzetközi iroda végrehajtóbizottságának adott válaszról a következőképpen számolnak be:

“Válaszunk lényege az volt, hogy a magyar szocialisták maradtak, akik voltak, szocialisták és nemzetköziek, s hogy a békét semmiféle feltételhez nem kötik, csak követelik, valamint, hogy követelik a nemzetközi iroda tagjainak, de különösen a franciáknak ülésre való megjelenését.”

Hogy a magyarországi szociáldemokrata párt miért követelte, különösen a franciáknak a nemeztközi tárgyalásokon való megjelentését, annak egyszerű oka az, hogy a semleges államok területén megtartott konferenciákon az antant hatalmak szociáldemokrata pártjai sohasem jelentek meg és mindig távoltartották magukat azoktól. Csak a magyar, osztrák, német, bolgár, svéd, norvég, orosz, stb. stb. marxista kiküldöttek ültek le a zöld asztalok mellé, de sem az olasz, sem a francia, sem az angol szociáldemokrata kiküldöttek nem vettek azon részt, tekintve, hogy az illető kormányok államai minden demokratizmus ellenére is tisztában voltak a szociáldemokrácia nemzetbomlasztó munkájával s egyszerűen megtagadták az útlevelek kiadását. Így nem jelentek meg az antant hatalmak marxistái az 1917 májusában megtartott stockholmi békekonferencián sem, ahol Magyarországot az alábbi díszes társaság képviselte:

Jászai Samu, Bokányi Dezső, Garami Ernő, Weltner Jakab, Buchinger Manó és Kunfi Zsigmond. Hatból öt zsidó... Erről az eseményről az alábbi módon számol be a magyar “proletárságnak” az egyik jelenlévő:

“A dicsőséges márciusi orosz forradalom alig hogy felemelhette fejét (a bolseviki forradalomról van szó) és kitéphette szájából a pecket, szabadsága első kiáltásával már a világ minden proletárságához szólott és máris testvéri kézszorításra nyújtotta jobbját valamennyi nemzet proletársága felé. Németország, Magyarország és Ausztria munkássága ujjongva válaszolt az orosz proletárságnak és csakhamar megalakult Stockholmban a holland és skandináv bizottság, az orosz forradalomhoz legközelebb eső semleges városban. És májusban megindulnak a tárgyalások. Valamennyi hadban álló nemzet szociáldemokráciája elküldi kiküldötteit és kifejti nézeteit. Sok a nehézség, nehezen indul meg a gépezet, de végül mégis győz a közvetítők szívóssága, a szocialista eszme .mindent lebíró ereje.

A magyar szociáldemokrata párt is elküldte képviselőit .Stockholmba. Május 29-én és 30-án fejtették ki elvtársaink a magyar munkásság álláspontját. Kijelentették, hogy haladéktalanul békekötést kívánnak és pedig ezen az alapon: semmi annexió, semmi kártérítés. Minden megszállott államot újból teljesen helyre kell állítani. Belgiumot és Szerbiát a hadviselő nagy államok segítsék anyagilag újból lábra. Szerbiát mentsék ki a gazdasági csődből és tegyék békés szomszéddá azzal, hogy utat adnak neki a tengerhez és Auszria-Magyarország becsületes kereskedelmi politikával nem zárkózik el többé a szerb termékek elől. A francia és német szociáldemokrácia egyezzen meg Elzász-Lotharingiáról, a szerb és bolgár szociáldemokrácia Macedóniáról. Állítsák vissza a független Lengyelországot. Auszria-Magyarország nemzetiségi kérdéseit ne a monarchia felosztása útján oldják meg, hanem demokráciával és nemzeti önkormányzattal. A békekötés akadályozza meg a jövendő háborúk lehetőségét, a nemzetközi jogrend, a kötelező döntőbíróság, a tengerek szabadsága és a tengeren és szárazon való leszerelés útján. A békekötés után nem szabad gazdasági háborúkat szítani, szabad kereskedelemmel kell az országokat egymáshoz közelebb hozni. Az Internacionalenak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy nemcsak nemzeti, hanem szociális elnyomás is gyötri a népeket és ezért a nemzetek felszabadítása mellett a munkásvédelem és a szociálpolitika kérdéseit is bele kell kapcsolni a béketárgyalásokba. Ellenezték a magyar kiküldöttek, hogy a konferencia felvesse a háborúért való felelősség kérdését, mert hiszen a népek mindenütt a békét akarták és a kormányok mindenütt felelősek. Franciaországban a feudális nacionalizmus, Poroszországban a junkerség és a nagyipar, Németországban a parlamenti kormányrendszer hiánya oka végsősoron a háború kitörésének. A felelősség meddő vitatása helyett minden szociáldemokrata párt a saját országában küzdjön a háborút szükségszerűen felidéző hatalmak, a francia sovinizmus, a porosz junkeruralom, a német abszolitizmus és a magyar néptömegek nemzeti és szociális elnyomása ellen.

A magyar szociáldemokrácia állásfoglalását tisztelettel és megértéssel fogadták a központi hatalmak és az antant országaiban egyaránt. Ez az állásfoglalás is mutatta, hogy a magyar szociáldemokrácia múltját semmiféle sovinizmussal a háború folyamán egy pillanatra se mocskolta be és egyetlen percre se szüntette be a harcot a háborúra uszító sovinizmus és területrablásért kiáltozó imperializmus ellen. A magyar szociáldemokrácia a háborúban se ismerte a pártközi béke szünetét, nálunk nem uralkodott egy pillanatra se a “Burg-friede”, az “isten békéje” mert mi szakadatlanul folytattuk a harcot az osztályharc fegyvereivel az emberek békéjéért.

A magyar szocialista párt küldöttei a békéért szálltak síkra Stockholmban, természetes tehát, hogy az a Tisza-kormány, amelyre oly roppant súllyal nehezedik a háborúért való felelősség, amely elküldte a szerb ultimátumot és a belgrádi, hadüzenetet, magából kikelve támadt a magyar szociáldemokrácia stockholmi politikájára. Tisza még csak kisiklásokról meggondolatlanságokról beszélt és felvetette a kérdést, hogy érthetetlen, hogy akadhat magyar ember, aki ilyen politikát követ, a Tisza-sajtó azonban már egy lépéssel tovább ment és egyenesen hazaárulással vádolta a magyar szociáldemokráciát és haditörvényszék elé kívánta állítatni stockholmi kiküldötteit.

És így volt ez minden más hadviselő országban is. A magyar Tisza frázisait és szidalmait ismételte a német Rewentlow, visszhangozta az orosz Miljukow, rikácsolta a francia Ribot. és szónokolta az angol Lloyd George. Az uralkodó osztályok uszító politikusai legyenek bár konzervatívok, vagy szabadelvűek, vagy radikálisok, legyenek bár magyarok, németek, oroszok, angolok vagy franciák, egyformán kikeltek Stockholm ellen, egyformán tiltakoztak az ellen, hogy proletársága a maga hatalmából merészeljen, ha nem is a kormányok, de legalább a népek között béketárgyalásokat kezdeni.

Tiszáékat és Rewentlowékat, meg Miljukovékat tehetetlenségre ítélte a külpolitikai helyzet és, ha fogcsikorgatva bár, de kénytelenek tűrni, hogy a magyar-, a német és az orosz proletárság küldöttjei elmenjenek Stockholmba. Ám Riboték,. Lloyd Georgeék és Sonninoék egyszerűen megtagadták a Stockholmba igyekvő szocialistáktól a külföldrejutás lehetőségét, az útlevelet.

Ismételjük, hogy, a stockholmi konferencia teljesen egyoldalú volt, mert azon az antant hatalmak kiküldöttei nem vettek részt. A magyar szociáldemokrata vezérek pacifista, jelszavakat használtak, mert úgy gondolták, hogy ha a “jó fiút” játsszák, akkor használnak annak az ügynek, amelyet képviselnek. Egy-két elméleti alapon álló marxistában megvolt a jóindulat, de ez a jóindulat semmit sem számított, sőt, az antant hatalmak előtt világossá tette a közponi hatalmak: gyengeségét.

A süllyedés megkezdődött, s haladtunk a mélypont felé és először Stockholmban értük meg azt a napot, hogy öt zsidó képviselte — egy nemzetközi tárgyalóasztalnál nemcsak a magyar munkásság, hanem az egész magyarság, ügyét!

Közben idehaza mind nyíltabban folyt az uszítás és az izgatás. A Népszava és az óriási példányszámban megjelenő 1918-as Népszava naptár féktelen izgatásba kezd. Dicséri az orosz forradalmat és mindjobban mélyíti az osztály-ellentétet.. A Conti utcai szerkesztőség .nyílt vallomást tesz Lenin mellett és ekkor már irányító szerepe van a szociáldemokrata irodalomban a zsidó Pogány Józsefnek, a későbbi hadügyi, népbiztosnak. Külön agitációs osztály “dolgozza meg” az osztrák-magyar haditengerészet matrózait, akiknek ingyen küldik a Népszavát és 1918-ban már nyílt lázadásra szólítják fel őket. 1917 június 8-án negyedmillió emberrel óriási tüntetést rendeznek a fővárosban. Tisza bukását ünneplik. Odakint a frontokon elkeseredett harc dúl, a front mögött pedig sztrájkok és marxista tömegmozgalmak mérgezik az ország életét, így ír erről a Népszava naptára:

“Ezen a napon nemcsak.a munkások tették le a munkaszerszámot, hanem az összes üzletek, az összes vendéglők és kávéházak zárva voltak. Nincs az a törvényes munkaszüneti nap, amelyen a munkaszünet ilyen méretekben megvalósult volna. A munkások és polgárok százezrei tartottak tüntető felvonulást, az egész város ünnepelte Tisza István bukását és a demokratikus fejlődés hajnalhasadását.” Az osztrák miniszterelnök meggyilkolásáról a következőképpen számol be:

“Meg kell emlékeznünk Fritz Adler elvtársunkról is, aki .az osztrák abszolitizmuson felbőszülve lelőtte Stürgkh osztrák miniszterelnököt! Adler elvtársat az osztrák bíróságok halálraítéltek, de a bíróság előtt tartott beszéde még az ellenfeleit is meggyőzte arról, hogy Fritz Adlert nemes, tiszteletreméltó indokok vezették, hogy csak megbecsüléssel és szeretettel lehet és kell róla megemlékezni.”

1918 nyarán a “A győzelmes tömegsztrájk” címmel több százezer példányiban megjelenő röpirattal árasztották el az országot és a frontot, melyben “… a magyarországi munkások tömegmozgalmát ismerteti a világbékéért és a demokráciáért.”

Ugyanez év nyarán újból hatalmas tömegsztrájk sodort végig a fővároson és a szociáldemokrácia ismét a “helyén” volt: agitált, lazított, bujtogatott és már nyíltan követelte a háborúnak marxista forradalom által való befejezését. 1917 decemberétől 1918 márciusáig tartottak a bresztlitovszki béketárgyalások s a marxista sajtó ezt az alkalmat használta fel arra, hogy hitet tegyen az orosz forradalom mellett. A marxizmus természetesen az orosz kommunisták mellé állt s már nem is titokban, de egészen nyíltan követeli a bresztlitovszki kommunista béke-delegátusokkal való bármiképpeni megegyezést. Az erőskezü Tisza kormány után (1917. május 23) gróf Eszterházy Móricz kormánya uralkodott pár hónapig, melyet ugyanez év augusztusától a gyenge Wekerle kormány követ. A háttérben azonban még mindig Tisza István áll s a szociáldemokrata párt rajta keresztül intézi rohamait a régi rendszer ellen. A frontokról rossz hírek érkeznek s ezek megkettőzik a marxista párt erejét. 1918 szeptember 26-án a bolgár kormány fegyverszünetet kért, majd október 28-án ezt követi a törökök békekötése. Aggasztó hírek érkeznek Németországból és Ausztriából és a magyar szociáldemokrata párt agytrösztje tudja, hogy rövidesen elérkezik a régvárt pillanat a hatalom átvételére. A szociáldemokrata pártba soha nem látott nyüzsgés uralkodik. A legradikálisabb elemek viszik a. szót. Weltner Jakab és Pogány József mellett ott áll Göndör Ferenc, a Népszava egyik legfürgébb munkatársa, akit ezelőtt. Krausz Náthánnak hívtak. Ő már nyíltan szembeszáll a katonasággal.

Ebben az időben már dicsőség katonaszökevénynek lenni!

Göndör Ferenc — Krausz Náthán így ír: “Engem egyetlen pillanatra sem tévesztettek meg természetesen Tisza István és társainak, valamint a polgári lapoknak hazafias frázisai, én utáltam a háborút, gyűlöltem a megindítóit és mindent el akartam követni, hogy személy szerint, ne kelljen részt vennem ebben az irtózatban. Bevallom, többre becsültem az életemet is annál, hogy ambicionáltam volna, hogy fölforduljak valahol Sabácz alatt és eltökélt szándékom volt, hogy a háborúban pedig nem veszek részt. Nem is vettem. A Népszava szerkesztősége engem küldött ki haditudósítónak a császári és királyi sajtóhadiszállásra és a háború első éveit itt töltöttem és a Népszaván keresztül is próbáltam a háború ellen és a béke mellett hangulatot csinálni. Nem volt könnyű dolog, mert hiszen a sajtóhadiszállás bornirt tiszti cenzoraival kellett élet-halál harcot folytatnom és mégis sikerült minden soromat háborúellenes tendenciával átitatva, úgy, ahogy, keresztülverekedni a különböző cenzorokon.

A sajtóliadiszáttás újságíróit és kötöttük természetesen engem is egy szép napon Károly király parancsára bevezényeltek ezredeinkhez. Én Königgrdtzbe kerültem, ahol hat hétig maradtam, és a századparancsnokom igyekezett engem kiképezni, hogy a frontra vezényelhessenek. Kitartottam amellett az elhatározásom mellett, hogy én pedig nem leszek katona és háromnapi szabadságra hazautaztam Pestre és semmiféle távirat és elfogatóparancsra nem voltam hajlandó visszatérni, amíg aztán sikerült magamat felmentetnem a katonai szolgalat alól.”

Így írt akkor a szociáldemokrata sajtó és ilyenek voltak a viszonyok az országban. Az utcákon Tisza Istvánt ábrázoló bábut cipelnek — akasztófára kötözve. A szociáldemokrata párt kiáltvánnyal fordult Magyarországhoz és — a gyárakban megindult a szabotázs. A gróf Károlyi Mihály körül csoportosult és a szociáldemokrata párthoz szító képviselők már kimondották, hogy ők pedig “igenis antant barátok”. Tisza István 1918. október 17-én mégegyszer felszólal a parlamentben, — ezúttal utoljára — és bejelenti, hogy “ezt a háborút elvesztettük.” Ezután egymást üzték-zavarták az események. Felborult a rend és a zsidó sajtó kimondotta, hogy többé nem hajlandó magát a cenzúra intézményének alávetni. Nemcsak a Népszava, de a többi úgynevezett polgári lap is, mint a furiák vetették magukat rá a régi rendre és a magyarság régi intézményeire. A Wekerle kormány október 23-án beadta lemondását, de csak október 31-én hagyta ott a helyét, — bár már régen bábkormány volt. A lapok valóban előzetes cenzúrázás nélkül jelentek meg s a kormányzat egyetlen fegyvere — a lapelkobzás volt. Október 26-án megalakult a nemzeti tanács, mely szervezethez nemcsak a baloldali politikusok, de ijedtében igen sok polgári politikus is csatlakozott.

Marxista-zsidó hazaárulók fűtötték az októberi forradalom boszorkánykemencéjét...

IV. Károly Gödöllőn tartózkodott s ezekben a napokban fogadta a szociáldemokrata párt két megbízottját, Garami Ernőt és Kunfi Zsigmondot. Ők teljes rendszerváltozást követeltek. A király nem adott határozott választ s a két szociáldemokrata futár Károlyi Mihállyal tárgyalt. Október 28-án Friedrich István vezetésével megtörtént a lánchidi csata s másnap ismét sztrájkolt a főváros munkássága. Ekkor már nyakig jártunk a forradalomban. A pályaudvarokról szétszé-ledtek a menetszázadok s Halottak Napján már a nemzeti tanács volt az úr. A király megbízásából József Főherceg a vörös grófot — Károlyi Mihályt bízta meg a kormányalakítással. Végre ütött a szociáldemokrata párt órája s az új kormánylista a következőképen alakult:

Miniszterelnök: Károlyi Mihály.

Belügyminiszter: gróf Batthyányi Tivadar.

Kereskedelemügyi miniszter: Garami Ernő.

Közoktatásügyi miniszter: Lovászy Márton

Földmívelésügyi miniszter: Búza Barna.

Munkaügyi miniszter: dr. Kunfi Zsigmond.

Közélelmezési miniszter: Nagy Ferenc.

Hadügyminiszter: Linder Béla.

Nemzetiségi miniszter: Jászi Oszkár.

Pénzügyminisztériumi államtitkár: Szende Pál.

Hadügyminisztériumi államtitkár: Bőhm Vilmos.

A szociáldemokraták tehát teljes sikert arattak, hiszen Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Szende Pál és Bőhm Vilmos személyében a marxizmus régi, kipróbált tagjai jutottak be a kormányba, de a Károlyi-kabinet többi tagja is igen közel állott a szociáldemokrata párthoz, nem szólva arról a régi barátságról, amely a miniszterelnököt, illetve a magyar köztársaság elnökét fűzte a Conti utcai elvtársakhoz. A fővárosban ezalatt az utca a forradalom képét mutatta. A felszabadult csőcselék rabolt és fosztogatott, a frontokról hazatérő katonatisztek paroliját a frontokon sohasem járt vörös csirkefogók tépdesték le, míg a szociáldemokrata kormány megalakulásának napján — 1918. október 31-én — a Hermina út 35. szám alatti villában katona fegyverek dördültek el és agyonlőtték gróf Tisza Istvánt.

A hazai marxisták uralma tehát gyilkossággal kezdődött s hiába akarja ezt a tényt lemosni magáról a szociáldemokrácia, a hivatalos megállapítások azt bizonyítják, hogy ezt a gyáva orvgyilkosságot a Népszava és Az Est szerkesztőségében agyalta ki a két lap két zsidó vezető munkatársa: Pogány József és Kéri Pál. A hivatalos megállapítás azóta a következő tényeket adta át az utókornak:

A meginduló vizsgálat eleinte abban a feltevésben volt, hogy a cselekményt kóbor katonák követték el. A bírósági tárgyalás azonban megállapította, hogy a gondolat Kéri Páltól Az Est című lap politikai munkatársától ered, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, az úgynevezett 11-es katonatanács elnökét. Kéri Pál és Csernyák Imre több katonaszökevénnyel a Károlyi-pártkörben beszélték meg a gyilkosság végrehajtását. Október 31-én délután öt órakor Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két katonai autón indultak el gróf Tisza István Hermina út 85. szám alatti villája felé. Az egyik autóban ott ült Pogány József a Népszava zsidó munkatársa is. Mikor megérkeztek a villáihoz, Kéri Pál hat társával künn maradt a villa előtt, míg Pogány József negyedmagával a villa előcsarnokába ment, ahol a szembejövő gróf Tisza Istvánt rövid szóváltás után agyonlőtték.

Így kezdődött a szociáldemokraták magyarországi uralma...


http://betiltva.com/files/fiala07.php

 

 

 

 

LAST_UPDATED2