Bálint NatáLia operaénekesnő Németországból, Stuttgartból figyeli az ország mindennapjait, és, amit sokan nem mernek, ő ki is mondja határozott véleményét.
Rengeteg tanulás, alázat és elszántság... ez jellemzi Bálint NatáLia operaénekesnőt, aki nemrég a Jobbik Magyarországért Mozgalom évadnyitó rendezvényén is fellépett. Mondhatjuk azt, hogy ez a kor nem nekik kedvez. Ma a "tehetségkutatók" korát éljük, amikor saját, igazi művészeink sokszor az országot elhagyni kényszerülnek. Hogy mikor lesz számukra ismét kánaán egy magyar színpad?...
- Sokan kényszerből hagyták el Magyarországot, sokan szabad elhatározásból. Ön mikor került Németországba?
- Én némileg különbözöm azoktól, akik kényszerből hagyják el Magyarországot, igaz, ha az otthoni oktatási helyzet nem lenne ilyen kaotikus, és operaénekesként lehetne nagyobb karrierrel tervezni, egyáltalán megélhetést remélni, otthon maradtam volna. Mivel a családomban nem voltak zenészek, és a tanáraim sem ápolták kellően tehetségemet, nem merült fel, hogy érettségi után zeneművészeti egyetemre menjek. Viszont a közgazdász és a nemzetközi kapcsolatok elemzői oklevél megszerzése után, Sass Sylvia bíztatására az operaénekesi pálya mellett döntöttem. Ezt pedig csak egyetemen lehet tanulni, "hobbiszinten" nem. Sajnos azonban elhasználtam az állam által biztosított félévek számát, a Zeneakadémián pedig félévente egymillió forint közelében van a költségtérítés, míg Stuttgartban ingyenes az oktatás. Nem beszélve arról, hogy Dunja Vejzovic horvát mezzoszoprán itt tanított, és mindenképpen szerettem volna az ő növendéke lenni. 2011-ben, 26 évesen kezdtem el itt a tanulmányokat. Még van egy évem a képzésből, de nem tartom valószínűnek, hogy a diploma megszerzése után Magyarországon találnék méltó munkalehetőséget.
- Vannak-e Stuttgartban magyar ismerősei? Mennyire tartanak össze?
- Természetesen. A stuttgarti katolikusok közösségébe járok, dr. Tempfli Imre plébános atya vezeti a gyülekezetet. Ezen kívül a magyar közösség nem túl összetartó, ha jól tudom, kilenc hivatalos szervezetünk van, és létezik a Magyar Kultúrintézet is, állami kulturális diplomáciai szervezetként. Viszont január 25-én felléptem a Stuttgarti Magyar Bálon, ahol több mint ezer ember volt jelen, ez örömmel töltött el: látszott, hogy van igény a magyarságunk ápolására. Továbbá szép számmal jöttünk össze az erdélyi autonómiáért szervezett szimpátiatüntetésre is. Én meglehetősen zárkózott vagyok, csak ritkán mozdulok ki szabadidőmben társasági események okán.
- Tapasztalja-e azt, hogy amint valaki átlépi a magyar határt, sokkal tisztábban látja az ország helyzetét?
- Ebben van igazság. Látunk olyan megoldásokat, amelyek otthon is megkönnyítenének sok mindent. De éles konfliktusok feszülnek az otthon maradottak és az emigránsok között: az emigránsoknak megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy prédikálnak, megpróbálnak atyáskodni, kioktatni másokat, míg az otthon maradottak irigykednek sokszor, valamint árulónak titulálják azt, aki nem kívánt belebolondulni az otthoni állapotokba, vagy egyszerűen nem volt más választása, mint eljönni.
- Mi az, amiben különböznek a németek, amit megtanulhatnánk tőlük?
- Nem szeretem az általánosítást, így óvatosan bánnék vele. Szokták említeni a híres német precizitást, a fegyelmet, a becsületet. De sajnos én tapasztaltam negatív példákat ezeket illetően is. Egyre több az ingerült ember, hiszen a nemzeti büszkeségüket megtépázták, teletöltötték a lelküket bűntudattal, a fejüket pedig hazugsággal. Bizony sokat kell küzdenem, hogy téves információt cáfoljak. Gondolok itt azoknak a liberális köröknek a hazánkat szidó, áztató nyilatkozataira, amelyek sokkal nagyobb teret kapnak a német sajtóban, mint a nemzetben gondolkodók szavai. A németek sajnos nem merik vállalni saját gyökereiket, hiszen ha valaki egy kicsit is ki meri nyitni a száját, már jönnek a bélyegek. Inkább okulni kéne a példájukból, látva, mit tettek a világ aktuális urai ezzel az egykor dicső napokat látott néppel.
- Facebook-oldalát olvasva láthatja a látogató, hogy sok mindenben igen határozott véleménye van. Markáns bírálatot, véleményt fogalmaz meg közéleti kérdésekkel kapcsolatban. Mit gondol, az, hogy kiáll egy nézet mellett, nem befolyásolja művészi munkásságát?
- A munkásságomat nem, a magyarországi karrieremet azonban nagyban. Viszont Sass Sylvia, egykori mesterem szavaival élve: megengedem magamnak az őszinteség luxusát. Külföldön építem a karrieremet, így otthon nem megélhetési kérdés a hallgatás, a sorba történő beállás. Engem nem tudnak megfélemlíteni, sem megvásárolni. Inkább élek kevésbé fényűzően, esetleg egyik napról a másikra, de az elveimet nem adom fel. Hívtak ilyen-olyan műsorokba, lehetnék "celeb", de nekem fontosabb a gerincem. Nem vágyom felhajtásra, nem a tapsokért éneklek, hanem mert szeretek örömöt szerezni, és én magam is vágyom az önkifejezés ezen formájára, egyszerűen boldoggá tesz. Ráadásul az a hat év, amit társadalomtudományos kutatómunkával, egyetemi tanulmányokkal töltöttem, úgy gondolom, predesztinál arra, hogy kimondjak dolgokat. Ehhez társul egy nagyfokú igazságkeresési ösztön, a rajongás a hazám iránt, és a művészlélek érzékenysége, lázadó karaktere. Egyfajta belső kényszer, hogy a művészetem őszintesége és a közszereplő mivoltom által, a hosszú távú nemzeti-társadalmi célokat szolgáljam. És nem ismerek más utat, csak a nyílt őszinteséget, a határozottságot, ugyanakkor nyitott vagyok minden vitára, ha az előbbre visz, és mentes a személyeskedéstől. Irtózom az előítéletektől, az indulatoktól, általánosítástól, verbális és fizikai agressziótól. Az intellektuális kihívások viszont vonzanak. Kész vagyok megváltoztatni a véleményemet, és belátni a tévedést.
- Érte-e már bírálat, amiatt, hogy kiáll az igazságáért?
- Folyamatosan. Fenyegetések, kellemetlenkedések, bírálatok. Egyébként nem érzem úgy, hogy ez az "én igazságom" lenne: szerintem vannak bizonyos igazságok, amelyek nem szubjektívek, hanem abszolút igazságok. Azok a dolgok, amelyek diszciplináris vagy empirikus úton bizonyíthatók, nem egyéni igazságok. Én törekszem csak olyan dolgokat mondani, amelyekről megbizonyosodtam. Van, amikor gazdaságilag, politikailag elemzek folyamatokat, és úgy világítom meg a hátteret, és van, hogy művészként állok ki valaki vagy valami mellett, esetleg emelem fel a hangom ellene. De a tévedés sosincs kizárva. Akkor az igazság tévedéssé alakul, amit el kell ismerni. A kollégák kétfélék ezt illetően: nem kevesen irigykednek, mert én megtehetem, hogy kimondom az ő véleményüket is, míg ha ők megtennék, "repülnének a színházból", ezért is kötelességem az igazság kimondása. Néhányan támadnak, hogy miért van erre szükségem, törölnek ismerősök a közösségi oldalakról. Én nem bántom őket: nem lehet mindenki empatikus, sem érzelmileg annyira fejlett, hogy a saját érdekeit ne helyezze a nemzete hosszú távú sorsa elé. Bennem túlteng az a meggyőződés, hogy fontosabb a jövő, mint a jelen. És lehet, hogy én most éppen tiltólistán vagyok a magyar színpadokon, de talán hitelesebben és hasznosabban tudom így képviselni a magyarság közös ügyét, mintha egy lennék a sok megfélemlített művész közül.
- Külföldi tartózkodása alatt és tapasztalatai alapján mit gondol, hogy melyek lennének azok a főbb területek, amin Magyarországnak változtatnia kellene?
- Egy interjú keretén belül lehetetlen erre kielégítően válaszolni, és ez független is attól, mit tapasztalok külföldön. Első sorban az embereknek kellene megrázniuk magukat, és aktív tagként, nem közönyös, szenvedő alanyként részt venni a társadalom sorsának alakításában. Joseph Nye szerint az az ország, amelyik nem rendelkezik ütőképes "kemény hatalommal" (katonai, gazdasági), a "puha hatalmát" kell, erősítse. Magyarországnak ez pedig a kultúrája. Sajnos azonban nincs szakember erre a mai magyar politikában, ahogy kisközösségi szinten is korrumpálódtak legtöbb helyen a művelődésszervezők. Eleve a képzés értékelhetetlen, hiszen a művelődésszervezők esetében sokszor nem követelmény a műveltség. Inkább gazdasági, mint kulturális szakemberek. Mindenre kiváló kifogás a pénzhiány, ezzel el is lehet intézni, miért nem csinál meg valaki valamit. Jómagam azért rendelkezem speciális látószöggel, mert ugyan művész vagyok, de civil pályámon kultúrdiplomácia lett a szakterületem, kulturális külpolitikával, érdekérvényesítő stratégiákkal szerettem volna foglalkozni. Egyszer volt is rá alkalmam, egy nemzetközi komolyzenei fesztivál ötletgazdájaként és vezetőjeként, de a sikeres kezdetek után nem kaptam lehetőséget a folytatásra. Azt vettem észre szinte minden területen, hogy a szakembereket igyekeznek távol tartani az érdemi tevékenységek lehetőségétől. Manapság a középszerűség a kulcsszó: mivel a hatalmat sok vezető nem tehetsége és tudása által szerezte, hanem sokkal inkább kapcsolatai révén és pártpolitikai vonalon, nem akarnak náluk tehetségesebbeket a közelükben, mert azok előbb-utóbb nem tűrik egy szerényebb képességű vezető jelenlétét. Ez az, amin változtatni kéne. Alázattal elfogadni, ha valaki valamit jobban tud, és kíméletlen szigorral üldözni a korrupciót. Ehhez azonban tisztességes bérek is kellenek. Továbbá a fegyelem a probléma, minden téren: észre kell vennünk, hogy nem bízhatunk a hatóságokban, csak magunkra számíthatunk. Egy egészen kézenfekvő példa erre az élelmiszeripar: jómagam a paleolit életmódot követem, mert rájöttem, hogy amit megetetnek velünk, az egyszerűen nem élelmiszer. Amit kultúraként a média közvetít, nagyrészt szintén kritikán aluli. A magyar embernek az öntudatát kéne visszaszerezni, no, nem erőszakosan, hanem azzal, hogy a szellemi, erkölcsi, kulturális hatásokra kritikusan reagál, és nem fogad be mindent elvtelenül, legyen az testi, lelki, szellemi táplálék.
- Elsöprő sikert aratott a Jobbik évadnyitó rendezvényénelőadásával. Rengeteg pozitív komment érkezett a közösségi oldalakon, sokan most láthatták és hallhatták Önt először fellépni. Milyen versenytársat jelentenek a különböző tehetségkutatók azzal a művészeti ággal szemben, amit ön képvisel és ad elő a színpadon?
- Művészi értelemben semmilyet. Valódi művészek egy-két széria után rájöttek, hogy az ezekben a műsorokban történő szereplés automatikusan a művésztársadalomból való kirekesztettséggel jár. Valódi művészek tudják, hogy a szakmát megtanulni alázattal, hosszú évek munkájával, fejlődésével lehet. Továbbá a hangi adottság nem egyenlő a tehetséggel. A tehetség azt jelenti, kiben mekkora az alázat, intelligencia, a hajlandóság, a fegyelem, a szorgalom, a türelem, amellyel az adottságát művészetté tudja fejleszteni. Én még csak huszonéves vagyok, de túl vagyok kb. 500 fellépésen. 16 évesen falusi vendéglőben, szintetizátorral, báli zenészként kezdtem. Aztán falunapokon folytattam, iszonyatosan kis pénzért, rémes körülmények között, mégis misszionárius voltam, mert szép jelmezben, legjobb tudásom szerint, alázattal, izgulva, akár 40 fokban vagy zuhogó esőben, de mindig élőben énekeltem, és a kis falvak lakosainak igyekeztem igazi kultúrát közvetíteni. Aztán jött a vendéglátózás, majd a nagyobb színpadok, koncerttermek, templomok, kastélyok, filmek, kisebb tévék műsorai, mostanában pedig az operaszínpadok felé orientálódom. Ezzel párhuzamosan egyetemre jártam, volt, amikor kettőre, mellette napi szinten magántanárnál szolfézst, zeneelméletet, zongorát tanultam, hangképzésre jártam, részt vettem mesterkurzusokon Franciaországban, aztán felvételiztem Stuttgartba, az állami zeneművészeti főiskolára. A gép játszotta zenei alapokat felváltotta a kamarazene, a zenekari kíséret, zongora- és orgonaművészek. Egészen más úgy énekelni egy 60 tagú szimfonikus zenekarral és egy 80 tagú énekkarral az embernek, hogy előzőleg megtapasztalta a mélységet, és tudja értékelni a kollégák tudását, felméri önmaga hiányosságait. A "celebek" a fürdőszoba tükrét egyből az országos ismertségre váltották, kihagyva azokat a lépcsőket, amelyek az előadót művésszé érlelik.
Anyagilag viszont sajnos konkurencia. Ha nem is nekem, de a megalázóan kis pénzből élő színművészeknek, akik hétvégi fellépésekkel egészítik ki közalkalmazotti fizetésüket. A fentebb említett, esetenként korrupt, sokszor műveletlen kulturális szervezők egy része nem kíván művelni, csak kiszolgálják az igényeket. Elhívják a nem ritkán tiszteletlenül viselkedő, önmaguktól elszállt, beképzelt percsztárokat, akik horribilis összegekért, utcai ruhában leadják playback műsorukat, nem egyszer részegen tántorognak a színpadon, és nem mutatnak semmilyen tiszteletet vagy alázatot a közönség iránt. És ezeket közpénzből fizetik. Eközben a szintén az adófizetők pénzén képzett igazi művészek külföldre kényszerülnek, de sok kolléga virágot vagy hamburgert árul, diplomáját a polcra téve. Ismerek énekművész kolléganőt, aki telefonközpontos az egyetemi diplomájával. Tanulmányok százai taglalják, hogy a minőségi kultúra, ezen belül is a zene mennyire fontos egészségügyi szempontból. Meggyőződésem, hogy a valódi művészek pályán kívülre állítása, és átlagemberekkel történő helyettesítése a társadalom elbutítását, testi-mentális megnyomorítását, ezáltal befolyásolhatóságát hivatott erősíteni.
- Tervez-e, tud-e hazajönni Magyarországra?
- Annyira messze nem vagyok, és havonta látogatok haza. Természetesen szeretnék Magyarországon, színházban dolgozni, énekelni, játszani, a Balatont napi szinten látni. Hiányzik a családom, a párom, a tacskóm. Remélem, egyszer lesz majd igény "teljes állásban" is ránk. Nem célom mindenáron hatalmas nemzetközi karriert építeni, sokkal inkább szeretnék a magam szintjén, művészetem, társadalomtudományos tevékenységem által segíteni a hazámnak.
(magyartavasz.hu, fotó: Mészáros T. László, (c) 2013)
