Payday Loans

Keresés

Zsidók keresztény álarcban
MAGYAR ÉS MÁS ZSIDÓ ARCKÉPEK ÉS ÉLETPÁLYÁK
2014. február 07. péntek, 08:37








Lépes Andor: Zsidók keresztény álarcban


ELŐSZÓ

A zsidókérdésnek az az ágazata, amellyel Lépes Andor, fiatal barátom gondos, tartalmas tanulmánya foglalkozik, ma ismét igen időszerű, és sokkal szövevényesebb, mintsem némelyek gondolnák. A keresztény hitre tért zsidók problémája nálunk is, egyebütt is állandóira föl-fölvetődik. Mostanában egyaránt buzgóan foglalkoznak vele azok is, akik a zsidóság kikeresztelésében látják a zsidókérdés legegyszerűbb és legszelídebb megoldását, — azok is, akik a képmutatóan, nagyon is zsidó faji tervszerűséggel kikeresztelkedők miatt féltik a keresztény érdekekkel együtt az őszintén, teljes lélekkel megtért zsidókat, — de azok is, akik keresztény vagy zsidó fajvédő részről egybehangzóan azt hirdetik, hogy a zsidó pedig semmiféle áttéréssel ki nem vetkőzhetik zsidó mivoltából, semmiféle kikeresztelkedéssel le nem bánthatja testi-lelki alkatáról a mindenen átütő zsidó vérség és a többezer éves testi-lelki örökség következményeit.

Nem az én feladatom ennek a tanulmánynak az előszavában eldöntenem a vitát, megelőzve Lépes Andor fejtegetéseit, érvelését és megoldási ajánlatát.

De rá kell mutatnom — összhangban ennek a tanulmánynak a szellemével — néhány alapvető jelenségre. Mint a zsidókérdésnek évtizedes ismerője, figyelője és hangoztatója, akit sűrűn értettek félre zsidó és keresztény részről egyaránt, megállapíthatom, hogy igenis akadnak és mindig akadhatnak zsidók, akik őszintén, teljes belső konverzióval, térnek át valamely keresztény vallásra, de ezeknek a száma elenyészően csekély. Aki a zsidóság, az egész zsidóság ilyetén szellemi-erkölcsi átalakulásáról álmodozik, az lehet nemes, emelkedett lelkű álmodozó, sőt az „egy akol, egy pásztor“ krisztusi ígéretének, jegyében reálgondolkozó is, de csak — évszázadok távlatában. Az élő történelem azonban nem ér rá várni, és nem szabhatja intézkedéseit ilyen távoli reménységhez. Nem lehet tőle rossz néven venni. De nem lehet rossz néven venni például az Egyháztól sem, ha minden előtte jelentkezőt — jóhiszeműségének feltételezésével — befogad nem lévén a szívek és vesék vizsgálója a kifejezés végső értelmében. Nem tiszteletlenség viszont az Egyház iránt, ha a hitélet területén túl való megítélést valaki nem tőle igényli a kikeresztelkedett zsidók dolgában, és ahogy nem engedné a becsülettel megtért zsidókat egy kalap alá vétetni a képmutatóan megtért (tehát valójában meg sem tért) zsidósággal, éppúgy nem engedi elterelni figyelmét a maroknyi komoly konvertita érdemei miatt a tömérdek ál-keresztény zsidó viselt dolgairól.

Mindenesetre igaza van Lépes Andornak abban is, hogy a faji taktikából — s azon belül egyéni élettaktikából — áttértek ellen védekezni elég nehéz. Az ilyen tudatosan megtévesztő zsidók ugyanis befelé, a zsidóság felé mindig igazolhatják magukat, de kifelé a kereszténység félé vagy sohasem, vagy csak nagyon későn árulják el, hogy ők „marannuszok”, szóval változatlanul zsidók maradtak. Itt inkább csak cselekedeteiknek, vagy szellemi-erkölcsi kisugárzásaiknak szigorú megfigyelése igazíthatná el a védekező keresztényeket.

Végső eligazodást ugyan ez sem adna mindig, mert hiszen hányszor látunk kikeresztelkedett, vagy félvér-zsidókat, akik jó keresztényeknek vélik magukat, igyekeznek is azok lenni, legalább is semmiféle gonosz terveket nem szőnek a keresztény környezet, gondolkodás és érdek ellen, de… de döntő politikai, társadalmi, művészeti események megítélésében, mások számára esetleg irányító szellemi tevékenységükkel akaratlanul is zsidóbarát irányok felé húznak, és olyan észjárást nyilvánítanak és terjesztenek, amely a maguk évezredes faji örökségből érthető, de a kereszténységre nézve nem kívánatos, sőt veszedelmes. Különösen az akkor, mikor a tudatosan vagy öntudatlanul vétők fontos pozíciókban cselekszik mindezt, ahol minden ilyen egyéniség egy-egy ízig-vérig keresztény erő elől veszi el a helyes és üdvös megnyilatkozás vagy a kellő irányítás lehetőségét. A nemzsidó társadalomnak mindenképp joga, sőt kötelessége mind a két színezetű kikeresztelkedettek vagy a félvérek felé gyakorlati intézkedésekkel védekezni.

Ha már minden bajt szóvá akarunk tenni a zsidókérdés körül, ugyancsak nagy baj az is, hogy akár Lépes Andor, akár más a „Zsidók keresztény álarcban“ című könyv mellett ma már bízvást megírhatna egy másik, igen szomorú könyvet „Keresztények keresztény álarcban“ címmel, azoknak az egyre szaporodó hadáról, akik keresztényeknek születtek, s akiket emiatt kénytelen-kelletlen keresztényeknek nevezünk, de magunkban csak macskakörmök között, mert lelkiségük elzsidósodott, s rendszerint fennen és célszerűen fitogtatott kereszténységük csak nagyon is zsidós önzésüknek, anyagelvűségüknek pecsenyesütögető nyársa és tüzelőfája, és akik — mint belső, de szintén álarcos ellenségek — legalább is akkora veszedelmet jelentenek, mint a képmutatóan áttért vagy jó szándékkal, de nem áthatóan kikeresztelkedett zsidóság. Erre rátérni természetesen nem volt feladata Lépes Andor tanulmányának, amelyet a maga komolyságában, időszerűségében és megszívlelendő fejtegetéseivel örömest ajánlok mindenki figyelmébe.

Lendvai István.

TEGNAP:

„Az anuszim” (kényszer-keresztények) száma egyre nőtt, de most már óvatosabbak voltak. Nyilvánosan a székesegyházakat látogatták és a keresztény szokásokat tartották, titokban azonban otthonuk négy fala között megőrizték a zsidó vallás szokásait, a zsidó imákat, az étkezési törvényeket, stb.

Sokáig akkora következetességgel folytatták álarcos, kettős életüket, hogy a közvélemény hithű keresztényeknek tartotta őket. A keresztény társadalom megnyílt előttük és sokan rövid idő alatt előkelő kormányzati méltóságokba emelkedtek. Sokan azonban elárulták magukat a papság kémei előtt és számos új-keresztényről kiderült, hogy kétszínű, veszélyes játékot űz két vallás határán. Ezeket becsmérlő gúnynéven „marannusz“-oknak (átkozottaknak) nevezték el. … Ezek egyfelől zsidó családokkal állottak kapcsolatban, — másfelől keresztény családokkal, — sokszor főnemesi rangúakkal és sokan közülük előkelő állásokat töltöttek be a kormányzatban és a hadseregben.” (XIV—XV. század).

— (Dubnov Simon írja A zsidóság története c. munkájában.)

 

ÉS MA:

A zsidókérdés a liberalizmus bukásával bekövetkezett éles világnézeti harcok közepette, újból előtérbe került. Az anti-liberális államformák: nemzeti szocializmus, fasizmus, faji állam — kétségtelenül nem kedveznek az európai zsidóságunk, és bizonyos értelemben visszavonulásra késztetik a kulturális és a gazdasági élet vezérlő pozícióiból.

A zsidóság, amelyet ez az anti-liberális fordulat váratlanul ért, az első pillanatban főképpen a cionista gondolat megvalósulásában látta nyugodt létének és kényelmes életformáinak egyetlen további biztos lehetőségét. Ez a mozgalom azonban nem valósította meg a hozzá fűződő reményeket. Egyrészt azért nem, mert a „zsidó nemzeti otthon” terve fellázította a szentföldi arabokat, másrészt azért nem, mert az európai és az amerikai zsidó központok hamarosan belátták, hogy saját erejüket gyengítené az, ha — egymás között élve — a faji egyéniségükhöz nem kívánkozó földművelést és más egyéb kevéshasznú foglalkozásokat is űznének, —- ahelyett, hogy már nélkülözhetetlenné vált kereskedelmi érzéküket az arra feltétlenül rászoruló idegen államformák keretein belül busásan hasznosítanák. Az amerikai központok tehát elvetették a nemzeti otthon megalakításának gondolatát, és a berekesztett liberalista utak helyett új érvényesülési lehetőségeket kerestek az anti-liberális államalakulatokban.

Amerika leghatalmasabb trösztjei nagyrészt zsidó kézben összpontosulnak, és az Újvilág gazdasági élete az elamerikaiasodott zsidó és az elzsidósodott amerikai materializmusának közös tulajdonságokban bővelkedő megnyilvánulása. Amerikában a zsidók helyzete mindezideig nem vált veszélyessé, sőt vagyonukat a dollárkatasztrófák napjaiban európai bankházaik dollárügyleteivel hihetetlen mértékben megsokszorozták. Ennek következtében az utóbbi években újra nagyobb összegeket dobhattak Amerika meglassult gazdasági vérkeringésébe, és ezáltal hosszú évtizedekre megszilárdították kereskedelmi pozícióikat, biztosították erőteljes befolyásukat nemcsak Amerika, hanem Európa politikai életében is. Kétségtelen, hogy az amerikai trösztök a világ zsidóságának irányító központjaivá lettek, hívatva arra, hogy a faji és pártállamokban vagyonukat vesztett, társadalmi állásukban bizonytalanná lett európai zsidóságnak segítségére siessenek.

Az európai zsidóság mai problematikus helyzetében többféleképpen kísérelte meg társadalmi és vagyoni pozíciójának megtartását. Minthogy a faji államalakulatok, illetve a pártállamit irányuló törekvések az egyes európai államokban a szellemi, illetve a tömegfejlettségnek és a gazdasági mélypontnak megfelelően, bizonyos időrendben következtek be, a zsidóknak módjukban állott pénzüket a forrongó államokból a szomszédos csendes, illetve a liberális eszmékkel még mindig erőtlenül küzdő államokba átmenteni, egyben a kritikus időt ott el is tölteni. Ez a módszer azonban nem vált be tartósan: részben azért nem, mert társadalmi pozíciót átmenteni — jóllehet többnyire szabadpálya volt ez — nem lehetett. Másrészt azért nem, mert a kritikus idő elmúltával a visszatérés a nemzeti eszmékért, fajiságért fokozottan lelkesedő tömegek előtt ellenszenvessé lett, ami a kereskedelmi életben is súlyos visszahatásokat jelentett.

A tapasztalatok alapján a zsidók legyőzték magukban a menekülésre késztető félelmet, és újabb megoldást kerestek. Rájöttek arra, hogy a társadalmi pozíció megtartása többet jelent a vagyon egy hányadánál, és így a pénzáldozat gondolatával kezdtek foglalkozni. Az amerikai vezérlő trösztök hamarosan megtalálták a módot, hogy kell a nemzeti eszmékért lelkesedő államok üres kasszáiba a nemzeti eszmék táplálására szolgáló zsidó pénzt bejuttatni, és ezáltal felhívni a figyelmet arra, hogy a zsidóság hasznosítása még a totális államformák között is célszerű.

Egy ideig úgy látszott, hogy Németországban minden próbálkozás sikertelen. Ám az első hónapok rémülete után — az árja eszmék fenntartásával ugyan — lehiggadt a közvélemény és a vagyonok felett való rendelkezés visszaállott joga megadta a lehetőséget, hogy a nem árja is saját gondolatának megfelelően helyezze el vagyonát, illetve annak egy részét. Azonban ez a megoldás is csak részleges. Mert a germán őserő és az abból táplálkozó faji összetartás erős gátat vont az idegen érvényesülés elé. Az árja és nemárja származás nemzedékeken át váló kutatása és a zsidótörvény szinte megoldhatatlan nehézségeket jelent a zsidóság számára.

Elmondhatjuk tehát, hogy Németország évtizedekre bezárult a nagyvonalú zsidó érvényesülés előtt. Új társadalmi rendje, germán vallási kísérletei, öntudatos árjakutatása, lázas fegyverkezése és sterilizációs törvénykezése mind olyan jelenség elv, amelyek a zsidók gondolatvilágától és a bennük élő fanatikus gyakorlati liberalizmustól távol állanak.

Az európai anti-liberális megmozdulások és mind szorosabbra fűződő faji államgyűrűk fokozott ellenállásra és kisebb területeken valói csoportosulásra kényszerítik a zsidóságot. Fő törekvésük immár nem az, hogy a faji államokban visszanyerjék pozícióikat, illetve, hogy az új társadalmi rendekben újra felvergődjenek, hanem az, hogy azokban az államokban, amelyekben az anti-liberalizmus még csak alkotmányos reformjavaslatokban növekszik, azt fejlődésében megakasszák.

Ezt a törekvésüket nem szolgálhatják nyíltan, minthogy a nacionalista anti-liberális tömegek a gyakorlatban elrontott liberalizmus kapitalista megnyilvánulásaiért úgyis a zsidókat okolják.

Rejtett utakat és érvényesülési lehetőségeket kell tehát keresniök részben a közösség részben az egyén érdekében. Megindult a küzdelem. Az egységes zsidó-arcvonal tagozódott, miközben az egyéni érvényesülésre való törekvés előtérbe került. A zsidók egy része külön úton halad — nyilvánosan megtagadva vallási közösségüket. És győzelmet arat.

Elkerülhetetlen tehát és rendkívül időszerű bátran beletekinteni abba a mozgalomba, amely a legjobban elrejtheti, de egyszersmind a legtökéletesebben szolgálhatja is ezt a titkos harcot. Ez a mozgalom a megkeresztelkedési mozgalom torzalakja, a „zsidók kikeresztelkedési divatja“. Mert ma tömegek vallják, amit Heine mondott: hogy „a keresztlevél belépőjegy az európai társadalomba.”

Kétségtelen, hogy az ilyen cinikus módon felvett keresztség rokonszenvessé, mondjuk divatossá lett a minden körülmények között érvényesülni akaró zsidók körében. A keresztség névre szóló meghívó a jobb társaságokba, — hirdették már a múlt századok megkeresztelkedési divatjainak hősei: Heine, Börne, Bartholdy, Herzl stb. Névre szóló meghívó csupán, — tehát nem szentség, és így nem is veszélyezteti a vallási és a nemzeti zsidó közösséget. Nem veszélyeztetheti, mert a távolság és a meggyőződésben különbség a kereszténység és a zsidóság között évezredeken át változatlan maradt, ami szinte azt jelenti már, hogy örök. (Írják és vallják a zsidó történetírók és köztük legutóbb Simon Dubnov.) Ez az eredeti zsidó megállapítás egyúttal arra is jó, hogy megadja a felmentést mindazoknak, akik a „meghívót” a földi érvényesülés érdekében és a kereszténység ellen folytatott harc miatt igénybe veszik és használják, amíg szükségesnek tartják, anélkül azonban, hogy eközben zsidóságukat gyökerében megtagadnák. Másrészt azonban ez a nyílt megállapítás a keresztény közvéleményt óvatosságra inti és indokolttá teszi a „kikeresztelkedési divat” hőseivel szemben a gyanakvást.

Az aktív hősök — Heine, Bartholdy és mindenkori utódaik — akik a „belépőjegy” segítségével valósítják meg világnézeti, és egyéni céljaikat, használják a kereszténységüket mindaddig, amíg szükséges. Aztán, ha célhoz értek, leleplezik önmagukat, hogy a zsidóság a legcsekélyebb kétség nélkül vallhassa őket a továbbiakban nagyjainak. Nyíltan beismerik, hogy tévedtek. Mégis csak zsidó az igaz hit és ők lélekben azok maradtak. Ezeknek a fájdalmas vallomásoknak a jól elrejtett célja az, hogy a keresztény felfogás előtt ez a kitervelt, céltudatosság a belső harcok, a lelki vívódások megható és szánalomra jogosult formátumában elenyésszen. És célja az is, hogy a keresztény társadalomba vivő út mindenkor tisztán, könnyen, járhatóan álljon az újabb zsidó tömegek rendelkezésére.

A zsidó ál-keresztények szelleme a keresztény kultúrából gyarapszik ugyan, de erkölcsi cinizmusuk elzárja előlük annak igaz, mélyről eredő és mélyre ható értelmét, és így nem kétséges, hogy semmiféle megnyilvánulásban nincsenek a keresztény világnézet hasznára. Anyagias felfogásuk csak saját céljára szimbolizálja a keresztény kultúra földöntúli jelentőségét és ezáltal a miszticizmus tiszta és világos érzéstana észrevétlenül zsidó- cinizmus áldozatává lesz. Ezt az utóbbi évek magyar könyvpiacán is sűrűn tapasztaljuk.) Ez a szimbolizálás sokszor bravúros, merész és szokatlan, és éppen ezen tulajdonságai teszik veszélyessé. A hamis szimbólum ugyanis materiális komponensével könnyen és tartósan rögződik az elmében, ellentétben a tiszta misztikummal, amelynek lényege az anyagtól való távolodás a tiszta szellemiség felé.

A megkeresztelkedési mozgalomnak divattá minősítése, az ál-keresztények ugyancsak destruáló szellemi munkássága és a keresztény hitre térésnek gyakori nyilvános megbánása fájdalmas és megdöbbentő meglátások fényébe állítja az élet legnagyszerűbb mozzanatának, a Megváltásnak első, érzékelhető egységét, a keresztséget. Valami különös zűrzavart okoz a mozgalom torzója sokféle lelki, faji, vitális és gazdasági érdekszempontjaival és sajnos, vélemények áldozatává tesz nem egyszer olyasmit is, ami mögött valójában igaz misztika áll. Ezek a meglátások nem különvélemények, nem gyűlölködésből eredő ráfogások, hanem a keresztséget tudatosan kihasználó zsidók fanatikus együttműködésének következményei. A közös szellem megnyilatkozása ez, amely többnyire az egyéni akarat és elhatározás fölé terpeszkedve uralja az öntudatot, mint a négyezer éves örökség átütő faji sajátsága. Ebben a speciális faji energiában van valami megdöbbentő. (Az „örök aktivitás”, mint a zsidók vallják.) Ez a csodálatos aktivitás, amely szerintük elsősorban az eszmei (hitbeli) közösségből táplálkozik, a szétszórtság történelmi négyezer esztendejének gyökere. Megmaradásának titka a külső közösség teljes hiánya, a zárt államkonstrukció valóra váltásának reménytelensége, és az ezekből erősödő belső közösség: a vallási, a vérségi kapcsolatok tudatos, generációnként egyetemlegesen történő megszilárdítása.

Ez az „örök” aktivitás, ahogy a zsidó közösség hirdeti és ahogy az ál-keresztények kitűnő képviselője, Heine vallotta és hirdette, át nem alakuló energia és át sem alakítható.

Az aktivitás tétele (ha gyökerének a hitbeli közösséget fogadjuk el) megbukik, valahányszor zsidó-konvertitából őszintén buzgó keresztény hívő, sőt világi javakról lemondó szerzetes lelkipásztor lesz. Tagadhatatlan, hogy ez aránylag ritkán következik be vallásetikai szempontból is maradéktalanul, — de mégis előforduló tény. És mint ilyen, nagyjelentőségű nemcsak az egyén, hanem a közösség szempontjából is. Az egyén részére óriási élmény a krisztusi tanítás tükrében történő önfelismerés: a keresztség. Tekintete befelé fordul és hitéletének kimélyítésére buzgón törekszik. Ez talán a magyarázata annak is, hogy a megkeresztelkedettek egy hányada teljesen visszavonul a politikai szereplésektől, és bizonyos megható szemérmetességgel távol tartja magától a felkínálkozó valláspolitikai reprezentatív és harcos vezérlő-pozíciókat.

A keresztény közösség szempontjából viszont fontos a tény, hogy a zsidó megkeresztelkedett, és vallásos életével, meggyőződésével, tetteivel a kereszténység szolgálatába állott. Ennek a megállapításnak a nyomán érdemes most már tovább haladni, szembeállítva ezt az aktivitás átalakíthatatlanságával. Van-e ellentét e kettő között? És ha igen: milyen természetű az?

A zsidó közösség nemzeti és vallási öntudata legendás „örök“ aktivitásával a mindenkori társadalom meggyőződésévé lett. Ezáltal a zsidóság különleges helyzetet teremtett magának az államok életén belül és módot nyert arra, hogy a gettó falait, felépítse. A zsidó történelem, a négyezer esztendő megpróbáltatásokkal és küzdelmekkel telve igazolta bizonyos értelemben ezt az aktivitást, illetve olyan történelmi távlatot nyújtott a múlttal, hogy ezzel már hosszú századokra a jövőt is biztosította. Ez az aktivitás tehát tény s éppen ezért foglalkoznunk is kell vele a megkeresztelkedési mozgalmakkal kapcsolatban, és szembe kell helyeznünk a meggyőződéses konvertiták hitéletével is. Amennyire vitálisan bizonyítják azt az ál-keresztények, annyira cáfolják a meggyőződéses keresztény-zsidók hitéletükkel. Látszólag a két fogalom között éles és áthidalhatatlan az ellentét. De megsemmisül egyszerre, ha nem csupán a tényeket, hanem az előidéző okokat is szemügyre vesszük.

Az ál-keresztényeket és ezek közül, kiváltképpen azokat, akik a keresztséget nemcsak munkásságukkal, hanem később nyilvánosan is megtagadták, a zsidó-aktivitás első képviselőinek kell tekinteni. Mert bennük összpontosulnak azok a kirívó zsidó sajátságok, amelyek a magasabbrendű célközösség érdekében még a keresztséget és a keresztény kultúrát is meglepő bátorsággal és cinizmussal időlegesen vállalják, már csak azért is, hogy érvényesülést hajhászó életük mindenképpen példaadó győzelem legyen. A célközösség és az egyéni érvényesülés ezekben az eseteikben nyíltan megcsúfolja, kiuzsorázza a krisztusi közösség alapvető szentségét: a keresztséget.

Ilyenkor a zsidó-aktivitás győz, De ez a győzelem csak külső megnyilvánulásokban tekinthető annak, — mert a keresztény világnézet szerint — ezek az ál-keresztények csak a „meghívót” igényelték és címeztettek a számukra. Nem jutottak el a szentség misztikumához, mert nem éreztek iránta ellenállhatatlan belső vágyódást és így természetesen nem is nyerték el azt. Mert magával a szentség kiszolgáltatásával, hitbeli meggyőződés nélkül, még soha senki sem jutott a különféle erősségű, gátló aktivitásokat könnyen megsemmisítő szentségi kegyelemhez. Az aktivitás ereje azokban az öröklött vitális tulajdonságokban és körülményekben érvényesül, amelyek a tömegeket távol tartják a keresztség szentségi mivoltától. Tehát áthidalhatatlan ellentét nincs az aktivitás és a keresztség között, csak a felismerés, a katolikum közelíthető meg nehezebben zsidó részről emiatt. Ilyen megvilágításban egyszerre eltűnik a látszólagos ellentét, és egyben magyarázatot találunk a hithű „újkatolikusok“ csekély számát és a megkeresztelkedési folyamat évezredekre nyúló lassúságát illetően. Az ösztönös gátlások súlyosak, leküzdésük sok lelki harcot és gyötrelmet kíván. Megkerülésük viszont csak destruáló cinizmussal lehetséges még akkor is, ha ezt az elnyomott faj kétségbeesett érvényesülési lehetőségének tekintjük is. Éppen ezért a meggyőződéses konvertiták (keresztény-zsidók) kivételes szeretetet és támogatást érdemelnek, amit meg is kapnak, viszont a destruktív ál-keresztények (és ezek bizony szép számmal vannak!) fokozott ellenőrzést és öntudatos óvatosságot tesznek szükségessé. Ilyen irányú óvatos és öntudatos kritikának a gyakorlására hivatott a társadalom, részben a keresztény világnézet alapján álló államformák érdekében, részben a meggyőződéses konvertiták védelmében. E kritikának egyetemleges gyakorlása, ebben a kérdésben az Egyháznak csupán hitéleti és az államhatalomnak erősen politikai felfogása miatt mindezideig nem valósulhatott meg. Ennek az egész világon érezhető hiánya okozza a kereszténység terjedésében mindenütt jelentkező, kisebb-nagyobb jelentőségű meghasonlásokat, egységlazító harcokat, és eredményezi a hamis anti-liberalizmus jól rejtett úton való előrehaladását. Tagadhatatlan, hogy az öntudatos kritika gyakorlásának területe rendkívül kényes. Nem is volna rá szükség, ha az ál-keresztények nem keveredtek volna jelentős számban a keresztény-zsidók közé és nem fertőzték volna meg a keresztségi mozgalmakat hasonló divatokkal. Az emberi hitványság azonban nem ismer határokat. Lábbal tapossa a lélek útját, hogy azt meggyalázva a matériát szolgálja. Javában áll a harc. Rejtett bombák röppennek a magasba, hogy elpusztítsák az eget, a földöntúlit.

Az ál-keresztények ellenőrzésének szükségességét illetően, sajnos, megoszlók a vélemények, annak ellenére, hogy az ál-keresztények veszedelmes térfoglalása köztudomású. A kritika egyetemleges gyakorlása rendkívül körülményesnek és merésznek tűnik, sőt bizonyos ál-szempontok szerint: helytelennek. Körülményességét a politikai vonatkozásoknak hitéleti téren történő kutatásában látják és éppen ezért kifogásolják is, hivatkozással arra, hogy a kritika öntudatos, óvatos, de kétségtelenül bonyolult munkája az Egyház szabad terjeszkedésének mesterséges gátlásává fejlődhetnék.

Ez a szempont megdöbbentő következtetésével éppen annyira hamis, mint a többi ál-szempont, amelyeknek keletkezése indokolatlan és gyanús már azért is, mert mindezideig az államok — kivéve Németországot — e problémával szemben nem foglaltak állást. Sőt nem is foglalkoztak vele. Szórványosan, egy-egy felbukkant botrány kapcsán alakultak csak ki vélemények az ál-kereszténységet illetően. Természetesen ezek a különvélemények (azoknak kell mondani őket) egy csöppet sem tárgyilagosak, és ami a legszomorúbb, nem is keresztényiek. Van bennük valami a kiégett antiszemita dühből és a keresztény erők nemismeréséből. Különös keverékei ezek: a hétköznapok lelki tunyaságának és az eszmeharcok fellobbanó szenvedélyének, ami önmagán túlnőve, minden magasabbrendűséget elseper.

A társadalom még nem tette magáévá az ál-keresztény problémát. Miért nem? Erre csak a múltba visszanyúló megállapításokkal lehet felelni. De az kétségtelen, hogy a mulasztást ügyesen leplezi még ma is az Egyháznak és a társadalomnak ez ügyre vonatkozó ellentétes felfogása. Ez az ellentétek felfogás egyben nem állásfoglalás is. Sokkal kevesebb annál és sokkal veszedelmesebb.

Az egyházi felfogás, amint már megvilágítottuk tisztán hitéleti. A szentség szolgálata azzal az emelkedett és magasrendű gondolattal, mely Krisztus szolgálatát jellemzi. Ez a felfogás nem kritizálhat és nem is kritizálható. Nem lehet jobb és nem lehet rosszabb. Nem lehet gyanakvó és nem szolgálhat politikát, sem államformát. Nem védheti fortélyosan a keresztény világnézetet és nem folytathat portyázó harcot a szentségtörőkkel szemben. Mindenkor csak olyan lehet, mint amilyen mindenkor volt. Vagyis: tökéletes.

A keresztény társadalom nagyobb részének még alapvető felfogása sincs az ál-kereszténységről, a kisebbség felfogása viszont tökéletlen, minthogy az említett különvélemények zűrzavara ez, egységes támpont nélkül. Megvan és még sincs. Erősen túlzott, mégis semmitmondó. Indokaiban ferde és hiányos. Sokszor nevetséges is, aszerint: ki, hol, mikor, milyen körülmények között hangoztatja. Politikai szólammá csökevényesedett az öntudatlan világnézeti és nemzeti kultúra lomtárában. Az ál-keresztény terjeszkedésre teljesen veszélytelen, de ugyanekkor az Egyház gyarapodására nem hatástalan. Üres, igaztalan, ami által megdöbbenti a keresztény-zsidókat is és megriasztja őket. E ferde felfogásnak eredete a tömegek bizonyos értelmű passzivitása, főként az ilyen irányú vezérszellem hiánya és a forradalmi évek hitélete, amelynek alapja nem a keresztény világnézet ismerése, Krisztus szeretete, hanem a szenvedések és a kilátástalanság istenfélelme volt.

Mindezekből kitűnik, hogy az aktív kritika szükségességét és annak egyetemlegesen történő gyakorlását csak álszempontok és részleges ferde felfogások minősítették feleslegesnek, sőt károsnak. Ál-szempontok akadályozták mindezidáig a helyes kritika alapvetését és az ezek nyomán kifejlődött ferde felfogás helyezte az eszmét olyan megvilágításba, hogy annak hamis fénye a lényeget nem, csak a veszedelmeket sejtteti. A lényeg titkolása, ha az ál-keresztény befolyástól eltekintünk, nem vehető akaratlagosnak, sőt azért veszedelmes, mert éppen a megvilágítására csoportosuló céltudatlan törekvések homályosítják el. Ugyanis a tömeg kisebb-nagyobb egységekben közvetlen meglátásain, és megérzésein keresztül vezetés és irányítás nélkül, esetleg szélsőséges agitáció segítségével alakította, ki a különvéleményekből leszűrődött öntudatlan felfogását az ál-keresztény ügyben. És azzal a fel-felrobbanó hevességgel istápolja azt, amely legjobban a reflexekre emlékeztet. Ezek a reflexek a maguk hevességével és öntudatlanságával mesterségesen vetnek gátat az öntudatos kritika fejlődésének, jóllehet a helyes kritika szükségességének ösztönös megérzése hívta életre őket.

Hogy mégis szemben állnak egymással, annak okát az elmondottak alapján abban keressük, hogy a vezérlő szellem e kényes problémát a különféle befolyásoktól kényszerítve elejtette és így szabad prédának hagyta a világháború és a forradalmak piszkától lealjasult jobb, kényelmesebb életre vágyakozó kiskultúrájú tömegeknek.

Ha az elmúlt tizenöt év világnézeti háborúját emlékezetünkbe idézzük és újra átéljük a keresztény világnézet élre jutásának reflexszerű hullámzásait, arra a megállapításra jutunk, — hogy a keresztény világnézet győzelmes harcát egyes államokban kihasználta a faji öntudat túltengése, miközben a keresztény vezérlő szellemet arra kényszerítette, hogy az ál-keresztény problémát elejtse.

Kétségtelen, hogy a világháború vérfürdője, srapnelszilánkjai, területcsonkításai jobban az öntudatba ékelődtek, mint az aránylag rövid ideig tartó ál-testvériség forradalmai, és biztos talaját készítették elő az általuk megteremtett fajőrületnek. Az elmúlt tizenöt esztendő anti-liberális törekvéseivel többé-kevésbé ezt a célt szolgálja, és szinte észrevétlenül kovácsolta össze az anti-liberalizmust a faji, illetve pártállam eszméjével.

A „fejlődés” zavartalanságának biztosítására azonban egy elementáris erőre is szükség volt a forradalmi visszahatások megsemmisítése végett.

Ennek az elementáris erőnek, amely a fajiság és a tévesen értelmezett testvériség ütközőpontjává kellett legyen, rendkívüli tulajdonságokkal kellett bírnia. Minthogy a fajok belső életében kifejlődött ellentétek elsimítása volt feladata, a fajokon felül álló kellett legyen, — és mivel erek az ellentétek egyszersmind világáramlatok is voltak, tehát letörésük csak egyetemlegességgel volt lehetséges. És ha meggondoljuk, hogy a szélsőséges liberális és anti-liberális törekvések állottak politikai vértezetben szemben egymással, nyilvánvaló, hogy az elementáris erő, amelyre ez a kétélű harc várakozott: a keresztény világnézet.

Az elmúlt másfél évtized első fele a háború és a forradalmak kaotikus utórezgése volt. Valami szörnyű köddel, amelyben még a liberális tüzek füstje, a háborúban felgyújtott ellenséges falvak hamufelhője és a templomok tömjénillata keveredett. A forradalmak vérengzése, az ellenforradalmak; izgalma, a megszálló hordák rablása, Trianon kegyetlenkedése, az elvadult ember-állatok erkölcsi kártevése, a szovjet borzalma, az olasz béke-harang megkondulása és a felgyülemlett gyűlölet, a kiszakadt sírás, az elmaradhatatlan nyomor áthatolhatatlanná és átláthatatlanná sűrítették ezt a mérges ködöt.

A tervszerűség, az előrelátás csődöt mondott. A régi utak járhatatlanokká lettek, az államformák elenyésztek, de a romjaikon még a sűrű ködben megkezdődött az újraépítés. Minden úgy indult, hogy a romokból majd a régi lesz és minden úgy alakul, hogy az új még csak nem is emlékeztet a régire. A restauráció kilátástalan munkáját a keresztény világnézet vállalta. Egy darabig segítőtársa volt ebben a nemzeti öntudat, de később a világháború izmosodó emlékezete megbontotta az egységet. A fajiság mindjobban előtérbe került, miközben észrevétlenül kihasználni igyekezett azt, ami a fajon felül ált, a keresztény világnézetet. A kihasználás néhol részben sikerült is, minthogy a megtámadott összes erőtényezőivel az Isten országára és az államok életére törő eszmék ellen küzdött.

Ezeknek megsemmisítése, mindenki érzi, súlyos feladat volt. És a fegyverek nélkül kivívott győzelem alaposságát jobban mi sem bizonyítja, mint az anti-liberális eszmék szélsőséges faji törekvése. Ha nem győz a forradalmiság felett a keresztény világnézet — a fajiságot a forradalmiság csírájában elpusztította volna.

A fajiság ezidőszerint csak Németországban foglal egyes kérdésekben állást e világnézettel szemben — de az ellentétek több vajúdó államban szintén megvannak. Ezek az ellentétek már a restaurációs munka kezdetén jelentkeztek, de gyengeségükben csak veszélytelen háborús visszahatásoknak látszottak, amiknek istápolása túlbuzgó hazafiasságnak, lebunkózása kommunista ízű hazafiatlanságnak tűnt. Tehát egy mód volt: nem törődni velük, már csak azért sem, mert lényegükben anti-liberális mag rejtőzött.

Ez az utóbbi megállapítás tette egyoldalúvá a harcot és terelte el a figyelmet a fajiság túlzó törekvéseiről. Ez jelölte ki a keresztény világnézet legutóbbi tizenöt éves küzdelmének frontját és késztette arra, hogy minden erejével a liberalizmus ellen forduljon. Ebben a küzdelemben a hitéleti tényezők mellett politikai eszközökkel is harcolt a kereszténység. A forradalmiság reakciójának tekinthető az, hogy a keresztény felekezetek összefogva közösen küzdöttek. Látszólag a legnagyobb egyetértésben, pedig valójában éles hitéleti és politikai nézetkülönbségek gyöngítették a világnézeti frontot. Évek múltán a felekezetek közötti összefogás a katolikus tábor élre jutása miatt meglazult, de mivel az érdekközösség még fennállott, a front szétzüllése nem következett be egyszerre. Apránként hasadozott, amint a fajiság erősbödött, és amint az újabb politikai áramlatok helyet és pozíciót juttattak mindazoknak, akik a világnézeti harcba beleunva, valami újjal kívánták azt felcserélni.

A keresztény front szétesése látszólag a harc végeztével, de valójában a kritikus időben következett be. A forradalmi tömegek politikai lefegyverzése után ugyan, de a fronthoz csatlakozó megtörök ellenőrzése előtt. És amikor az újabb politikai eszmék elsodorták a keresztény, még világnézeti harcot irányító kormányalakulatokat, megszűnt hosszú időre a kritika alapvetésének és gyakorlásának lehetősége. A világnézeti front széthullott, miközben a felekezetek külön-külön tömörülése, azoknak egymástól majdnem ellenséges elkülönülése lehetővé tette a kritika nélkül befogadott tömegek által a hamis anti-liberalizmus térfoglalását az új politikai áramlatban.

Az elmúlt tizenöt esztendő keresztény világnézeti harcát a katolikus szellem irányította, és győzelmét nem kisebbítheti a kritizálatlan tömegek hamis anti-liberalizmusa sem. A világnézeti front életében a hamis anti-liberális törekvések kritizálása keresztülvihetetlen volt, egyrészt azért, mert megkétszerezte volna a harcot akkor, amikor ez a többlet kétségessé tehette volna a liberalizmus fölött aratott győzelmet, másrészt azért, mert az amúgy is politikai eszközökkel agyonfertőzött hitéletet károsán befolyásolhatta volna.

A keresztény front szétesése pedig annyira megváltoztatta a támadás arculatát, hogy ugyanabban a felfogásban a liberalizmus letörése után a hamis anti-liberalizmus ellen küzdeni badarság lett volna. Később a felekezetek külön-külön a hitélet lemélyítésére és annak politikai sallangoktól való megtisztítására irányuló törekvést szorgalmazták és így ez az éra sem foglalkozott az ál-kereszténységgel. Mert politikai tendenciát érzett benne és csak a faji problémát látta, miáltal nem tett különbséget az ál-keresztény és a keresztény-zsidó között.

Mindezekből láthatjuk, hogy az öntudatos kritika megvalósulása nem azért késlekedik, mert nincs szükség rá, hanem azért, mert a politika elhomályosította az utat, amely hozzá vezet. Jóformán mindezideig a kritika alapvetését szolgáló fogalmi különbségeket az ál-kereszténység és a keresztény-zsidóság között valójában csak a zsidóság ismeri és egy részük ki is használja.

Ez a megállapítás nem feltevésekből és nem a jelen még tisztán nem bírálható eseményeiből adódott, hanem a történelem hosszú századainak időnként megismétlődő, a zsidóság által is igazolt tényeiből.

Az ál-keresztény épp úgy nem kitalált lény, vagy antiszemita hóbort, mint a keresztény-zsidó évezredes egyházi kontúrokkal vonalazott alakja. Valóság, amely a gyakorlati élet területein garázdálkodik, a zsidó történelem nyugati korszakának kezdetétől. Hogy a századok folyamán az ál-keresztények működési területe váltakozott, az csak az „aktivitás” ilyszerű megnyilvánulásának igazolására szolgál, — bizonyítva azt a mindenek fölött álló létösztönt, amelyet négy évezrede a helyes és időszerű alkalmazkodás istápol.

A zsidó ál-keresztények tevékenysége, erről a zsidóságnak egyöntetű tudomása és elnéző felfogása az, ami kényszeríti a keresztény államokat az óvatos ellenőrzésre — nem támadásra, hanem csak védekezésre — azaz az öntudatos, talán így is mondhatjuk: a méltóságteljes kritika gyakorlására. Ha szembeállítjuk a támadást kifejező kényszer fogalmát a védekezést minősítő méltóságteljes jelző értékével, nyugodt lelkiismerettel állapíthatjuk meg, hogy a kritika eszméje és annak gyakorlása nem ütközik Krisztus akaratába, illetve az Egyház hitéleti felfogásába. Ugyanis itt a kritika nem jelenti a saját erőinket és kereszténységünket felülmúló önérdekű bíráskodást, nem jelenti a saját meggyőződésünknek egyetlen igazzá való kikürtölését, úgyszintén nem jelenti a tömegeknek egy bizonyos politikai területre kifejezőbb és könnyebben érthetőbb, ha így szövegezzük: a kritika nem jelent egyebet, mint egyetemlegesen öntudatos tudomásvételét annak, hogy a kereszény-zsidók közé nagy számban támadó tendenciával ál-keresztények keverednek. Ennek tudomásul vétele ilyen szövegezésben a meggyőződéses konvertiták érdekében fontos nagyon, minthogy ezideig a keresztény társadalom egy része gyanakvásból és rendi előítéletek miatt csak ál-keresztényt, más része pedig közelebb állván a templomi élethez csak keresztény zsidót ismer. E ferde felfogások keveredése és a társadalom nagyobb részének e kérdésben tanúskodó nemtörődömsége szükségessé teszik — már a magasabbrendűség értelmezése nélkül is — a kritika gyakorlását, illetőleg annak egyetemleges alapvetését. Ugyanis egy ilyen rendkívüli problémát, amelynek megvilágítása az új államformák tisztaságát, a keresztény világnézet méltóságát hivatott védelmezni, az államalkotó társadalom nem hagyhat továbbra is figyelmen kívül és nem dobhat oda szétrohadó prédául az emberi szenvedélyeknek és a napi politikának.

Mindezek kellően rávilágítanak arra, hogy a kritika nem kíván semmiféle rejlett célt szolgálni. Nem fakad átminősített antiszemitizmusból és nem is akar mesgyét vonni a meggyőződéses konvertiták és a tradicionális keresztények közé. Magasabbrendűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a törekvése, hogy a zsidóság által megalkotott materiális célokat szolgáló ál-keresztény, keresztény-zsidó zűrzavart, a keresztény világnézet emelkedettségével vizsgálat tárgyává tegye, — megszűrje azt a Krisztus szolgájának lelkiismeretességével, és elkülönítse egymástól az ál-keresztény és a keresztény-zsidó ellentétes erkölcsi fogalmát.

Ennek az ellenőrző vizsgálatnak eredménye lenne az a megkülönböztetett bánásmód, illetve továbbra is szükséges ellenőrzés (világnézeti és faji — másrészt csak faji szempontból), amely már a tiszta látás következménye és a szűrőtevékenység eredménye. Ez az utolsó mozzanat olyan, hogy így nagyvonalakban a bíráskodás tevékenységéhez hasonlít, de majd a részleges okfejtésben kitűnik, hogy az elkülönítés következményeiben is csak az óvatos védelem határain belül mozog. Talán célszerű, ha már itt megemlítjük, hogy a kritikának óvatos gyakorlása nem annyira a keresztség méltóságának védelmében, mint inkább a meggyőződéses konvertiták érdekében szükséges. Ugyancsak vezérlő szempont e téren az a felfogásunk is, hogy az ál-keresztény megközelíthetetlen elhatárolása Krisztus tanításának nyomán nem keresztényi, még az állam érdekében sem és így a kritika lelkiismeretes gyakorlása megköveteli, hogy az út mindenkor nyitva maradjon az Egyházhoz, ezek számára is.

Az elmondottak pillérei az ál-keresztényeket ellenőrző kritikának és egyben összetevői annak az egyetemlegesen kialakítandó felfogásnak, amely megoldja az ál-kereszténység problémáját és előkészíti a nacionalista tömegek Krisztus szeretetén alapuló közös öntudatának erőteljes érvényre jutását a politikai és gazdasági életben is.

A kritika alapvetése: eszményi elgondolásának már gyakorlásra alkalmas átadása a tömegeknek. Lélektana: közvetlen eszmei közlés, gyakorlati példák segítségével. Csak a különböző kultúráknak megfelelő más-más gyakorlati példákat felhasználó eszmei közlés, illetve közvetlen átvitel lehet alkalmas arra, hogy elpusztítsa a kritika fejlődését gátló garázda ál-felfogásokat, kiirtsa a rejtőző politikai mételyeket és csírájukban elfojtsa azokat a vadhajtásokat, amelyek az öntudatos kritika hasonló elfajulását okozhatnák. A kritika gyakorlása már újabb feltételekhez van kötve, minthogy a céltudatosságon kívül az ál-keresztények működési területeinek alapos ismeretét és azoknak a kártevés minősége szerint gondos csoportosítását is megköveteli. Helytelen volna a kritika, ha nem volna tisztában azzal, hogy az ál-keresztény mozgalom kártevése hitéleti, politikai és társadalmi téren egyaránt megnyilvánulhat. De ugyancsak helytelen lehet a kritika még akkor is, ha a működési területeket ismeri ugyan, de azoknak különféle jelentőségét nem érzi át kellőképpen, és így az egyetemleges védelem megint csak kisebb jelentőségű haszontalan védekezésekben merülne ki.

A kritika alapvetése és gyakorlása tehát nem könnyű feladat, de bonyodalmas tevékenységét egyszerűvé teszi a belső meggyőződésből fakadó nacionalizmus és a vezérlő szellemnek Krisztus szolgálatában vállalt kötelező aktivitása.

A kritika alapfeltétele az ál-keresztény probléma eszmei felfogása, mert csak ennek nyomában érlelődhet helyes cselekvéssé a kritika eszmei elgondolása. E kettős, egymásból szövődő eszméhez legcélszerűbben a zsidókérdés taglalása segítségével juthatunk.

Helyénvaló Dosztojevszkij a zsidókérdésről írt tanulmányából pár sort idéznünk: „A zsidók azért szereznek mind több és több hatalmat az emberiség felett és azon buzgólkodnak egyre jobban, hogy a világot arcuk és lelkük képére alakítsák át. Ha a zsidók tulajdonságairól beszél valaki, mindig azt mondják, hogy közöttük is akadnak derék emberek. Istenem! Hát erről van most szó? Hiszen én itt nem a jó, vagy rossz emberekről beszélek. Talán a gazdag zsidók között nem akadnak jó emberek? Hát James Rotschild rossz ember volt?

Én csupán a zsidóságról, a zsidó eszméről beszélek, amely magához ragadja az egész világot és igyekszik a kereszténység helyébe lepni.”

Ez az írói meglátás a lángész egyszerűségével pár szóval rávilágít a zsidókérdés eszmei profiljára. Ebben meg van az a bizonyos, több ezer esztendő történelmén nyugvó világnézeti szemlélet, ami a zsidókérdés egyéni meggyőződéseitől az eszmei felfogásához vezet. Ebben nem a zsidókról, a jó és a rossz emberekről van szó, hanem a zsidóságról, a négyezer esztendős történelmi energiáról, ami a zsidóeszme kiapadhatatlan forrása. Ennek a nagyszerű meglátásnak horizontján színesedő évezredek leleplezik előttünk azokat a hamis szempontokat, amelyek igen alkalmasak arra, hogy a történelem mindenkori zsidókérdéséből egyéni meggyőződéseket tákoljanak. Ezek a szempontok a legújabb időben a közösség mögött az egyént érzékeltetik. (A jó vagy rossz zsidót). Ahelyett, hogy az egyén mögé a közösséget helyeznék.

Ennek következménye az, hogy a tömegek szemita gyűlöletévé a kapitalista hadiszállító és a különben derék ember, de dúsgazdag Rotschild lett. Ez a személyesítés, ha visszagondolunk az átélt politikai eseményekre, nem is olyan torzó előttünk. Abból hogy mi magunk sem vagyunk mentesek akkor indulatainktól, ha közvetlen tapasztalataink alapján szemléljük a zsidókérdést, — arra kell következtetni, hogy a zsidókérdés eszmei elgondolása csak a személyes tapasztalatoktól független magasabbrendű felfogásban lehetséges, illetőleg csak keresztény világnézeti szemlélhet alapján közelíthető meg. A tiszta meglátáshoz tehát elsősorban az szükséges, hogy a kritikát gyakorló harcos, anti-liberalista, illetőleg fajvédő, keresztény világnézeti alapon álljon, és pedig olyan biztonsággal, hogy az ellentétes világnézetek hasonlatos mozzanataiban is felismerje a veszedelmes ellentéteket és azok ellen világnézeti fegyverekkel küzdjön.

Úgy mondják: az ember világnézettel születik. Ez persze csak annyit jelent, hogy az ember egy bizonyos világnézetbe születik bele. De hogy azt magáévá teszi-e majd és használja-e, mint fegyvert, arra nézve nem ad támpontot. Nem is adhat, mert a világnézet nem örökölhető hagyaték, az öntudatot és meggyőződést kíván. A világnézeti meggyőződés s az ebből táplálkozó öntudat természetéin nem lehet fajvédő elszántság, vagy politikai hitvallás szülöttje. Annak forrása az örökkévalóság transzcendenciája.

Ebből éreznünk kell már, hogy a világnézeti harc amilyen a zsidókérdés is részben, hitéleti felkészültséget és nacionalista öntudatot tesz szükségessé, mert csak az ezekből fakadó emelkedett gondolkozás nyújthatja azt a perspektívát, amelyen keresztül a zsidókérdés való erejében és terjedelmében kibontakozik előttünk. Az a meglátás egyszeriben halott lárvákká sorvasztja az individuumokat és megmutatja a közösséget mögöttük, az irányító eszmét, a fajt, a keresztség ellen évezredek óta küzdő aktivitást. Ez a kép felfedi a rejtett veszedelmeket a titkos liberalista törekvéseket és elsöpri az eszmét titkoló félelmetes, megközelíthetetlen sziluetteket, a Rotschildokat és az Oppenheimereket. És tagolja a küzdelmet, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a zsidókérdés nem csak faji probléma, hanem egy ős-eredetű hitbeli meggyőződés meg nem alkuvása is az uralkodó világnézettel, a kereszténységgel szemben.

Évezredek háborúja ez, harc Krisztus ellen akiben ősprófétai felfogásának meggyalázóját látja a zsidóság. Ezt a háborút tehát nem időlegesnek, hanem a múltba visszatekintve időtlennek kelt mondanunk, — benne a politikát időnkint felgyülemlett mérgező salaknak kell tekintenünk. A faj élettartalmát az eszmei meggyőződés harckészsége szabja meg.

Ennek az időtlen eszmeharcnak koronként felgyülemlő salakja, politikai cselvetéseinek egyike az ál-kereszténység. Ez szerves függeléke a zsidóügynek, anélkül fel nem fogható és tendenciája nem érzékelhető. Ettől függetlenítve nem minősíthető más világnézeti jelenségnek, nem tekinthető elvont, hitéleti destrukciónak, mert akár egyik, akár másik bekövetkeznék, az ál-kereszténység a hozzáférhetőség szempontjából megsemmisülne.

Kétségtelen, hogy ennek eszmei felfogása sokkal nehezebb, mint a zsidókérdésé. Egyrészt azért, mert a zsidó eszmei közösséget nem szabad aktív irányító tényezőnek tekinteni, másrészt azért, mert az egyén érvényesülési tárgya mindenkor jelentős szerepet játszik a zsidó közösség ily irányú önként vállalt szolgálatában.

A zsidóság — tudomásunk szerint — ezt az ál-keresztény harcmodort már a vallási életének kötelező védelmében sem helyesli és szorgalmazza, de hallgatólagosan nem ellenzi és a nyílt visszatérést is (amit ezeknél csak formainak kell tekintenünk, minthogy valójában soha sem lettek keresztények), mind jobban megkönnyíti.

Hogy a zsidóság a közös eszme szolgálatát látja az ál-kereszténységben, azt igazolja az a gyakran megismétlődő eset is, hogy a keresztséget felvett, de továbbra is zsidó eszméket szolgáló művészeket és gondolkozókat, minden fenntartás nélkül saját nagyjainak vallja. Ezt a ténysorozatot nem tarthatjuk a vallási életen kívül álló faji összetartás jelenségének csupán, minthogy a több ezer éve szétszórtan élő zsidó faj léte, éppen hitbeli (eszmei) közösségnek következménye. A zsidó közösség, mint már említettük, ezt az ál-keresztény harcmodort nem tartja mint tömegjelenséget kívánatosnak. De tudomásul veszi, mint kiváltságos egyedeinek érvényesülési módját.

Hogy a zsidókban, akik Heine szerint belépőjegynek használják a keresztlevelet —kezdettől fogva öntudatos-e az eszmeközösség ily irányú szolgálata, — vagy csak az egyéni érvényesülés megtörténte után lesz-e azzá, azt eldönteni így általános érvénnyel nem lehet. Ugyanis a zsidó aktivitás annyira befolyásolt az egyedek belső adottságaitól és életkörülményeitől, hogy ezeknek teljes ismerete volna szükséges ahhoz, hogy e kérdésben az aktivitás irányító erejének mérlegelése döntő bizonyításként szerepelhessen.

Bár az ál-keresztény ügy eszmei felfogása megkívánná az aktivitás indítékos, avagy következményes szerepének tisztázását, mégis el kell tekintenünk ettől, mert ez annyira személyesítené a fogalmat, és analizálná a teljességében hatékony egészet (az ál-kereszténységet), hogy végül is az, mint világnézeti jelenség és faji törekvés látszólag elenyészne és a továbbra is fennmaradó megnyilvánulásai pedig úgy hatnának, mint a keresztény világnézet felbomlásának tünetei. Viszont, ha beható vizsgálódás nélkül az eszmei felfogás érdekében az aktivitás indítékos szerepét fogadnánk el irányító tényezőnek, az ál-kereszténységet illetően, talán igaztalanok lennénk a zsidó eszmével és fajjal szemben, minthogy ez a harcmodor túlságosan lealacsonyíthatná. Ha pedig a következményes szerepét ismernénk el uralkodónak e téren, úgy az egyének jogosnak látszó destruálásában követnénk fel esetleg keresztényekhez nem férő rágalmazást.

E kettős szempont arra kényszeríti a társadalmat, hogy a történelem már szinte tömeges előfordulási eseteinek nyomán az aktivitás indítékos és következményes szerepét összevontnak tekintse az ál-keresztények életében úgy, hogy mindkettő az egyéni ambíciókon megült és ezek kielégítésének nyomán erősbödő eszmei közösséget jelentse.

Ez a meghatározás nem célozza az aktivitás rendkívüli fontos és irányt mutató indítékos szerepének a mellőzését, csak azt fejezi ki, hogy az indítékos, illetve következményes szerep között az eddig ismert esetekben 3 kivétel nélkül meglévő egyéni ambíciók milyensége és mennyisége miatt csak időrendben megkülönböztetés volt lehetséges. Az időrend változatai viszont az ügy eszmei felfogásának kialakítására nincsenek befolyással.

Mindezekből látható, hogy az egyéni ambíciók jelentősége az, ami elhatárolja a zsidókérdést az ál-keresztény problémától s az teszi nehézzé az utóbbinak eszmei megértését is. Ha az ál-keresztény probléma bírálatánál az egyéni törekvésekre helyezzük a súlypontot, akkor már beleestünk a csapdába, mert eltűnik előlünk az ál-keresztények világnézete és a fennmaradó tünetekben, mint torzító tükörben saját világnézetünk felelősségeit látjuk. Ez a felfogás tehát világnézeti szempontból irányt tévesztett, de különben is káros, minthogy a kevésbé öntudatos keresztények világnézete könnyen, áldozatává lehet a látszólagos belső meghasonlásokat feltüntető csapdának.

Ha ennek tudatéban vagyunk, akkor már megéreztük az ál-keresztény problémának a kritika alapvetéséhez szükséges eszmei felfogását és világossá lett előttünk a kritika gyakorlásának módszere is.

Az eszmei felfogásban az egyéni ambíció jelentőségét (a személyesítést) a minimálisra kell leszorítanunk és az ál-keresztény problémát majdnem azonossá kell tennünk a zsidókérdés eszmei felfogásával, mert így ez világnézeti és faji szempontból erősen megvilágosodik előttünk.

Az egyéni ambíciók jelentőségének mellőzését viszont kiegyensúlyozza a kritika a gyakorlásában azáltal, hogy bizonyos egyéni érvényesülések gátlására irányul annak tudatában, hogy az eszmei közösség az egyéni törekvések sikerén élősködik.

Hogy ennek a követelménynek a gyakorlati kritika, megjelelhessen — ismernie kell — az ál-keresztények kedvenc működési területeit és azoknak a rajtuk elkövethető kártevések szerint való jelentőséget.

Nem vitás, hogy vannak pozíciók, amelyek már önmagukban a kereszténységet jelentik és a képviselőik által elkövetett cselekmények a köztudatban szinte személytelenül a világnézetet magasztalják fel vagy gyalázzák meg.

Nem vitás az sem, hogy vannak pozíciók, amelyek közvetlen, nagykiterjedésű hatáskörüknél fogva alkalmasak a tömegek félrevezetésére és a keresztény világnézet álarcában az államkonstrukciók megrongálására.

Ezeknek az elgondolásoknak nyomán világossá lesz előttünk, hogy a keresztény nacionalista társadalomnak „az egyéni érvényesülések meggátlására irányuló törekvése” nem az egyének kulturális és gazdasági életének befolyásolására, hanem elsősorban bizonyos nagyhatáskörű pozíciók tisztaságának megőrzésére kell irányuljon.

Az államok életében az ál-kereszténység nemcsak világnézeti, de faji probléma is. És ez az utóbbi megállapítás módot nyújt az anti-liberális államoknak arra, hogy ne csak a zsidósággal, de az ál-kereszténységgel szemben is bizonyos kisebbségi korlátozásokat léptessenek életbe.

Az államok, ha el akarják kerülni a hitlerizmus radikális állásfoglalását — minél előbb alkossanak ki nem játszható „Numerus Clausust“ (korunk „marannuszai“ számára is, és ezt főként azokban a pozíciókban érvényesítsék, amelyekben az ál-keresztények világnézetükkel felelőtlenül rombolhatnak.

Ezeknek a pozícióknak legelseje az államok politikai, gazdasági, társadalmi, művészeti életére egyaránt rendkívüli befolyással bíró sajtó.

A világsajtó, amely a világháborút kirobbantotta!

A világsajtó, amely a forradalmakat előkészítette!

A világsajtó, amely a kapitalizmust dicsőíti és a tömegek gazdasági, erkölcsi válságát elősegítette!

Mindez a „liberális” sajtó bűne, amely most hamis anti-liberális álarcban az épülő új államformákat igyekszik szétrombolni.

Tudatára kell ébrednünk annak, hogy a sajtó, az irodalmi és kritikai folyóiratok igen alkalmasak arra, hogy a tárgyilagosnak tetsző soraik mögé idegen meggyőződést, (esetleg bizonytalan világnézetet) csempésszenek és ezt a sajtót tekintélynek tisztelő tömegek lelkébe átoltsák. A kritikai szemlék igen alkalmasak arra, hogy az ál-keresztény művészi produktumokat beajánlóan kritizálják a tömegek előtt. Az idegen felfogást az ál-keresztény szerkesztők, mint a keresztény világnézet megbízottai szállítják a keresztény társadalomnak.

Sajnos, ezek a hamis bírálatok napról-napra szaporodnak a jobboldali sajtóban is, minthogy a jobboldali világsajtót részben „újkeresztények” irányítják és közöttük sok a modern „marannusz”.

Kétségtelen, hogy a hitélet ellenőrizhetetlen terület, és a miszticizmus alkalmas arra, hogy visszaéljenek vele, miáltal a misztikus marannuszok jó ideig meggyőződéses keresztény-zsidóknak látszanak.

Ez a szomorú tény és még számos körülmény az okozója annak, hogy az áI-keresztényeket csak idők múltával képes a társadalom a konvertitáktól megkülönböztetni. Ez azt eredményezi, hogy általános érvénnyel elvileg faji szempontokra hivatkozva a sajtót és a vezérlő politikai pozíciókat legalább másodgenerációig a konvertiták elől is el kell zárni, illetve egy kisebbségi numerus clausust addig még rájuk is alkalmazni kellene.

A másodgeneráción túlélt konvertitizmus kivesztve már elhagyott világnézetének sallangjait is a keresztény világnézet abroncsaiban épülő, kisebbségeket magába fogadó, államokban (különösen a rokon race-oknál) nem veszélyes faji szempontból sem. A konvertitizmust másodgeneráción túl (csekély számával) a fajok kevésbé hátrányos keveredése előfeltételének kell tekinteni.

Az anti-liberális államok az ál-keresztényeket nyilvántartó „numerus clausussal” kompromisszumosan megoldhatják „az anuszim“, a „marannusz” zsidóproblémát.

Mert ha a „numerus clausus” a kártevésekre leginkább alkalmas területeket elzárná előlük és ezáltal útját állná annak, hogy zsidók állásokért keresztelkedjenek meg (miáltal kijátsszák a zsidókat érő csekély törvényes és társadalmi korlátozásokat is) egyszerre megkevesbednének az ál-keresztények, ahogyan nemrég egy zsidó főrabbi mondta: a „pogány érdekjampecek“ száma.

A történelem megismétlődik … „sokezer marannusz él az országban: egyrészt zsidó családokkal állanak kapcsolatban, másrészt keresztény családokkal, sokszor főnemesi rangúakkal és sokan közülük előkelő állásokat töltenek be.”

A keresztény államoknak és társadalmaknak le kell vonniok ebből a következményeket és védekezniük kell a keresztény álarcú zsidók ellen…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LAST_UPDATED2