ÖNGYILKOSJELÖLT, ZENEBOHÓC, BOTRÁNYHŐS -

125 ÉVE SZÜLETETT TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ

Jogi karnak induló féktelen mulatozás, öngyilkossági kísérletnek induló boldog házasság, utcának induló  aprócska köz. 125 éve született az elesettek, fura figurák, a színpad és a jó bor nagy barátja, a pesti éjszaka legjobb formában lévő irodalmára, az örök ellenzéki botrányhős, kinek német nagyanyja miatt még a nácik is munkát adtak volna. Öt kalandos történet Tersánszky Józsi Jenő életéből.

A tisztes erdélyi polgárcsalád fia, Tersánszky Józsi Jenő nem a gyönge szívét, csak a jogi egyetemre összespórolt tandíját kártyázta el. Így a szapáryfalvi jegyző- és a nagybányai joggyakornokoskodás után a segédmunka, és a bohémélet következett, művészi ambíciói pedig végül nem a vásznon, hanem a papíron teljesedtek ki. Első novelláskötete 1911-ben jelent meg, ám az irodalom már akkoriban sem volt túl jó üzlet.

A nélkülözést 33 éves korában unta meg (akkorra már túl volt egy háborún meg a hadifogságon), és 1921. június 16-án az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát. Egy ilyen eset után a kevésbé szerencsések a gyászjelentés rovatban találnák magukat, a Tersánszky-féle kiváltságosok viszont a hétköznapi csodák között. Bármennyire is bizarrul hangzik, az öngyilkossági kísérlet végül élete legjobb döntésének bizonyult, ugyanis ha nincs a nyári csobbanás, sosem ismeri meg első feleségét, Molnár Sárit. Sári igazi múzsaprototípus volt, irodalmi álmokat dédelgetett, és az újságcikk hatására megkereste az írót. Tersánszky pedig tudta, „hogy ha már egy lány valakit kiválaszt, hogy annak panaszkodja ki így a lelkét, akkor nem is akar már messzebb menni azért a jó szívért, akit keres”. Szeptember 8-án tartották a kézfogót, amit 39 évnyi házasság követett.

A harmincas években gitár- és fuvolajátékával szórakoztatta a fővárosi kabarékban összegyűlt nagyérdeműt, sőt 1932-ben, Képeskönyv Kabaré néven saját társulatot is alapított. A legendás színházi rendező, Hevesi Sándor még egy saját színdarab megírására is rávette. (Ez volt a Cigányok című zenés komédia, amit 2010-ben Grecsó Krisztián írt tovább, kevésbé vidáman.) Szidike című darabja 1923-ban debütált a színpadon. Egy évvel később megírta A céda és a szűz című kisregényt, ami végül 1927-ben jutott el a cenzorokig, őt pedig a szeméremsértő kisregény miatt két hónapos börtönbüntetésre ítéltek.

A negyvenes években a háborús hős szerepébe is belekóstolt, ám hősiessége nem a harcmezőn mutatkozott meg. 1942-ben a Herrenvolk haditudósítóként fogadta volna a tagjai közé, ám ő meg sem hallotta a rendkívül „nagylelkű” ajánlatot. Meghallotta viszont a rászorulók hangját, és ott nyújtott nekik segítő kezet, ahol csak tudott. Hamis igazolványokat, és búvóhelyet szerzett zsidó származásúaknak, ő bújtatta jó barátját, a Nyugat alapító főszerkesztőjét, Fenyő Miksát is. Fenyő a kényszerű bújócska idején gyakran a WC-n talált menedéket a kíváncsi szomszédok elől, ugyanis a házaspárnak mindössze egyetlen szobája volt. Háború alatt írt naplójában kíméletlen őszinteséggel ír érzéseiről, és abban reménykedik, hogy hamarosan vége az újabb nélkülözésnek. „Bár megmaradna lakásom és hangszereim és könyveim és ruháim és bundám és simán mehetnék Bukarestbe nejemmel…”

Tersánszky még több mint negyven évvel a halála után is képes volt ramazurit csinálni. A főváros tavaly még a tizennyolcadik kerületi utcanévtáblát is elkobozta, ugyanis szerintük az író kommunista volt. A Tanácsköztársaság idején valóban szimpatizált a forradalommal, később viszont olyannyira nem voltak ínyére a kommunista eszmék, hogy a korszak legnagyobbjaihoz hasonlóan ő is bábjátékok, és gyerekkönyvek között töltötte a mellőzés éveit. A pártvezér 60. születésnapjára megjelent egy kötet, Magyar írók Rákosi Mátyásrólcímmel. Az eredeti tervek szerint Tersánszky is publikált volna benne, ám A nadrágtartógyáros című írásától kilengett a cenzúramérő. A novella kopasz, köpcös címszereplője, aki a saját maga nadrágtartós szobrait nézegette a pincéjében, erősen áthallásos volt.

(A névtábla azóta visszakerült, igaz, hogy nem eredeti helyére, hanem a tizenkettedik kerületbe, a Kisdobos köz falára. A közterületi leminősítés szerencsére a lényegen nem változtat. Tersánszky Józsi Jenőnek ott a helye a legnagyobbak között.)

*

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ
(1888 - 1968)

Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszky-regényből lépett volna elő. Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne. Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban felkapott egy karosszéket a benne ülő emberrel együtt, és kinyomta a magasba. Egy ültében megivott több liter bort, anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele látszanék rajta, közben pedig áradtak belőle a mulatságosnál mulatságosabb történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismerőssel is, hangosan szidta a fennálló rendet, azt a rendet, amely éppen hatalmon volt. Közben művészi szinten játszott gitáron is, fuvolán is, de ha kellett, értett bármelyik zeneszerszámhoz, és ha éppen nem volt pénze, elment zenebohócnak.
De aki írásait olvasta, tudta, hogy a század egyik legnagyobb magyar prózaírója, a magyar nyelv egyik legköltőibb stilisztája, Jókai és Krúdy óta irodalmunk legtermékenyebb szerzője. És aki mindezt tudta felőle, az azt is tudta, hogy igazán jó író nem írt még annyi felületes, gyenge, összecsapott művet, mint ő. Folyton pénzre volt szüksége, és írta, ami éppen eszébe jutott, remekműveket és hevenyészett műveket vegyesen. De aki nagyon jól ismeri, az azt is tudja, hogy legelhibázottabb írásai is tele vannak remekműbe illő részletekkel.
Aki pedig asztalhoz ült vele, hogy elbeszélgessen erről-arról, s ital közben filozófiai elméletektől erotikus anekdotákig mindenre sor került, az elámulva vette tudomásul, hogy ez a nagyon színes képzeletű, isteni csevegő valójában nagyon művelt, a maga körül gomolygó világot nagyon jól értő, rendkívül józan eszű, férfiasan bátor, az emberségességért nemcsak lelkesedő, hanem bármikor életét is kockáztató férfi. Ráadásul szemérmes, a maga erényeiről nem szóló férfi. Kiformált magának egy különös életformát, amelyben becsülhette magát. Akárcsak legismertebb hőse, Kakuk Marci, a csavargó álarcában, ha kellett, kivetetten, ha kellett, megalázva, védte az emberi méltóságot.
Úri fiúnak indult. Valamikor szeretett volna festő lenni, de közhivatalba kellett lépnie. Iskolái után jegyzőgyakornokként kezdte az életet. De sehogyan sem ízlett neki a kötött élet, s hamar megutálkozott a hivatali ügyektől. A vidéki fiatalúr erotikus hangú novellákat kezdett írni, s beküldte egyenest a Nyugathoz, ahol meg is jelentek. Majd egyéb budapesti lapok közölték írásait. Igazi tehetség volt, az irodalom azonnal tudomásul vette.
Az első világháborút különböző arcvonalakon az első sorokban harcolta végig, és közben megírta az első igazi magyar háborúellenes regényt. A Viszontlátásra drága... 1916-ban jelent meg. Kitűnő, történelmi képében nyomasztó, lélektani ábrázolásában bravúros írásmű a háború esztelen rombolásáról, lélek- és erkölcsgyilkos hatásáról. Ezzel a nem nagy terjedelmű regénnyel Tersánszky a magyar irodalom jelentős jelenlevőinek sorába emelkedett.
A forradalmakhoz nem volt kapcsolata.  De az egész Horthy-korszak alatt gyanús ember volt a hivatalok szemében. Bele is akaszkodtak a legkülönbözőbb írásába, nemegyszer erkölcstelenség címen. Erre lehetőséget adott férfias, nyílt erotikája. A testi szerelem változatainak nagy ábrázolója kezdettől fogva. Tudja, hogy nem is ábrázolható hitelesen az ember, ha nem mutatjuk be szerelmi életében is.
A húszas években formálta ki Kakuk Marci alakját, akinek kalandjairól azután regények és elbeszélések hosszú sorát írta. A Kakuk Marci-ciklus Tersánszky főműve. Nem önéletrajzi figura, de maga Tersánszky nemegyszer viselkedett később Kakuk Marci módon. Kakuk Marci csavargó, védi függetlenségét, vállalja akár a közmegvetést, csak hogy magamagát becsülhesse. Kívülről léha munkakerülő, belülről a megalázó munka kritikusa. Kalandjainak sorozatából Magyarország körképe kerekedik ki. Körülötte felvonulnak a különösnél különösebb alakok, akik a valóság típusainak mulatságos, néha tragikomikus változatai. Kakuk Marci egy ízben még választási kortesnek is felcsap, hogy kalandja alkalmat adjon betekinteni az úri közéletbe. Anarchisztikus alak, de nem anarchista, nem is cinikus: az emberi értékek őrzője a vállalt társadalomkívüliségben. Míg mögötte kísérője és kísértője, Soma, az igazi cinikus-anarchista típus különös megtestesítése.
A Kakuk Marci nem nagyregény, hanem kisregények áradata. Tersánszky igazi műfaja ez a kisregény, vagy ha úgy tetszik, hosszú elbeszélés. Tucatszámra ontotta ezeket a műveket, szokása szerint tökéletes művészi alkotásokat és elnagyolt vázlatokat vegyesen.
A harmincas években kabarékban lépett fel mint gitár- vagy fuvolaművész, majd saját társulatot szervezett, és kialakított egy irodalomból és zenéből szerkesztett, sajátosan művészi, egyszerre mulattató és kritikai színpadi műfajt. Mert izgatta a színpad is. Ezt észrevette Hevesi Sándor, a kor nagy rendezője, és rábeszélte, hogy írjon színdarabot. A kísérlet kitűnően sikerült. Tersánszky megírta a Cigányok című zenés komédiát, amelynek zenéjét is ő szerezte. Ezzel a játékkal tulajdonképpen feltalálta a sokkal később divatos musical commedyt.
Érdekes, hogy a siker ellenére Tersánszky alig-alig folytatta a drámaírást, illetve jórészt megmaradt a színpad mellékes műfajainál, a kabarénál, a gyermekek. számára írt játékoknál (mert mesemondónak is kitűnő volt), majd már a felszabadulás után az is kiderült róla, hogy nagyon jó bábjátékokat tud írni. (Egy kéziratban maradt színjátékát halála után találták meg és mutatták be.)
A felszabadulás után sajátos helyzetbe jutott. Alkotóerejének teljességében volt még, ötvenhét éves korában kezdődött az a világ, amelyért ifjúkora óta lelkesedett. De írói-emberi modora egyáltalán nem felelt meg a felszabadulás utáni első évtizednek. Született ellenzéki volt és szenvedélyes botránkoztató. Szeretett ellentmondani, nem hallgatta el a jelentéktelenebb kis hibákat, gúnyolódott a félszegségeken. Ez pedig sehogyan sem illett a felszabadulás utáni első évek pátoszához. A személyi kultusz ideje alatt pedig egyenest anarchizmusnak hatott Tersánszky nevetve csapkodó kritikája. Ezekben az években főleg az ifjúsági irodalomba szorult. Csak az ötvenes évek második felében kezdték lassanként újra tudomásul venni, hogy a most már öregedő, majd megöregedett író a magyar irodalom élő klasszikusa. De ekkor kezdte is megkapni az elégtételt. Ekkor kezdtek megjelenni összegyűjtött műveinek kötetei, egységes kiadásban. A kritika egyre figyelmesebben fordult írói egyénisége és életműve felé.
Amikor nyolcvanéves korában meghalt, már tudta, hogy mások is tudják, milyen egyéni hangú, halhatatlanná emelkedett alakja a magyar irodalomnak. De igazi méltó méltatása máig sincs. Túl szabálytalan jelenség, túl nagy és túl vegyes az életműve is. Még várnia kell, hogy jöjjön egy értő és nagy türelmű kritikus vagy irodalomtörténész, aki pontosan kijelöli helyét a XX. század magyar irodalmában. Talán az fog kiderülni egy ilyen alapos elemzésből, hogy a két világháború közti negyedszázadnak Móricz és Krúdy mellett ő volt a legnagyobb magyar prózaírója.

copyright © László Zoltán 2005 - 2010
e-mail: Literatura.hu