Payday Loans

Keresés

A legújabb

Csurka István emlékezete PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2014. február 05. szerda, 09:29

Gyalázzák, elhallgatták Csurka Istvánt? Igen, mert senki bűneit nem hallgatta el származása miatt!

2014. február 04.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

csurka_i.jpgKét éve, 2012. február 4-én költözött az örökkévalóságba Csurka István, aki megmaradásunk feltételeit megvilágító, sorsunk mélyrétegeit feltáró politikusként és íróként bizony egyként hatalmas űrt hagyott maga után, aki nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy „antiszemitizmusom, mint olyan, nincs: senkit sem gyűlölök a származása miatt, de senkinek a bűneit, és különösen a magyarság elleni ártásait nem hallgatom el a származása miatt. Annak kimondása, megírása, bizonyítása, hogy Magyarország az 1982-es IMF-be lépés óta egyre fokozódó nemzetközi zsidó nyomás alatt áll, és ennek végső célja a magyar élettér megszerzése, amit megkönnyít a megszállók számára a magyarság tragikus fogyása, nem antiszemitizmus, hanem tény.”

Így fogalmazott még 2007-ben egy vele készült (s az Ellenállás című, 2008-ban megjelent kötetében olvasható) interjúban. Arc poetica ez a javából, a „homo moralis” testamentuma, az Ady Endrék, a Szabó Dezsők, a Németh Lászlók, a Tormay Cécilek, a Fekete Istvánok, a Nyirő Józsefek, a Wass Albertek fajtájából valóké bizony. Igen, így, minden hangsúly- és stíluskülönbözőségük ellenére is a felsoroltakéból. Azokéból, akik nemcsak tudták, hanem meg is élték, mit jelent a nem a származás, hanem a lelkiség szerinti nemesség, akik a niklai remetével, Berzsenyi Dániellel vallották, hogy „a derék nem fél az idők mohától, / A koporsóból kitör s eget kér”, akiknek igéi felkiáltó jelek mindenkor az őseink földjéből még a legutolsó hajszálgyökereinket is könyörtelenül kitépni készülő földi hatalmasságoknak.

Ha ugyanis valakiről közelmúltunkból mindennemű lírai pátosz és mítoszteremtő mesterkéltség nélkül elmondható, hogy Arany János-i értelemben „népi sarjadék” volt, akkor hát róla bizonyosan. Akkor is, amikor ízeire szedte regényeiben, elbeszéléseiben, tárcáiban és drámáiban a kádári világ szellemi toprongyait, a paprikajancsikként funkcionáló, a minden csernobili atomsugárzásnál fertőzőbb ideológianélküliség jegyében uborkafára felkapaszkodott bábhivatalnokait, a pénzért, a hatalomért mindig, de korfordulókon különösen is mindenre képes, így lelkét és értelmét még akár egy tál lencséért is eladó művészvilág jobb sorsa érdemes marionettfiguráit. Akkor is, amikor a kérges kéztől, a búza illatától, a szőlő zamatától megfosztott barakkvároslakók vegetatív léttengődését sírta tollba.

Akkor is, amikor akár az ügetőn fordult meg, akár borvidékeinken beszélgetett írósorstársaival, akár az országgyűlésben volt kénytelen hallgatni honmentő politikusaink ostoba szónoklatait, eltöprengett, miért váltunk kisebbséggé, bennszülöttekké már régen saját hazánkban, miért, hogy nálunk minden másságnak priuszok dukálnak, csak a mienkének nem, miért, hogy a kádári évtizedekben származásukról még pisszenni sem merők annak alkonyán egyszerre antiszemitizmusról kezdtek kiabálni, amikor valaki Trianon tabuit kezdte csupán csak feszegetni is, miért, hogy az aczéli gépezetnél is hathatósabban akarnak a „népi”-t csak a „völkisch”, az életteret a „Lebensraum” tükörfordításaként értelmezők lebuldózerezni minden maradék szellemi végvárat is, lassan mindnyájunkat potenciálisan útonállókként kezelve.

Miért? Mert hagytuk, hogy így legyen, mondaná erre ő maga, a békési gyökérből kinőtt népi sarjadék. Baleset című, 1989-ben megjelent tárcája pontosan erről szól. Története fonala szerint 1983-ban egy hazai általános iskola nyolcadikos leányosztályosait csokoládégyárba viszik üzemlátogatásra, akik megdöbbenve szembesülnek a valósággal, hogy bálványozott csemegéjük, amelyhez addig számukra „a tisztaság képzete társult”, valójában milyen mocsokban készül („az egyik nagyon egyszerű munkafolyamatot „gyogyósok” végzik”!), és amikor ennek ellenére egyikük fényképezni kezdi a látottakat, hivatalos férfiak azonnal kiveszik a gépéből a filmet, mert szégyellik, hogy milyen körülmények között gyártják. Igen, ezzel valóban végzetes baleset történt! Ráadásul ki tudná megmondani, mégis hányadszor?

Baleset, mert hiszen mit is értsenek történetesen az iménti tilalmon? Vegyék tudomásul, hogy ha kilépnek a család, az iskola értelmes tiltásain - az olyanon, mint hogy „ebéd előtt ne egyenek csokoládét'”-, mindenáron értelmetlenekkel találkozzanak, hovatovább tekintsék természetesnek, hogy „virágos réten, ahol vasút nincs, sorompó rekeszti el a hancúrozást”? És mégis mi ennek az okozója? A csak saját törvényei szerint eljáró, nebulóit kizárólag létező gyárakba elvivő iskola? Vagy az önmagában véve indokolható gyári rendelkezés? Nem, a válasz sokkal egyszerűbb, de egyúttal sokkolóbb, mint hihetnők: „Én bizony, no persze nem azért, mert nem világosítottam fel a lányomat, hogy a gyárban nem szabad fényképezni, hanem azért, mert ilyen állapotok uralkodtak ebben az országban, hogy ez előfordulhatott!”

Igen, ilyenek, mert mindazokat, akik az ilyen, életünk csaknem minden területét átjáró anomáliáinkra emlékeztetnek, ki tudja hány nemzedék óta egyenesen ragályos betegekként kezeljük vagy döfjük hátukba a kést, noha már régen „ideje volna elkezdenünk az alaposabb lomtalanítást, mert itt a kamion az utcán, ami átviszi a motyónkat a huszonegyedik századba”. Azóta bizony már át is vitte, amelynek legkézenfekvőbb jele a politikai paletta mindkét oldalán a morális kritika totális tűrhetetlensége, a dolgok nevén nevezésén való vérig sértődés, amiért már korántsem a moralitás, hanem a mortalitás, a kisebbrendűségi komplexumokkal megterheltség, az öngyilkos önlemondás népe vagyunk. Hányszor emlékeztetett erre, hányszor legyintettek rá, mondván, nem értjük őt, mindig külön utakon jár, szélsőséges! 

Szélsőséges? Ady szerint (legalábbis lélekszámban) kis népeknek még lélegzetet venniük is csak radikálisan lehet. Úgy, hogy mindig a lényegre, a gyökérre mutatunk rá, a dolgot magát nézve. És ő ezt tette. Töretlen hittel, rendületlenül. Leginkább talán az 1992-ben megjelent, mindmáig meg nem bocsátott legfőbb elemzéseinek egyikében, a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán címűben. Nos, azóta az MDF már ki tudja, hány mutáción ment át, akárcsak, hogy van-e csupán egyetlen olyan bekezdése, vagy akár félmondata is, amelyet ne lehetne úgy kezelnünk, mint az ókori világban a papirusztekercsek fragmentumait vagy az archaikus imákat volt szokás. Csak találomra emeljünk ki belőlük néhányat, érzékeltetve, mennyire a kortársunk mindmáig!

„Az emberek ma már nem képesek bizonyos nélkülözések és kemény munka árán, tartós erőkifejtéssel valamely célért küzdeni, mert nem is ismerik már a kielégülésnek azt a formáját, amely az így elért célban várja őket. Ehelyett az azonnali, a megvehető kis kielégülések váltak gyakorlattá, s ezt ösztönzik a reklámok is.” Az imígyen megfáradtakat pedig aligha lehet seregbe toborozni távoli célok zászlai alá, elvégre „a komfortigény, illetve a komfort esetleges elvesztése miatti ingerültség eleve kilátástalanná tesz minden nagy megszólítást, verbuválást”. Hiszen ahogyan Szabó Dezső fogalmazott, meg kell gondolni, hogy éhes hassal a Himnuszt is csak egy ideig lehet énekelni. Ez persze nem érinti az „ejtőernyős csapat”-ot:

„Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek, majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változón alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden nagy társadalmi változásban.” Miközben pedig mi magunk csak megalázkodunk előttük, zokszó nélkül tűrjük hogy „folyamatosan védekezésre kényszerítsenek bennünket”, holott a velük való, unos-untalan gyógyírként emlegetett konszenzus a nómenklatúra hatalommegtartását jelenti.

Igen, amint Berzsenyit idéztük, a derék „a koporsóból kitör és eget kér”, azaz az igazságot csak százszázalékosan szereti, a féligazságot viszont egyenesen gyűlöli. Ezért idézte állandóan a politikusi példaképének tekintett Bocskai Istvánt, hogy mindig „a dolgot magát nézzük”, sziklaszilárd világnézeti háttérrel. Ezért, hogy bár – amint értő írótársa, Domonkos László írja pályaképében (Csurka, 2012) – óhatatlanul akadtak neki is kétségtelen melléfogásai, „de ezek jobbára taktikai-napipolitikai jellegűek voltak, olykor az általa is elismert naiv jóhiszeműségén, az emberismeret még ilyen élettapasztalat és intellektuális nagyhatalom birtokában is előforduló megbicsaklásain alapultak”, ámde „elvi-eszmei, általános érvényű, koncepcionális-elméleti síkon sohasem”. Végül is alighanem ez lehet a tényleges magyarázat unos-untalan szellemi társtalanságára, sőt barátnélküliségére. 

Mert ahogyan Kölcsey is vallotta, „ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni, az könnyű módon elérheti célját, de értelmesektől megvettetik”. Tudta ezt jól ő is, számolva azzal, hogy a többség a félművelt hordószónokoknak, a szerecsenmosdató politikusbűnözőknek inkább hisz, mint az elveikhez körömszakadtig ragaszkodó értelmiségi kisebbségnek, így válva emberileg annyira megközelíthetetlenné, szemben a törpékkel, a parasztvakító polgárpukkasztásnál egyébre képtelen „pillantáslesők”-kel, Szabó Dezsővel tudva, hogy a teremtőknek, a zseniknek igazi barátaik nincsenek, legfeljebb Sancho Panzáik, hűséges segédeik, s Gárdonyi Gézával, kár olyanokkal vitatkoznia, akiknek a testük fejlettebb a lelküknél, őket Jézus se győzné meg. 

Amint József Attila, azon kevesekben lelte meg hát hazáját, akik felismerték, hogy nálunk az irodalom nem a széplelkek szenvelgése, nem esztétikai elefántcsonttorony, hanem az értünk, velünk, általunk való létharc a politika porondján is, akik tudják, köpönyegforgatók sohasem, legfeljebb szélkakasok lehetnek, hiszen ez utóbbiak sohasem adják el akárhány tál lencséért sem lelküket, merthogy nem helyüket, legfeljebb csupán helyzetüket változtatják. Vagyis íróból politikussá lesznek. Mert igenis helyettünk cselekszenek, helyettünk mondják ki mindazt, amit amúgy zsigereinkben érzünk, mégsem mondunk ki, s előre meglátják, ami eljövendő. Legfőképpen a passzivitásunk folytán származási alapon hatalomban lévő Matuska Szilveszterek tobzódását. Akik szemében szálka, amiért nem hallgatják el bűneiket származásuk miatt

LAST_UPDATED2