Előszó

A középkor megvetette az állatot és különféle bűnök jelképét látta benne. 

Napjainkban sokan a másik végletbe esnek és azt mondják, hogy az állat tisztább és erényesebb mint az ember. 

Óvakodjunk az ilyen túlzásoktól és főképpen hagyjuk békében az állatokat. 

Ne bánjunk velük sem kényszermunkára ítélt fegyencek, sem elkényeztetett csecsemők módjára és ne készítsünk lelki életükről együgyű elméleteket. 

Vegyük végre tudomásul: az állat nem rossz és nem jó; az állat állat. 

Emberi jellemvonásokat bajos rájuk húzni. Amikor Lafontaine megírta meséit, nem akart hű állat-jellemrajzokat adni; állatai különböző emberi tulajdonságok allegóriái csupán. 

A macska nem ravasz, a nyúl nem gyáva, a liba nem buta, a galamb nem szelíd, az oroszlán nem a vadon királya és a méh nem nyárspolgár. 

Nyugodjunk bele, hogy egészen más síkon mozognak, mint az ember és tulajdonságaik is egészen mások. 

Egy előnyük mindenesetre van az emberrel szemben: nem ismerik a nagyképűséget. 

Még a viziló sem nagyképű: ő csakugyan nagy. 

Minden állat őszinte és "nem ad mást, csak mi lényege". 

Ez, sajnos, egyre nehezebben sikerül az emberek között. 

Minden lehetőt megteszünk, hogy az állatokat kiforgassuk eredeti mivoltukból és a magunk képére formáljuk őket. 

Ez az áthasonítási törekvés olyan erős, hogy végül még meg is esszük a legtöbb állatot. 

Ez a kis könyv az ember és az állatok bonyolult kapcsolatáról számol be, személyes élmények alapján. 

Nem tagadom, kissé elfogult vagyok az állatok javára. Mély közvetlenségük, bölcs és gyakran fájdalmas ösztönösségük szinte bűvölően hat rám. 

Tulajdonképpen nekik írtam ezt a könyvet. Rendkívül érdekelne a kritikájuk; félek, hogy hiába.