Ne „kinullázott gibicei” legyünk idegen hatalmaknak!

Prohászka Ottokár üzenete

Az egykor méltán országunk tanítómesterének tekintett püspök egy igen ritkán felbukkanó, 1920-ból reánk maradt írásának üzenetére emlékeztetünk, mely talán sohasem volt annyira időszerű, mint ma.

Egyértelműen kitűnik belőle ugyanis, mennyire tökéletesen tisztában volt nemcsak az idegen hatalmak bennünket való kinullázásának fortélyaival, hanem országunk kivéreztetésében gyengeségeink révén való részvételünkkel is: „Ha a nép földhöz jut, ha vagyonosodni bír, ha az iskolázást győzi, akkor a nemzeti alsó erők fölfelé törnek, a nép fiai a felsőbb osztályokba jutnak, a kapcsolat a nép s a vezető osztályok közt egyre szorosabb s a nemzet egységesebb lesz.”

Mind Schütz Antal grandiózus huszonöt kötetes Prohászka-életműsorozatából, mind írásainak egyéb – posztumusz – válogatásaiból hiányzik a püspök alábbi – jellegéből következően feltehetően eredetileg beszédként elhangzott –, Életföltételeink címmel a Székesfehérváron megjelent Fejérmegyei Keresztény Nemzeti Naptár 1920. évi kötetében megjelent írása. Igazi Prohászka-trovaille, amelyből kitűnik, mennyire közelről ismerte társadalmunk minden egyes rétegének erényeit és hibáit, különösen is ez utóbbiakat, melyekről a „keresztény kurzus”' zászlóbontásának mégoly örömteli pillanataiban sem feledkezett meg egy percre sem. Éppen ezúttal okulásul újraközöljük. Íme:

„Végre a halál pillanatában lettünk látókká, akkor, amikor a rettenetes vérveszteség után a szégyenletes proletárdiktatúra sajgó sebeinken, fölszakadt idegszálainkon s reszkető porcikáinkon keresztül öntudatunkra hozta nemcsak mindazt, amit veszítettünk, hanem azt is, amire szükségünk van, ha élni s boldogulni akarunk. Szóval, a nemzetvég percében fölismertük összes nyomorúságunkat, hiányainkat s létföltételeinket s e megismerés után már hozzá akarunk látni, hogy magunkon segítsünk s a nemzetet lábra állítsuk. S mi az, amire mindenekelőtt s leginkább van szükségünk?

Először is hitre, eszményeink tiszteletére s mindennel megküzdő s mindent elviselni tudó lelkesedésre, vagyis oly lelkiségre, melyet az ember magában hordoz s melynek erejében ellentállást legyőzni s nehézségei fölé emelkedni tud. A nemzetek is faji lelkük erejében győznek és élnek. Így tettek eddig s így kell boldogulniok ezután is. Nem számíthatnak arra, hogy útjaik simák s akadálytalanok lesznek, hanem erőről s lélekről kell gondoskodniok, mely fussa. Hiszen háborúk, megalázó szenvedés s embertelenség, a nemzettestek eleven megnyúzása s keresztre feszítése eddig is volt sokszor, de a népeknek volt hozzá hitük s lelkük, mely lehetővé tette nekik poklaikból való kiemelkedésüket. A háborúk s szenvedések útjain jártak szent királyok, istenfélő lovagok; szent István és IX. szent Lajos bizonyára szintén láttak sebeket; Hunyadi János és Skanderbég tudtak rabságra fűzött s kardélre hányt százezrekről; de azért Istent hittek s az eszményeket meg nem tagadták. S ez volt erejük, hogy a földúlt világra egy Istenben magát föltaláló lélekkel néztek s a sötétségbe hitük fényét sugároztatták.

Az ember mindent eltűr s a pokol helyén mennyországot teremt, ha isteni hit s eszményiség vezeti; de viszont semmit sem tűr el s zűrzavarba meríti a világot, ha a hit alapjait kirúgja lábai alól s ha az elvek s erkölcsök csillagos egét lerontani s leszakadni engedi. A proletárforradalom ebbe az örvénybe akarta sodorni a magyarságot. Levigyorogta minden eszményünket, hirdette a vallás kiküszöbölését s egy szabadkőmíves erkölcstant; istentelenné, piszkossá s naplopóvá akarta nevelni a népet. – Hál' Istennek, hogy ez nem sikerült neki; de viszont nekünk két kézre kell fognunk a szégyenletes törekvésekkel szemben álló feladatokat: ki kell feszítenünk a nemzet feje fölé az ideálok mennyországát, el kell oszlatnunk a népbutítás s üres szólamok ködét, ki kell dörzsölnünk szemeinkből a mámort, hogy lássuk megint azt a fölséges lelki világot, melyben eszményeink ragyognak s vezetnek.

Szükségünk van másodszor a szenvedések tüzében egybeforrt, egységes, összetartó nemzeti érzésre. A magyar nemzet történelmi átka, hogy nemzeti élete nem fejlett ki egységessé s ezáltal erőssé. Látjuk ezt azon, hogy a nép s vezető osztályai nem voltak szoros kapcsolatban s hogy valami rendi idegenség kísértett a nemzet rétegei közt. A nép távol s idegenül állt az ország nagy ügyeit s érdekeit képviselő s intéző osztályokkal szemben. Az óriási gazdasági különbség, a sok ezer holdas gazdaságok s a földnélküli Jánosok földfoszlányai közt a meg nem értést, az ellenkezést s irigységet táplálta s így nép és vezető osztályok nem alkottak egyöntésű szervezetet. Ez volt az oka annak is, hogy a nép nem volt beállítva a nemzeti élet anyagcseréjébe s nem szállított a felsőbb osztályoknak új életerőket, el nem használt életet s ki nem merült idegzetet. Pedig a népnek ezt kell tennie; nemcsak bort, búzát, tojást és szalonnát, hanem vért, ideget, kedélyt, lelket kell a nemzeti társadalom számára fölajánlania. A nép a nemzeti erők forrása - ebből kell felfrissülnie az életnek, ebből a gyökérből kell belebimbóznia sok ezer fakadással a szürke életuntságba.

Ezt a feltörést, ezt az átáramlást azonban nem lehet az arra való fiúk és leányoknak valamiféle kiválogatása és sorozása által eszközölni, hanem azt a jó gazdasági berendezkedés, a művelődés s az élet szintjének emelkedése csinálja meg. Ha a nép földhöz jut, ha vagyonosodni bír, ha az iskolázást győzi, akkor a nemzeti alsó erők fölfelé törnek, a nép fiai a felsőbb osztályokba jutnak, a kapcsolat a nép s a vezető osztályok közt egyre szorosabb s a nemzet egységesebb lesz.

Egységesebb, közös nemzeti érzésektől átjárt s áthatott nép, ez a magyarság második életföltétele! Teremtsük meg ezt a két létföltételt: a hitet, az eszményiséget egyrészt s a nemzeti egységességet másrészt s a nemzet ismét talpra áll. Eddig anyagilag egyre koldusabbak lettünk, s koldusságunkban mégis urat játszva, önmagunkat csaltuk, hogy ilyen, hogy olyan a magyar, ilyen nemzet, nagy és független, pedig hát csak kinullázott gibicei voltunk más idegen hatalmaknak. Legyen vége e szégyenletes játéknak! Eszméljünk hivatásunkra; dobbantsuk meg a földet úgy, hogy érezzük, hogy a mienk s legyen fejünk fölött mennyországunk, telve hittel, napsugárral s végtelen távlatok kékségével!”

Világos üzenet: nemcsak az idegen hatalmak bennünket való kinullázásának fortélyaival kell tisztában lennünk, hanem országunk kivéreztetésében gyengeségeink révén való részvételünkkel is, továbbá, bármennyire is nélkülözhetetlen, mégsem elégséges összes nyomorúságunk és hiányunk felismerése, létfeltételeink tisztázása, az utóbbiak megteremtéséhez s így nemzetünk lábra állításához mindezek mellett valóban „hitre, eszményeink tiszteletére s mindennel megküzdő s mindent elviselni tudó lelkesedésre, vagyis oly lelkiségre” van szükségünk, „melyet az ember magában hordoz s melynek erejében ellentállást legyőzni s nehézségei fölé emelkedni tud”.

Ezt nálánál is érzékletesebben alighanem csak a Bethlen-kormány egykor méltán ikonként ismert kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó fogalmazta meg egy, a magyar ifjúsághoz 1928-ban intézett rádióbeszédében, amelyben rámutatott, hogy ha régi helyünket vissza kívánjuk foglalni, emelnünk kell hozzá „nemzetünk belső értékét is, fokoznunk kell nemcsak az egyes ember teljesítőképességét külön-külön, hanem a nemzet együttes összmunkájának eredményét is”, amelyhez viszont mindenekelőtt az kell, hogy „több legyen a magyarság kebelében a pozitív, mint a negatív ember”:

„Milyen a negatív ember? A negatív ember a fölmerő kérdésekkel szemben rendesen nemet mond. Ha valamely új eszme vagy terv merül föl, akkor nem azon töri a fejét, hogy meg lehet-e azt valósítani, hanem csak a nehézségeket és az akadályokat nézi, és többnyire azt jósolgatja, hogy nem lesz az egészből semmi, amivel még azokat is elcsüggesztheti, akiknek az alkotó munkához hajlamuk és kedvük van. A negatív ember irigy, mások hibáit nagyítja, kiszínezi, az iparkodókat leszólja, a bizakodókat kigúnyolja. Rendesen sokat beszél, másokat fölényes hangon bírál, és eközben többnyire kiiktatja az erejét, nem marad már benne energia a hasznos cselekvésre.

Milyen ezzel szemben a pozitív ember? A pozitív ember bizakodó, jóakaratú. Magával szemben szigorú, mások hibáival szemben elnéző, mert az alkotó munkából jól tudja, hogy milyen nehéz valamit megcsinálni és milyen könnyű tévedni. A pozitív ember szolgálatkész, és amennyire teheti, segít mindenkin. A szót nem igen fecsérli, inkább kevés beszédű, viszont a munkában öröme telik, életének fő célja az alkotás.”

Igen, Prohászka és Klebelsberg iménti szavai ma is méltán emlékeztethetnek bennünket arra, mennyire fájóan hiányzanak életünkből az önvédelmi reflexek, nemkülönben az egyházi hierarchia vezető képviselőiéből – ami miatt Prohászka lelki-szellemi örökösei közül Bangha Béla jezsuita nem ok nélkül panaszolhatta egyik írásában (A spanyol egyházrablás. Magyar Kultúra, 1931), hogy „a katolikus Egyházat igazán csak a Krisztusi erő, isteni ígéret és kegyelem tartja össze. Az embereitől rég tönkremehetett volna…” Valóban, ámde ugyanakkor azért ne feledjük a „segíts magadon, az Isten is megsegít!” közmondást se, ha Prohászkával tényleg azt akarjuk már végre-valahára, hogy ne „kinullázott gibicei” legyünk idegen hatalmaknak!