Így romlott meg közéletünk már a kiegyezés után

Száznyolcvannyolc éve, 1826. január 25-én Kolozsvárt született (és 1909. november 9-én Budapesten elhunyt) Gyulai Pál, egyike azon tizenkilencedik századi, mára jórészt elfeledett költőinknek és kritikusainknak, akik nagyon is jól ismerték nemzetünk karakterét s így tudták, melyek, különösen is korfordulókon, erősségeink és gyengeségeink, s ez utóbbiak által miként romlott meg közéletünk már a kiegyezés után.

Gyulai különösen közéletünk megromlásához vezető gyengeségeinket jelenítette meg fel kritikusi munkásságához képest alig ismert költészetében, amelyben metsző realizmussal világított rá arra, végső soron hova vezet az erkölcs megromlása, a nagyvárosi lét közösségatomizáló konformizmuskényszere. Ha fellapozzuk költeményeit, közöttük méltán akad meg szemünk néhányon, olyanokon, melyek valahogy régente is kimaradtak a hivatalos tananyagból (mert két világháború közötti nemzeti irodalomoktatásunk is megelégedett lírájából csupán az olyanok, mint a „Hadnagy uram” és a „Horatius olvasásakor” tananyagba vételével), noha belőlük a kései Vörösmarty Mihály nemzethalál-vízióit megindokoló, utána pedig csak a huszadik század elején Ady Endre profetikus magyarságverseiben felszínre törő gondolatok jelennek meg. 

Ezekben, ha időnként janzenista szigorúságra való erkölcsszemléleti túlzással, többnyire azonban mégis kérlelhetetlen realizmussal fejezte ki idegenségét közszellemünk liberalizmustól eltorzított kozmopolitizmusával, nyugatmajmoló világ- és nyárspolgári életfelfogásával szemben. Így, hasonlóan Petőfi Sándorhoz, arról panaszkodott például (Hazám, 1848), hogy „Beszélünk hangos, büszke szóval, / S hazánk még csak névben szabad”, a pártoskodás szellemére utalva („Versengünk puszta semmiségen, / S fölöttünk mind borúsb az ég”), gyáva élet helyett ha veszni kell, „inkább halál”-t kívánva, de addig is konok küzdést, „míg csak egy magyar lesz”, majd 1849 után, szemlélve fővárosunkat, már akkor megvallotta (A fővárosban, 1852), mennyire idegen tőle annak közélete, a sajátosan az erdélyi régi nemesi társadalom statikusságához képest a pest-budai új polgári világ dinamizmusa, mobilizmusa: 

Szép e nagy város, szeretem, csodálom,
De mind hiába csüggök élvein,
Meg-megszáll titkon egy borongó álom,
S felkölti minden szent emlékeim’;
S mint csónakot a hullámok dagálya,
Akaratlan távol partokra vet,
Lelkem szülőföldem vidékit járja
És üdvözli a kedves bérceket.

Látva a nagyvárosi lét közösségatomizáló konformizmuskényszerét, hogy (Kászonyi Dániel szavaival) „Magyarország csirkefogóinak Pest a fő székhelye”, (akik „ott vannak minden utcasarkon”), megvallotta, valójában sohasem szokhatja meg azt, amiért benne ami másra „áldás”, reá „átok”, hiszen szülőföldje „viruló határá”-t, az árnyas fák alatti „kis lak”-ot igazán nem feledtetik el mulatságaik „kábító zaja”-i, talán angyaloknál sem szebb, kellemükkel, ízlésükkel megtántorító, azonban ledérségben párizsi társaikkal versenyző megannyi női, megvetve a kiegyezés utáni vegetálást, „Pató Pál”-ságot (Oh nemzetem, 1872):

Oh nemzetem, oh magyar nemzet,
Ha mondhatnám azt is: te nagy!
Mindent feledsz, mit sem tanultál,
Heves, hiú, könnyelmü vagy.
Mind elhiszed, mit jót magadról
Hizelgőd lármás ajka vall;
Rég lángbeszéd csalt a hinárba,
Most a lelketlen is becsal.

Mintha csak Madách Imre Tragédiája londoni színe, az Évát utcaleánynak tekintő modern indusztrializmus Temze-parti fővárosa enerváltsága elevenedne meg előttünk, amelyben „A törpe nagyravágyók serege / Mindenre könnyen rá beszél”, amiért is a mégoly épülő-szépülő Duna-parti világváros-párját „nehéz folyvást szeretni” s „még nehezebb szolgálni hűn” hiszen benne rögeszme a bölcsesség, erény a honfibűn („A tett a szó árjába fullad, /És a való álmokba vesz”), s látva, hogy a Néró Rómájára emlékeztetően képét a külső rendezettség mögött való óriási belső rendezetlenség jellemzi, így jajdul fel (Politikai xéniák, 1892): 

Mennyi szó s mily kevés eszme!
Mennyi zaj s mi lassu tett!
Mért teszitek fecsegővé
A jó magyar nemzetet?
Igaz, egykor nagy pipáju
És kevés dohányu volt;
De legalább, össze-vissza,
Ennyit soh’sem szónokolt.

Megtapasztalva, hogy Vörösmarty Mihály versének (Országháza, 1846) keserű szavai („A hazának nincsen háza, / Mert fiainak / Nem hazája”), mennyire ráillenek korára, amikor a Parlamentben merő közjogi vagy házszabály-módosítási viták folynak (például az utóbbiak arról, bevezessék-e a klotűrt, vagyis a felszólalás felfüggesztését), Szemere György Kasszandra-jóslatú írását (Új Magyarország, 1912) megelőzve, az abban foglaltak lényegét (miszerint „a hazugság a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen”) elővételezve, rádöbbent, mennyire utat tévesztettünk azzal, hogy hagytuk a sajtót világnézetileg semlegesíteni:

Megromlottak az erkölcsök!
– Hirdetik a hirlapok –
A fejétől bűzhödt a hal,
Lesznek-e még jobb napok?
Lesznek bizony, csak kezdjétek
Magatok a javulást:

Írjatok lélek hevéből,
Csak igazat, semmi mást,
S hagyjatok fel így azonnal
Hízelgéssel, rágalommal,
És ne légyen végre fő
Üzlet s előfizető.

A kortársai részéről sokszor (leginkább esztétikai műveltsége behatároltsága és a korviszonyok ellenére való kiegyezéspárti meggyőződése miatt) megintett költő-kritikus tehát még jóval Ady Endre, Bartha Miklós, Szabó Dezső, Németh László, Sinka István, Fekete István, Féja Géza, Veres Péter, Milotay István, Oláh György és Szekfű Gyula előtt iménti kínzó tépelődéseiben arról vallott, miként romlottak meg az erkölcsök nálunk már a kiegyezés után is.