|
Szeresd a gyermeket!
Szeresd a gyermeket! A gyermek fénysugár,
Közöttünk itt alant mindig ragyogva jár.
Mikor szomorkodol: szemed közé nevet,
Ha bűnre bűn nyom is: ő akkor is szeret.
Szivednek mélyiből kicsalja a borút,
Fejedre rózsákból vigan fon koszorút.
Ne érje gond soha, ki rád hajnalt derit:
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Szeresd a gyermeket! A gyermek gyenge tő,
Friss fakadó rügyet szeliden rengető.
Ha ápolója nincs: elcsenevész, lehull,
Mindig vigyázz reá! Állj mellé támaszul!
Fogd meg a romboló viharnak ostorát,
Ne csapkodja vadúl azt a kis zsönge fát,
Ne bántsa a jövő szendergő képeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Szeresd a gyermeket! A gyermek tiszta, szent,
Ártatlan angyal ő a föld porába' lent.
Lelkén nincs semmi folt. Mint a galamb, fehér,
Imája a mennybe leghamarább felér.
Kedves az Úr előtt, kinek rá gondja van,
Ezer veszély között mikor jár gondtalan':
Elküldi angyalát... megfogja kis kezit...
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly,
Szemének tükriből játszszék örök mosoly.
Maradjon a gyermek: gyermek, mig csak lehet,
Majd érzi súlyosan ő is az életet.
Hintsen a kikelet tarka virágokat,
Daloljon a madár az árnyas lomb alatt,
Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán
Csapongva illanó arany lepkék után!
Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű,
Kis ajka zendüljön, mint égi csöngetyű!
Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn!
Hajolj le, csókold meg, öleld szivedre hőn!
Beczéző szeretet övezze fürtjeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
Az élet elszáll...
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Akaszd a szegre minden gondodat!
Arany betükkel ird kapud fölé:
Az elveszett percz mind az ördögé!
Idő iramlik... visz, sodor, ragad
Tarka szivárványt, rózsabokrokat,
Rajongó lelked ábrándképeit,
Ifjuságodnak barna fürtjeit.
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok: igyunk egy nagyot!
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Kösd bokrétába a virágokat!
Szép kedvesednek add szived szerint,
Boldog szeméből a menny üdve int.
És hogyha megcsal: - hűség: délibáb -
Akkor se búsulj! Ilyen a világ!
Gombház, barátom! Vigye a tatár!
Uj kedvesednek ujabb csókja vár.
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok: igyunk egy nagyot!
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Szemeld ki, válaszd meg barátodat!
Barát? Üres név, röpke, csillanó,
Futó homokba firkált puszta szó.
Vig dalos ajku vándorló madár,
Lombhervadáskor napkeletre jár,
Ott ringatózik pálmaágakon,
Tavaszt lehellő tündértájakon.
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok: igyunk egy nagyot!
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Poéta, vágd a falho' lantodat!
Minek az a vers, a rimpengetés?
Nem többet ér-e, ha szép a vetés!
Hirnév, dicsőség nem ad kenyeret,
Hideg szobádnak enyhe meleget.
Dobd el fejedről azt a koszorút!
Végy egy kabátot! Fogd meg a gyalút!
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok: igyunk egy nagyot!
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Csak bölcsen intézd földi sorsodat!
Tanulj hajolni!... a kézcsók sem árt.
Úgy! Lépvesszővel fogják a madárt.
Ha kell: vidám légy; ha kell: szomorú...
Tudd mindig: a szél honnan s merre fú.
Elved, hited ne légyen büszke sas,
Toronytetőn csak forgó érczkakas.
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok: igyunk egy nagyot!
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Bizd másra a nagy honfihangokat!
Hadd szónokoljon tapsvihar között!
Hadd tündököljön a tömeg fölött!
Ne irigyeld! Oh, inkább szánd azért!
Holnap letépik róla a babért.
Sárral dobálják uton-utfelen -
Fönséges is vagy, népem, nemzetem!
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok: igyunk egy nagyot!
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Fényes nyitott könyv az égboltozat.
Örök nagy eszmék fenn a csillagok,
De én azért lenn sárba' ballagok,
Csak élj! Ne fürkészd a lét titkait!
Nincs kalaúzod, ki eligazit!
Elméd világa esti fénybogár,
Homályt borit rá minden kis sugár.
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok: igyunk egy nagyot!
Az élet elszáll, mint a gondolat -
Egyszer csak ott vagy lenn a föld alatt.
Teremhet aztán a tő gazdagon,
Dal, zene szólhat néma hantodon,
Mosolyghat a lány bűvös-édesen:
Nem tudja szived. Porlad csendesen.
Talán akad, ki egy-két könnyet ejt,
De én tudom jól: hamar elfelejt.
- Hallgassatok rám! Én ma pap vagyok.
Bort prédikálok, igyunk egy nagyot!
Isten.
Bujdosom az élet kopár sivatagán,
Ahol elveszett már sok küzdő karaván.
Olvadó nap gömbje tűzfolyamba' fürdet,
Perzselő parázszsá heviti a földet;
Lángol a levegő, mint égő oczeán,
Vánszorgok aléltan a sívó Szaharán.
Nincs egy árnyékos fa, hol fejem lehajtsam,
Hűs patak, hol enyhül szomjuhozó ajkam,
Lankadozó testem rogyni vágy a porba,
De egy ölelő kar mintha általfogna!
Keblem templomában harang szava csendül,
Fölemelő hit zeng lelkemen keresztül.
Gyermekbizalommal nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog le az Úr örök trónja,
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj, én majd megsegitlek!«
Egyet int... s fölbuggyan előttem a patak,
Szellős sátorokat tár föl a sivatag.
Zöldelő oázok enyhetadó árnya
Hivogat pihenni pázsitnyoszolyára,
Álmomat a tavasz pillangózománczczal,
Berkek éneklői dallal szövik által.
Bólingató lombok üditőn legyeznek,
Zsibbadt tagjaimba uj erőt lehelnek,
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.
Változik az élet... uj képet ölt sorsom:
Elhagyatva állok egy nagy sziklaormon,
Tenger közepéből feldobva magasra...
Oda is elkisér a végzet haragja.
Kobozára üt az oczeán költője:
Hurjai pattognak, szakadoznak tőle.
Ezerhangú dala visszhangozva harsan,
Démonok csatája tombol a viharban.
Óriás sörényü, féktelen hullámok,
Mint éhes tigrisek, éhes oroszlánok
Föl a szirtfalakra rontanak őrülten,
Szörnyetegek kelnek, támadnak körültem.
Lázas képzeletem rémvilágot láttat:
Ijesztő alakú tengeri csodákat.
Százkarú polipok hemzsegő csapatja
Tapadó karjait felém nyújtogatja,
Mérget fuvó kigyók csuszva tekergőznek
Hasadékain föl a sziklatetőnek.
Kétségb'esés száll meg, ez a sötét szellem:
»Hát nincs, aki védjen e vad rémek ellen?
Pártomat ki fogja, hogy itt el ne veszszek?
Senki sem könyörül nyomorult éltemnek?«
S egyszerre meghasad a dörgő ég boltja:
Villámfényben ragyog az Úr örök trónja.
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj! Én majd megsegitlek!«
S lelkem önkénytelen' leborul láttára,
Zsámolyához röppen hódoló imája.
És egy intésére a hatalmas Úrnak
Tornyosodó habok tükörré simúlnak.
Eltünik a rémek félelmes világa...
S feljön a csillagok rezgő miriádja.
Fürdenek szeliden a kigyult sziporkák,
Tenger ölére a mennyet varázsolják.
Fénybirodalom ez! Pompázó vizében
Tündérek uszkálnak liliomfehéren,
Fennlebegő hajuk csilláma világol,
Huzódik a tükrön, mint az arany fátyol.
Bübájos dalokat zengnek édes-halkan,
Gyönyöre visszhangzik a mélyben, magasban.
Mosolygó tündérek énekszava mellett
Könnyü szárnyú hajó vidoran közelget,
Lengő vitorlája integet előre...
Mentve vagyok!... Visz, visz nyájas kikötőbe.
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.
Csöndesen foly éltem... hányatásnak vége...
Kis födél borul rám: nyugodalmas béke.
Nézem a világot a magány ölében,
Tarka játékiba elmerülve mélyen.
Egy-egy szál virágot nyujt is egy-egy óra -
De hiába virul: elhervad a rózsa.
Tova tün az öröm rám nevető képe,
Mint a kikeletnek illanó lepkéje.
Elhervad a liget, omlanak a lombok,
Porba hull a büszke, fennragyogó homlok.
Hiába születtél: semmi vagy, mulandó!
Bölcsőd felett lebeg a halálharangszó.
Szomoruan kong-bong végig a világon,
Könyes vándorboton, gyöngyös koronákon,
Ember! szállj magadba! Menj ki, szegény árva,
Hajtsd le a fejedet a sirok halmára.
Szivmorzsoló neszét figyeld a férgeknek,
Tanuld meg értelmét törpe életednek!
Halhatatlan vagy, de olyan halhatatlan,
Mint, a mit eltiprok, a bogár a porban,
Mint elejtett vad a titkos rengetegben,
Mint lelőtt madár, mely haldokolva rebben.
Kidob a természet alkotó szeszélye,
Visszaragad ujra anyai keblére.
Milliókat kelt és milliókat fektet...
Lelkem elborul az éji lámpa mellett.
Óh! mért is születtünk? Óh! miért is élünk,
Ha a természet csak játékot üz vélünk?
Épitünk reményre, lenge délibábra,
Összedől egy gyönge szél fuvallatára.
Óh! miért ez a nagy küzdelem a létért,
Temetőkapunál ha látjuk a végét?
Mit ér, ha siromon bubánatos fővel
A cziprusfa gyászol, vagy borostyán zöldel?
Nevem irhatják a hir arany könyvébe:
Koporsóm azt mondja, hogy mindennek vége.
Följutottam bár a legmagasabb fokra:
Voltam... annyi, mintha nem is éltem volna,
Mintha egy falevél hull le az erdőben
Vagy buborék pattan szét a levegőben -
A világ folyása nem érzi hiányom:
Födi lábam nyomát uj emberi lábnyom.
Tán szivemből rózsa hajt ki sirom halmán?
S keblére tüzi majd egy dalos pásztorlány?
Késő kor ekéje poromat fölszántja?
Betakar a termés dús aranykalásza?
Vagy bepirositja siromat uj hajnal?
Föltámadok, miként a hernyó tavaszszal,
Csillogóbb alakban uj életre kelve?
Vagy a réginél is nagyobb gyötrelemre?
Ki tudja? ki tudja? nem válaszol rája
A néma temető korhadó fejfája.
Forog a föld tovább ujabb hangyabolylyal,
Percznyi örömökkel, örök fájdalommal.
Forog a föld folyvást, panaszos keserve
Évezredek óta fölhat az egekre,
De a csillagoknak tündöklő világa
Magas fönségében csak mosolyog rája.
Óh! mik is vagytok hát? Óh! mik is lehettek,
Ti, ott a nagy ürben fénylő égi testek?
Halhatatlan lények ragyogó bölcsői?
Vagy elmult időknek hideg temetői?
Gondolati vagytok tán az Istenségnek?
S égtek mindörökké, mint egy-egy szövétnek?
Hogy a lét rejtélyét bevilágitsátok?
Hadd ragadom meg hát lobogó fáklyátok!
Szárnyam nő, repülök föl, föl a magasba,
Életnek, világnak titkait kutatva.
Szemem előtt terjeng, nő a végtelenség,
A beláthatatlan, örök nagy mindenség,
Mélység és magasság kinyitva, kitárva,
Szállok egyre feljebb, óh! de nincs határa!
Egymás körül forgó csillagmiriádok,
Káprázatos fényben keringő világok.
Vészes üstökösök vágtatva robognak
Végtelen körén át lángoló napoknak.
S egyszerre megroppan a világ köröttem,
Égi testek hullnak alattam, fölöttem.
Felbomlik, szakadoz a ragyogó tábor,
Az egész mindenség zúgó csillagzápor,
Kavargó dübörgés, zürzavaros örvény -
Nincs számomra sehol menekülő ösvény.
Elszédülve hullok én is szárnyszegetten,
Óriás kar nyul ki a nagy végtelenben.
Felfog szeretettel az Úr erős karja,
Lelkemet szeliden, hű ölén ringatja,
S ott nyugszom gyermeki öntudatlan hitben -
Dicsőség nevének! Áldassék az Isten!
VIRÁGHULLÁS
UJABB KÖLTEMÉNYEK
IRTA
PÓSA LAJOS
|
