Ne silány külföldi terméket, kiváló hazaiakat vegyünk!

Erre hívta fel a közfigyelmet a százhatvanöt éve, 1849. január 15-én született (és 1927. április 27-én elhunyt) Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, kiegyezés utáni elfeledett nemzetpolitikusaink egyik legnagyobbika, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum alapítója, a spekulatívval szemben a produktív tőke, a mienkéhez képest silány külföldi ipari és mezőgazdasági termékek helyett a kitűnő hazaiak védelmezője.

Kortársai közül gróf Károlyi Sándorhoz és Bernát Istvánhoz hasonlóan a tőkemonopólium helyett a kertgazdaság, a kisipar védelmezője volt, ennek jeleként 1896-ban a budapesti gazdakongresszuson a világ gazdáinak védelmére nemzetközi intézmény tervével állt elő, amelynek eredményeként 1905-ben általa alakult meg a nemzetgazdaságoknak a spekulatív tőkével szemben a produktív tőke segítségével történő megteremtésére a Római Nemzetközi Mezőgazdasági Intézet, ugyanakkor erőfeszítéseinek eredményeként született meg az 1899. évi harmincadik törvénycikk, amely hazai termékeink hathatós értékesítése érdekében az 1844-ben „Védegylet”-et létrehozó Széchenyi szellemében kimondta, hogy a hazánkban megtermelhető és abba behozható termékek közül az ipariak a mezőgazdaságiakkal „egyenlő védelemben részesíttessenek”, továbbá a külföldiekkel szemben a belföldi piacok részesítendők előnyben, azután tanácsára a király „Vámügyi Tanács”-ot szervezett, amelyben kellő képviseletet kapott a Földművelésügyi Minisztérium megannyi ügyosztálya, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, az Országos Erdészeti Egyesület és a Magyar Gazdaszövetség, 1912-re pedig neki köszönhetőn az ország valamennyi tanítóképzője rendelkezett gazdasági szaktanárral.

Vámvédelmi rendelkezéseire már a maga korában is óriási szükség volt, ugyanis például 1905-ben, amikor Nyugat-Európa, benne főleg Németország egyre ridegebb szerződésekkel gátolni igyekezett az Osztrák-Magyar Monarchia felől hozzá irányuló kivitelt, addig (amint Kendi Finály István írja (A magyar földért – Darányi Ignác élete és munkássága, 1940) Szerbia több mint „hatvanmillió korona értékű tengerit, árpát, búzát, friss gyümölcsöt, aszalt szilvát, szarvasmarhát, sertést, baromfit hozott be hazánk területére”, melyekkel pedig bőven rendelkeztünk, azonban vezető politikus kortársai terményértékesítési reformjavaslatait, mindenekelőtt a falusi szövetkezetek alapítására vonatkozókat, nem tették elégé hathatósan magukévá, így már a századfordulón hamarosan rádöbbent, mennyire nem lehet kizárólag törvényekkel küzdeni a silány tömegáruk, a terményhamisítások ellen, mert annak fő feltétele, hogy „egy erős, egészséges és egységes társadalom álljon szembe” velük, amely mindenekelőtt a parasztság hamisítatlan terményfeleslegeinek országos értékesítésére létrehozott fogyasztási szövetkezetekben vásárol, kiküszöbölve a kartelleket, mai szóval a globális pénzhatalom silány, hosszútávon helyrehozhatatlan mentális károsodásokat, sőt idő előtti halált előidéző tömegtermékeit.

Nem véletlenül támogatta végül a Bartha Miklós „Kazár földön” című szociográfiájában drámai hűséggel feltárt földfelvásárló és szeszhamisító kisebbség visszaszorítására az Egán Ede nevével egybeforrt „hegyvidéki akció”-t, elősegíteni kívánva ezzel a dolgozni akaró parasztság teljesítménye mértéke szerinti földhöz kedvező hitellel való hozzájutását, ezzel különösen is példát mutatva szociális politikánk későbbi vezetőinek, akik viszont, kevés kivétellel, aligha hallgattak szavára, így téve sajnálatosan mindmáig aktuálissá Szabó Dezső kérdését (Az út – előre, 1929):„Érvelhetek-e addig sikerrel a más uralom alá szakadt magyarság visszakapása mellett, amíg a nagy birtokokba elvont magyar föld magyar parasztok ezreit küldi világbujdosóvá idegen uralmak alá?”
Aligha aktuálisabb kérdés ez manapság, amikor napról napra látjuk, hogy a multinacionális áruházláncolatokat érő, csupán tüneti kezeléssel felérő bírságok ellenére továbbra is megy tovább a meseszekér a szó szoros értelemben hulladéktermékeik monopóliumhelyzetének változatlanul hagyásával, miközben a csekély létszámú valóban magyar őstermelők terményeiket alig tudják értékesíteni.

Éppen ezért Darányi életműve mai üzenete, hogy a megoldás kulcsa aligha lehet más, mint a még a Kádár-korszakban is eredményesen működött magyar élelmiszer-áruházak és boltok, nagybani piacok visszaállítása s újra hazai mezőgazdasági terményekkel, való feltöltése. Ehelyett mi történik? Venezuelából hozatunk paprikát, Kínából fokhagymát, Franciaországból bort, noha önmagunk éléskamrája lehetnénk? Mert mit ér hímes szavakkal szónokolni kormányszinten őstermelőink felkarolásáról, termékeik védelméről, vagy biotermékpiacokat nyitni, ha azokhoz a legtöbb városlakó – idő és pénz híján – el sem jut?