Már Mikszáth belelátott a közéletet megmérgező korrupciókba

Tizenkilencedik századi irodalmunk közmondásosan halhatatlan elbeszélői közül a százhatvanhét éve, 1847. január 16-án született Mikszáth Kálmán életműve is igazolja, hogy valaha íróink tollát minden könyvtudásnál többet érő sajátos intuíció vezérelte, ezért aztán olykor irgalmatlan éleslátással láttak bele társadalmunk anomáliáiba (miközben mellesleg adtak olvasóik értékítéletére is), kivált a közéletet megmérgező korrupciókba.

A közvélemény számára gyakorta csak palócos szenvedélyessége, anekdotázó hajlama tűnik szembe, holott, amint Herczeg Ferenc jellemezte (Mikszáth Kálmán emlékezete, 1928), „irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe, munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz” , így „nem csoda, hogy azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak, mint a beteg a morfiumra”, írjon bár a tót juhászokról, a palóc parasztokról és az őket megkörnyékező galíciai uzsorásokról (A tót atyafiak, A jó palócok), az elszegényedett Sáros megyei nemes urakról (A gavallérok), a felvidéki falu szerelmi életéről (Prakovszky, a siket kovács), az elparasztosodott kisnemességről (Nemzetes uramék) vagy a régmúltból a török hódoltságról (A beszélő köntös). De méltán idézhetjük életműve kiadóját, Révai Mórt is, aki szerint (Írók, könyvek, kiadók, 1920) ugyan „nemigen tudott idegen nyelveket, még németül sem tanult meg” (így a külföldi irodalmakból csak azt ismerte igazán, amit már lefordítottak anyanyelvünkre), mégsem tekintjük műveletlennek, hiszen tollát minden könyvtudásnál többet érő sajátos intuíció vezérelte, mellyel „kitalálta, mi a neki való olvasmány és még a rossz fordításból is meg tudta állapítani, ki a nagy író”.

Persze elhallgathatatlan ugyanakkor, hogy nagy fának azért az árnyéka is nagy. Ugyanis aligha vitatható – amint Bánhegyi Jób irodalomtörténész tényként leszögezte (Magyar irodalomtörténet II, 1929) –, hogy általában „világnézete nem mély, nincs pozitív hite, a vallás igazságaival szemben a kételkedésnek, sőt tagadásnak álláspontjára helyezkedik, a papságot, különösen a katholikus egyház papjait többször kegyetlenül pellengérre állítja”, ráadásul „kiábrándító a házasság szentségéről való felfogása; a szerelem csak addig szép és kedves előtte, amíg isteni és emberi törvények nem korlátozzák”. Viszont olvasótáborával szembeni alázata és az egyes alkotásainak részleteiben megjelenő társadalomkritikája ijesztően reális mivolta mindenesetre jogos tiszteletet kelt iránta mindmáig.

Mert ma, amikor az avantgárd és a posztmodern „alkotók” a szó szoros értelemben fütyülnek olvasóikra, pláne kritikusaikra, méltán emlékezhetünk arra a Mikszáthra, aki egyike volt azoknak, akik (szemben kortársaik közül sokszor Jókai Mórral vagy Gyulai Pállal) még adtak olvasó- és kritikusközönségük értékítéletére. Így gyakran megtörtént, hogy megörökítendő történeteit megírásuk előtt elmondta a palócos beszédét mindig nagy élvezettel hallgató társaságának, mert kíváncsi volt, tárgya megörökítésre méltó-e és ha igen, előadása kellően szabatos-e, s nem is oly ritkán megesett, hogy (amint Révaitól tudjuk), „vitatkozni kellett vele és kegyelmet kérni valamely kedves mű részére, amelyet ő nem tartott elég jelentékenynek arra, hogy kötetbe felvegye: még szigorúbb volt, mikor munkái már gyűjteményes kiadásban jelentek meg, akkor minden egyes közleményt újra elbírált, hogy sub specie aeternitatis beillik-e munkái közé”. 

Ami pedig az egyes alkotásainak részleteiben megjelenő társadalomkritikája ijesztően reális mivoltát illeti, kitűnő példa reá a közéletet megmérgező korrupciót leleplező, száztizenöt évvel ezelőtt megjelent regénye, az Egy választás Magyarországon, vagy a körtvélyesi csíny, különösen is alábbi dialógusa, amelyben Kovinyi úr a gyakori körtvélyesi időzések alatt megismerkedett a legidősebb Röszkey kisasszonnyal, és egy szép napon beállított annak apjához, hogy megkérje kezét, miközben így mutatta be „üzleti filozófiájá”-t:

„A királyi tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyi urat, atyai hangon kikérdezte:
– És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?
– Hogy értsem ezt?
– Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre - és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). – Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a „speiz” is.
– Na, természetesen – felelte Kovinyi nyugodtan.
– Miből akarnak élni?
– Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből – felelte Kovinyi.
– Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?
– Jó esztendőben kétezer forint.
Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.
– És rossz esztendőben? – kérdé mélabúsan.
– Rossz esztendőben háromezer.
– Hogy lehet ez? – ütötte föl a fejét élénken.
Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.
– Miképp érti? – ismétlé Röszkey. – Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.
– Beszélhetek bizalmasan?
– Magától értetődik.
– Ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.
Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „Nagy szamár vagy, Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos”, de hangosan csak ennyit mondott:
– No, no.”

Az iménti történetet, főként a belőle kiemelt kulcsmondatot olvasva s bízva abban, hogy nem kell hozzá kommentár, halkan kérdezzük: lehet, hogy korunkat is meglátta Mikszáth?