A nógrádiak és a gömöriek sosem voltak jó viszonyban egymással, akárcsak a fülekiek a losonciakkal. Pedig hasonló nép lakta ezeket a tájakat. Az agyagos domboldalakon itt is, ott is meg kellett küzdeni a kenyérért, ettől igen dolgossá és becsületessé nevelkedett a palóc nép, lett légyen az Sajó völgyi vagy Ipoly menti. Munkaszeretetével széppé és otthonossá építette a magyarok országát. Nagy volt akkor a palóc nép ereje. Sereglettek ide az idegenhoniak, akiket az embertelen körülmények vagy az igazságtalan bírák elűztek hazájukból, és itt végleges otthonra leltek, mert itt mindenkit szeretettel fogadtak, aki jó szándékkal jött.
Voltak közöttük borúlátók is, akik nem helyeselték ezt a nagy vendégszeretetet.
„Soha nem lehet tudni, milyen lélek lakozik a jövevényben” — mondták. Mások viszont azt bizonygatták, hogy a külországiaktól tanulhatnak egyet s mást, amit még nem tudnak.
Egy szó, mint száz, az apró bosszúságokat nem tekintve, boldogan és békességben éltek. Nem is sejtették, hogy ez az állapot egyszer véget érhet. És eszükbe sem jutott, hogy akárcsak a könnyen szerzett gazdagságnak, a becsületes munka eredményének is vannak irigyei.
Bizony így történt.
Egyszer kora reggel, amikor a hajnali harmatot még nem szárította fel a kelő nap, a hirtelen támadt szél tette porossá a levegőt. Kétségbeesve futkostak az emberek, és kiáltoztak.

— Jaj, megtépi a górémat!

— Mind lelapul a zsenge búzám!

— Viszi már a házam tetejét!

— Hallotta, hogy megbokrosodott a lova Kislőkös Istvánnak, őt szekerestül árokba borította, és a lőcs alatt lelte halálát?

— Hé, hát kondítsa már félre a harangot valaki!

i!

Nagy volt az általános zűrzavar, azután végre megszólalt a harang vészjelző hangja a csillagos és a keresztes templomtorony sisakja alatt is. Az emberek érezték, hogy a rájuk szakadó baj ezzel mindnyájuk ügyévé vált, ezért ismét erőre kaptak. A dühöngő szél pedig úgy elült a harangzúgástól, mintha elvágták volna. Az emberek arcán mosollyá gömbölyödött a siralom, és hozzáláttak a károk kijavításához.
A megszaggatott kukoricagórékat nagy sebtiben befoltozták zsúppal, a megmart háztetőkre pedig ráborították a hamvasokat. Csak Kislőkös Istvánék házába költözött gyász. Harmadnapra tisztességgel eltemették a szerencsétlent, és mikor a közeli és távoli rokonok éppen tort ültek, s a megboldogult híres tetteit és jó tulajdonságait emlegették, jajveszékelés verte fel ismét a falu nyugalmát. Házaló fazekasok érkeztek Dereskről nagy sírás-rívás közepette. Azt óbégatták, hogy mind összetört a portékájuk, mást alig lehetett érteni.

— Mondják már, mi bajuk van?! — sereglettek köréjük az emberek.

Aztán az egyik dereski — akit Dúdor Istvánnak neveztek — nagy erőt vett magán,

de a még akkor is tartó ijedtségtől csak dadogva jöttek elő szájából a szavak.

— Éppen Dobfenekről jöttünk, amikor egy nagy porfelhő gyította el az ország útját.

Ijedten néztünk mindannyian a kavargásba. A lovak lába földbe gyökerezett, az asszonyok pedig a szekerek alá bújtak. Majd a sergő porból egy égig érő piros köpenyes alak bontakozott elő, aki maga volt az ördög. Én láttam a patáját is, mert fenn ültem a kocsibakon. És amint nagy sebesen közeledett felénk, fertelmes hangon ordította: „A kutya teremtésit, azonnal adjátok ide a portékáitokat!” Majd nagy mancsával lenyúlt a szekerek irányába. Ekkor az asszonynép rávetette magát a búzászsákokra, hogy védelmezze őket. Éhen pusztulnak a porontyaink, sipítozták szörnyűségesen.
Erre az ördög még nagyobb dühvel markolt a kocsikra rakott holmikba, és szétmorzsolt mindent az ujjai között, Dusza János szekerét fel is borította. „Ha nem adjátok szépszerivel, mindeneteket elpusztítom” — sziszegte a fogai között, mint az ajtórésen besüvítő szél. Majd amikor csaknem mindent tönkretett, úgy elporzott, mintha ott sem lett volna. Csupán a mi kétségbeesésünk és a romok jelezték ottjártát — fejezte be siránkozva elbeszélését Dúdor István.
A szekerek körül állók pedig szörnyűködve és hitetlenkedve hallgatták szavait. De másnap ők is megkapták a figyelmeztetést. A falu apraja-nagyja éppen kint dolgozott a mezőn, és már a déli harangszót várták, hogy ebédhez üljenek, amikor a pórul járt dereskiek elbeszéléséből ismert porfelhő megjelent a jegenyesor irányából, és a minapihoz hasonló vad szél kíséretében örvénylett a falu felé. Midőn a házakhoz ért, megállt. A portölcsérből a bíborköpenyes alakja emelkedett ki, és a mezőkig hallatszó hangon dörögte:

— Ki merészelte a minap megkongatni ellenem a harangokat? Adjátok elő a harangozókat!

És azonmód lenyúlt hosszú karmaival a házak közé, s felragadott két kétségbeesve kapálózó embert, a kálvinista és a katolikus harangozót. Majd, mint aki jól végezte dolgát, porgomolyag-köpenyébe burkolózva elviharzott észak felé, mint egy szörnyű látomás. Szinte sóbálvánnyá meredtek a mezőn dolgozó emberek, de amikor felocsúdtak az első ijedtségből, hanyatt-homlok menekültek hazafelé.

— Jaj, istenem, odavan az uram! — kiáltozott eszelősen a kálvinista harangozó, Sinka Lajos felesége.

— Elvitte az ördög Bíró Kelemen Pistát is — suttogta maga elé gárgyultan a katolikus harangozó asszonya.

— Mit tegyünk, mihez fogjunk? — tapogtak tehetetlenül a többiek.

Este aztán összeültek a falu öregjei, hogy megtanácskozzák a helyzetet. Sokáig vitatkoztak, mindent fontolóra vettek. Végül úgy döntöttek, hogy megbízzák Tőzsér Árpádot, kamatoztassa a köz javára sokéves tőzsérkedése folyamán szerzett tapasztalatait, és kíséreljen meg egyezkedni a pusztító szörnnyel. De ha nem járna sikerrel, akkor Cselényi Lászlón legyen a sor, hogy vessen cselt az ördögfajzatnak. Mind a ketten szeretik rigmusba szedni mondandójukat, hátha ezzel elnyerik Ördög János tetszését.
Persze annak rendje-módja szerint mind a ketten pórul jártak. Tőzsér a homlokára kapott egy nagyot, hogy egyből megritkult a haja. Cselényit pedig benyomta öt hüvelykre a földbe, és onnan kászálódik ki még ma is. Ezután már senkinek sem jutott eszébe több okos gondolat, ezért a falu bírája így rendelkezett:

— Várjuk ki a fejleményeket!

Valóban nem tehettek mást. Ettől kezdve nap nap után egymást érték a rosszabbnál rosszabb hírek. A terbelédieknek elvitte az ördög összes gabonájukat és lesöpörte a padlásokat is. Hidegkútról a szarvasmarhákat, Fügéről pedig a lovakat hajtotta el. A rimaszombatiakra némaságot parancsolt, és aki szóra nyitotta a száját, annak megkopasztotta a fejét. Losonc és Vilke között a csecsemőket ragadta el az anyjuktól. A tehetősebb gazdákat pedig egész Nógrád- és Gömör-szerte elhurcolta portájukról, és kiszórta őket a Palócföldről. Ilyen és ehhez hasonló hírek keringtek mindenfelé.
Nagy volt a pusztulás és a félelem. Az emberek rettegve hajtották álomra a fejüket, mert nem tudhatták, hogy milyen borzalom lepi meg őket éjszaka, vagy mire ébrednek reggel.
Aztán egy időre csöndben maradt a szörnyeteg. Az emberek pedig azt hitték, hogy amilyen váratlanul jött a veszedelem, olyan hirtelen távozott is. De a nyugalom mégsem állandósult, mert az egyik nap reggelén üzenetet kapott Mede István, Egyházasbást, Pál Gyula, Ajnácskő és Bolcsó János, Balogfala bírája, valamint tekintetes Csirke László, Tornalja és nagyságos György Gyárfás, Rimaszombat városbírója.
Az üzenet pedig ekképpen hangzott:
„Poros homlokú, kutyanyelvű szolgáim! Remélem, mindannyian megismertétek hatalmamat. Sem Nógrádban, sem Gömörben, de az egész Palócföldön nem akad ember, aki ne találkozott volna ellenállhatatlan erőmmel, de jóindulatommal is. Mert aki nem ellenkezett velem, annak nem hervadt le a mosoly az ajkáról. Csak azt büntettem meg, aki rosszindulatú volt irántam. De igen sok közöttetek a gonosz! Mégis úgy döntöttem, hogy jóságom jeléül nagyon kegyes leszek veletek. És hogy az lehessek, megparancsolom, hogy kérjétek meg nekem feleségül Gedővári Csillag Annát. Egy hét múlva várom a választ a Medves tetején.”
Az üzenet hallatára nemcsak a bírák estek kétségbe, hanem segédeik és a falvak összes gazdaembere meg pórnépe is. Csendes jajveszékelés hallatszott az éjszakában.
„Támadjuk meg az ördögfajzatját!” — erősködtek a harciasabbak. De a megfontoltak leintették őket, mert hiába ismerték meg az ellenük törő haragot, senki sem tudta, hogy honnan ered, és mekkora erő lakozik benne. Inkább mi pusztuljunk el, mint a csodaszép Csillag Anna, verték mellüket a hősködők, de a borúlátók jajgatása kissé csillapította lendületüket.

— Hogyan állítsunk be Várgedére, és miképpen adjuk elő jövetelünk okát? — törték fejüket a bírák. A lusták pedig otthon üldögéltek, és farukat hizlalva várták, hátha a sors nekik is odavet némi lehetőséget.
Így múlt el az egyik nap a másik után, de nem sikerült kiokoskodni semmit. Már vészesen közeledett a válaszadás ideje, amikor minderről tudomást szerzett Csillag Anna is. Szép arcán megfakultak a rózsák, ágya éjszakára is vetetlen maradt, úgy törte a búbánat. Végül maga hívatta fel Várgedére a bírákat.

— Szeretett palócaim — szólt Csillag Anna —‚ nagy az én lelkem búja amiatt, hogy idegen pusztítja földünket, állatainkat és népünket. Tudomásomra jutott minden eddigi gonoszsága és a ti szenvedéseitek is. Megelégeltem a tétlenséget. Ezért úgy döntöttem, hogy elfogadom a szörnyűséges ajánlatot, és feleségül megyek Ördög Jánoshoz.
Tudom, ez a vesztemet jelenti, de remélem, ezzel sikerül megváltanom népemet és a jószágot a további borzalmaktól és a pusztítástól. Most menjetek, és pénteken éjszaka vigyétek el válaszomat a Medvesre.
A bírák nagy sírás-rívás közepette, de megkönnyebbült szívvel távoztak.
A mondott időben annak rendje és módja szerint elvitték Csillag Anna üzenetét a megjelölt helyre. Alighogy felhágtak a hegyre, hirtelen forgószél kerekedett egy öreg száldokfa mögött, és onnan dörögtek igen nagy erővel Ördög János szavai.

— A választ már ismerem. De ti mindannyian gazemberek vagytok, mert kegyes ajánlatomtól nem ragyogott fel a pofátok. Vigyétek hírül Csillag Annának, hogy esküvőnk dátumát az ő legközelebbi születésnapjára tűzöm ki. Az a kívánságom, hogy vegye fel azt a ruháját, amelyet húsvéthétfőn öltött magára először, és elrendelem, hogy híres szabómesteretek, Cérna Géza készítsen nekem az ünnepélyhez méltó öltözéket.
Továbbá megparancsolom a barkóknak, hogy az esküvői lakomára állítsanak elő hatszáz marhát, ezer bárányt és ugyanennyi hízott disznót, valamint ezer akó bort. A kenyeret a medvesaljiak süssék. Ezenkívül kötelezlek benneteket önkéntes felajánlásokra, és mindegyikőtökét külön-külön fogom elbírálni. Nógrád és Gömör összes községbírája, nemes embere és gazdája legyen ott egybekelésünkön. Az esküvőt és a lakodalmat a Ragács tetején kívánom megülni. Most pedig, kurafik, szedjétek nyakatokba a lábatokat, és hat hét múlva minden úgy legyen, ahogyan megparancsoltam.
Erre ismét olyan szél kerekedett, hogy a küldött bírák nem állhattak meg a lábukon, hanem ülepen és hason csúsztak lefelé a hegy oldalában Medvesaljára.
A hír hallatára Palócföld-szerte nagy lett a kétségbeesés, mert az ördögfajzat eddigi pusztítása nyomán igencsak megcsappant a parasztok gazdasága. Nagy gondban főtt a fejük, hogyan is teljesítsék az ördögi kívánságot.
És ekkor Csillag Anna kengyelfutót menesztett hozzám, hogy tüstént jelenjek meg színe előtt, mert szüksége van az eszemre és a szívemre.
Persze nem kellett volna üzenni sem értem, mert amint meghallottam, hogy miként végeztek a bírák fent a Medvesen, azonnal útnak indultam Várgede felé. Tudtam, hogy mikor a Palócföld hivatalos emberei tanácstalanok, akkor rajtam a sor. Alighogy megérkeztem Várgedére, azon nyomban sírva borult a nyakamba Csillag Anna. Csaknem elpityeredtem én is, de aztán megkeményítettem a szívem, és elővettem az eszemet. Engedélyt kértem, hogy én irányíthassam a lakodalmi előkészületeket. Ehhez áttettem a székhelyemet Almágyba, és ott Agócsék portáján szálltam meg. Akik ismerik őket, azoknak mondanom sem kell, hogy igen nagy segítségemre voltak az Ördög János megfékezésére szolgáló tervek kiötlésében, mert bizony furfangos emberek ők. Ha csak feleannyi ész jutott volna mindenkinek, mint nekik, soha nem maradt volna bajban Palócföld.
Először is a barkók lelkére kötöttem, hogy akár a föld alól is, de kerítsék elő az állatokat, mert ha hiányával lesz a parancsolt jószág, még a lakodalom előtt végigpusztítja őket Ördög János. Aztán meghagytam a korlátiaknak, hogy erdőségeikből hordjanak tömérdek szálfát meg tűzre való rönköt a Ragács tetejére, és melléjük rendeltem segítségül a jelsőci baltásokat. Majd összeszedtem a környék kádárait, hogy készítsenek rézlemezzel bélelt dézsákat. Ácsokban nem volt hiány, mert ezt a mesterséget jól kitanulták errefelé a férfiak, így ők dobogót és karzatot emeltek a Ragácsra, közvetlenül a csúcs alatt. A pelsőci kovácsoktól pedig rendeltem két véka hegyesre fent acéltűt.
Aztán híre jött, hogy már készülődnek a füleki füllentők, és gyakorolják az Ördög Jánost köszöntő mondókákat. Felkerekedtek a losonci lókötők, és a rimaszombati rimánkodók is rövidesen megérkeztek. A tornaljaiak pedig futárt küldtek maguk helyett azzal az üzenettel, hogy a helyzettől teszik függővé jövetelüket.
De itt volt az ideje, hogy hozzálássak Ördög János esküvői öltözékének elkészítéséhez, melynek anyagát sós vízben áztatott kenderfonálból szövettem. A lakodalom előtt egy nappal minden pontosan a helyén volt. A rettegve várt nap hajnalán még elküldtem Medvesalja pulyáit Dobfenekre azzal az utasítással, hogy szedjenek vagy háromszekérnyi csanalat és hordják a Ragács aljába délnyugati irányból. Reggel aztán annak rendje-módja szerint elindult az esküvői menet Várgedéről. Fekete bársonnyal bevont hintóban ült Csillag Anna. Arca fehér volt, akár a három évig érlelt, elsőrangú tugári oltott mész. Hosszú sorban, fekete ruhába öltözve, sírdogálva követték őt legjobb emberei és a környező falvak népei. Majd kora délelőtt feltámadt a rettegett forgószél, és pillanatok múlva megjelent Ördög János.

— Hol van a ruhám és hol a menyasszonyom? — dörögte felém villámló szemmel.

— Fenséges Uram! — szóltam alázatot színlelve. — A mi szokásaink szerint úgy illik, hogy nem a menyasszony várja a vőlegényt, hanem fordítva. Ezért légy türelmes, és öltsd fel segítségemmel az ünnepi ruhát, amelyet szerény szolgád a legnagyobb alázattal ajánl fel a mai nap tiszteletére.

— Ez már beszéd, te féreg. De lássuk már azt a gúnyát! — türelmetlenkedett Ördög

János, és idegesen topogott egy helyben, de úgy, hogy döngött tőle a föld, és egy-két csapra vert hordó legurult a Ragács oldalán.

Közben üzentem embereimmel, hogy állítsák meg Csillag Annát és kíséretét. Aztán hozzáláttam Ördög János öltöztetéséhez. Mikor már rajta volt az irdatlan zsákruha, ismét tiszteletteljesen szóltam hozzá.

— Fenséges Uram! A mi szokásaink úgy tartják, hogy a vőlegény nyugalmasan és méltóságteljesen várja menyasszonya jövetelét. Amíg nem harsannak fel a kürtök, méltóztass helyet foglalni ezen a díszemelvényen — és rámutattam a jó erősre ácsolt pódiumra, Ördög János pedig azonnal rátelepedett. Látszott, hogy elégedett az előkészülettel, mert minden a helyén volt, amit csak parancsolt.
Éppen akkor vonultak a hatalmas veknyikkel megrakott kenyeres társzekerek. Amíg afelé bámészkodott, segédeimmel gyorsan felhúztam lábbelijét hatalmas csülkeire. Aztán jeleztem a Ragács tetején sürgölődő tűzőröknek, hogy rakják meg a rézzel bélelt dézsákat jó eleven parázzsal, és szítsák nagyra a lobogó máglyát. Amint a lángok ismét magasba csaptak, intettem a kondások zenekarának, hogy zendítsenek rá. Kisvártatva éktelen hangzavar támadt a rikoltozó tülköktől és kürtöktől. Ekkor földig hajolva jelentettem, hogy elérkezett a várva várt pillanat. Ördög János izgatottan felpattant a dobogóról, hogy végre lássa az eléje vonuló mennyasszonyi menetet, de tüstént óriásit üvöltött, és visszahuppant a seggére. A cipőjét ugyanis válogatott csizmadiákkal csináltattam, és kibéleltettem jól meghegyezett pelsőci acéltűkkel, azok pedig most mind a talpába fúródtak.

Ekkor a tűzmesterek felé kacsintottam, ők pedig nagy hirtelenül Ördög János vőlegényi ruhájának bőre szabott gallérja mögé öntötték a dézsákba készített parazsat. Erre ismét fájdalmasan felüvöltött, és tépte volna le magáról a ruhát, de hát igen erősre varrtam, és a rángatástól egyre mélyebbre szóródott benne a parázs. Inkább futott volna már Ördög János, hogy belevesse magát a Gortva vizébe, de a sok ezer tűvel bélelt lábbelijében nem bírt talpra állni. Nagy fájdalmában orra bukott, és arccal beleesett a hegy lábánál szétterített tengernyi csalánba. Teljes hosszában vágódott végig a Ragács oldalában, mély csapást hasítva a köves talajba. Nagy földrengés támadt ettől, és a nyárson forgó birkák és marhák a hirtelen keletkezett árokba borultak, Ördög János pedig félbódultan nagyokat szökdelt, akár a kerge birka. Kínjában hatalmasat ugrott a Ragács aljából egészen Bataházáig. A lába nyomában cseviceforrás fakadt, mely még ma is zubog. Aztán tovább szökdelt a Medves felé, rombolva útjában az akadályokat, de Óbást felett egyszerre megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és egy tapodtat sem tudott tovább tenni. Egy-kettőre elcsendesedett, és kővé meredt. Ezt a sziklaoszlopot máig Ördög Jancsinak nevezik. Aki nem tudná, annak elárulom, a cipőjét bélelő ezernyi acéltű okozta a vesztét, mert az Óbást feletti mágnesszikla vonzotta őt magához.
Az Ördög János menekülésének útjából szertefutott nép lassan visszaszállingózott. Csillag Anna pedig nagy boldogan a nyakamba vetette magát.

— Te mentettél meg ismét mindnyájunkat a pusztulástól — suttogta könnyekbe fúló hangon.

— Nem egyedül csináltam — mondtam szabódva, de azért nem minden büszkeség nélkül.

Aztán Csillag Anna arra biztatta népét, hogy fogyassza el a lakomára összehordott ételek maradékát, és igyon annyi bort, amennyit csak bír. Majd odalépett hozzám, és pironkodva megszólított:

— Kedves, egyetlen Cérna Géza! Nem volt még a palócok között olyan ember, aki annyit tett volna népéért, mint te, és ilyen bátor és furfangos lett volna. Most nyilván egy örök emlékű ajándékot vársz tőlem. De én mást szántam neked. A  kényszerlakodalom szerencsésen elmaradt, így senki sem akadályozhat bennünket abban, hogy egy szívből jövő, igazi lagzit csapjunk. Legyél a férjem és népem uralkodója — ezzel elhallgatott, és várakozva emelte rám csillogó, barna szemét.
Erre bizony nem számítottam, és hirtelen nem is tudtam mit mondani. Aztán köszörültem egyet a torkomon, és megilletődve szóltam.

— Te, csodálatosan szép Csillag Anna, mindannyiunk között a legnemesebb és legkedvesebb, no meg a legszebb! Nem ismerek embert, aki könnyű szívvel nemet mondana neked, hiszen minden palóc férfi legtitkosabb vágya, hogy veled háljon. De én mégsem élhetek kegyes ajánlatoddal. Nem azért, mintha nem kívánnálak. Talán jobban, mint bárki más. De nem köthetem az életemet senkihez, mert akkor a palóc nép többé nem vehetné hasznomat. Ennek így kell lennie.

— Igazad van, Cérna Géza — válaszolta Csillag Anna felhőbe boruló arccal. — Látod, erre nem gondoltam. Felejtsük el, kérlek, amit mondtam! És most ünnepeljük együtt győzelmünket, azt, hogy sikerült elpusztítanunk furfanggal és közös erővel a gonosztevő Ördög Jánost.

Akkor aztán messze földre hangzó örömünnep kezdődött, de erről szokásomhoz híven hamar távoztam, mert máshová szólított a kötelesség. Elmenetemben még egyszer meglátogattam Ördög János menekülésének nyomait: a csontárkot, a bataházi cseviceforrást és a kővé dermedt Ördög Jancsit.
Aki nem hiszi, hogy így történt, az ma is végigjárhatja Ördög János végzetes lakodalmának színhelyét és menekülésének útját. Figyelmes barangolást kívánok mindenkinek!