Payday Loans

Keresés

Homoszex és téboly PDF Nyomtatás E-mail

A homoszexualitás jelentősége a tébolyodottság kórtanában

1908 nyarán alkalmam volt a tébolyodottság (paranoia+) problémáját Freud professzorral hosszabb megbeszélések tárgyává tenni. A beszélgetés eredménye az lett, hogy megállapodtunk bizonyos egységes, de még tapasztalati utánvizsgálást igénylő felfogásban, melyet lényegében Freud professzor fejtett ki, míg én egyes indítványokkal és ellenvetésekkel járultam hozzá a gondolatmenet megformálásához. Úgy találtuk akkor, hogy a projekció+(indulatkivetítés) mechanizmusa, ahogy azt Freud az általa analizált egyetlen paranoiaesetben kimutatta, a paranoiára egyáltalán jellemző. Felvetettük továbbá, hogy a paranoia mechanizmusa középállást foglal el a neurózis és a dementia praecox+ ellentétes mechanizmusai között. A neurotikus az eltolás különféle módjaival (konverzió+, indulatáttétel, helyettesítés)* szabadítja meg magát a kellemetlenné lett affektusoktól, a demenciás pedig egyáltalában megvonja érdeklődését a külvilág tárgyaitól, és visszavonja az énbe (autoerotizmus, nagyzási mánia). A paranoiás is megkísérli a részvétel megvonását, ez azonban csak részben sikerül neki. A vágyak egy részét szerencsésen visszavonja az én-be, nagyzási mánia egy paranoiaesetben sem hiányzik, de az érdeklődés kisebb vagy nagyobb része nem tud elválni eredeti tárgyától avagy újra visszatér hozzá. Ez az érdeklődés azonban annyira elviselhetetlen a beteg én-jére nézve, hogy (az indulatszínezet ellenkezőre fordulásával, azaz „negatív előjellel”) objektiválódik, és ilyen módon az én-ből kitolatik. Az elviselhetetlenné vált és a tárgytól megvont hajlandóság tehát mint ellentétének tapasztalása (a hajlandóság tárgya részéről) tér vissza a tudatba. A szeretés érzéséből ellentétének a tapasztalása lesz, az érdeklődésből üldöztetés. Az a várakozásunk, hogy a további megfigyelések e feltevés helyességét igazolni fogják, beteljesedett. A paranoiás demencia azon esetei, melyeket Maeder a „Jahrbuch”* utolsó kötetében közzétett, a legnagyobb mértékben megerősítették e feltevéseket; Freud maga, további tanulmányok révén, a paranoia ezen alapvonásain felül még finomabb részleteket is meg tudott állapítani, melyeket a különféle formájú paranoiák lelki mechanizmusáról 1908-ban csak feltételeztünk.

Ennek a közleménynek azonban nem célja az egész paranoiakérdést szőnyegre hozni, e célnak maga Freud szentel egy nagyobb dolgozatot,*hanem csak egy tapasztalati tény ismertetése, melyet több paranoiás analíziséből, az említett sejtéseken felül, tehát egészen váratlanul, megállapítanom sikerült.

Konstatálnom kellett ugyanis, hogy a paranoiás mechanizmust a beteg nem bármely tetszés szerinti libidinózus érdeklődés elhárítására teszi folyamatba, hanem eddigi megfigyeléseim szerint csak a homoszexuális tárgyválasztás ellen. Már a Freud által analizált paranoiásnál is feltűnő, bár a szerzőtől annak idején még kellőképpen nem méltányolt szerepet játszott a homoszexualitás.*

Maeder „kétségtelen homoszexuális tendenciákat” is talált az általa megvizsgált paranoiás demensek üldözési téveszméi mögött.

Több megfigyelt esetem azonban, melyeket itt közölni akarok, azt a felfogást látszik megerősíteni, hogy a homoszexualitás nem véletlen, hanem a legjelentősebb szerepet játssza a paranoia patogenezisében+, és hogy a paranoia talán nem is egyéb, mint eltorzított homoszexualitás.

I.

Az első eset tárgya egykori gazdasszonyom férje, körülbelül 38 éves, jól megtermett férfi, kit több hónapon keresztül nagyon behatóan figyelhettem meg. Ő és szépnek éppen nem mondható felesége, kit közvetlenül szolgálatomba lépése előtt vett el, konyhából és egy szobából álló részét lakták lakásomnak. A férj egész nap hivatalában dolgozott (hivatalszolga volt), este pontosan jött haza, és eleinte semmi okot sem szolgáltatott panaszra. Ellenkezőleg: rendkívüli szorgalmával és velem szemben tanúsított nagy udvariasságával tűnt föl. Mindig talált valami tisztogatni és szépíteni valót szobáimon. Sokszor késő éjjel is megleptem, amint az ajtókat vagy a padlót frissen keni be, az ablakok nehezen hozzáférhető felső tábláit tisztogatja, vagy a fürdőszobában alkalmaz valami ügyes újítást. Nagy súlyt fektetett arra, hogy kielégítsen, katonás pontossággal és feszességgel teljesítette minden rendelkezésemet, azonban nagy érzékenységgel fogadott részemről minden bírálatot, mire azonban csak ritkán volt okom.

Egy napon sírva meséli el a felesége, hogy nagyon szerencsétlenül él férjével, ki utolsó időben sokat iszik, későn jön haza, s ok nélkül szidja és gyalázza őt folyton. Eleinte nem akartam az ő családi ügyeikbe beleavatkozni, mikor azonban véletlenül értesültem, hogy az asszonyt el is verte, amit az asszony amiatti félelmében, hogy elvesztik a bizalmamat, elhallgatott előttem, komolyan a lelkére beszéltem a férjnek, követeltem, hogy az italról tegyen le, és bánjon jól feleségével, amit könnyek közt meg is ígért. Mikor jobbomat kézszorításra nyújtottam neki, nem akadályozhattam meg, hogy kezemet hevesen meg ne csókolja. Ezt azonban akkor meghatottságának és az én „atyai” magatartásomnak tudtam be (noha fiatalabb voltam nála).

E jelenet után egy darabig nyugalom uralkodott a házban. De már nehány hét múlva megismétlődött a dolog, és mikor jobban szemügyre vettem az embert, a krónikus alkoholizmus jeleit állapítottam meg rajta. Erre kikérdeztem az asszonyt, és megtudtam tőle, hogy férje, teljesen alaptalanul, folytonosan hűtlenséggel gyanúsítja őt. Természetesen rögtön felébredt bennem a gyanú, hogy itt alkoholos féltékenységi tébolyodottságról van szó, annál is inkább, mert az asszonyt nagyon tisztességes és nagyon szemérmes nőnek ismertem. Ismét sikerült azonban a férjet az iszákosságtól eltérítenem és a házi békét egy időre helyreállítanom.

Azonban csakhamar rosszabbodás állt be, és egyre kétségtelenebbül bebizonyosodott, hogy az ember alkoholparanoiás. Elhanyagolta feleségét, és éjfélig ivott a korcsmában. Hazajőve verte és szidta az asszonyt szünet nélkül, gyanúba hozta minden férfibeteggel, ki rendelésemre jött. Utólag tudtam csak meg, hogy már ez időben féltékeny volt rám is, csak az asszony hallgatta el jól érthető félelemből. Természetes, hogy a házaspárt ily körülmények között nem tarthattam tovább szolgálatomban, azonban az asszony kérésére beleegyeztem, hogy az évnegyed lejártáig nálam maradhassanak. Csak most tudtam meg ama házi pörpatvarok részleteit. A férj, kit kérdőre vontam, határozottan tagadta, hogy megverte volna az asszonyt, ámbár ezt szemtanúk is bizonyították. Azt állította, hogy felesége „fehérmájú asszony”, olyan vámpírféle, „aki kiszívja a férfierőt”. Éjente öt-hatszor is érintkezik feleségével, azonban ez még mindig nem elég neki, hanem minden férfinak odaadja magát. Ezen beszélgetés után ismétlődött a fent leírt jelenet. Ismét hatalmába kerítette kezemet, és könnyezve csókolta meg. Azt állította, hogy „soha még nálam kedvesebb és barátságosabb embert nem ismert”.

Mikor az eset iránt elmeorvosi szempontból is érdeklődni kezdtem, megtudtam az asszonytól, hogy férje az esküvő óta mindössze két-háromszor érintkezett vele. Néha kísérletet tesz – többnyire a tergo –, aztán ellöki magától a nőt, és így szidalmazta: „te céda, mindenkivel tudsz, csak velem nem”.

Mind nagyobb szerepet kezdtem játszani téveszméiben. Agyonszúrással fenyegetődzve akarta kicsikarni feleségéből a vallomást, hogy velem viszonya van. Reggelenként, ha elmentem, hálószobámba hatolt, ágyneműmet szagolgatta, és aztán azzal az ürüggyel, hogy ágyneműmön a nő szagát ismerte fel, megverte az asszonyt. A fejkendőt, melyet egy utazásomról hoztam az asszonynak, erőszakosan magához vette, naponta többször simogatta; de elválaszthatatlan volt pipájától is, melyet őneki hoztam ajándékba. Ha a klozetten voltam, állandóan az előszobában hallgatódzott, aztán obszcén szavakkal mesélte el feleségének, mit hallott, és megkérdezte, hogy „tetszik-e neki”. Mindamellett a képzelhető legbuzgóbb szolga maradt, és velem szemben túlzott szívélyességet tanúsított. Budapesttől távollétemet arra használta fel, hogy minden megbízás nélkül olajfestékkel újrafesse; a klozettet, sőt színes vonalakkal is díszítette a falát.

Mikor megtudta, hogy távozniok kell tőlem, búskomor lett, teljesen az ivásnak adta magát, szidta, verte az asszonyt, azzal fenyegette, hogy elkergeti, és engem, a „kedvencét” agyonszúr. Velem szemben azonban még most is illedelmes és alázatos maradt. Mikor azonban kiderült, hogy éjente élesre fent konyhakéssel alszik, és egyszer komolyan készülődött, hogy a hálószobámba hatol, nem lehetett bevárni a felmondási időből még hátralevő nehány napot sem. Az asszony értesítette a hatóságot, mely őt a tisztiorvosi bizonyítvány alapján az egyik állami elmegyógyintézetbe szállíttatta.

Kétségtelen, hogy ebben az esetben alkoholos féltékenységi tébolyról van szó. A rám való homoszexuális áttétel szembeszökő vonásai azonban azt a magyarázatot engedik meg, hogy féltékenysége a férfiakra csak kivetítése a saját, férfiak iránt táplált erotikus tetszésének.

A feleségével való érintkezés elleni ellenszenv sem egyszerűen impotencia ezek szerint, hanem öntudatlan homoszexualitásból ered. A szesz, melyet joggal nevezhetek értelmi és erkölcsi cenzúraméregnek, nagy részben (de nem egészen) megfosztotta azelőtt barátságossággá, szolgálatkészséggé és alázatossággá szublimált homoszexualitását átszellemülésétől, és az így a napvilágra került homoszexuális erotikát, mely az erkölcsileg különben magasrendű ember tudatával összeférhetetlen volt, egyszerűen feleségére fogta rá.

A szesz szerepe itt, véleményem szerint, csak a szublimáltság elpusztításában állott, aminek következtében az egyén valódi pszichikus nemi alkata, ti. az azonos nemű tárgyválasztás, nyilvánvalóvá lett.

Beigazolást csak utólag nyert ez a felfogásom.

Megtudtam, hogy évekkel ezelőtt egyszer már nős volt a beteg. Ezzel az első asszonnyal is csak rövid ideig élt békében, a házasságkötés után csakhamar inni kezdett, aztán szidalmazta, féltékenységi jelenetekkel kínozta feleségét, ki őt ott is hagyta, és a törvényes elválást is keresztülvitte. A két házasságkötés közti időben állítólag józan ember volt a páciens, és csak a másodszori nősülés után kezdett megint inni.

Tehát nem a szesz volt a tébolyodottság mélyebben fekvő oka, hanem tudatos heteroszexuális és tudattalan homoszexuális vágyainak megoldhatatlan összeütközése folytán adta magát a beteg ivásnak, mely azután a szublimáltság elpusztításával az azonos nemű erotikát felszínre hozta, ettől pedig a tudatnak csak projekció, vagyis féltékenységi téboly útján sikerült megszabadulnia.

A szublimáltság azonban nem pusztult el teljesen. Homoszexuális hajlandóságának egy részét mint odaadó szolga, mint engedelmes hivatali alkalmazott s mint buzgó munkás át tudta szellemíteni. Ahol azonban a viszonyok fokozottabb követelményekkel léptek fel a szublimálóképességgel szemben, pl. a hálószobával és a klozettel való foglalkozás közben, ott kénytelen volt érdeklődését feleségére tolni, és féltékenységi jelenetekkel biztosítani magát arról, hogy ő igenis szerelmes a feleségébe, s hogy nem ő, hanem az asszony érdeklődik túlságosan a férfinem iránt. A roppant potenciával való dicsekvés is csak a saját maga megnyugtatására szolgáló elferdítése volt a tényeknek.*

II.

A második beteg egy még fiatal hölgy volt, aki, miután férjével évekig meglehetősen jó egyetértésben élt, és leánygyermekeknek adott életet, nem sokkal a várva várt fiú születése után féltékenységi tébolyba esett. Az ő esetében semmi szerepet sem játszik az alkohol.

Mindent gyanúsnak kezdett találni férjénél. Egyik szakácsnénak és szobalánynak a másik után kellett felmondani, míg végül keresztülvitte, hogy csak férficselédet tűrtek meg a házban. Azonban ez sem segített. A férj, akit általánosan mintaférjnek tartottak, és aki szentül megesküdött nekem, hogy a házassági hűséget még sohasem szegte meg, egy lépést sem tehetett, egy sort sem írhatott anélkül, hogy az asszony meg ne figyelte, meg ne gyanúsította, ne szidalmazta volna. Figyelemre méltó módon többnyire csak egész fiatal, 12–13 éves vagy egész öreg, csúnya asszonyokkal gyanúsította férjét, míg társaságukbeli hölgyekre, barátnőkre vagy jobbfajta nevelőnőkre, még ha vonzóak vagy szépek voltak is, ritkán féltékenykedett. Ezekkel barátilag tudott érintkezni.

Mégis mind feltűnőbb lett otthoni viselkedése, fenyegetései mind veszélyesebbek, úgyhogy szanatóriumban kellett a beteget elhelyezni. (Az internálást megelőzőleg kikérettem a beteg felől Freud prof. véleményét is, aki diagnózisomat és az analitikus kísérletet helyeselte.)

Tekintve a beteg roppant bizalmatlanságát és éles eszét, nem volt könnyű dolog vele érintkezésbe lépni. Arra az álláspontra kellett helyezkednem, mintha férje ártatlanságáról nem volnék teljesen meggyőződve, és ezen az úton rábírtam a különben hozzáférhetetlen beteget, hogy addig eltitkolt téveszméit is közölje velem.

Ezek között kifejezett nagysági és vonatkoztatási téveszmék is voltak. A helyi lap sorai közt hemzsegtek a célzások az ő állítólagos erkölcsi romlottságáról s a megcsalt feleség nevetséges helyzetéről; a cikkeket ellenségei rendelték meg a hírlapíróknál. De még a legmagasabb személyiségeknek (így a püspöki udvarnak is) tudniok kellett ezekről a fondorlatokról, és hogy a királygyakorlatokat az évben épp lakóhelyük környékén tartották meg, szintén nincs minden vonatkozás nélkül ama ellenségek titkos szándékaival. A további beszélgetések folyamán kisült, hogy ellenségeinek az elbocsátott cselédeket tartja.

Lassankint megtudtam aztán tőle, hogy csak ellenkezéssel, a szülők, különösen apja kívánságára ment férjhez. Nagyon közönségesnek és durvának találta akkor a férjét. De a házasságkötés után állítólag hozzátörődött. Az első lány születése után figyelemre méltó jelenet játszódott le otthon. A férj állítólag elégedetlen volt, amiért az asszony nem fiút szült, sőt ő maga is valósággal lelkiismereti furdalásokat érzett emiatt. Majd kétségek ébredtek fel benne, hogy vajon helyesen cselekedett-e, mikor ehhez a férfihoz hozzáment. E gondolatot csakhamar félretolta, de ehelyett féltékenykedni kezdett a 13 éves, állítólag nagyon csinos kisegítő cselédlányra. Még betegágyban feküdt, mikor a kislányt egyszer magához parancsolta, letérdepeltette, és atyja életére megeskette, hogy a háziúr sohasem nyúlt hozzá. Ez az eskü megnyugtatta annak idején. Azt gondolta, hogy talán mégis tévedett.

Mikor végre nehány évvel később fiút szült, úgy érezte, mintha kötelességét férjével szemben teljesítette volna, és most már szabaddá lett. Meghasonlott magatartás vette kezdetét nála. Ismét féltékeny lett férjére, másrészt azonban maga is feltűnően viselkedett a férfiakkal szemben. „Mindenesetre csak a szemeimmel” – mondotta. Ha azonban valaki követte intését, erélyesen elutasította. Ezzel az „ártatlan tréfával” azonban, amit „ellenségei” szintén félremagyaráztak, csakhamar felhagyott, és mind kínosabbá váltak a féltékenységi jelenetek.

Hogy férjét más asszonyokkal szemben impotenssé tegye, éjente többszöri nemi érintkezésre kényszerítette őt. Ha csak egy pillanatra is távozott a beteg a hálószobából (pl. testi szükséglet elvégzésére), bezárta a szobát maga mögött, rögtön visszasietett, s ha nem talált valamit rendben az ágyterítőn, azzal gyanúsította férjét, hogy az elbocsátott szakácsné, aki kulcsot csináltathatott magának, közben nála járt.

Amint látjuk, a beteg valóra váltotta a nemi telhetetlenséget, mellyel az előbbi alkoholparanoiás csak dicsekedett, de véghezvinni nem tudott. (Egy nő mindenesetre könnyebben fokozhatja a nemi érintkezést tetszése szerinti mértékben, libido nélkül is, mint a férfi.) Az ágynemű figyelmes vizsgálása is megismétlődik itt.

A szanatóriumban nagyon ellentmondóan viselkedett a beteg. Az összes férfiakkal kacérkodott, azonban egyiket sem engedte magához közeledni. Ellenben belső barátságba vagy ellenséges viszonyba keveredett a ház összes női lakóival. Velem folytatott beszélgetései többnyire ezek körül forogtak. Az előírt langyos fürdőket nagyon szívesen vette, a fürdést azonban alkalmul használta föl arra, hogy a többi nőbetegek testi terjedelméről és alakjáról részletes megfigyeléseket gyűjtsön. Lehetetlen volt észre nem venni arca sóvárgó kifejezését, mikor a csinosabbakról tett megfigyeléseit beszélte el. Egyszer, mikor ezekkel a fiatalabbakkal egyedül volt, „lábszárkiállítást” rendezett, és azt állította, hogy a versenyben ő nyerte az első díjat (narcisszizmus).

Nagy óvatossággal igyekeztem valamit megtudni nemi fejlődésének homoszexuális alkotóeleméről; megkérdeztem, nem szerette-e ő is, mint oly sok fiatal lány, szenvedélyesen a barátnőit. Mégis rögtön elértette szándékomat, ridegen visszautasított, és azt állította, hogy csúf dolgokat akarok belőle kihozni. Sikerült e tekintetben megnyugtatnom, de erre (a titoktartást kérve) ő maga jött azzal a vallomással, hogy mint egész fiatal gyerek, évekig kölcsönösen maszturbált+ egy másik kislánnyal, ki őt erre csábította. (A betegnek csak nővérei vannak, fivére egy sem.) A beteg későbbi – igaz, hogy mind szórványosabbá váló – közlései az anyjához és női cselédszemélyekhez való igen erős rögzítődést árultak el.

A beteg meglehetősen nyugodt kedélyhangulatát a férj látogatása komolyan megzavarta. A féltékenységi téboly újból fellobbant. Azzal gyanúsította férjét, hogy távollétét minden lehetséges szexuális gaztett elkövetésére használta fel. Különösen az agg házvezetőnőre irányult gyanúja, aki – mint hallotta – a lakás tisztán tartásánál segédkezett. A nemi érintkezésben mind telhetetlenebbé vált. Ha férje vonakodott, megöléssel fenyegette. Egyszer tényleg kést is fogott reá.

Az orvosra való indulatáttétel kezdetben észlelhető csekély nyomai is eltűntek e viharos időben a mind hevesebb ellenállás mögött, úgyhogy az analízis kilátásai nullpontra süllyedtek. Szükségesnek láttuk így a beteget egy távolabbi intézetben szigorúbb felügyelet alatt helyezni el.

A féltékenységi téboly ezen esete is csak úgy magyarázható meg, ha feltesszük, hogy itt is az azonos neműek iránti érdeklődésnek a férjre való vetítéséről van szó. Egy csaknem kizárólag női környezetben felnövekedett leányt, aki gyermekkorában túl erősen rögzítődött a női cselédszemélyzethez, és még hozzá évekig nemi érintkezést folytatott egy kortársnőjével, egyszerre érdekházasságba kényszerítenek egy „durva férfival”, ő azonban engedelmeskedik, és csak egyszer lázad fel, amikor a férje különösen sértő módon viselkedik vele szemben, s nyomban rá gyermekkori ideálja (egy kis cselédlány) felé fordul tudattalan érdeklődésével. A kísérlet nem sikerül, a homoszexualitást nem tudja már eltűrni, férjére kell projiciálnia. Ez volt az első, rövid ideig tartó féltékenységi roham. Végre, mikor „kötelességét” teljesítette, és megszülte férjének a tőle követelt kisfiút, szabadnak érzi magát. Az eddig féken tartott homoszexualitás viharosan és nyersen, erotikus formában rá akarja vetni magát mindazon objektumokra, melyek semmi alkalmat sem nyújtanak a szublimálásra (egész fiatal lányok, agg nők, cselédek), azonban a páciens ezt az egész homoszexuális erotikát, kivéve ha azt ártatlan játék álarca alá rejtheti, férjére fogja rá. Hogy magát e hazugságban megerősítse, arra kényszerül, hogy a rá nézve meglehetősen közömbössé vált férfiakkal szemben fokozottabb kacérságot mutasson, sőt hogy férjével szemben nimfomániás nő módjára viselkedjék.

III.

Egy ügyvéd felszólított, vizsgáljam meg kliensét, X. városi hivatalnokot, kit földijei igazságtalanul üldöznek, és nyilvánítsam őt egészségesnek. A kliens csakhamar jelentkezett is nálam. Már maga az, hogy rögtön egész csomó kivágott újságlapot, aktamásolatot, röpiratot, melyeket mind maga szerkesztett, oly mintaszerű rendben, számozva, szortírozva adott át nekem, gyanús volt előttem. Egyetlen pillantás az írásokba meggyőzött arról, hogy üldöztetési és perlekedési tébolyodottal van dolgom. Csak másnap reggelre kértem őt magamhoz megvizsgálás céljából, de már írásai átolvasásánál is szemembe tűntek paranoiájának homoszexuális gyökerei.

Viszálykodásai azzal kezdődtek, hogy levélben közölte egy katonatiszttel, hogy a vele szemben lakó tiszt „részben ingben, részben pedig meztelen felsőtesttel borotválkozik az ablakban”. „Másodszor kesztyűit az ablakban, zsinóron szárítja, ahogy kis olasz városokban láttam.” A beteg arra kéri a tisztet, hogy vessen véget e hallatlan állapotoknak. A tiszt elutasító válaszára súlyos támadásokkal felel. Ezt követte egy feljelentés az ezredesnél, melyben már a szemben lakó tiszt alsónadrágjáról beszél. Ismételten panaszkodik a kesztyűk miatt is. Óriási betűkkel emeli ki, hogy hiszen neki közömbös volna a dolog, ha nem lakná nővérével együtt az utcai szobát. „A hölggyel szemben véltem lovagias kötelességemet teljesíteni.” Egyszersmind rendkívüli érzékenységről és a nagyzási mánia minden jeléről is tanúságot tesz írásaiban.

A későbbi írásokban mind sűrűbben tesz említést arról az alsónadrágról. Gyakran emeli ki vastag betűkkel a „hölgyek védelmét”. Egy utólagos beadványban hozzáteszi, hogy az előbbiben megfeledkezett arról, hogy a főhadnagy úr este kivilágított szobában, anélkül hogy leeresztené a függönyt, szokott öltözködni. „Nekem ez közömbös volna” (ez „petit”-tel), „azonban egy hölgy nevében kell védelmet kérnem efféle látványok ellen” (ez vastagon nyomva).

Aztán következnek a törzsparancsnoksághoz, a hadügyminisztériumhoz, a kabinetirodához intézett beadványok; a kis betűvel nyomott szavak: ing, alsónadrág, meztelen felsőtest – és csak ezek – utólag vörös tintával aláhúzva.

(A beteg nyomdatulajdonos, és tetszése szerint mindent kinyomathat.) A hadtestparancsnokság egy aktájából kiderül, hogy a beteg apja és egy férfi rokona tébolyodottak voltak, s az utóbbi öngyilkosság által halt meg. Az apa, ahogy a beteg magát kifejezi „közügyvéd és orátor” volt (a páciens is jogászember), egy fivére pedig katonatiszt. Kitudódik aztán, hogy a páciens „Kneipp” követője, sőt hogy egy alkalommal meztelen lábakkal, szandálban jelent meg a főispánnál audiencián, amiért dorgálásra ítélték. (Exhibíció?)

Felszólításaira választ nem kapván, lovagias útra terelte az ügyet: a kritikus pillanatokban azonban mindig talált kibúvót a párbajkódex valamelyik paragrafusára hivatkozva, melyet tökéletesen ismert. Emellett abba a félig szándékos túlzásba esik, hogy úgy beszél, mintha levelével tettleg sértette volna meg a tisztet. Egy másik helyen azt mondja (óriási betűkkel), hogy a lehető legkíméletesebb módon és csakis a tényeket sorolta el a tiszt előtt. A katonai hatóságnak, hivatkozván a félmeztelen tisztre, saját magáról azt a nézetet imputálja, hogy őt úgy látszik, öregasszonynak nézik, kinek nincs más dolga, mint hogy kíváncsiságét ilyen tárgyakon elégítse ki. Számtalan példát idéz arra, hogy miképp büntetik külföldön a tiszteket, ha nyílt utcán egy lányt megsértenek. Egyáltalán védelmet kér a védtelen nők számára durva támadások ellen stb. Beadványai egyikében panaszkodik, hogy az előbb említett kapitány „dühösen és kihívóan fordította el tekintetét tőle”.

Pörei lavinaszerűen szaporodnak. Legjobban bosszantja, hogy a katonai hatóságok nem vesznek tudomást beadványairól. A polgárokat polgári törvényszék elé hurcolja; csakhamar politikai térre viszi át az ügyet, újságjában egymás ellen hecceli a katonákat és városi képviselőket, a magyar polgári hatóságokkal szemben a „nemzetiségit” játssza ki, és tényleg akad 100 „elvtárs”, aki nyilvánosan és írásban helyesléssel adózik neki.

Egy napon egy másik tisztet jelent föl az új ezredesnél, hogy az odakiáltott nővérének az utcán: „Pfuj, piszkos …!”* Nővére ezt egy levélben erősíti meg, melyet bizonyos, hogy a páciens maga írt.

Majd újságcikkekre adja magát, melyekben nehezen megoldható talányokat ad fel a „veszélyes” helyek kipontozásával. Így pl. egy francia közmondásról beszél, mely a németben „das L………t…” -t jelent. Nagy nehezen kihámoztam, hogy ez: „das Lächerliche tötet”.

Az első kapitány ellen szóló újabb feljelentés „grimaszokat, arckifejezést, mozdulatokat, kihívó tekintetet” emleget, Ő nem törődne vele, de egy „hölgyről” van szó. Ő és nővére kíméletlenül rendre fogják a szemérmetleneket utasítani.

Újabb becsületsértések következnek, melyek a beteg meghátrálásával végződnek, ki ügyvédi furfanggal viszi harcba a párbajkódexet. Ezt fenyegető levelek követik, melyekben ő és nővére sokat beszélnek „önsegélyről”. Hosszas nyilatkozatok, 100 idézet a párbajról stb. követik ezt, pl. „Nem a golyók, nem a kardhegy öl, hanem a segédek”. „Férfi”, „férfiak”, „férfias” minduntalan visszatérnek. Polgártársaival dicshimnuszokat írat alá magáról, melyeket ő maga készített. Egyszer gúnyosan jegyzi meg, hogy talán azt akarják: „szolgai szeretettel kezet-lábat csókoljon az uraknak?

Most jön a küzdelem a városi hatósággal. 42 városatya kéri megbüntetését. Kiválaszt közülök egyet, és üldözi, gyalázza vérig. A nyilvánuló érdeklődésén és egy bécsi hecclap helyeslésén felbátorodva, az alispánságra pályázik, és az egész világot okolja igazságtalan bukásáért. Természetesen antiszemitizmusban is dolgozik.

Utóbb a polgárság és a katonaság közti jó viszonyt akarja helyreállítani, e szavakat mindenütt aláhúzván.

Végre egy magasabb polgári hatóság elé került az ügy, mely a beteg elmeállapotát megvizsgáltatta. Azzal a reménnyel jött hozzám, hogy egészségesnek fogom nyilvánítani.

A paranoiásokról szerzett korábbi tapasztalatok alapján könnyű volt a homoszexualitás rendkívül jelentős szerepét ez esetben már az említett tényekből megállapítani. Az addig talán rejtegetett üldözési téboly kitörését egy „félmeztelen tiszt” megpillantása váltja ki, kinek inge, alsónadrágja és kesztyűi, úgy látszik, rendkívül nagy benyomást tettek a betegre. (Utalok az ágynemű szerepére az előbb leírt két féltékenységi paranoiásnál.) Sohasem panaszolt be vagy vádolt nőket, mindig csak férfiakkal kap hajba és veszekszik, többnyire katonatisztekkel vagy magasabb méltóságokkal, elöljárókkal. Ezt a saját homoszexuális érdeklődésének negatív előjellel ama személyekre történt projekciójával kell magyaráznom. Énjéből kitolt vágyakozása úgy tér vissza tudatába, mint az üldöztetési tendenciának észrevevése tudattalan tetszésének tárgyai részéről. Addig keres-kutat, míg meggyőződik róla, hogy gyűlölik. Így a gyűlölés alakjában saját homoszexualitását élheti ki, s egyszersmind el is rejtheti önmaga elől. Az üldöztetésnél előnyben részesítette a katonatiszteket és hivatalnokokat, amit hivatalnok apja és katonatiszti rokonsága tesz érthetővé; ez determinálja előszeretetét irántuk. Azt hiszem, ők voltak homoszexuális fantáziáinak eredeti, infantilis tárgyai.

Az alkoholparanoiástól szenvelgett óriási potenciának és a féltékenykedő asszony színlelt nimfomániájának felel meg itt a túlzott lovagiasság és gyöngédség nőkkel szemben. A legtöbb nyíltan homoszexuális férfi analízisénél ugyanezt találtam.

Sok homoszexuális „nagyra becsüli” a nőt, szeretni azonban csak a férfit tudja. Így a mi paranoiásunk is; csakhogy az ő szerelme indulatmegfordítással üldöztetési tébollyá és gyűlöletté alakult át. Hogy sértettként folyton nővérét állítja előtérbe, tudattalan passzív homoszexuális fantáziáiban, melyekben azzal magát azonosítja, kell, hogy okát találja. Erre enged következtetni panasza, hogy öregasszonynak tekintik, ki kíváncsisága tárgyait meztelen tisztekben és azok alsóruháiban keresi stb. Mikor tehát szüntelen az őt üldöző férfiak sértéseiről panaszkodik, tudattalanul szexuális támadásokat gondol, melyeknek ő maga képezné tárgyát.

Látható ez esetben, miképp omlik össze a homoszexualitás nagy fáradsággal felépített társadalmi átszellemítése, valószínűleg a túlburjánzó infantilis fantáziák súlya alatt, és talán még más, előttem ismeretlen alkalmi okok következtében is, és hogyan tör át ezen átszellemített érdeklődések gyermekesen perverz alapja (exhibíció) a téveszmékben.

Az esetről alkotott felfogásom ellenőrzésére felvettem a páciensnél a Jung-féle 100 ingerszóra a reakciókat, és elemeztem az ötleteket. A tanulságos ezen analíziseknél az volt, hogy nagyon sovány eredménnyel jártak. A paranoiás oly alaposan megszabadult a bántó indulatoktól, hogy azok mintha egyáltalán nem is tartoznának reá, s ezért mindazt könnyedén elmondja beszédében vagy cselekedetében, amit a hisztériás mélyen elfojt a tudattalanba. Feltűnő és az igazi paranoiára nyilván jellegzetes továbbá az, hogy Jung „komplexumjegyei” közül a megzavart reprodukció tökéletesen hiányzik. A páciens kitűnően jegyzi meg még a komplexumokhoz közel fekvő, „kritikus” ingerszavak reakcióit is. A projekció oly jól védi a paranoiást az indulatok ellen, hogy nincs szüksége a hisztériás emlékezeti kiesésekre. A komplexum közelségét itt inkább a bőbeszédűség és erősebb egocentrikus vonatkozások árulják el; a reakció különben úgyszólván mind a beteg „én”-je körül forognak. Hangzási és rímreakciók, valamint élces ötletek igen gyakoriak. Ennyit a kísérlet alaki részéről. Példaképpen közlök itt egypár reakciót elemzésükkel együtt.

Rw.* l: főzni. Ra.: Szakács, szakácsné. A.: A főzés veszekedőssé teszi az asszonyt. A tűzhelynél fölhevül és lángoló lesz a nő. Anyám is heveskedő volt. Nem fogom megengedni, hogy főzzön. Egy férfi sokkal többet bír el. Goethe ugyan azt mondta: hét férfi nem bírja el azt, amit egy asszony. Anyámnak hat gyermeke volt. A férfi alkalmasabb volna szülésre. (E reakciókban viszontlátjuk a nő kímélését és a férfi túlbecsülését, ehhez még egy fantázia járul: valaki férfi létére gyermeket szül.)

Rw.: folyó. Ra.: Folyóban szeretnék fürdeni. A.: Szenvedélyesen szeretek fürdeni; egész októberig naponta fürödtem a folyóban egy unokafivéremmel. Ez a túlerőltetés miatt főbe lőtte magát. Én kerülöm a túlerőltetést, ezért érintkezem keveset nőkkel. (Kísérlet a nőktől való szexuális elfordulás higiénikus megokolására. A cousin katonatiszt volt.)

Rw.: só. Ra.: A só a házasság sójára emlékeztet. A.: Én házasságellenes vagyok. Ott naponta vannak „súrlódások”.

Rw.: írás. Ra.: … egy berlini művészé tetszik nekem, aki nemrég halt meg; az iparművészet megalapítója volt. Eckmannak hívták. A.: Az ilyen monumentális, feltűnő írás tetszik. Mint az apámé. Az enyém hasonlít apáméhoz, de nem olyan szép. De azért az én betűim is nagyok. (Az apa testi fölényének nagyrabecsülése, mint oly gyakran, abban a törekvésben is megnyilvánul, hogy írását a gyermek utánozza. A betűk nagyságában való gyönyörködés szimbolikusan is veendő.)

Rw.: dugó. Ra.: Idézi elő a pukkanást (Knalleffekt) a pezsgőnél. A.: A természet az asszony teremtésével lármás meglepetésre (Knalleffekt) törekedett. De csakhamar jön a leromlás. Apám még előrehaladott korában is szép volt.

Rw.: ütni. Ra.: Ütést érdemelnek ellenfeleim, enyhén szólva. A.: Legszívesebben csuromvíz önteném le őket, egy tűzifecskendővel. Ez mulatságos volna! A tűzoltóság már gyermekkoromban érdekelt. (A tűzifecskendő igen általános szimbólum.)

Rw.: tiszta. Ra.: A tisztának minden tiszta. A.: Mindig tisztaságkedvelő gyerek voltam; nagybátyám megdicsért érte. Idősebb fivérem rendetlen volt. (Ha korán vagy túlzott mértékben válik tűrhetetlenné a piszok és rendetlenség a gyermekre nézve, úgy az sokszor homoszexuális rögzítődés előjele, részben talán oka is.)

IV.

A negyedik eset, melyet röviden közölni óhajtok, nem tiszta paranoia, hanem dementia praecox erős paranoiás színezéssel.

Egy még fiatal községi tanítóról van itt szó, akit – mint kissé öreges felesége elmondta – egy év óta szüntelenül öngyilkossági gondolatok kínoznak; magát az egész világ üldözöttjének képzeli, és órák hosszat bámul maga elé.

A beteget ébren találtam ágyában, feje a takaró alá volt dugva. Alig váltottam vele egypár szót, mikor hirtelen azt kérdezte, hogy mint orvosnak, meg kell-e őriznem a beteg titkait? Igennel válaszoltam, mire heves félelem jelei közt elbeszélte, hogy feleségével háromszor kunnilinguszt végzett. Tudja, hogy e szörnyű cselekedetért az emberiség halálra ítélte, kezeit és lábait le fogják vágni, orra el fog rothadni, szemeit kiszúrják. Egy kikopott, de már betapasztott helyre mutat a mennyezeten, azon át figyelték meg a tettét. Legnagyobb ellensége, az iskolaigazgató, komplikált tükrök és villanyos-magnetikus szerkezetek segélyével értesült minderről. Perverz cselekedete folytán egy „die” lett (azaz nő), mert a férfi péniszével koitál, nem pedig a szájával. Péniszét és heréit le fogják vágni, vagy talán az egész „tökfejét”.

Mikor beszélgetés közben véletlenül az orromhoz nyúltam, így szólt: „Igen, az orrom elrothad, azt akarja mondani, ugye?” Belépésemkor így szóltam: „Ön B. úr?” Erre visszatérve, magyarázza, hogy „nevemben minden el van mondva; én die Blüte*+er vagyok (=Blüth-ner) azaz egy die+er, egy férfinő; a Sándor névben d'or az aranyat („das Gold”) jelenti neki, azaz – az ő magyarázata szerint – azt, hogy őt semleges neművé tették. Egyszer – mint mondja – ki akart ugrani az ablakon, azonban eszébe jutott a: Hunyad szó, (huny = ti. szemet huny + ad ti. vmit). Szerinte ez azt jelenti, hogy róla azt hihetnék, hogy ő behunyja szemét, hogy felesége egy másnak adjon – mindent megengedjen. Hogy ilyesmit ne gondoljanak róla, inkább életben maradt. Egyébiránt még életében is gondolhatnák róla, hogy ő „szemet hunyna”, ha felesége másnak „adna”.

Borzasztóan furdalja a lelkiismeret perverz tette miatt. Ilyen perverzitás mindig távol állott tőle, és most is utálja azt. Ellensége okozhatta tettét, talán szuggesztió útján.

Behatóbb kérdezősködésre megtudtam, hogy odaadásában sokáig szinte feláldozta magát igazgatójáért („szép daliás ember”), s az meg is volt vele elégedve mindig, és gyakran mondta: „ön nélkül semmihez se kezdhetnék, ön a jobbkezem”. Vagy öt év óta azonban kínozza az igazgató; iratokkal zavarja, mikor a tanításnál legjobban elmélyedt egy vers magyarázásába stb.

Kérdésemre: „tud németül?”, a következőképp választja szét és fordítja le a „németül” szót:

ném = nimm = vedd

et = és

ül = ülj

azaz: kérdésemmel azt jeleztem, hogy vegye a kezébe a péniszét, és ezért üljön. Kifejezetten a saját péniszére gondol eközben, melyet ellenségei vádja szerint egy „másik lyukba” szeretne dugni.

Másik lyuk = más, idegen nők. Pedig ő – így erősködik – imádja feleségét.

Apja szegény szolga volt (ez megfelel a valóságnak), és vele szemben néha szigorú. Tanuló korában állandóan otthon ült a páciens, és verseket olvasott föl az anyjának. Anyja mindig nagyon jóságos volt hozzá.

Olyan emberről van itt szó, ki homoszexualitását egy ideig szerencsésen szublimálni tudta, azonban az ezelőtt imádott igazgatóban csalódva, minden férfit gyűlölni kezdett, és azóta gyűlölete megokolására minden jelt, minden mozdulatot, minden szót az üldözni akarás értelmében kénytelen magyarázni. Engem is gyűlölt már; minden szavamat és mozdulatomat ellenségesnek magyarázta, és addig tagolt, fordított le és alakított át minden szót, míg ellenséges célzássá nem lett.

A beteg anyja elbeszélte, hogy fia mindig jó gyermek volt. Ahelyett, hogy más gyermekekkel játszott volna, inkább anyjának olvasott föl könyvekből, különösen költeményeket, melyeknek tartalmát neki (anyjának) magyarázgatta.*

Az apa egyszerű munkásember volt, néha egy kissé durván bánt a fiúval; kétségtelen, hogy a páciens nem sokra becsülte az alacsony sorsú apát, kit ő maga szellemileg messze felülmúlt, és tekintélyesebb apa után vágyott. Meg is találta ezt később föllebbvalójában, az iskolaigazgatóban, kit évekig fáradhatatlan szorgalommal szolgált, ki azonban nem elégítette ki a betegnek (bizonyára túl magas) igényeit. Szerelmével most ismét vissza akart térni az asszonyhoz – az azonban közben neutrummá vált számára. A heteroszexuális túlzás és a kunnilingusz arra valók voltak, hogy a páciens önmaga előtt leleplezze a nő utáni vágy hiányát. Azonban férfiak utáni vágya nem szűnt meg, csak az én-tudatból tolatott ki, és projekcióként, negatív előjellel tért oda vissza; a hű és odaadó alárendeltetés érzését az üldöztetés érzete váltotta fel.

*

Az itt közölteken kívül még három paranoiás* „elemző kórtörténetét” vettem föl. De mert ezekből semmi lényegesen újat nem tanultam, nem is készítettem pontosabb jegyzeteket róluk.

Azonban már az itt közölt kórtörténetek is feljogosítanak arra a feltevésre, hogy a paranoiánál lényegében az addig átszellemített homoszexualitás felelevenedéséről van szó, mely ellen az én a projekció erőszerkezete segítségével védekezik.

E tény megállapítása persze egy még nehezebb probléma, a „neurózismegválasztás” (Neurosenwahl, Freud) talánya elé állít minket, az elé a kérdés elé: mily feltételek szükségeltetnek ahhoz, hogy az infantilis kétneműségből, az „ambiszexualitásból” normális heteroszexualitás, homoszexuális kényszerneurózis, vagy paranoia keletkezzék.*


http://mek.oszk.hu/04900/04934/html/ferenczi0104/ferenczi0104.html


*

Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében

Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból

 

Összeállította, sajtó alá rendezte és az előszót írta Linczényi Adorján



Budapest : Neumann Kht., 2004


http://mek.oszk.hu/04900/04934/html/