Payday Loans

Keresés

A legújabb

Hunokat gyaláznak "magyarok" PDF Nyomtatás E-mail
MAGYARSÁGISMERET ABC
HUNOKAT GYALÁZNAK A „MAGYAROK”
2012-02-16

Hazugságoktól hemzseg történetírásunk

Ha a hunokkal kapcsolatos első emlékeket kutatjuk, akkor bizonyára vissza kell mennünk legalább a Krisztus előtti harmadik évezredig. És akkor még mindig nem jutottunk el a magyarok eredetét bizonyító legrégebbi időkig. Mert, amikor a hunokról beszélünk, akkor tulajdonképpen a magyarok egy ágáról szólunk. Ezért kijelenthető, hogy néhány hete, amióta a hunok történetét próbálom itt, égi segítőimmel, többek között a már elhunyt Badiny Jós Ferenc által feltártak segítségével önök elé idézni, jó, ha a magyarság történelmének kis szeletkéjét vagyok képes csak érinteni.

Pilinszky János költő 1975. január 5-én fogalmazta meg az Új Ember nevű katolikus lapban a „Múltunk reménye” című írásában a következőket: „A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait. Ha azonban nem magukat a tényeket kívánjuk átrendezni, hanem azok minőségét?” – kérdezi Pilinszky. „Igen – folytatja – akkor kitűnik, hogy a múlt a «minőségi cselekvés» tulajdonképpeni hazája. Anélkül, hogy a tényeken bármit változtatna, javarészt itt, a múlt küzdőterén zajlik le minden ember drámája azzal a rosszal szemben, amit – a puszta tények szintjén – visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára azonban nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszörnyűbb tett is „színarannyá” válhat. (…) Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.” Ezt a néhány mondatot manapság a következőképpen rövidítik le, Pilinszkyre utalva: „Múltunk a mi reményünk, mert megváltoztathatatlan.” Először is, mi a múlt? Az ebben a pillanatban kigondolt, még kimondása előtt, azonnal múlttá változik. Mit kezdhetünk a múlttal? Valóban megváltoztathatatlan-e múlt?Megváltoztatni nem lehet, csak hamisítani. Ha megnézem, hogy például már most miképpen is hamisították a „rendszerváltásunk” esztendeit, amely esztendők ebben a hamisságukban vonulnak be a történelmi múltba, akkor elborzadok, mert arra gondolok, évezredek alatt, hányan és miképpen is hamisították meg múltunkat. Miképpen próbálták megváltoztathatatlanná tenni, s ezáltal bennünket, kései magyar utódokat, elbizonytalanítani, ősinket meg bemocskolni, befeketíteni. S a tudatosan összekuszált szálakat, főleg hatalmi akarat híján, ma már nagyon nehéz kibogozni.

S ha már a hazugságoknál tartunk, beszéljünk az egyetemes hazugságokról is. Írásaimban többször is emlékeztettem a khaldédoni zsinaton történtekre. A Krisztus utáni 451-es esztendőre, amikor is eldöntötték az összegyűlt egyházi méltóságok, hogy Jézus tanításaiból mi maradhat meg az utókor számára és mit kell elégetni, elpusztítani, netalán elzárni azokat az emberektől. Azoktól, akikre igazán tartozik. S szóltam arról is, hogy ez az időpont, a zsinat ideje, a 451-es esztendő, amikortól az igazi hamisítás, a judeo- kereszténység fogalma és gyakorlata, mármint, hogy a kereszténység kialakítása a zsidókhoz köthető, elindul világhazugságos útjára, s fertőzi napjainkat is. Judeo- kereszténység… Mi ez, ha nem fából vaskarika. Mert hogyan is határozhatjuk meg a kereszténység fogalmát? A kereszténység nem más, mint az egyistenhívő vallás, amelynek középpontjában a názáreti Jézus élete és tanításai állnak. Az egyházban tiltott lett Jézus szeretet vallásának hirdetése, s az ezzel ellenszegülők pogánynak kiáltatnak ki! Erről döntött a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia.

Akkor hát gondolkodjunk csak! Kik is feszíttették keresztre Jézust? A zsidók. És kik voltak azok, akik nem fogadták el Jézust, mint Istent és csupán, mint fattyúról beszéltek róla? Ugyanők! És kik azok, akik elhallgatják, hogy Názárettől kb. 30 kilométerre létezett egy Betlehem nevű település, Galileában, ahol Jézus megszületett, s amely hely azóta eltűnt a térképről, de a történelemből iső Helyette viszont áll egy másik Betlehem, egy turistacsalogató, pénzcsináló város, Judeában. Megnevezni sem kell már a történelemhamisítókat. S arról is csak az ismétlés szintjén beszélhetek megint, hogy Jézus tanításait miképpen hamisították meg. 1600. február 17-én, a nagy olasz gondolkodót, filozófust, Giordano Brunot, Virágvasárnapon elégették. Csak azért, mert nem vonta vissza tanításait. A legfőbb bűnei közé tartozott, az akkori egyházatyák szerint, hogy asztrológiával, számisztikával is foglakozott, és kézrátétellel gyógyított. Jézus miképpen is gyógyított. Kézrátétellel!

Mózes V. könyvében olvashatunk-írtam már róla- az időszámítás előtti, 1152-ben bekövetkezett 12 héber törzs honfoglalásáról, a mai Izrael elfoglalásáról. Jahvet idézem, szintén az Ószövetségből: „Amikor beérkeztek Kánaán földjére, öljétek meg őket, pusztítsátok el őket írmagig. Még a csecsemőknek se kegyelmezzetek.” (Ez a szeretetvallás!)

A héber törzsek katonái a tanítás szerint cselekedtek. A fejedelmeket, mert törzsszövetségben éltek, felakasztották. Nőt, anyát, gyermekével a kezében megöltek. Kardot döftek a gyerekbe, de kihúzni már nem volt idő, vagy akarat, így találták meg a francia régészek, 1928-as ásatásaik során. Igazi népirtás volt. A kegyetlen gyilkosságokat elszenvedők kaukázusi szkíta eredetű, turáni jellegű emberek voltak.

A Kánaán földjén megölt kánaániták például Arad és Kis nevű településeken éltek. Arad királyának neve Fela (Béla) volt. Nyelvük a sumérhoz hasonlított Az íráskutatók szerint 28 betűs írásuk megegyezik a 21-22 betűből álló székely- magyar rovásírással, amely egyes vélemények szerint arámi eredetű. Jézus pedig arámi nyelven beszélt. Ez az írás, mármint a kánaánitáké azonban ékírás. Nem fába, hanem agyagba írták. Fővárosuk neve: A Szent Sólyom Városa. Sólyom formájú Istenük volt, aranyból, amely előbukkant az évezredes mélységből, a régészek jóvoltából. Sólyom= Horrus Hiero Salamos, azaz Jeruzsálem. Jeruzsálem volt a kánaániták fővárosa.

De térjünk vissza a hunokhoz. Erdélyben Sándor József László a „Hadak útján- A hunok nagy történelme” címmel 1991-ben, kis füzetekben kezdte el feldogozni a hunok történelmét, amelyet aztán  két óriási kötetben, először 2001-ben, majd később- harmadik kiadásként- 2005-ben, 1538 oldalban megjelentetett. Hogy mennyire is létezik az akarat valódi történelmünk feltárására, arra, kötetének átdolgozott harmadik kiadásából, a második kiadáshoz írt előszóból veszem a példákat: „Két kirívó eset kívánkozik ki belőlem, s nem lenne teljes a kép, ha nem írom le ezeket is. Az egyik eset a Román Televízió Magyar Adásával kapcsolatos. A Magyar Adás szerkesztőségét és főszerkesztőjét két ízben kerestem meg levélben és telefonon is beszéltem vele. Megkértem, hogy szíveskedjen az adás keretében bemutatni a sorozatomat, hogy az olvasóközönség még szélesebb körben szerezzen tudomást róla. Felküldtem egy sorozatot, az hetekig ott hánykódott, de nem jutott rá egy perc sem, hogy bemutassák, de ugyanakkor az adás tömve van unalmas, senkit sem érdeklő beszélgetésekkel és más, sok esetben csapnivaló műsorral. Arra van idő, a sorozatomra egy perc idő sem jutott. Csak többszöri telefonálás után sikerült visszakapnom a felküldött füzeteket.

A második kirívó eset a kolozsvári székhelyű Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel (E.M.K.E.) függ össze. Ez az egyesület mindegyre pályázatokat ír ki, és támogatásáról biztosítja az alkotókat. Egyik esetben én is arra gondoltam, hogy olyan sokan részesülnek támogatásban, a hun történelem is megérdemelné, hogy egy kevés támogatást kapjon, s erre fel összecsomagoltam szépen a sorozatot, és vagy három oldalas kísérő levéllel elküldtem az EMKE címére.

Teltek a hónapok, eltelt egy fél év, sehol semmi válasz, s ettől fogva kezdtem őket telefonon keresni. Két- háromszori beszélgetés után még azt sem tudták ott a székhelyen, hogy egyáltalán hol is van a sorozat, majd nagy későre, többszöri beszélgetés után, csak jó pár hét elteltével sikerült előkeríteni valamelyik félreeső polc zugából. A kapott „támogatásról”- gondolom- ennyi elég, még arra sem voltak képesek, hogy postán visszaküldjék, csak kerülő úton, egy erre felkért személyen keresztül kaptam vissza a sorozatot.

Kérem, ha a romániai magyarság részére létrehozott Magyar Adás szerkesztősége és a kimondottan közművelődési célra szervezett EMKE így viszonyul ehhez az igen fontos kérdéshez, a hun múlthoz és történelemhez, mely elválaszthatatlan saját történelmünktől, nincs mit még megjegyezzek. Ezek az esetek tisztán megmutatják, hogyan is mennek nálunk a dolgok. Most nem magamat, vagy az általam megírt sorozatot akarom kiemelni, sem azt, hogy engem személy szerint szerepeltessenek, hanem kimondottan csak magára a történelemre utalok!

1998-ban két illetékes magyarországi intézmény vezetőségének írtam a hun történelemmel kapcsolatosan: az Oktatási Minisztériumnak és a Magyar Tudományos Akadémia Elnökségének.

Mint az utolsó időkben olyan sokan mások, én is azt kértem, hogy e két illetékes intézmény vezetősége tegye már meg a szükséges lépéseket az igazi múlt feltárása érdekében. Közismert, hogy már másfél évszázada csak egyetlen „hivatalos” állásfoglalás van, az úgynevezett finnugor eredetszemlélet. Azóta rendszerek jöttek-mentek, de ez az álláspont nem változott, mereven kitart a magyarok finnugor eredete mellett, nem ismerve el semmilyen másságot, nem ismerve el az évszázadokon keresztül élő igazi eredettudatot. Szükséges lenne, hogyha már másképp nem lehet, legalább párhuzamosan ismertetni az igazi eredetünket is, összekapcsolni a tagadhatatlan hun múlttal, és feltárni a hun – avar- magyar történelmi kapcsolatokat.

Az Oktatási Minisztérium válaszolt a levelemre. Megköszönték, hogy írtam, további jó munkát kívántak, és… Megvallom, valamivel többet vártam volna el, de legalább válasz volt, válaszra méltatták levelemet.

A Magyar Tudományos Akadémiától az én három oldalas, sűrűn gépelt levelemre a mai napig még egy kétsoros választ sem kaptam. Ami azt illeti, ismerve az MTA hivatalos álláspontját, ez nem is lepett meg. Mert az MTA következetesen kitart az általa egyedülinek elismert finnugor eredetszemlélet mellett. Számításba sem jöhet az igazi „türk” (erről a „türk”- ről még szó lesz máskor, L. P.) hovatartozás és a hunokkal való leszármazás kérdése. A Magyar Tudományos Akadémia számára csak egyetlen elmélet létezik, az elavult és népszerűtlen, de erőszakolt finnugor leszármazás elmélete.”

De kik voltak a hunokő Miképpen vélekednek róluk más országokbanő A római egyház igen megalázóan említi Atillát. „Isten Ostorának” nevezi. S ami e mellett még nagyon nagy baj, hogy pontosan az egyházi tanítások által, a magyarság többsége is igen elítélő véleménnyel van róla. Nem becsüli kellőképpen Atilla emlékét.

Másképpen vélekednek viszont néhányan az európai népek közül. Vannak, amelyek- mivel saját őstörténetük nincs- kisajátítják maguknak a hun- magyar Atillát. Hőskölteményekben dicsérik kiválóságát. Thierry Amadée, Atilláról szóló könyvének 359. oldalán a következőképpen ír: „Sokszor kellett hallanom - a néma kétkedéssel feltett kérdést: vajon vannak-e a magyaroknak Atillával és a hunokkal foglalkozó hagyományaik ... ? Válaszom az volt mindig: amikor a franciák, olaszok és a germánok, meg Skandinávia – ahová pedig Atilla soha sem tette a lábát - népei elárasztották egész Európát Atilla nevét megörökítő hőskölteményekkel, akkor éppen annak a földnek lakói vennék őt semmibe, ahol uralkodott, ahol meghalt, és ahol a mai napig pihennek csontjai ... ?" Pedig, sajnos így van. A „hivatalos, hatalmasságos” magyar történetírás megtagadja Atillát és a hun- magyar rokonságot is.

De folytassuk Thierryvel, akitől Atilla megkapja azt az elismerést, amire hazai tájakon még csak gondolni sem lehet. Tőle idézek ismét: „Volt Magyarországon egy nagyon híres király, kit Atillának neveztek. Soha, sehol nem akadt hozzá hasonló. Gazdagságban és nagylelkűségben senki sem ért fel hozzá. 12 koronás király szolgálta, 12 herceg leste parancsait, 30 gróf, lovagok, nemesek és számtalan fegyveres is. Ez a király annyira igazságos és emberséges volt, hogy párjára találni sem lehet."

Azt viszont tudnunk kell, Atilla uralkodása Európa felett csak a folytatása volt elődei munkájának, és azt is, hogy nem a hunok telepedtek rá Európára, hanem - az akkori Európát kézben tartó Római Birodalom uralkodói kérték a hunok segítségét a mindenütt rabló és fosztogató gót- germán- vandál népekkel szembeni küzdelmükben.

Nézzük akkor meg Róma és a hunok kapcsolatát, hivatkozzunk a bevezetőben oly” sokat emlegetett időre. Megyünk majd messzebbre is ebben az időben, de most maradjunk még az Atillát közvetlenül megelőző dátumoknál és a halálát követő események egy kisebb részénél.

Krisztus után 353-ban Konstantin császár egyesíti a nyugati- és a kelet-római birodalmakat. 360-ban azonban meghalt Konstantin. Őt, másfél éven keresztül, 361 és 363 között Flavius Claudius Julianus követi, akit az Apostata, azaz, a „hitehagyott” jelzővel illetett az utókor. A hunok 376-ban telepedtek le a Kárpát-medencében, Kádár (Karaton) nevű király uralkodása idején. 379 és 395 között Theodosius a római császár, aki 395-ben meghalt, s ezt követően a Római Birodalom ismét kétfelé szakadt. Ezt követően Theodosius fiai uralják a kettészakadt birodalmat. A nyugati rész fölött Honorius uralkodik (395-423), a fővárost Ravennának hívják ekkor és tartományként ide tartozik Itália, Hispánia, Afrika, Gallia és Britannia.

A keleti rész császára Arcadus lett (395-405), Bizánc a székhely, és a keleti birodalomhoz- provinciaként- hozzátartozik a Duna jobb parti Dácia, Macedonia, Thrákia, Ázsia, Pontus, Oriens és Egyiptom. S ha már Rómáról és a hunokról van szó, akkor nem feledkezhetünk meg a gótokról sem, akik a Duna medencéből elmenekültek a hunok elől és Illyriában és Trákiában telepedtek le, ahol rabolva pusztították az ottani népeket. Mindkét római császár- de főleg a nyugat-római Honorius- kéri a hunok segítségét. A hunok pedig segítenek. Cserében, a történelem hamisítások révén, rajtuk marad a bélyeg, hogy ők fosztogatták a római birodalmakat.

Most pedig vegyük sorra a hun királyokat: Kádar (383-ban halt meg), őt követte, sorrendben a négy testvér, Atilla nagybátyjai, Uldin (383-410), Oktár, aki 430-ban halt meg, Ruga, aki 433-ban halt meg (három évig uralkodott), és őt követte Atilla apja, az egy esztendeig (434) uralkodó Mundzuk, azaz a Himnuszban is megénekelt Bendegúz. Atilla 434 és 453 között volt a Hun Birodalom királya.

A hunok mindenkor segítették a rómaiakat, amikor azok segítségüket kérték. Első segítőjük Uldin volt, aki 404-405-ben egy „blitzkrieg"-gel (villámgyőzelem) kényszerítette térdre a gótokat és zavarta ki őket Trákiából - rendet teremtve az őslakosság viszálykodásának és öldöklésének, amellyel a római hitű, Saul-Páli ideológiát követő, és magukat „ortodox"-nak nevező lakosok gyilkolni akarták a péteri-keleti, Jézus hitűeket, akiket ezek „pogányok" -nak és „eretnekeknek" neveztek. Innen ered a magyarokra alkalmazott „pogány" név is - azért, mert nem római - ortodox - katolikusok voltak, hanem a keleti kereszténységnek nevezett péteri Jézus hitet vallották, mely mentes volt minden judeai írástól, tantól és befolyástól. Csak a názáreti Jézus szeretetvallásának tanításait követte.

Innentől azonban folytassa Badiny Jós Ferenc: „Ugyanígy Atilla segítségét is kérték a rómaiak, de szövetséget velük kötni nem lehetett, mert szavukat sohasem tartották be, és uralkodóik erkölcstelen gondolkodásúak voltak.

Eszközeik az orvgyilkosság, árulás, csalás és vesztegetés voltak, melyet mindenkor a „vallásosság" selyempapírjába csomagoltak. Ezért a hun királyok béke-adót követeltek tőlük, melyet aranyban kellett fizetniük. Egyetlen mód volt ez a római császárok kapzsiságának féken tartására, mert erkölcstelen létük miatt a szerződés betartására képtelenek voltak.

Ne zavarjon meg senkit az a felfogás, mellyel a római egyház kezeli a hunokat és Atillát. Ugyanis, még a mai napig sem tudták megbocsájtani Atillának azt, hogy ő volt a világon az egyetlen uralkodó, aki előtt megalázkodott a római pápa.

Ezt ugyan sokan csak „legendának" minősítik. Az egyháztörténet hivatalos álláspontja azonban elismeri ezt a találkozást, mely szabályos tanácskozás, talán alkudozás is lehetett - már az immár negyven esztendei hun-római szövetség miatt is. A latinul, görögül jól beszélő Atilla kielégítő ellenszolgáltatást kaphatott a pápától és a ravennai császárságtól ezért a visszavonulásért.

Ez tehát az egyik ellenséges irányzat Atilla leértékelésére, és ezt kiegészítik a Jordanesre történő hivatkozások. Ezzel a zsidó- gót- római katolikus püspökkel végleg le kell számolnunk, mert a mai - nyugati - történetírók veszik el tőle a babért, amikor így írnak róla:

„Jordanest - egy »nagy történész« rangjára – felemelni, reménytelen vállalkozás. Ez az itáliai- gót származású püspök Cassidoriussal- aki Konstantinápolyban írta a „Gótok Története" című munkát 550 körül, egyességet kötött, hogy a rómaiak és a gótok kibékülését elősegítsék. Ezért írták Aetiust »győzőnek« Atilla ellen." (Maenchen Helfen Atilláról és a hunokról szóló könyvének 17. oldala)

Harmadik ellenséges irányzat - sajnos - a mai magyarországi történetírás, mely konokul tagadja a hun-magyar azonosságot.

Ezzel az irányzattal vitatkozni nem lehet, mert jelenleg a „magyar" történelmet nem magyarok, hanem a magyarok - magyarul beszélő - ellenségei írják, akik ma uralmon vannak.

Meg kell tartanunk tehát a régi írók bizonyítékait, és főleg ragaszkodnunk kell a középkori magyar krónikáink állításaihoz, melyek hun-magyar azonosságot hirdetnek.

Atilla korának igaz történetét adja Priszkosz rhétor, aki a bizánci császár - Atillához küldött - követségének tagja volt. Az ő leírásából tudjuk, hogy Atilla titkára a pannóniai születésű Orestes volt, akinek hunnak kellett lenni, hisz a „hunok királya" legbizalmasabb emberéül biztosan nem „rómait" választott.

Másik munkatársa - talán külügyminiszterének tisztelhetjük - unokatestvére, atyja testvérének fia - Edekon hun herceg volt. Mind a kettő jelentős szerepet játszott az Atilla halála utáni európai és főleg római történelemben.

Már mondtuk, hogy a hunok átalakították Európát – minden tekintetben.

A hun hatás tényei igen sokfélék Nyugaton, illetve a keleti Bizáncban, ahol még a divatot is „diktálták". A bizánciak elöl - hun módra - igen rövidre nyírták a hajukat, „dolmányt és lobogós gatyát" viseltek.

A hatalom régióiban viszont meghökkentően nagy hatásukról tud a történelem. Nem a központokban állomásozó katonaságra, tisztjeik, parancsnokaik idegen szolgálatba állására, s kiemelkedő előmeneteleire gondolok.

Azzal kell kezdenem, hogy 454-ben (Atilla 453-ban halt meg) II. Valentinianus nyugat-római császár megöli Aetiust. Állítólag ő maga fojtja meg. A következő esztendőben (ez egyben e császár haláléve is), a vandál Geizerik feldúlja és kifosztja Rómát. A régi szövetség emlékeként és szellemében, úgy látszik, most ismét szükség van a hunokra.

A történelmi köztudat, Atilla halálával éppúgy eltünteti a hunokat, mint Nagy Károly hadjárata után az avarokat, most mégis azt látjuk, hogy az új császár, Nepos - Aetius utódaként - Atilla titkárát, Orestest hívja maga mellé. Nem sok idő múlva Orestes kibuktatja a trónból a császárt, és fiát, Romulust kiáltatja ki a helyére. Ő hát a híres utolsó római császár, az elsőt nevében követő Romulus. (Romulus Augustulus.)

Tekintettel arra, hogy Orestes felesége is hun asszony volt, Atilla halála után nem tűntek el a hunok, hanem még a rómaiak császára is hun lett.

Ezt tette Atilla „titkára".

A nálánál magasabb rangú Edekon tétlen maradt volna ... ? Egyáltalán nem. A Hun Birodalom utódlásában részt nem vehetett, mert az Atilla fiait illette - és nem az unokatestvért. Edekon tehát, - mint a rómaiak szövetsége, római jogszokás alapján, hunokat telepít be az appennini- félszigetre. Nem emigránsokként, vagy menekültekként érkeznek ide ezek a hunok, hanem tömeges letelepedésről van szó.

Edekon fia - Odaker - veszi át apja halála után az itáliai Hun-ország vezetését. Csapataival legyőzi a Loir környéki gall uralkodót, majd Orestes - dekadenciába esett fiát – Romulus római császárt megfosztja trónjától, és Itália első királya lesz. Az itáliai királyság megszervezője tehát szintén hun, ugyanabból a nemzetségből, melyből Atilla is származott. Odaker tizennégy évig uralkodott Itáliában, mígnem 493-ban a gótok orvul meggyilkolják.”

Látható tehát, bármennyire is igyekeztek a „magyar” történészek, Atilla halála után nem sikerült véglegesen eltüntetni a hunok nyomait. Hiába akarták azt bebizonyítani, hogy a testvérharcok felmorzsolták volna a Hun Birodalmat, pont az ellenkezője igaz. Atilla halála után is jelentős szerepet játszanak Európa történetében a hunok. Azon azért érdekes elgondolkodni, hogy mindenáron Káin és Ábel országához akarták formálni ezek az álmagyarok a Hun Birodalmat, amikor Káinhoz és Ábelhez hasonlatosan, testvérharcot akarnak a hunokra bizonyítani. Már Atilláról is azt hintették el, hogy testvérét, Budát, a Dunába dobva ő ölte meg. Holott, mint már szó volt róla, Buda, azon kevés ütközetek egyikében, amelyben részt vett- az ősi sírok visszaszerzéséről van szó- halt meg. Atilla halála után meg Csabát keverik gyanúba, szintén testvérgyilkossággal vádolva.

Hiába, nekik semmi sem szent, csak ártsanak a magyarok jó hírének. Meg, hogy a zsoldért, a harminc ezüstért megdolgozzanak. Sújtson le rájuk a Magyarok Istene!

 

Lakatos Pál

 

LAST_UPDATED2