Madách Imre:

Életbölcseség

Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.

Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.

Madách Imre összes költeménye

http://mek.niif.hu/00800/00873/html/

Madách Imre összes költeménye

Madách Imre

A rab utolsó útja

Mi bámuló, mi zajgó sokaság,

Mely ott az utcán jár oly gondtalan,

Mi kedves látvány bilincselte le,

Mi nagyság az, mely itt csodálva van?

.

Középen halad kisded taliga,

A taligában halvány férfi ül.

Rongyok fedik, békó van karjain

S részvétért hasztalan tekint körül.

.

De nem; hisz oldalánál ül a pap,

Előtte ül meg a zordon bakó,

Hit és törvény, ily kettes kíséret

Nyomor között is vígaszt adható.

.

De vígaszos eszméket szül-e most

A rab fejében a kis taligán?

Mig ez lassan zökög, a békó cseng,

Olvassuk meg redőzött homlokán:

.

"Isten, vagy sors, ki földünkre vetél,

Adtál-e életemhez is jogot?

Vagy ellöktél, mint száraz galyt a fa,

Melyet a vihar hány, forgószél kapkod?

.

Ellöktél, örökösen küzdeni

A társasággal hitvány létemért,

Vagy miért adád örökös átokúl

Az önmegtartás ösztönét, - miért?

.

Mért nem nézett halványabban felém

A nap s virágos nyárnak édene?

Mért vágytam élni én is, mint a dús,

Hogy vétkezzem s pokolra szálljak le? -

.

Óh hit nemtője! kit sok balga szív

Oly fennen hirdet, hozzám mint jövél?

Első léptemnél rémnek láttalak

Míg másnak benned őrző csillag kél.

.

Vérző keblemre nem hintettél írt,

Nem volt arcádon szende nyugalom,

Hej, a szegényre a hit is ha néz,

Néz aszott arccal vérben, zordonon.

.

Lemondást hirdetsz, mondod, aki a

Másét kivánja, mély pokolra száll,

Körülnézék, éltem volt csak enyém,

Mint a vadé, ki dús zsákmány közt jár.

.

A dúsra a hit is mint kéjleány

Mosolygóbb arccal néz, s ha mondja is,

Ne kérdd másét, még ez nem nagy dolog,

Annál kit bőség vágy felé sem visz.

.

A hittel jött a törvény szelleme,

A törvény, melyet a boldog csinál,

Mely mint hajó védi ki benne ül,

De a fuldokló védjeül nem áll.

.

Gúnyol ki mondja: óv a társaság,

Nem egymásért lép az ember belé,

De egymás ellen. - Óh, áldásait

Szivem már sokszor, sokszor érezé.

.

Vagy mit nyerék már tőle? Óh miben

Segített? s bűn-e hát, hogy ég adott

Létem becsültem többre, mint ezen

Rabok nyakára épült templomot?

.

Elítélének az erényesek,

Gyalázat s bűnnel nékem veszni kell.

S mi az erény? e gyáva dőre gőg

Mely tapsokat és tetszést követel:

.

Szép csillogó ruha, mely színpadon

Hol nincs baj, jó a bölcset játszani,

De, óh ki éhezett közöttetek?

Hányan tudják mi az, lemondani!

.

Nem lopni annál még nem nagy erény,

Ki a bőségnek lágy párnáin él,

De mondjatok le, s ím ki van, ki van

Közöttetek, ki e szótól nem fél?

.

Ki van közöttetek, ki keblet tár,

Ha a próbának vészes napja jő,

Halvány erényetek csak kényelem

És gyávaságnak posványában nő.

.

Óh, hisz sokkal, sokkal kényelmesb ám

Nem tenni bűnt annak, kit végzete

Szelíden visz keresztűl életén.

Engem rémként korbáccsal kergete."

.

Eközben a taliga elhaladt,

A bámuló nép munkájára tér,

Feledve már a bűnös és bakó,

Még fel sem száradt a kiontott vér.

.

S midőn üresen jő a taliga

S üres bilincs csörög már rajta csak,

Ki gondol arra, hogy együtt vele

A rab hibái is lehulltanak.

.

Hogy nem fog lopni, mert nem éhezik

S a gazdag is, ha majd hozzá leszáll,

Egyenlő lett azzal, ki ellen itt

Hiú erénnyel vértörvényt csinál.

x

Fogságomból

I

Messze földnek gyászos börtönéből

Jő hozzátok e kicsiny levél,

Mint madárdal szabadon csapongva,

Bár dalosa szűk fogságban él.

Most értem már, oly fájó gyönyörrel

Hogy mit hangicsál a rabmadár,

Énekével lopva a szabadba

Menekűl, és kis fészkére jár.

Érzed-é, nő, lelkem suhogását,

Mint rejtélyes, zokogó szelet?

Érzed-é, ha homlokon csókollak

És utánad a két gyermeket?

Kedvteléssel látom, kis körödben

Minden úgy megy, mint megszokta rég,

Még nyomom sehol sincs eltörülve,

S mostan lenne csak, hogy elmenék.

Ablakhoz futsz, mintha várva várnál,

Kis fiacskám kérdi, hol apám?

Székem ott áll könyves asztalomnál,

Istállóban tombol paripám.

Látom, látom, érzitek hiányom,

Óh, mi édes szűmnek ez, mi jó!

Óh, de a kor mint víz összesímúl

A barázdán, mit vág a hajó.

Kedvesünk, ki messze válik tőlünk,

Nagy hiányt hagy szívünk fenekén,

Mintha a legszebb tőt kiszakítják

Dús virágágy kellő közepén.

Óh, de a virágok összenőnek,

A hiány fogy, kisebbűl a kár:

Míg a kedves hogyha visszatérne,

Útban lenne s helyt sem lelne már.

Óh, de e nap úgy-e, messze van még?

Látod, látod eszmém mily sötét...

Szellememhez volt ragadva az árny,

Melyet a börtön foglyára vét.

Súlyos az árny, rémek népesítik

Mint sirt, melyben érző sziv lehel,

Hallja még az élet lüktetését,

S fél, feledve részvétlen vesz el.

Hát fiacskám? Sorsomról tanítsd meg,

Hogy míg él sohse feledje el,

És erényt, bűnt mérni ne tanuljon

A siker hiú mértékivel.

A hatalmas törvényt lát, lerontja,

Mint egy Isten, tesz amit akar,

Egy van mégis, amin nincs hatalma,

Melyet lelkünk mint kincset takar.

Lám! körűlem sem mosolyg az élet,

Barna szűk fal a bús láthatár,

Ámde fenn az égnek egy darabját

Látom, melyen csillagírat áll.

S értem, mit bír itt lent a hatalmas,

Értem odafent az istenit,

S fentcsapongok amíg kongni hallom

Ajtómnál az őrnek lépteit.

Kis leánykám! néki mit izenjek?

Mind hiába, ő nem értne meg! -

Most tanulja még csak mondogatni,

Mik szivünknek legszentebb nevek.

S épen mostan nem csókolhatom meg,

Épen most nem látja az atyát;

Kérdené ki az, ha visszatérnék,

Félne tán, mint idegent ha lát.

Óh tanítsd, tanítsd meg, nőm, nevemre,

És tanítsd meg, mint szeret a nő,

Hogy majd egykor ő is tenni tudjon,

Úgy miként te, hogyha nagyra nő.

És azoknak, kiknek szíveikben,

Úgy mint eddig, most is van helyem,

Mondd: ne szánjanak, könnyet, sohajtást,

Jól tudják ők, hogy nem kedvelem.

Tenger éltem, rajta most vihar zúg,

Ők a gyöngyök, melyeket kimos,

Sajnálhatni-é azt, a kinek még

Balszerencse is kincseket hoz?

Szent halott a hon, mi az utódok,

Szenvedést hagyott csak ránk keze,

Szégyenelném, hogyha szent hazámnak

Én lennék felejtett gyermeke.

Óh, ne írigyeljék azt barátim,

Pótolják inkább a helyemet,

Vigalomban igyanak helyettem,

És ha az idő jön, tegyenek.

II

Jó természet, mellyel Istenem megáldott,

Most a próba napján emberül megállott;

Aki a világot mosolyogva néztem,

Meg nem törve várok hosszú türelemben.

Óh, pedig bájos volt, melytől eltépettem,

Melyben munkálkodtam, költöttem, szerettem,

Az a kis világ, és most elválva tőle,

Van szüksége szűmnek nem csekély erőre.

Fel-feltűnedeznek képei előttem,

Édes tarkaságuk elszorulva nézem,

Mint édes visszhangját a tündér regéknek,

Melyeket télestén tűzhelynél mesélnek.

Látom házikónkat csendesen, szerényen

Állani ákászok titkos rejtekében,

Nyiltan, védtelen, mert fel nem költi vágyát

Irigynek, hiúnak; küszöbén nem lép át,

Csak jó pajtás és hoz ünnepet a háznak,

Szivességet néz csak s lel kedvet magának.

Látom udvarunkban mint munkál serényen

A cseléd danolva, mind saját körében,

Aki fárad értem, és danolni látom,

Legszebb diadalmam, tiszta boldogságom.

Látom a kis forrást lábánál a hegynek;

Siető hullámi édes dalt rebegnek,

Sokszor ellesém azt tőle nyári este

Míg a bükk borongó gyászban állt felette,

S míg felém szállott a rétek illatárja,

Megcsendült a régi templom kis harangja.

Óh vén templom látlak, látlak a dombélen,

Mely alatt a helység nyúlik el szerényen,

Nálad gyültek össze harmatülte pázs'ton

Táncra és dallásra nyári éjszakákon,

Ifjak és leányok, mellettök csendesen

Állott a temető a holdnak fényében.

Kertünknek széléig marhák legelének,

Szólott a tilinkó, fénybogárkák égtek;

Ott álltunk kapunkban, nőm, emlékszel-é még

Amint a tündéri képen elmerengénk?

Akkor tértünk vissza a messzelátóról,

Honnan a szem széles földet bebarangol,

És a gondolat mint sas repül felette,

Mígnem az éj árnya lassanként belepte.

Csillagok tüntek föl a setétkék égen,

Választánk közűlök már hazamenőben.

Elnémul már minden, a pásztor nótája

Kísért el csak minket kertünk kapujába.

Óh, e bűvös körben magamat ha látom,

Olyan idegennek, oly másnak találom,

Attól ami lettem, hogy köztem s közötte

Semmit sem lelek, mi együvé kötözne.

Hej, de nem tovább, el, el emléketekkel,

Aki tűrni bírok meg nem tört kebellel,

Küzdeni a sorssal, vesztem az erőmet,

Hogyha ábrándozni kezd szivem felőled.

Most pedig csak várni, várni kell nyugodtan,

Minden szenvedésben egy vigasztalás van:

A tudat, mindennek hogy megjő a vége,

A megszabadulás, a megnyugvás véle,

S ami most gyötör, mi sujt, midőn multtá lesz

Győzelmes lelkünkbe egy emlékgyöngyöt tesz.

III

Eljött hát a szabadulás napja,

Végre, végre megnyilt börtönöm,

Arcom illatos szellő csókolja,

Enyhe hangja részvevő öröm.

Hogy körülzajong e gondtalan nép,

S ennyi közt nincs egyik is talán,

Aki értené, hogy a szabad lég

A boldogság és élet csupán.

Elkábulva tántorgok közöttök,

A szabadságtól úgy elszokám

Végtelenje, hogy már szinte ellök,

Félelem, szédűlet száll reám.

Börtönömnek szűk körébe szokva,

Mint madár, mely szállni elfeledt,

Visszanézek és sötét alakja,

Mint kisértet, úgy látszik, követ.

El, csak el, majd elrejtesz öledbe,

Természet, te rég látott barát!

Úgy mosolygsz, mint búcsuperceidben,

Bár azóta egy tél zúga rád.

Óh, ha ott is mindezt így találnám,

Hol szivem szeretteit hagyám!

Vajh a nyárnak kéje vár-e ott rám

Vagy hideg telet lelnék csupán?

Óh, ki tudja? Az tartott fel eddig,

Hogy lelkem közétek visszajárt,

S bár viharnál a vágy gyorsabban vitt,

Szívemnek még mindég lassan szállt.

S most, midőn szabad vagyok mehetni,

Aki úgy epedtem értetek,

Minden léptemnél erőm enyészni

Érzem, s a jövőtől rettegek.

Keblem elszorul, szorongva kérdem!

Mit lelek, nem ért-e semmi baj?

S hogyha a kis házküszöbhöz értem,

Mosolyod fogad-e, vagy sohaj?

Minden eszmédet láttam születni,

Mellyel ébredsz s elnyugszol megint,

E kedves dalt durván összetépni

Küldte a sors a válási kínt.

Hogy kötöm meg és értem meg ismét

Ezt a már-már elfeledt zenét?

Szíveink közt annyi idegen kép

Mérges árnyat mindkettőnkre vét.

Itten állok végre s félve félek

Fellebbenteni a kárpitot,

Míg mindnyájatokat átölellek,

S így csak mindent magyarázni fog.

x