http://mek.oszk.hu/03000/03076/index.phtml#
HATHOLDAS RÓZSAKERT
Babits Mihály novelláskötete - Athenaeum
I. ILLÉS ENDRE
«Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el s a béna, megvetett test bukásait a szellem tornáival feledtesd» - így lobogott és bátorított néhány éve Esti Kornél éneke. A pompás és hetyke vers Kosztolányi Dezső sebtiben hegyezett Ars Poeticaja volt, amelyet váratlan lendülettel nekiszegezett Babits Mihály egyik kritikájának, illetve néhány félreértett mondatnak. A mélység és a könnyedség, azaz egészen egyszerűen a humor felett csatáztak akkor a baráti sorok; Babits egy-két könnyebb fajsúlyú Esti Kornél-történet varázsát és grimaszait elemezve azt írta: «a humort akár avultnak sejteném», «sőt, külön és rövid szavakkal elmondva, az ötleteket talán kissé üresnek is találnám», mire Kosztolányi azon nyomban a felszínre, a héjra, a festékre, a kerge szélre és a nevetésre esküdött fel, villámgyors és megmakacsodott válaszul a gyanutlan szavakra. Azóta tudjuk: a szellem tornáin épp a nevetésig és a nevettetésig nem jutott el az Esti Kornél írója soha, a víg álarccal és a kalandor csörgőkkel legfeljebb pillanatokra tudta elnyomni a megcsikorduló kínokat, s azok végül is mindig átütöttek a maszkon. Mindez pedig úgy jutott eszembe - még kezemben tartva a Hatholdas rózsakertet, ujjaimban és szememben érezve a befejező mondatok lassan oldódó melegét, - hogy az új Babits-regény, akár így is mondhatnám, az első humoros Babits-regény, mint egy másfajta Ars Poetica, válasz is lehetne az Esti Kornél egykori énekére. Nem löki félre «az anyag meredt-rest súlyát», ellenkezőleg «a megvetett test bukásait» beszéli el.
Milyen átfülten és nyugtalanítón a gyarló anyag, a vak és botladozó tehetetlenség éposza a Hatholdas rózsakert. A hősök magasabb erők játékának kiszolgáltatottan dülöngélnek, mintha ólmos csizmát húztak volna. Nem vásott szellemek vetik bukfenceiket, csak az egyensúlyát vesztett test puffan itt. Miért nevetünk Gruber Francin, a rózsakert megbénult áldozatán? Mert testén a kék folt nem festék, de véraláfutás. Magunk láttuk, milyen ijedt kalimpálással huppant a porba, s amikor felkelt, mennyi ügyetlenséggel tisztogatta messzegurult kalapját. A valóság hat ránk ilyen erős ingerrel; hogy mindez nem jelkép, nem elpattant szappanbuborék, de minden varázslatok legvége: a meztelen és szabadulásra képtelen anyag. Ha savat öntünk rá, pezsegnie kell; ha tűz fölé tartjuk, gőzt kell kibocsátania magából. Ha ember: botlania kell, víz alá buknia, menekülést keresnie. Gruber Franci körül nem lebegnek a dolgok: amihez ér, annak súlya támad. S ő maga szinte személyes rossz viszonyban van a földi nehézkedéssel, ez a különös istenség minduntalan megcsúfolja. Nemcsak az emberek támadnak ellene, mint akit legkönnyebb feldönteni, de még a holt tárgyak összeeskűvő gúnyolódásának is ő a céltáblája.
Vannak veszélytelen kalandok, amelyek nem borzongatnak többé, mert füstté és párává váltak, mint maguk a nagy époszok. De ismerünk-e szorongatóbb veszélyt, mint kisvárosban egy erőszakos csók farkasvermébe esni? A fogságbaesésnek ezt a mérsékeltégövi módját tárgyalja a Hatholdas rózsakert. Gruber Franci, a foglyulejtett fehérember, nem számíthat kegyelemre. Már készítik a kétszobás kondért, rakják alatta a tüzet, noszogatják és taszítgatják a forró víz felé a jólnevelt áldozatot, amikor az sunyin kitör a körből és mindörökre otthagyja az éhes násznépet. Mindez kísérteties tárgyilagossággal és valóságidézéssel tép belénk, mint egy segítségért könyörgő kéz szorítása. Mégsem szánakozunk egy pillanatra sem Gruber Francin, ahogy a cirkusz porondjára puffanó bohócon is csak nevetni tudunk. Miért? Mert a szerep, amit játszik, tragikus lehet ugyan, de a körülmények egyáltalán nem tragikusak. Gruber Franci lehuppanásai közben nemegyszer a kettős arcú chaplini komikumra kell gondolnunk, természetesen ezt a vadrózsatörzset ezúttal Babits lázas és egészen kiforrott írásművészete nemesítette meg. A Hatholdas rózsakert realisztikusan nyers, szinte rabelaisi vidámságának mintha valami szomorú surgárzás volna az alapja: az a feladhatatlan magányosság, félszegség, sutaság, amely állandóan megbotlik valamiben, minduntalan bocsánatot kér a világtól, szakadékok peremén sétál, de a válságos pillanatban mégsem kalimpál le a mélységbe, hanem fellobbanó életösztönnel, esetlen bakugrással átveti magát a túlsó partra.
Gruber Franci élete azonban csak véknyabbik ága a Hatholdas rózsakert történetének. A beléömlő nagyobbik víz: Gádoros. A magyar kisváros hideg tűvel rajzolt kép irodalmunkban. Éles, ellenszenves vonalak, bénító mozdulatlanság, csupa por. Babits Gádorosát jól ismerjük: maga a feldöntött konvenció. A Halálfiai költője egyedül áll fiúi ragaszkodásával: szereti ezt a dunántúli borvároskát, szelíd szőlődombok aljára helyezi, nem függönyözi el felette a napot, embereit vállalja. Itt, a Hatholdas rózsakertben, mintha még új vonással, meglepő arckifejezéssel gazdagítaná is: egy-egy futó pillanatra Circevé válik Gádoros, mitológiai ősanyjánál jóval enyhültebb Circevé, aki azonban mégis tehetetlen rabokká varázsolja kedveseit, hogy magánál tarthassa őket. Kit egy asszony mellé láncol, kit vörösboros poharak szerelmesévé tesz, kit korai köszvénnyel sújt, de mindenkit megkötöz valamiképpen; (amikor a jegygyűrűt ráhúzzák a gyanutlan férfi ujjára, az úgy csörren, mint a detektív bilincse).
Mennyire ismeri kisvárosát Babits, s mennyi új színe van még mindig ehhez a Circe-szerephez: Gádoros itt csupa inda, összeboruló ágak őserdei szövetsége, érdekek bonyolultan konstruált hálózata. Milyen ravaszak a csapdái: a hatholdas rózsakert csillagok fényével feleselő nyári áradása. A bugyborékoló kacagású Ilka néni, fitos pók, öreg szerelmi istenség, fiatal szívek barátja és kerítője; s legfőképpen maga Irén, Gruber Franci szívós, okos és csontos vénlány-végzete! Mennyire századeleji béke ez még, háborúelőtti nyugalom, állóvíz, törzsi és táji titkok. S milyen különös, mozdulatlan Időben gázolunk, olyan sűrű, hínáros anyagból tapad össze, amilyenné csak megrekedt folyók válhatnak. Mennyi illem és szabály, milyen különös Gondviselés az égen; s milyen süket világ, elvágva minden «veszélyes vezeték»-től. Gádoroson még nincs villany, se semmiféle más nyugtalanság árama sem folyik ide. Csak a hatholdas rózsakert nyílik itt, a Francik és Irének különös végzete, illata diadalmasan és alattomosan árad, olykor szinte füstölögve porzik a fényben, tolakodón és elterpeszkedve. Magánügyek vannak csak Gádoroson, szerelmi szakadékok és ijedt kalimpálások a megnyílt mélység fölött, - mikép folynak össze azután ezek a magánügyek tragikus közügyekké, azt egy másik regényből tudjuk. Az emberekben, házakban, kövekben, s még az olyan egyszerű lényekben is, mint Tóth Angyal vagy Herczeg Jancsi, különös démonok tanyáznak, a holdvilág csak nem bukkan ki a sötét erdő felett, de a közelben ordító fenevadak éppen elhallgattak, - és a lisztesarcú bohóc hangos puffanással beleveti magát a pillanatnyi csönd intermezzojába.
Az új Babits-kötet szerkezetét néhány előzőből ismerjük már: a kisregény mellett egy-két válogatott novella; ilyen volt a Gólyakalifa, amit az «Odysseus és a szirének» követett; ilyen a Karácsonyi Madonna, ahol a kötet éke a hosszabb «Mythologia»; s a Timár Virgil fiához is így csatlakozott újabban az «Utinapló», meg a hármas rétegeződésű «Középkor.» A Hatholdas rózsakert talán minden előzőnél szélesebb anthologia Babits különböző prózai stílusvállalkozásaiból. A «Káp Isten» remek filológus-szatíra (s szinte zárójelbe szoruló szerénységgel egy fiatal költő remek portréja). A két «Fantázia» közül különösen «A Kristóf-darazsak» a Babits-vers telítettségével és képgazdagságával vetekedő prózai vízió. A «Tó a hegyek közt» A torony árnyéka legszebb fantasztikus novelláit idézi, mig a «Trucclyuk» inkább azt a kezdeményezést folytatja, amit például a régebbi írások közül a «Huszadik, huszadik század» jelöl. Milyen telt, gazdag zengés, akár a boldog s ritka énekhangok a mély f s a magas c között - minden kifejezhető emberi érzéstől és dallamtól megérintetten és kifényesedetten..
HATHOLDAS RÓZSAKERT
Babits Mihály novelláskötete - Athenaeum
II. KARDOS LÁSZLÓ
A kötet középpontjában a címadó nagynovella áll. Egy fiatalember története, akit kedve ellen jegyességbe ugratnak s aki meddő, szánalmas kísérletek után az utolsó pillanatban mégis csak kisiklik a házassági harapófogó összecsukódó ajkai közül. A Hatholdas rózsakert gazdag és magas mű, odaillik a Babits-novellák első vonalába. Ami itt, az első vonalban is külön megbecsülést biztosít neki, az a humora. Babitsnál a humor ritka ragyogás. A Halálfiai-ban megfénylik ugyan itt-ott, de belevész a nagy regény melankólikus, tompa színszőnyegébe. A Hatholdas rózsakert-nek azonban szinte uralkodó eleme. Nem afféle régimódi, széles mosolyú derű ez (bár abból is van benne valami), nem is a «könnyek közt» aranyló napfény (bár attól sem idegen), hanem egy ösztönös férfikajánság, amely a káröröm perceiben cinkos és meleg jóbarát is tud lenni. A tőrben vergődő Gruber Franci komikus figura, gyáva, suta félember, aki buta kis vidéki terrorok illembilincseit sem tudja összetörni és félszegségéért szinte az életével fizet. De testvérünk is, akinek, sorsa, akárhogy, férfisors, és a mulatságban, amelyet csetlő-botló baleksége szerez nekünk, van egy kis mélyítő, fűszerező borzongás: nagyon sok gesztusa végzetesen a mienk is. Ez a mélység és ez a fűszer újabb és újabb árnyalatokat és ízeket kap többfelől is. Külön íze és árnyalata ennek a humornak, hogy szinte sehol sem ütközik ki a felületen. A humoristák humora hetykén és gyakorta felüti a fejét a mese folyamtükréből, csattanni és ragyogni szeret, meglepni, elragadni, önmagát győztesen konstatálni. Itt a humor mindenütt a felszín alól dereng. Humorosak a figurák, de nem kelletik a karrikatúra lehetőségeit, humorosak a helyzetek, de nem feszülnek, nem hegyeződnek túl a reális eshetőségek vonalain. Ízt és árnyalatot ad e humornak az egész babitsi oeuvre, amelynek pátosza néma zeneként festi alá ezt a novellát is, - az egész babitsi mű, hiszen az új Babits-élmény menthetetlenül összeömlik összes Babits-emlékeinkkel, s a régi sorok kölcsönszínével, a régi lapok kölcsönfényével együtt hat olyanul, amilyennek érezzük és élvezzük.
Vannak hatásvadászó könyvek, ez a novella egyenesen hatáskerülő. Nemcsak a mese végső kifejlését tudatja az író mindjárt az első lapon (s ezzel egy hagyományos és természetes feszültséget kapcsol ki hatáslehetőségei közül), hanem mesefordulataiban - de még fogalmazásában, mondatfűzésében is - oly otthonos-bizalmas kényelemmel, titkok nélkül mozog, mint a vendéglátó gazda, aki azzal tiszteli meg kedves látogatóit, hogy megmarad fesztelen háziasságában, ismerős hangjainál. Ennek az egyszerűségnek, ennek az esztétikai leszereltségnek éppen Babitsnál, a bonyolult «multú» Babitsnál van nagy varázsa. Fesztelen és kényelmes mozgást mondtam, de nem könnyedet. Babits elbeszélésében nincs könnyedség. Pille-szökellésű verseinek tavaszi tánca helyett a Rózsakert bájos nehézkességet mutat. Nehézkességet, amely - ismételni kell - fesztelen, biztos, otthonias is. Babitsnak mindig súlya van, s ha súlytalan attitude-öt vesz, olyan naiv kedvesség árad el rajta, mint a gyermekekhez hajló óriáson.
Humor, vidék, kényelem, gazda, egyszerűség... talán már félre is vezettem az olvasót. Igazában nagyon is idillietlen idill ez a gádorosi história. Mert ugyancsak síkos jelenetei vannak, és olyan veszélyes célzásai és olyan diabolikus kacsintásai, hogy riasztóan nyilalnak végig a freudista kor résenálló olvasóján. Ártatlan és veszélyes illatok sugallata együtt áramlik a nevezetes rózsakertből... A beszélő hang, bárhogyan akklimatizálódnék is a századvégi és provinciális témához, mégis csak a túlérzékeny költő, az á-jour-kultúrájú író hangja marad.
A tragikomikus törénet hőse, Franci, mellékes alakja volt a Halálfiai-nak. S ha a nagyregény emléke jótékonyan itatja át számunkra az új novella atmoszféráját, a novella sem marad sokkal adós. Erős, élő, kerek és gazdag mivoltában hangosan dícséri az anyaregény áldott termékenységét és vitalitását, mint a bolygók a kant-laplace-i ősgomolyét, amelyből egykor kiszakadtak, önállóan tovább keringeni.
*
A Hatholdas rózsakert körül kisebb darabok sorakoznak. A kötetnyitó Tó a hegyek közt egy szuggesztíven rosszhírű, furcsa tavon lejátszódó tragédia homályos és mégis áttetsző előzményeit szálazza szét kegyetlen s költői analízisben. A nagynovella derűjéből itt semmit sem érez az ember. A hang komoly és nyugalmas, de komolyságában van valami eleve-gyászos, és nyugalma vihar-előtti. Ezek a rejtett árnyalatok mindenre előkészítenek, s mikor a novella utolsó soraiban a költő indulat nélkül, röviden közli, hogy «a tanító és a komorna holttestét másnap találták meg» (előzőleg mindössze annyit hallottunk, hogy a két szereplő csónakázni ment), akkor nem ér bennünket meglepetés, hanem teljesedik valami, amit - az írói hang sajátos hipnózisában - öntudatlanul, de föltétlenül vártunk.
A Káp isten üde, szatirikus tréfa, az ábrándos nyelvnyomozók ellen. De Babits kezében ez a kisebb tekintélyű írásnem is kap egy kis műfaji pluszt. A szabályos humorista-hagyomány ezt a témát olyan hangnemben kezdetné, hogy csalódásig hasonlítson az etimológusok ilyes fejtegetéseihez. Csak fokról-fokra, lassan világosodnék meg s az utolsó sorokban robbanna telitalálattal a tréfa, a gúny, a játék. Babits lemond a témakezelés ily kipróbált mechanikájáról. Alcímet ad a kis írásnak: «Nyelvtudományi humoreszk». A «szerkezetet» pedig nyitott állapotban, előttünk húzza fel. Egy fiatal költőről beszél (ráismerni, ki az), aki régi varázslók hevületével keres és «talál» titkos értelmeket és kapcsolatokat a magyar szavakban. «Én magam is - folytatja Babits - föllelkesedtem a számos példán... A mágusok tanítványa lettem!... Imhát a varázslat: hókusz-pókusz...» Ez a bevezetés persze előre elfakítja a «csattanó» zengését (Gruber Franci sorsát is előre tudtuk), de intim viszonyt teremt író és olvasó közt, s az olvasó mintegy megtisztelve érzi magát ettől a műhelybizalmasságtól. A bizalmasságtól, amely mögött pedig a költő magas gőgje ül: a bevált, biztos műfogások előkelő csömöre.
A következő Trucclyuk is játékos «tanulmány», de él nélkül: nagy mű a sértett lélek magányáról, finom és tudós ötletek rövid futamában elvetélve, nyolc oldalon. Az Egy biztos nyár (alcíme: Igaz történet) műfajilag a legszerényebb darabja a kötetnek, személyes riport, házi eset, amely szociális aktualitásával kívánkozik a nyilvánosság elé. De nagyon jól van megírva! Tiszta és átvilágított minden részlete, sehol semmi szellemi teher, fölösleges mélység, formai virtus! Egy nemes ujságcikk, műfaji példa. A Két fantázia régibb Babits-novellák merész, kalandos világából való. Itt a nyelv dúsabb, fűszeresebb, a mesék ötletmagja színesen, káprázó gyorsasággal bomlik ki a szemünk előtt. A Házaspár Gádoroson («Pótlék a Halálfiaihoz») megint olyan kényszerekből született, mint a Rózsakert. Ez is gádorosi történet, de nem szakadt el oly önálló «bolygóvá», mint a nagynovella. Az író csak utána néz eltűnő kedves figuráinak s néhány vonással teljesebbre festi őket...
